Repül az idő

Irigykedve olvasgattam a barátnők bejegyzéseit, amikor az egyikük oldalsávján észrevettem a saját blogom címe alatt, hogy Öt hete. Öt hete nem írtam. Ilyen hosszan még nem maradtam el. Ha most a klisék rabja lennék, azt mondanám, hogy repül az idő. Repül az idő. Mégis csak leírtam és lám-lám, nem zuhant rám a magasságos. Ha visszatekintek erre az öt hétre, akkor más nem igen jut az eszembe ilyen üres szófordulatokon kívül, mert annyira prózaiak a napjaim, hogy író legyen a talpán, aki fordulatos, izgalmas, figyelemfelkeltő fogalmazást tudna belőle szerkeszteni. Előszedhetném Irén történetét, de Irén története gyermekgondozási segélyre ment. Irén ugyanis babát vár. Az első gyermekét, s kezd rájönni, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy észrevette a teszten a kék vonalat, minden, mégegyszer le kell írjam, MINDEN megváltozott az életében. Egyetlen gondolat hálózta be az elméjét. Az anyaság. Még Péterre is másként kezdett nézni. Péter ugyanis egy szempillantás alatt apává változott. Hiába mondták ki az igen-eket egymás szemébe révedve, hiába dokumentálták az együttélésüket, Péter iránti érzésein mit sem változtatott a szeles novemberi szombat délelőtt, és a szerényen csillogó aranykarika a gyűrűs ujján. Ám ennek a kék vonalkának varázsereje volt. S Irénnek be kellett ismernie, hogy a klisékben márpedig ott lapul egy szemernyi igazság, de az is lehet, hogy ennél is több. Az utolsó percig kitartott amellett ugyanis, hogy a dolgok úgy folynak tovább a rendes medrükben, ahogyan ezidág. Nem volt hajlandó meghallgatni a vészjóslatokat, hogy vége a nyugodt éjszakáknak, vége a reggeli lustálkodásoknak az ágyban, az éjszakai dőzsöléseknek, vége a hajnali szerelmeskedéseknek, vége az esztelen vágtáknak a sztrádán, vége az éjszakába nyúló pasziánszozásnak a gépen, vége az operabérletnek, a fehér kabátnak, a reggeli nélküli rohanásnak a munkahelyre, vége az arcátlanul rövid szoknyácskáknak és szemtelenül mély dekoltázsoknak, vége az ünnepi asztaltól való eloldalgásnak, vége a felelőtlen diétáknak, és vége a melltartó nélküli pólóknak. S ha érezte is, hogy a jóslatok lassan mind beteljesülnek, erre ő most nem gondolt, mert mindez már lényegtelenné vált abban a pillanatban, amikor valóság lett belőle. Évek kellettek, hogy Irén ismét eltöprengjen a dolgokon, amelyeknek akkor olyan kurtán vége lett. Mert annyi minden kezdődött, hogy amúgy sem fért volna el benne az aggodalmaskodás a maga után hagyott dolgokért. S Péter nagyszerű apa lett, annak ellenére, hogy rajta alig lehetett ezeket a változásokat észrevenni. Csak egy nő tud egy másik emberért a saját tengelye körül megfordulni és új személyazonossággal kezdeni újra a vasárnap reggelt. A férfiak hősnek születtek. Megvívják a harcukat, de a nap végén szükségük van a bizonyosságra, hogy visszatérnek a tűzhöz, ahol elmesélik majd dicső tetteiket. A nő napról napra vívja a maga jelentéktelennek tűnő csatáit, s aligha lesz mesélni valója, amitől ébren marad a család. S Irén most mégis úgy érzi magát, mint egy királynő, amint egyelőre lapos hasát büszkén tolva maga előtt végiglejt a Szabadság téren. De vajon mennyire szabad egy királynő? S Irén fejében tennivalók és beszerezni valók hosszú listája tekeredik kígyószerűen jobbra-balra. Csengetnek. A telefonba egy régi szerelem hangja szól. "Erre jártam, gondoltam, megkérdezem, mi újság veled", s Irén olyan értetlenül néz az utcai kagylóra a kezében, mintha Picasso állna az ajtóban és azt kérdezné, hogy mikor kezdheti a festést a konyhában. "Hozzád még nem jutott el a hír? Azt hittem, már mindenki tudja." Néhány nap múlva karácsony, s a kismama titokban ajándékokat vásárol meg sem született gyermekének. Új díszek kerülnek a fára, s a várakozás felülmúlhatatlanul növekszik a szívében. Milyen lesz jövőre ilyenkor? Mennyivel tökéletesebb! S Irén behúnyja a szemét és látja magát, látja Pétert, s lát egy aranyhajú kisfiút, aztán lát egy tündérarcú kislányt, s ki tudja, talán egy harmadikat, de az olyan pici, hogy sejteni sem lehet, hogy fiú-e vagy lány, látja a csillogó fát, az ajándékokat színes szalaggal átkötve, s majd szétfeszíti a mellkasát az öröm. Repül az idő. Végre elcsendesülnek az emeleten a fiúk. Lekapcsolgatom a karácsonyi lámpákat az ablakokban. A szemem egy pillanatra megpihen egy színes rajzon. Egy párizsi kórházban kaptam egy ismeretlen fiatal fiútól. A nagymamája szobatársa voltam egy éjszakán keresztül, akivel egy mukkot sem tudtunk egymáshoz szólni, csak hagyta, hogy kapaszkodjam belé egy órán keresztül. Az unoka másnap reggel bátortalanul az ágyamhoz jött és az asztalomra tette a rajzot. "Angyal." Ez volt a címe. De Irénnek ezt még nem kell tudnia, s talán sosem kell tudnia. Irénnek most pihennie kell, s egy pillanatra sem gondolnia semmi rosszra.  Minden a legnagyobb rendben lesz, a karácsonyi kacsa pirosra sül, a halászlé épp csak annyira lesz csípős, amennyire még élvezhető. Lesz beigli és mézes krémes, meggyújtjuk a gyertyákat és hirtelen minden valóban rendben lesz. Nem zavar, hogy az elmúlt öt hetemben egy elárvult drámai pillanat nem volt, hogy úgy gurultak a napok velem, minta egy parányi pötty lennék egy nagy piros labdán. Nem volt idő azon töprengeni, hogy miért vagyok folyton elégedetlen azzal, ami megadatik, hogy miért nem mennek soha simán a dolgok. Nem volt idő rettegni attól, hogy röpül velem az idő. S nem zavar az sem, hogy az egyik klisét írom a másik után, hiszen a Pulitzer-díjra - ha így folytatom - már biztosan nem marad időm. De mit is kezdenék vele? Repüljön csak a nagy rendtevő!

Ez az én hódom!

Már egy hete is lehetett. Ütemesen gyalogoltam hazafelé a szokások esti sétámból. A fülemben Eros Ramazotti bizonygatta, hogy hiányzom neki, amit ezen a korán sötétedő melankólikus napom el is hittem. Pusztán azért, hogy ne érezzem magam olyan egyedül az utca két oldalán barátságtalan árnyakat vető fák között haladva. Mondtam már, hogy fenyves mocsárnak fordítható az utcánk neve? Nagyon egyszerű a magyarázat. Rengeteg erre a fenyő és az erdő nagy része ezen a helyen teljesen elmocsarasodott. Tükörsima vízben álldogállnak, vagy éppen dűlöngélnek a fák. Vadregényes, olykor kísérteties látvány, de mocsárvidékből is több fajta van. Ez egy erdőrész. Árnyékos és komor. Ipswich egyébként híres a hatalmas kiterjedésű mocsaras-lápos tengerpartjáról, amelyek többnyire természetvédelmi területek a madárviláguknak köszönhetően. Én a magam részéről ezeknek vagyok a szerelmese. Élvezem, ahogy a szemem kinyújtózik a végtelen távolság látványán. A sás között ide-oda folyócskák kanyarognak, amelyek dagálykor egészen felduzzadnak - ilyenkor kap mindenki a kenujához vagy a kajakjához - apálykor pedig elhitetik velünk, hogy a kiszáradás szélén állnak. Csak a földből ki-be mászkáló rákokból gyanítja az ember, hogy néhány óra múlva ismét tengervíz lepi el a medret. A mi utcánk mocsarasa viszont édes talajvíz, ezért nem az apály-dagály szabályozza a méretét, hanem az eső. Úgy ácsorognak benne a fák, mintha arra várnának, hogy valaki visszavarázsolja őket hét törpévé. Szinte érinteni lehet a tájban az időt, a dermedt csendet, a várakozást egy szisszenésre, egy puha csobbanásra. A szél néha beveti magát a fekete árnyékok közé, hancúrozik velük egyet, aztán mintha megijedne a saját hangjától, kiszalad az utcára magával sodorva az állóvíz sűrű illatát. És mégsem riasztó, nem barátságtalan. Inkább földön túli, vagy éppen nagyon is földi, de még abból a korból, amikor dinoszaurouszok éltek itt helyettünk. S ha Eros tudná, hogy éppen hol vall szerelmet egy magyar nőnek a mocsár közepén, maga sem hinné el.

Két napon keresztül esett. Az utca két oldalát vészjóslóan markolássza a víz. Szinte attól félek, hogy ha erősen az út szélére húzódóm, egyszerűen felborul velem. Jobb, ha én is beszerzek egy pár "pocsolyacsizmát", ahogy itt nevezik a gumicsizmát. A fiúknak kellett bevinni az iskolába azokra az alkalmakra, ha vizságlódni, tanulmányozni mennek a rengetegbe. Már egész megbánom, hogy ilyen későn indultam neki a sétának. Autó is alig jár ilyenkor. Majd egy óra múlva kezdenek hazafelé csordogálni a munkából az utca végén lakók. Aztán hirtelen felnézek és egy kisebb kutyanagyságú fekete árnyékot látok keresztben gyalogolni át az úton. Lelassítok, de nem állok meg. Végre ki tudom venni, hogy milyen lénynek kell elsőbbséget adnom, bár én közelítek jobbról. Húzza a hatalmas farkát maga után. Kicsit oldalra fordítja a fejét, hogy megnézzen magának, de valójában fütyül rám. Egyszerűen át akar jutni a túloldalra, hogy egy puha fejessel elmerüljön a fekete vízben. Addigra már egészen közel vagyok, még nézhetem, ahogy tovább siklik a vízben, aztán egy szempillantás alatt eltűnik a víz alatt.

Csak állok ott hitetlenkedve. Egy igazi, kifejlett hód! Szinte történelminek érzem a pillanatot, még ha egy egyszerű kis állatról is van szó. Azt azért nem gondolom, hogy majdan blogbejegyzés is születik az élményből, de hamarosan rá kell jönnöm, hogy minden más, ami mostanában történt velem annyira hétköznapi, annyira szokványos, hogy bármely Csehov-hős térden állva könyörögne, hogy velem teázhasson. És hiába ismételgeti nekem Eros, hogy folyton rám gondol, én azért csak tudom, hogy nagyon jól el van nélkülem, főleg ha tudná, hogy néha akkorának érzem magam, mint egy gombostű feje. S akkor fogja magát ez a kis szürke állat és átsétál előttem az utcán, mint József Attila kedvese. Elnézést, csak beugrott a vers, hát persze, hogy az egy gyönyörű vékony bokájú hölgyemény volt, nem pedig egy szőrös kis rágcsáló, de én is majdnem olyan emelkedett hangulatba kerültem tőle, mint a költő a szerelmesétől. Ez az én hódom! Hát hinnéd, hogy tényleg ott munkálkodnak a vadonban?

Max projektjéhez kellett anyagot gyűjtenünk az előző hétvégén. Az Ipswich folyóról készült a munka. Gyönyörű vasárnap reggel volt, s mi négyen kenut béreltünk. A lapátosaink jóvoltából bejártuk a folyó egy részének minden zegét-zugát. Én fotóztam, Max videózott. A fenti képek zöme itt készült, csak rá kell kattintani a Flickr sávra és továbblapozni a képeken. Az Ipswich folyó majdnem 70 kilométert tesz meg, öt városkán keresztül, hogy aztán Ipswich-ben, a mi városunkban, beleszaladjon a tengerbe. Mi ebből csupán öt-hat kilométert utaztunk be, viszont volt Kék Gém (az egyik képen jól látható), vadkacsák, teknősök és persze farakások, gátak, amiket hód épített, hogy abban portyázzon és fészkeljen. De igazi hódot sajnos nem láttunk. Nem szeret kérkedni a tehetségével, feleslegen mutogatni magát a kíváncsi turistáknak.

S most itt vonult át az utcánkon, hogy elhiggyem mégis, nem csak színes tankönyvekben létezik. Alig észrevehetően felém fordította a fejét, hogy türelemre intsen. Ez az ő otthona, várjak a soromra. Eros kitartóan zümmögött a nyakamon lógó fülhallgatóból, s én úgy álltam az utca szélén a vizet kutatva, mint egy szobor. Nem nagy dolog, csak egy hód, de aznapra nagyon kellett, hogy érezzem a talajt a lábam alatt.

Az ebédlőben

Valaki a háta mögött állt. Hiába érezte a tekintetét, ahogy hátrafordult mégis megrezzent Robi fölé tornyosuló alakjától. "Túl magas ez a fiú." - mosolyodott el nyomban Irén. Minden gondolata ott ül az arcán, hiába takarja el az óriási szemüvege. Olyan megadással tud ott várakozni, mint egy száműzött vagy mint akitől végleg megtagadták, hogy az örömök forrásához vezető útra térjen, de mégse háborog. Megszokta, hogy az ismerősöktől leginkább szánalmas pillantásokat kap, bármilyen okossággal áll elő. Robi ugyanis dadogott. Még éppen elviselhetően ahhoz, hogy ügyfélszolgálati teendőket lásson el a biztosítási társaságnál. A rutin szövegek simán gördültek ki a szájából. Csak olyankor okozott némi kellemetlenséget a beszédhibája, ha az ügyfél türelmetlenkedni kezdett, vagy ha olyan kéréssel állt elő, amit a szabályzat korlátozott. Az is problémát jelentett, ha alkalmanként személyeskedésbe fordult a beszélgetés. Amúgy a világ legelőzékenyebb férfiúja volt, mert nem lehetett más. Csak aki jól ismerte, tudta róla, hogy a szemüvege mögül néha olyan megsemmisítő megvetéssel tudott embertársaira nézni, ami felülmúlt minden törekvését arra, hogy belopja magát a szívükbe. Irént azonban azonnal megkedvelte, amikor az a társasághoz került. A lányt szórakoztatták Robi irónikus megjegyzései, amelyeket tovább fűszerezett a fiú görcsösen nyilvánvaló igyekezete. Irén valójában mindenkit őszinte csodálattal figyelt maga körül, akinek kevesebb vagy több jutott az élet jótékony adományaiból. Úgy érezte, ezeknek az embereknek különös küldetése van.

"Sz-sz-szia! Jö-jö-jössz ebédelni?" Robi még csak leplezni sem tudta a zavarát. Döcögve pottyantak elő a szavak a szájából, ha neki kellett először a lányhoz szólnia, kérnie valamit tőle, vagy a tudtára hozni, hogy szüksége van a társaságára, és ezért akár vállalja a kollégák előtti visszautasítást is. "Jövök, egy perc!" - válaszolta a lány egy lélekzetnyi szünet múltán. Tudta, hogy ezzel a mondatával szerzi a legtöbb örömet a mai napon és azt is tudta, hogy már megint nem önmagának. Kikapcsolta a gépét, a vállára akasztotta a táskáját és a várakozó fiúhoz lépett. Robi keze ölelésre lendült, de félúton megállt a levegőben, a szemüvegéhez kapott és hosszan törölgetni kezdte. Irén úgy bámult rá, mintha sosem látta volna még. Egészen idegenné vált a fiú arca. Sosem látta szemüveg nélkül. Robi nem nézett fel. Olyan meredten vizsgálta a művelet közben a padlót, mintha onnan kellene leolvasnia a miniatűr betűket és számokat a szemorvosnak. Nem akarta a lányt homályosan látni, s nem akarta, hogy az ilyen mezítelenül lássa az arcán a kiszolgáltatottságot. Erősen kopaszodott a homlokán, amitől csak még magasabbnak tűnt. Hirtelen nőhetett meg, mert rossz volt a tartása. A keze viszont gyönyörűen festett a hosszú ujjain tökéletesen harmonizáló körmökkel. Irén folyton kényszert érzett rá, hogy megérintse, de biztos volt benne, hogy félreértette volna. Robi valószínűleg szerelmes volt Irénbe. Voltak napok, amikor jól esett a lánynak a figyelmessége és voltak, amikor szenvedett tőle. Ő ugyanis nem volt szerelmes Robiba. Irén mást szeretett. Egy programozót.

Az ebédlőben hosszú sorban tolongtak a dolgozók. Robi védelmezően Irén mögé állt, hogy megóvja a lökdösődőktől, de a lány érdeklődéssel nézett körül. "N-n-nincs itt?" - kérdezte a fiú csalódottan követve a lány tekintetét. "Tessék? Ki?" "H-h-hát P-p-péter. Ugyan már, Irén!" - s félig-meddig hátat fordított a lánynak. Irén hirtelen a tenyerébe fogta Robi jobb kezét és vizsgálgatni kezdte. A fiú egészen belepirult a váratlan mozdulatba. Egy árva szót nem tudott kiejteni. A lány a segítségére sietett. "Oda vagyok a kezedért, Robi, mondtam már? Hogy lehet egy fiúnak ilyen gyönyörűen formált keze? Nézd meg az enyém! Hatalmas a tenyerem és rövidek az ujjaim. A körmeim pedig egyszerűen siralmasak." A lány elengedte Robi kezét és a sajátját vizsgálgatta. Amaz értetlenül nézett maga elé. "E-e-ennyi?" - kérdezte végre némi erőlködés után. "Hogy érted?" "E-e-ennyi tetszik belőlem?" Irén állta a tekintetét. "A barátaim közül neked a legszebb a kezed. Sajnálom." "Cs-cs-csak azt ne! L-l-legalább te ne." Végre asztalhoz ültek.

"Ho-ho-hogy olvassátok el együtt a k-k-kedvenc versedet? Ho-ho-hogyan magyarázod el neki J-j-józsef Attilát, P-p-petőfit, Ady-t? N-n-nem fog működni, a-a-annyira más!" "Robi, szerintem, nem ez a legfontosabb egy kapcsolatban. Nem a az irodalom, nem a hasonlóság, vagy a különbözőség." "Akkor mi?" - kérdezett vaktában vissza és akkorát harapott a húsból, hogy ijesztő volt nézni. Látszólag nem érdekelte a válasz. Óvatosan forgatta a szájában a falatot, hogy leplezze a bosszúságát. Közben lassú eleganciával vágott egy újabb darabot a hússzeletből, fontoskodva megpakolta krumplipürével és mindennek a tetejére tornyozott egy szeletet a savanyú uborkájából. Irén nem válaszolt. Türelemmel megvárta, hogy a tökéletesre formált adagot a szájába helyezze és ismét rágni kezdjen. A fiú észrevette a lány hallgatását és kérdően nézett rá. Még nem nyelt le mindent, amikor megszólalt. "Szóval, m-m-mi a legfontosabb?" "Nem is tudom. Talán, hogy mindent szeressünk benne. Hogy ne tudjuk megmagyarázni, hogy mit szeretünk benne. Hogy kívül-belül hasonlítani szeretnénk hozzá, mert annyira szép. Hogy mindegy, hogy ott van-e velünk vagy nincs, mi mégis mindig vele szeretnénk lenni. Valami ilyesmi. Majd meglátod." - válaszolta a lány és nem engedte, hogy Robi levegye róla a tekintetét. "Értem. Mehetünk?" - szólalt meg végre a fiú. "Menjünk. Mennyi munkád van?" -kérdezte Irén megkönnyebbülten. "K-k-kitart estig, de t-t-túlélem."

Utazunk!

Van annál izgalmasabb érzés, mint ülni az autóban hajnali öt és hat között és végignézni, ahogy a nap lassan nyújtózkodva beragyogja a végeláthatatlan utat a kocsi előtt? Alig van forgalom. A néhány álmos utitárs is inkább úgy tűnik, mintha elveszett volna az előző éjszaka rossz döntései között és kétségbeesve keresi a megoldást, hogy hazataláljon. Csak mi tudjuk biztosan, hogy ahová megyünk, ott mesebeli látnivalók, mennyei ízek, új arcok várnak. Ott frissebb lesz a levegő, melegebb a nap, színesebbek a virágok, hosszabbak a nappalok és sejtelmesebbek az éjszakák. Azt a helyet egy okból teremtette az égi teremtő, hogy egy nap, ha arra járunk, belefeledkezhessünk egy gondolatnyi időre.

Napokkal előtte elkezdjük összecsomagolni a legféltettebb ruháinkat, amelyek közül néhány csak erre az alkalomra várt a szekrény mélyén. Még az árcédula is ott árulkodik a gallérhoz erősítve, de íme, egy jól irányzott nyisszantás, egy rövid mosóprogram és végre teljes értékű utazóvá válhat szégyenlősen kucorogva a ruhás kosár alján. Hogy elindulhasson azonban, meg kell feleljen néhány szigorú követelménynek. Legyen vidám, de ne szeszélyes, legyen kényelmes, de ne túl hanyag, legyen hűvösben meleg és melegben hűvös, esőben vízhatlan, napsütésben könnyű. Legyen elegáns, de ne túl komoly. Bohókás, de nem nevetséges. Legyen éppen olyan, mint amire az adott pillanatban szükség lesz. Nem könnyű feladat, s a rakás egyre nő. Ám lesúlyt a ruhahóhér kíméletlen keze és a nagy halom immáron a harmadára zsugorodik. Még mindig túl magas, de nincs mit tenni. Ettől kevesebbel egyszerűen elindulni sem érdemes. S erős ujjak cibálják, húzzák, vonszolják a zárat, míg az nagyot sóhajtva megadja magát és a helyére kattan. Éppen úgy fest, mint a szomszéd méltóságteljesre növelt sörhasa a vasárnapi ebéd után, amin feltehetőleg egy Bilagit enyhít délután öt körül, de benn van minden, s ami nincs, az végül is pótolható. Az utolsó napra semmi egyéb nem marad, mint a fodrász, a műkörmös, a kozmetikus, még egy telefon mamának, aki holnaptól a házban alszik, egy Zsoltnak, aki elviszi a kutyát sétáltatni, egy Ilonka néninek, aki kedden áthozza mamának az új lencseleves receptjét, és egy a gázosnak, hogy le tudja olvasni a mérőállást.

És elérkezik a nyár legrövidebb éjszakája. Alig három-négy óra, mely alatt alvást színlelünk, miközben számoljuk a perceket a felszabadító ébredésig. Másnap mogorván hunyorog ránk a reggel, hiszen még reggel sincs, de a szívünk már úgy zakatol, mintha a futópadon hagytuk volna bekapcsolva. A fejünkben láthatatlan pipákat vonunk, ahogy szemünk utoljára végigfényképezi a házat. 22 perc késés, de amúgy minden terv szerint.

A nap kérdő tekintettel könyököl a szélvédőre, miközben mi a kilométereket számoljuk a határig. Utazunk, pajtás! Valahová a tenger mellé, délre. Ránk sem ismersz egy hét múlva, amikor megjövünk!

Október. Nyakamig húzom a piros kockás plédet a kanapén. Azt mondják, holnap megállás nélkül esik. Elfárad a karom, s ölembe ejtem a nagy fényképalbumot. Színes fotók százai lélekzetnyi nyaralásokról. S csak alig néhány a közibük szorult számtalan mindennapok biztonságos homályába veszve. Pedig ma már tudom, hogy a legizgalmasabbak a tervezés, a készülődés, a várakozás névtelen percei. Ma már tudom, hogy a legédesebb érzés mégis a megérkezés haza. Amint megáll az autó a kapu előtt, s nincs sötétség a házban. Nem készült ugyan felvétel róla, de tisztán látom mama arcán a megnyugvást, hogy megint itthon vagyunk.

Ma már lemondanék az olasz tengerpart kék-fehér csíkos napernyőiről.

Hálás vagyok - simonági módra

Köszönöm, Magdi, hogy felkértél egy táncra! Hálás vagyok érte! Azt gondoltam először, hogy keringőzni márpedig én is tudok, az nem tűnik annyira nehéznek, s azonmód elkezdtem pontokba gyűjtögetni a dolgokat, amiért hálás vagyok. Tegnap este olvastam a bejegyzésed, azóta egyfolytában gyűjtögetek és még a felénél sem tartok. Bevallom, tartok attól, hogy túlszárnyalom az olvasók türelmét a listámmal. Ma reggelre be kellett ismernem, hogy mégsem gyerekjáték a keringőzés. Elolvasván pedig mindazt, amit Ti alkottatok ebben a témában, még nehezebb a feladat, hogy ne szajkózzam az általatok leírtakat.

És mégis, mi egyéb marad, amiért hálásak lehetünk mint a családunk, az otthonunk, az egészségünk, a barátaink, az életkörülményeink, a nyugalmunk? Ezek kétségtelenül a leglényegesebbek, és én hálás vagyok teljes szívemből és lelkemből mindezért.

Nekem azonban még egy kérdés motoszkál ezzel kapcsolatosan a fejemben tegnap este óta: Kinek is vagyok hálás? Mert a hála, valójában elismerés valaki felé valamely teljesítményért, amiből nekünk hasznunk származik. Én ezért az összes égi gondviselőmnek szeretnék hálát mondani azért, hogy a mai napon itt gubbaszhatok a kanapén a laptop-ommal az ölemben az Atlanti óceán partján egy gyönyörű kis házban, s várhatom azt, hogy Sam kettőkör rám telefonáljon a mobilján, hála a mobiltelefonokért, hogy elindult haza az iskolából, és mivel ragyogó, napsütéses új angliai őszi napunk van, ezért hazasétál. Amikor megérkezik, megkérdezi, hogy mit ehet. S mivel növekvő szervezete egyre nagyobb porciókat igényel, én legalább három féle uzsonnaötlettel állok elő, amiből ő hármat választ ki. Hála az elektromos szendvicsgépért, hála az azonnal oldódó kakaóporért, hála a szőlőért, ami valahol délen termett és hála a fuvarozókért, akik a helyünkbe szállították. Aztán 3:16-kor Max robban be a házba. Hála az iskolabuszért! Ő általában elfelejt köszönni, helyette mindjárt vagy öt kérdéssel rohanja le az embert. Van edzésem? Van még időm egy kicsit Club Pingvinezni? Áthívhatom a Paolót játszani? Muszáj rögtön leülnöm házizni? És hála a gabonapelyhekért, mert ő nagyjából mindig ugyanazt eszi uzsonnára. Reggelit. És hála a focilabdáért, aminek olyan varázsereje van, hogy százszor inkább választja mint a gépezést. De hála a gépnek is! Mert kishelyen elfér, nem lesz tőle nagy rendetlenség, ha mégis felmászik rá a gyerek, nem fog nagyot esni, ezért biztonságban tudom egyedül hagyni előtte addig a csemetét, amíg elszaladok bevásárolni. És hála az autómért, ami miatt nem kell buszra várnom és azon cipelnem haza a mázsás szatyrokat, mint szegény mamimnak, akinek számtalanszor kellett a vállát megmaszíroznom a két kiló kenyér és három liter tej miatt. Steve általában este nyolckor érkezik. Ő is éhes először, és hála azért, hogy egyáltalán nem érdekli, hogy mit teszek elé, mert minden ízleni fog neki, és meg is fogja dicsérni, még akkor is, ha a pulykát képtelen vagyok puhára sütni, a rizst pedig az esetek kilencven százalékában túlfőzöm. És hála a jéghokiért, a baseball-ért, az amerikai fociért, a teniszért, és nagyjából minden fajta sportért, ami létezik a földön, mert miután evett és meghallgatta a napi panaszaim, az aggodalmaim és a végén kijelenti egy mondatban, hogy "Everything's gonna be all right.", néz egy kis sportot a tévén. Hála a nyugalmáért, a bizakodásáért, a hűségéért, mert enélkül én már feladtam volna a küzdelmet azért, hogy megőrizzem az ép eszem. Másnap reggel aztán elindulnak mind az iskolába, a munkahelyre és én hálát adok a mosogatógépért, a porszívóért, a tükörtisztítóért, mert ezekkel csupán egy óra alatt, látszatra ugyan, de elfogadható állapotba hozom a házat. Ilyen módon van időm felhívni a mamám otthon, akivel, hála a Jajah internetes telefonos szolgáltatónak, egy teljes órát csacsogunk mindösszesen 2 dollár 30 centért. Aztán leülök a géphez, és hála az internetnek, megnézem, hogy minek örülnek, vagy esetleg min háborognak az én barátnőim az óceán túloldalán. Mit olvasott Magdi? Mi vagy ki volt a múzsája Csillának? Milyen fát varázsolt Éva? Mi lett Matt-tel? Sam focistársával, akinek tegnap megrúgták a felyét meccs közben és a kórházba kellett vinnie a mamájának, de hála a röntgengépnek, mára már tudjuk, hogy minden rendben van vele. Ki viszi ma Max-et edzésre és én kit hozok még rajta kívül haza? Aztán egy óra körül, hála az előre szeletelt barna szendvicskenyérnek, és a konzerv tonhalnak, eszem egy gyors szendvicset és aztán várom, hogy megérkezzen Sam.

Ezen felül hálás vagyok az odaadó orvosokért, nővérekét, a tanárokért, a feltalálókért, felfedezőkért, az önkéntesekért, a békefentartó katonákért, a művészekért, mezőgazdasági, építőipari és minden egyéb fajta fizikai munkásokért, a mérnökökért, a segítőkész szomszédokért és szülőtársakért, hálás vagyok mindenkiért, aki hozzájárul ahhoz, hogy biztonságban hazasétálhassanak a gyekeink az iskolából, hogy békében nőjenek fel, hogy majd családot alapíthassanak és ők is hasznos láncszemei lehessenek ennek a felfoghatatlanul kaotikus, de talán mégsem reménytelen világnak.

A tánc

Oldalt fordulva állt a tükör előtt és a csupasz hasát vizsgálgatta. "Én már látom. Egyáltalán nem úgy kerekedik, mint egy kiadós ebéd után.  Nem is tudom behúzni." Irén mindig büszke volt a feszes hasára. Két dolgot örökölt az édesapjától. A vékony testalkatát és a ritmusérzékét. Legalább ezért hálás lehetett. Vigyázni fog, hogy ne túl sokat hízzon.

Egy pillanat alatt tört rá az éhség. Valami sósat enne. Vagy inkább savanyút. Az egész napját képes lett volna egy befőttes üveg mellett tölteni, hogy bármikor megkívánja, azonnal egy uborka után nyúlhasson. Így derült ki a munkahelyén is. Olyan sóvárogva nézte ebédidőben a kolléganője kovászosát, hogy az kénytelen volt megválni tőle. "Nem vagy te terhes?", kérdezte magabiztosan. Neki nem lehetett nemet mondani. Ő is terhes volt. Várandós mamáknak egyszerűen nem lehet hazudni. "És mostmár nekem sem.", simított végig elégedetten a pocakján. "A melleim viszont végre tökéletesek. Milyen eszményi lenne, ha pontosan ebben az állapotukban maradnának ezentúl. Anyám sem hízott meg utánam." Aggodalmas pillantást vetett ismét a tükör felé. "De mit veszek ma este fel, ami nem folytogatja majd a derekam. Szabad nekem még egyáltalán táncolnom? Ezt is elfelejtettem megkérdezni az orvostól. Ki tudja, mikor lesz rá legközelebb lehetőségem. Péter nem állhatja az effajta mulatozást. Pedig olyan jól mozog." Önkéntelenül elmosolyodott, amint eszébe jutott a férje robotszerű mutatványa a parketten. Talán túl józan volt a tánchoz. Pedig látszott, hogy élvezi, ha másért nem, hát azért, hogy Irén jól érezze magát. "S most egy része itt pihen a szívem alatt!"

Még mindig a tükör előtt állt, de már nem magát nézte. Két tenyerével a hasát melengetve nézett ki az ablakon a negyedikről. "Ez egy tökéletes nap. Egy boldog nap. Erre jó lenne majd emlékezni, amikor öreg leszek és fáradt. Vagy kiábrándult. Megint." Hirtelen elkapta a kezét, mintha az utolsó gondolat azon keresztül igyekezett volna a méhe felé. "Ma este táncolni megyek!", azzal sarkon fordult és nagyra tárta a szekrény ajtaját. Három váltás ruhát próbált fel, végül egy hosszú, fekete, széles szárú jersey nadrág és egy fehér selyem blúz mellett döntött. A fekete vékonyít és magasít. A fehér őszinte és tiszta. Egyszerű lesz, de elegáns. S míg állt a zuhany alatt, elképzelte magát, amint belép a Földrajzi Múzeumba, ahol a biztosító társaság rendezte az évzáró bankettet. "Rendben leszek."

Úgy beszélték meg Péterrel, hogy ő munka után még elmegy néhány kollégával sörözni, hogy ne érjen oda túl korán. "Ez a te társaságod, én csak zavarnék. Tizenegy felé érted jövök. Érezd jól magad!" Irén még mindig alig hitte el, hogy egy férfi képes pontosan azt mondani, amit hallani szeretne. "Ne gyere későn, nem akarok sokáig maradni", azzal letette a telefont.

A helyszín fényes és méltóságteljes volt. A vacsorát tízre fejezték be és a társaság türelmetlenül várta, hogy végre leoltsák a lámpákat. A beszélgetések morajlását egy hirtelen mozdulattal mosta maga alá a zene. Irén két kolléganője között állt és kipirultan mesélte az anyává alakulás új élményeit, amint rájuk simult az éjszaka és elkezdődött a tánc. Nők és férfiak bújtak elő a bizonytalan pillantások alól. Összeölelkeztek a tekintetek és magukkal ragadták a lábakat. Irén kétségbeesve nézett körül.  Úgy érezte, minden percben egyre nagyobb lesz a hasa. Moccanni sem tudott a félelmektől a fejében. A táncosok egyre távolabb kerültek tőle. A zene zajjá zsugorodott és kínzóan lüktetett a fülében. Mivé változtatja ez a parányi dolog a méhében? Hogyan vállalhat fel egy ekkora felelősséget, amikor néha magáról is megfeledkezik? Mellette marad-e Péter, ha mégis meghízik? Lesz-e benne elég türelem?

Idegesen matatni kezdett a táskájában egy papírzsebkendő után, amikor hátulról egy kar tekeredett a dereka köré. "Josz tancolni.", s anélkül, hogy válaszra várt volna, a férfi gyengéden maga után húzta a meghökkent lányt. Pablo, egy mexikói származású munkatársa volt, aki egy másik emeleten dolgozott, szinte alig ismerte. Egyet azonban biztosan tudott róla, Pablo volt a társaság legjobb táncosa és úgy tűnik, ma estére őt szemelte ki partnerének. A fiú megragadta Irén vállát és pördített rajta egyet. A zene latinos dallamokra váltott. Ezt Pablo intézhette így. Minden mozdulatától egyre erősebbé vált a lányban a bizonyosság, hogy a dolgok a helyükre kerülnek. "Nagyon szep vagy ma", jelentette ki és Irén két kezét a lány feje felé lendítette. Itt tartotta őket a magasban néhány ütemre, mintha rögzítené őket ebben az állapotban, aztán szép lassan végigcsúsztatta a tenyereit a szoborrá vált lány két oldalán egészen a csípőjéig. Irén minden porcikáját átjárta a ritmus ellenállhatatlan melegsége, s végre elfelejtette, hogy bármelyik pillanatban a kíméletlen lelkiismeretfurdalása martalékává válhat.

Pablo majd egy órán keresztül tartotta ebben a szédült forgásban a lányt. Amikor a zene végül elnémult, Irén úgy érezte, mintha anyaszült meztelenül állt volna a fiú előtt. Mégsem bánta. Szikrája sem maradt benne a bizonytalanságnak. "Köszönöm, Pablo, nagyon kellemesen elfárasztottál. Tudod, hogy a negyedik hónapban járok?", nevetett a fiúra mélyeket lélegezve. "Akkor ertem mar, miert olyan szep vagy ma! Gratulalok!" Megölelte a lányt és a fejével a lány mögé biccentett. Irén hátrafordult. Péter ácsorgott a parkett szélén. "Régóta vársz?", kérdezte tőle. "Csak néhány perce, de maradhatunk még." "A legjobbkor jöttél és ő is", simított végig a hasán kipirulva.

A konyha munkahely?

Ez nem Irén története lesz, ez az én pénteki napom története. Minden szó igaz, de a gondolatok, amelyek a történést követték, nos, azokért vállalom a felelősséget és vállalok vitát, egyet nem értést, rosszallást, haragot, sértődést, de kiállok mellettük az utolsókig.

Még mielőtt azonban közzé tenném a rövid, és tulajdonképpen eléggé mindennapi esemény részleteit, előre ki szeretném hangsúlyozni. Ez a bejegyzés nem férfiellenes. Egy ápolónő kérdése indította el bennem a gondolatok, vagy inkább kérdések özönét, amelyekre húsz éves korom óta keresem a választ valószínűleg életem végéig. Nem a férfiakat vádolom együtt nem érzéssel, nem feminista zászlókat lobogtatok miközben három férfivel osztom meg az életem legboldogabb részét. Egyszerűen csak a helyére szeretnék tenni az értékrendemben néhány dolgot, hogy jobban, sokkal jobban érezzem magam a bőrömben, mint nő.

Több mint egy éve élünk az Államokban. A hitvesem a napjának 12 óráját házon kívül tölti a munkája miatt. Ráadásul olykor utazik, amikor három-négy-öt éjszakát is távol van tőlünk. Úgy gondoltam, hogy az első időkben fontosabb, ha itthon maradok és segítem a fiúkat a letelepedésben. Otthont keresek, barátságossá teszem a családi fészket. Kiigazodom a boltok között, az orvosok között, megismerem az iskolai elvárásokat, hol áll meg az iskolabusz, igyekszem emlékezni, hogy mikor hozzák a vizet, mikor viszik a kukát, miért dobják az ajtóm elé a csomagot, miért nincs piac, mit lehet a farmokon kapni, mivel festi őszülő hajam a fodrász, hogy találok haza a fociedzésekről.

Mostanra kezdem végre úgy érezni magam, hogy kezdünk egyenesbe jönni, s talán ismét alkalom nyílhat a számomra, hogy munkába álljak. A munkakeresés azonban nem egyszerű dolog itt sem, különösen a mostani szűkös időkben, amikor néhányan már arra is hajlandóak, hogy fizetés nélkül tartsák meg a munkahelyüket pusztán az egészségbiztosítás miatt és azért, hogy ne essenek ki a kapcsolatrendszerükből. Hála az égnek azonban, hitves munkája révén akkor is megélnénk, ha én úgy döntenék, hogy egyáltalán nem szándékozom visszaintegrálni magam a pénzkeresők közé. Áldott sorsom valamely oknál fogva mégsem elégít ki, s elkezdtem elhelyezkedési lehetőségeket keresni. Közben továbbra is elegendő teendő adódik a ház körül és úgy veszem észre, hitves sem igazán sürgeti a dolgot, s hogy meggyőzzön, többször meg is beszéljük, hogy miért. Nyilván nem árulok el nagy titkokat azzal, hogy egy család mennyit spórol, ha az édesanya, vagy uram bocsá', az édesapa otthon marad a gyerekekkel. Egészségesebben eszik a család, többnyire nincs takarítószemélyzet, nincs gyerekpásztor, a gyerekek jobban tanulnak, kiegyensúlyozottabbak, stb, stb. Az esetek túlnyomó részében pedig még mindig az apa az, aki eltartja a családot, vagyis olyan keresettel rendelkezik, amelyikből a család a legjavát finanszírozza a kiadásainak. Mert a férfiakat ugye még mindig, a fejlett országokban is jobban fizetik. Egyszerűen azért, mert férfi. Még akkor is, amikor nem teherhordó munkáról van szó. Pedig köztudomásúan a nők magasabb százalékban végeznek mostanság felsőfokú intézményben, tehát feltehetőleg értelmileg is képesek ugyanazt a feladatot éppen ugyan olyan jól elégezni. De ők nők, akik szülni fognak, aztán gyerekeket nevelnek és háztartást vezetnek. Nekik nőnek kell lenni, maradni. És ki várja tőlük el, hogy ezt mind megtegyék, ha nem a férfiak. És miért? Hogy ők nyugodtan dolgozhassanak 10 órát az irodában és ne kelljen azon töprengeniük, hogy vajon aznap mi legyen vacsorára, miért kapott a gyerek már megint csak négyest matekból, mikor jön a vízvezetékszerelő, hogy a csepegő csapot megjavítsa, mikor kezdődik az edzés és mikor ér véget, hogy jut el a gyerek a suliból a zongoraórára, mitől lesz az ing ismét tiszta és jól vasalt, mikor cseréltük utoljára az ágyneműt, mit kell vinni a délutáni sulis bulira és van-e ajándék a hétvégi szülinapi zsúrra. A dolgozó férj ugyanis jellemzően felkel, megreggelizik, jó korán, még mielőtt a család többi tagja ébred, mivel szeret korán elindulni, hogy elkerülje a forgalmat és hogy aztán korábban haza is jöhessen, tehát önmagában bekapja a reggelit, aztán huss, se híre se hamva egész nap. Este, ha hazajön fáradtan, megint jobb, ha nem zavarjuk, mert ugyebár korán kelt, egész nap dolgozott és még mindig tele a feje olyan komoly problémákkal, aminek mi a felét sem értenénk. Ennek okán az édesanya úgy rendezi, hogy a gyerekek addigra megvacsoráztak és az ágyban várják az édesapát, hogy az egy odaadó csókot nyomjon a homlokukra és jóéjszakát kívánjon nekik. A lelkiismeretesebbje még megkérdezi a csemetéktől, hogy minden rendben volt-e a suliban és ugye szót fogadtak a mamának. Ezek után férfiasságának teljes tudatában leül a gőzölgő vacsorához, aminek következményeként hamarosan édes álomba merül a tévé előtt, vagy az újság sportrovata felett. Majd eljön a nyári vakáció ideje és a család kérdőn néz az édesapára, hogy vajon miből gazdálkodhatnak. A család feje pedig nagyvonalú és lesz tengerparti nyaralás és új stoplis cipő. A jó feleség hálás pillantást vet hitvesére, mert idén nem kell a bolgár tengerparton a műanyag flakonok között kiterítenie a törölközőjét a földre, hanem a spanyol riviérán a személyzet vezeti a saját napozó ágyához. Hites ura azonban a hotelszobában marad, hogy átnézze az email-eket és a legsürgetőbbekre válaszoljon, mert ha kiteszi a lábát egy pillanatra, azon nyomban minden a fejetetejére áll és jobb azért résen lenni. Viszont megigéri, hogy egy óra múlva ő is tényleg ott lesz a strandon és tollasozik a srácokkal egy félórát, ha a rossz dereka nem szól bele.

Hogy meglennének nélkülünk és a gyerekek nélkül? Nyilvánvalóan meg. Nem is akárhogyan. Magányosan, elhagyatottan, kiábrándultan, életuntan, céltalanul. Kell a család, kell egy feleség, kellenek a gyerekek, kell, aki gondjukat viseli, aki értelmet ad a munkájuknak, aki elismeri a teljesítményüket.

S akkor íme a pénteki rövidke történet:
Sietnem kell az ebéddel, mert a nagyobbik fiamért 1 órára kell a táborba érnem, hogy hazahozzam. Általában nagyon éhesen érkezik, s én nem akarom, hogy egy elárvult szendvicset tömjek bele. Itthon vagyok elvégre, van időm főzni. A kisebbik matematika feladatokkal babrál mogorván a konyhaasztalon. Én még reménykedem, hogy be tudom fejezni az email-t, amit a barátnőmnek írok reggel 9 óra óta részletekben. Közben kiporszívóztam az autót, beugrottam a boltba, kitakarítottam az alsó szinten a fürdőszobát. Mindjárt kész a levélke, de a sütő hirtelen sípolni kezd. Kész a fasírt! Hirtelen mozdulattal kirántom, miközben az email befejező során töprengek. Én balga azonban rossz tepsibe töltöttem a húst, a forró olaj a jobb alsó karomra fröccsen. Egy pillanatra nem is fáj. De mi lóg a karomról? A bőröm! Féltenyérnyi nagyságban mutatja magát a rózsaszín epidermis. Egy perc és lüktetően égni kezd. Ez jó jel, még érzem az ujjaim, de meg kell mutatnom orvosnak. Max, figyelj, nincs semmi baj, csak egy kicsit megégettem magam, elugrom a helyi klinikára, mindjárt jövök és adok ebédet! A nővérke azonban más véleményen van. Csak az amatőr kötésem méretéből úgy ítéli, hogy a sürgősségi osztályon a helyem, ami két várossal arrébb van. De nekem most a fiamért kell menjek!? Hát vigye haza a fiát, aztán menjen a sürgősségire! Ja, vagyis, annyira azért nem vagyok rosszul, hogy elvezessek harminc kilométerre, hogy végre valaki ránézzen a sebemre? Ez talán egy másik blogbejegyzés témája lehetne. Végre ülök a regisztrációs hölgy előtt, aki felteszi a sarkalatos kérdést: "Munkával kapcsolatos baleset?" "Aaa, hááát, vagyis, az úgy volt, hogy húskenyeret vettem ki a sütőből. Tudja én nem is eszem húskenyeret, a családnak készült, és...Mit gondol, a konyha munkahely?" A nővér türelmetlenül néz fel rám a papírjáról. "Ezek szerint otthon történt, nem munka közben.", válaszolja határozottan és kipipálja a megfelelő rublikát. Én azonban ott maradok a bizonytalanságban. Persze, értem én, a biztosítás, meg ilyenek. De hát nekem most ez a munkám. Akár lehetne örökre is ez a munkám, s akkor kitől jönne a megbecsülés azért, hogy tisztességesen ellátom a családom? Ki honorálja meg nekem, hogy ma megint főztem, mostam, takarítottam, vasaltam, hurcolásztam a gyerekeim jobbra és balra, hogy beugrottam a postára, a bankba, hogy még a focistárs gyerekének is kentem egy Nutellás szendvicset, mert velünk jött haza. Hogy meglocsoltam a virágokat a ház előtt, bár az is lehet, hogy utoljára, mert az elmúlt két napban elfeledkeztem róluk?

Nincs szükségem a férjem, a gyerekeim elismerésére mégsem, legalábbis nem minden tizedik percben, amikor valamit teszek értük. Valószínűleg megbolondulnék tőle, ha egyfolytában a köszöneteikkel nyaggatnának. Csupán azt szeretném, ha hallgatólagosan ők is elismernék, hogy az én munkám éppen annyit ér, mint a papa munkája, ráadásul sokkal több veszéllyel jár és sokkal több sérüléssel fizikai értelemben. Ezért cserébe viszont nekem se kelljen lépten nyomon hálálkodnom azért, hogy a család normális materiális igényeit finanszírozza. Azzal teszem lehetővé ugyanis az ő munkáját, hogy biztos családi hátteret biztosítok hozzá. Hogy neki egyébre sem kell gondolnia egész nap, minthogy az irodai feladatait megoldja. Illetve talán még azon, hogy vajon mit teszek elé az asztalra aznap este.

A képet ez év májusában fotóztam Boston-ban egy szombat délután, s csatoltam ezen bejegyzéshez ellenpéldául. Mindazonáltal meg vagyok győződve, hogy a fiatal papák nem a babakocsi tologatástól növesztettek ilyen formás bicepszeket.

Elég, ha néha rám mosolyogsz

Minden hang önállóan szólalt meg a fülében. A vonat zakatolása, a szomszéd idegesítő krákogása, a ház előtt játszó gyerekek kiabálása. "Miért kell a gyerekeknek folyton kiabálni?" A szél zabolátlan futkározása a fák levelei között. Az autók lassítása és gyorsulása. A patetikus sóhajtásai a gondolatfolyamok végeztével. Nem akarta őket maga körül. Mozdulatlanul ült a kanapén és rettegett attól, hogy bármilyen moccanására zajfelhő kerekedik ismét körülötte, ami még dermesztőbbé teszi a következő pillanat némaságát. Már alig várta, hogy végre három óra legyen és elkezdődjék a sorozat, amit hétköznapokon ilyenkor végignézett. Zsolt nem tudta, hogy tévézik napközben. Nem volt szabad, hogy megtudja, mert véget nem érő kötekedésbe kezdett volna, hogy milyen jó egyeseknek, akik napközben tévézgethetnek, míg mások azt sem tudják, hogyan osszák be az idejüket, hogy milyen értelmetlen zagyvaságokkal van tele a tévé és valószínűleg innen származnak a folyamatos vásárlási ötletei, hogy ezalatt nyugodtan kitakaríthatta volna a spejzet, hogy hihetetlen, hogy fiatal nő létére unatkozik, hogy ha boldogtalan, csak önmagát vádolhatja érte, mert a kisujját sem mozdítja azért, hogy valami változzék körülötte, a tévé biztosan nem fogja az életét szebbé vagy jobbá varázsolni, mert a tévé egyáltalán nem megoldás semmire, egyetlen haszna van talán, pontosan határozza meg a pillanatnyi hőmérsékletet és a pontos időt. A napközbeni tévézés ugyanis kizárólag mozgásképteleneknek és ágyhozkötött betegeknek való. Ugyanez vonatkozik a napközbeni regényolvasásra is, amit Irén szintén csak egyedül merészelt megejteni és amint végzett, fogta a könyvet és úgy helyezte az ágya melletti asztalkára, ahogyan azt az előző este hagyta. Háromtól megnézi a filmet fél négyig, addigra lehűl annyira a levegő, hogy kimehet falazni a teniszpályákra egy kicsit. Ott legalább van egy kis mozgolódás, ráköszön néhány ismerős arc.

Az epizódnak megint túl gyorsan lett vége. Az őrületbe kergetik a nézőket ezzel a lélekzetnyi történetszilánkokkal. Soha semmi nem oldódik meg, csak minden egyre szövevényesebbé, valóságtalanabbá válik.

Fogta a teniszütőjét, a haját egy baseball-sapka alá túrta, még egyszer megnézte magát a tükörben és elégedetten zárta be maga mögött az ajtót. A hangok hirtelen feléledtek és vidáman futották körbe, amint kilépett az utcára. Az elveszettnek tűnő szél, mintha csak rá várt volna egész délután, előszaladt a lombok közül és csipkelődően kapott a sapka alól furakodó copfja után. Csupasz vállát az augusztusi nap ízlelgette és Irén akaratlanul elmosolyodott a gyengédségétől.

A pályán néhány páros ütögetett egyenletes ütemben. A salakon két pocakos férfi igyekezett hangos káromkodással pótolni egykori rugalmasságuk, fiatalságuk hiányát. Irén reménykedve nézett körül, hátha ismerősbe botlik és nem kell ismét egyedül püfölnie a falat, de csak a túlsó oldalról hallott monoton puffogást. A koppanások szabályosságából úgy ítélte, hogy a gazdájuk tapasztalt teniszező, így tőle illetlenség lett volna megkérdezni, hogy játszanak-e együtt. Maradt a fal hát és a folyton rossz szögben visszaverődő ütései. Már harmadikra hatalmas ívben repült a labdája a túlsó oldalra. Ügyetlenségét kihasználva, reménykedve indult a kis kapu felé, hogy végre szemügyre vegye a túlsó fél játékosát, hátha az mégis felajánlja a társaságát. Még a kilincset sem volt azonban alkalma lenyomni, mire a teniszlabda szemrehányóan pottyant vissza a saját oldalára. A lány egy csalódott "köszönöm"-mel kapott utána. Mégis minden igyekezete ellenére a labdák rendre röpültek át a palánkon. Már meg sem kísérelt értük menni. Kipirulva várta, hogy azok visszataláljanak hozzá. Tíz perc elteltével azzal szórakoztatta magát, hogy változatosan próbált köszönetet mondani az arcnélküli társnak, aki fáradhatatlanul és teljes némasággal irányította a helyükre az eltévedt labdákat: elnézést, bocsánat, köszi, megint köszi, kösz, köszönöm a türelmét, ne haragudjon. Aztán egyszerre csak kifogyott a hálálkodásból és végre szabad utat engedett a kíváncsiságának. Szorosan megmarkolta az ütőjét és a kisajtóhoz vonult. Bátortalanul nyitotta résnyire, bedugta rajta a fejét és anélkül, hogy képes lett volna kivenni a túloldalon játszó férfi ábrázatát, odaszólt neki: "Gondoltam, személyesen is köszönetet mondok végre a türelméért. Igazán nem bosszantásból teszem, de nem túl rég óta teniszezem, próbálom leszorítani." Az ismeretlen megállt, labdája a bal markába pattant, miközben a háta mögött a délutáni nap sugarai teljes erejükből azon igyekeztek, hogy keresztül verekedjék magukat az elébük úszó bárányfelhőkön, hogy végre megnézzék maguknak a magányos teniszezőt, de a férfi arca az árnyékban maradt. "Semmi gond.", válaszolta az kurtán. Irén mégsem tudott rá haragudni. "Ez is csak úgy magában üti itt a falat, mint én.", gondolta és rokonszenvét egy mosolyba csomagolva bólintott ismét a férfi irányába, aztán visszaballagott a saját oldalára. "A nyavajába! Ezek után már tényleg nem üthetem át, az nagyon kellemetlen lenne."

Alig néhány perc elteltével azonban a túloldalról repült Irén irányába a sárga labda. A lány elégedetten ugrott utána, visszaütnie ám ezúttal nem sikerült elsőre, s mire másodszorra próbálkozott volna, a férfi a kapuban állt és mosolyogva nézte Irén ügyetlenkedését. "Elnézést, de muszáj volt látnom azokat a mosolygós szemeket mégegyszer." Irén kezében megállt az ütő és fogalma sem volt, hogy zavarában mit mondjon. "Itt a labdád.", nyögte ki végre. "Tényleg nem akartam megtartani, csak most valahogy nem sikerült átütnöm." A fiú egyidős lehetett vele. Nem sokkal magasabb Irénnél, sportos, napbarnított és hűvös, de barátságos kék tekintetétől nem lehetett szabadulni. "Van kedved játszani?", kérdezte a fiú. Irént olyan váratlanul érték a szavak, hogy egy pillanatig válaszolni is elfelejtett. Nem akarta, hogy megmoccanjon az a kék szempár. Csak ott akart állni és lubickolni abban a rakoncátlan tekintetben, mint egy két éves gyerek a kis gumimedencéjében. "Biztos vagy benne? Nagyon kezdő vagyok, félek, hogy megbánod néhány perc múlva és aztán majd illendőségből nem mered majd azt mondani, hogy inkább mégsem. Pedig azt szeretném, hogy ha szörnyű és unalmas, rögtön szólj, és akkor abbahagyjuk. Az nekem is rossz lenne, ha utána csak kerülgetnénk egymást a pályán. De mégsem fogsz szólni. Most aztán már késő. Ezen csak én nyerhetek, hidd el, csak nekem lesz hasznomra és az nem igazságos. Elfalazgatok én itt egyedül és talán egyszer leszek annyira jó, hogy mégis megpróbálhatjuk együtt. Ki sem mernél nevetni ilyen ismeretlenül. Nekem persze nagyon jól jönne egy kis gyakorlás, de azt nem várhatom el, hogy..." "Elég.", szólalt meg hirtelen a fiú. "Elég, ha néha rám mosolyogsz." A lány végre elhallgatott, majd a kezét nyújtotta. "Irén vagyok. Akkor játsszunk."

A tökéletes gyűrű

A gyűrűk a szépség tudatának teljes bizonyosságával néztek vissza Irénre, de a lányt nem bűvölték el a sorrendbe állított ékszerek gúnyos tekintete . "Értéktelen kis vacakok itt a dobozban, de amint felkerülnek az ember ujjára, ezer vágyat, reményt, álmot jelentenek a viselőjüknek. "Muszáj megtaláljam azt, amelyik a kezem részévé válik, amelyik biztonságot jelent majd akkor is, ha az ajándékozója nincs velem." Akkor miért is kell nekem itt egyedül vásárolgatnom? Mennyivel egyszerűbb lenne, ha Zsolt egy nap térdre rogyott volna előttem az orrom alá dugva a félreérthetetlen kis dobozkát, amiben a világ legtökéletesebb eljegyzési gyűrűje kucorog? Mennyire nem volt ez így romantikus. Annyit mondott, nem ért hozzá. Egy délután megegyeztünk, hogy nincs tovább értelme húzni az időt. Mind a ketten arra vágyunk, hogy családot alapítsunk. "Nézel magadnak egy gyűrűt? Úgy is te tudod, hogy milyet szeretnél. Rám nincs szükség valójában, igaz? Csak tedd a kártyára. Ja, és ne legyen sokkal drágább negyven ezer forintnál." Aztán kimentünk teniszezni egy órát és annak a szombatnak is vége lett.

Már nem is a vitrint nézte. A két kezét a térdére támasztotta és félig előre dőlve kalandozott a fényesre pucolt üveg előtt. Az eladó hölgy régen mással foglalkozott. Tíz perc után észrevette a fiatal nő bizonytalanságát és nem vesztegette tovább az időt. Ki tudja, lesz-e ebből eladás? Irén hirtelen visszanézett a jobb válla felett. Ede állt mögötte és várta, hogy észrevegye. A lány döbbenten nézett rá. "Hát te mit csinálsz még mindig itt?! Azt hittem félúton vagy a Balaton felé? Nem teszed könnyűvé a dolgomat." "Nem tudtam elmenni.", vászolta amaz. "Megette a parkoló gép a kártyámat és vissza kellett jönnöm rendezni. Tudtam, hogy itt leszel egy darabig. Választottál gyűrűt?" "Még nem. Ez itt egész aranyos. Mit szólsz hozzá?" Ede futólag pislantott a lány tenyerén hunyorgó apró kőre. "Nem rossz." "Ede, ez nevetséges! Menned kell! Nem vehetem meg az eljegyzési gyűrűmet úgy, hogy te segítesz kiválasztani. Minden alkalommal, ha ránézek, az jut majd az eszembe, hogy veled választottam. Hogy itt álltál és néztél lehetetlen gondolatokkal a fejedben, miközben felpróbáltam." A fiú nem szólt, csak elmosolyodott. Látszott, hogy fütyül az egész gyűrűvásárlásra. Számára valójában mindegy volt, hogy a lány néhány hónap múlva egy másik férfi felesége lesz. Az elég volt, ahogy Irén visszanézett rá, ahogy minden adandó alkalmat kihasznált arra, hogy hozzáérjen. Ezek az apró jelek jobban elárulták, mint az a rakás gyűrű, ami előtt állt. Csak a lányt látta. A válláról le- és felugráló fürtjeit, a szoknyája ráncait, a szeme sötétjének örökös rejtelmeit, a szája görbületét. Egyetlen bizonyosság öntötte el minden alkalommal, ha beszéltek, ha találkoztak, ha rágondolt. A férfi ösztönös vonzalma a nőhöz. Annyira egyszerű volt, annyira nyilvánvaló, hogy szinte feleslegenek érezte, hogy bármit is tegyen ellene. Irén viszont semmi másról nem volt hajlandó beszélni. Mintha a szavaival igyekezne lecsipegetni a lelkiismeretét ellepő porszemeket. "Nincs ez így rendben.", ismételgette örökösen inkább önmagának. Ede gondolatai ott ficánkoltak pajkosan a szája sarkán. Az ő fejét nem torlaszolták el a kétségbeesés kérdései, ezt tudta. Arról már rég lemondott, hogy a fiúban keltsen kételyeket a vonzalom tökéletességét illetően. "Csak kémiai folyamatok. Semmi több. És különben is fiatalabb nálam. Fogalma sincs a világról, komoly problémákról. Egy rakoncátlan kamasz. Egy hónap múlva a nevem re sem fog emlékezni."

A munkájuk ritkán adott alkalmat arra, hogy hivatalosan keressék egymást. Az egyetlen közös munkalehetőség, egy bonyolultabb biztosítási herce-hurca, is átkerült egy másik csoporthoz az utolsó pillanatban. Pedig még a vidéki helyszínre is együtt utazhattak volna. Mégis, ahányszor a gépe elé ült és Ede feljelentkezett, fura táncba kezdett a gyomra. Ha egy idő után sem érkezett a "sziá"-ja, egyre kényelmetlenebbül fészkelődött a székén. Ha viszont mégis ráköszönt, elkerülhetetlen volt, hogy legalább fél órája oda ne vesszék a véget nem érő évődésben, szójátékokban, vitában, kibékülésben, csúfolódásban, csábításban. A dialógus nagyjából mindig ugyan úgy ért véget. Ede csalódottan, Irén zavarodottan búcsúzott. Miért ment mégis folyton bele a játékba? Mert rendszeresen bizonyíthatta, hogy hűséges, hogy jól választott? Vajon kinek? Önmagát kellett győzködnie? Csak erről lehetett szó, hiszen Edét a körülményei egy szemernyit sem zavarták. Talán még élvezte is a versenyhelyzetet. Néhány hét és feleség lesz. És akkor? Akkor is várja majd, hogy Ede neve felbukkanjon a monitor jobb alsó sarkában és ott folytatódik minden, ahol néhány napja véget ért? Vagy az esküvőjét követő hétfőn kitörli a nevét a listájáról? Mit számít, hogy azon a szombaton hivatalosan is egy pár lesznek Zsolttal?

"Biztos, hogy nem akarod, hogy inkább Pesten maradjak?" "Biztos." "Látni sem akartál, igaz?" "Pusztán mert minden alkalommmal, amikor látlak, rájövök, hogy nem vagyok tizenhat, pajtás." "És nem volt jó tizanhatnak lenni?" "De igen. Nagyon. De az akkor volt." "És most miért nem lehet jó?" "Most felnőtt vagyok. Vannak fontosabb dolgok is az életben, mint holmi idétlen kémiai folyamatok." "Biztos vagy benne?" "Nem, de erre most nincs idő. Neked indulnod kell a Balantonra, nekem viszont meg kell találnom a tökéletes gyűrűt." "Te tudod. Sajnálom." Irén nem akarta, hogy becsukódjék az automata ajtó Ede mögött. Az eladó hölgy tétován nézett újra rá. "Felpróbálja valamelyiket?" "Bárcsak ilyen egyszerű lenne." - válaszolta a lány és kibotladozott az ékszerboltból.

A fa, amelyik velem jött

Az én piros gyöngyfám Budakalászon növesztette az ágait és Ipswich-ben vert gyökeret. Az én fácskámat két szorgos kéz fűzte, hogy örömöt szerezzen vele és a hála repítette át az óceánon, hogy itt sütkérezzen az ablak mellett úgy reggel 9 órától délután háromig. Ha ezt a fát én most a kezembe veszem, akkor Éva barátnőmet látom a kanapén ülve késő este. Lehet, hogy a tévét hallgatja. Lehet, hogy közben ott sertepertél a családja körülötte, hogy megmártózzanak az anyjuk, a feleség békességében, hogy biztonságot találjanak a kezek ritmikusan ismétlődő mozdulataiban, hogy meglessék, amint életet varázsol a jámboran pislogó gyöngyszemekből és a mereven nyújtózkodó drótokból. Mert az én fámnak lelke van. S víz helyett csupán arra vágyakozik, hogy naponta legalább egyszer a kis piros ágain pihentessem a szemem, s hazagondoljak. Ennyit tudok tenni érte én, amiért velem jött.
Köszönöm, Éva, hogy rám bíztad.

Anyám kakasa

Ülök a gépen. A fejem zúg, a hátsóm sajog, a lábaim zsibbadnak. Minden rezdülésnél elmormolok egy Miatyánkot. Már úgy ismerem a motor hangját, mint otthon a hűtőszekrény zúgását. Becsukom a szemem és azt képzelem, hogy a vonaton ülök Veresegyház és Őrbottyán között. Ütemesen zakatol velem a kocsi és minden porcikámban érzem a várakozás izgalmát. Még két megálló és a kert végén vár rám az unokahúgom. A kert végén van ugyanis az állomás. Kívülről fújja a menetrendet. A munkanapikat és a hétvégit is. Ma vasárnap van. A szombat esti buli lesz a téma. Megint elrepül a délután. Úgy válunk eggyé a kisszobában a kanapéval mi ketten, mint két viaszbábu. Kinézünk az ablakon. Szürkül. Ideje készülődni a hatos vonathoz. Hirtelen kinyitom a szemem. Ezt a részt most inkább kihagyom. Még nem akarok hazaindulni. Ott kuporognék az ágyon vele az idők végezetéig teljesen elveszetten tinédzseréletünk öntudatlanságában. Aztán mégis menni kell. Anyám hangját hallom a konyha felől. "Igyekezz, Ági, lekéssük a vonatot!" Bárcsak lekéshetnénk...Abból is csak baj lenne. Akkor amiatt kötne belénk. Meginog velem a gép és egy pillanatra kinyitom a szemem. Miért éreztem mégis késztetést az utolsó előtti napon, hogy kimenjek a temetőbe? Miért kell, hogy megbékéljek vele ennyi év után? Miért kérem tőle most, hogy próbáljon megérteni, amikor sosem értettük meg egymást? Mit foghat fel az új életemből, amikor a régiről sem tudott semmit? És miért kell most is, hogy anyám ott álljon mellettem és vigyázzon rám, amikor megérintem a fejfát. Még mindig félek tőle. Milyen kár, hogy csupán ez az egy érzés maradt iránta. És mégis itthon vagyok. Lassan ballagunk vissza az autóhoz. Mama még mindig sántít egy kicsit. Pedig a műtét óta sokkal jobban van. Mindketten a hátunk mögött összekulcsolt kézzel járunk. Milyen furcsa, hogy csak most vettem észre. Vajon én is sántítani fogok, ha annyi idős leszek, mint ő? Fáradt az arca, de nem szomorú. Itthon a lánya, az unokái. Reggel lábujjhegyen megy ki a konyhába, hogy a tyúkokat kiengedje és egy darabig elüldögél a teraszon csendben. Csak amíg fel nem ébredünk. Azt tervezi, hogy mit főzzön ebédre. Ahhoz húst kell kivenni a mélyhűtőből. Reggeltől estig csak egy dolgon jár az esze, hogy hogyan tud örömet szerezni nekünk. Lehet, hogy csak hatvan felett képes az anyai elme ismét olyan odaadással szolgálni a gyerekeit, mint kismama korában, amikor annyira belefeledkezik az anyaságba, hogy az egész napot pizsamában tölti a négy fal között és ragyogó arccal fogadja a férjét haza, mert a gyermek megint jót evett, és nagyot aludt és aznap megpróbált a jobb oldalára fordulni? Kell ennél több egy kismamának, kell ennél több egy nagymamának? "Ti csak menjetek, én elmosogatok. Bárcsak egy életen keresztül mosogathatnék rátok..." Megremeg a gép és én gyorsan összekulcsolom a kezem. Négy kontinenst jártam be repülőgéppel a gyerekeim születése előtt. Egyszer sem fordult meg a fejemben a gondolat, hogy bármi történhet velem utazás közben. Most itt ül mellettem a két kis fejecske és kimerülten bámulják a képernyőt. Bennem pedig annyi félelem munkálkodik, amennyi egy trópusokon veszett harculó alakulatnak is a becsületére válna. Feszülten figyelem, hogy a kapitány bekapcsolja-e a biztonsági öv lámpát. Nem kapcsolja be. Ez jó jel. Ő legalább tisztában van a körülményekkel. Az utasoknak marad a remény, hogy nyolc ezer méter magasban tart a súlyos vasmadár, s mire vége a filmnek, már a föld nyugati féltekéjén járunk. "Te miért utazol?", kérdeztem a barátnőmet egy nap. "Kényszerből.", válaszolta. "Miféle kényszerből? Ki kényszerít?", kérdeztem vissza. "Mit tehetnék mást? Valamiféle belső kényszer.Csak jönnöm kell még.", válaszolta ő. "És nekem miért kell mennem?", kérdezem magamtól. Reggel kinyitom a szemem. Ez volt a szülői szoba. Hosszú ideig aludtam apám és anyám között. Sűrűn ébredtem jéghidegre dermedt lábakkal a két paplan között. Anyám képes volt egy fél órán keresztül melengetni őket a kezével. Most is a kakasa hangjára ébredtem. Torka szakadtjából kiabál a hátsó kertben. A galambok visszabúgnak a maguk sztoikus módján. Ismerősek a hangok. Őskövületszerű arcok bólintanak felém a Tesco-ban. Tudom, hogy mire gondolnak, tudom, hogy mit fognak ebédelni, mit csinálnak majd délután. Tudom, hogy hogyan van berendezve a házuk. Hogy hová mennek egy hétre nyaralni. Hogy mitől fáj a fejük, a hátuk, a szívük. Ismerem őket. Csak a nevük nem jut az eszembe. Megcsörren a telefonom. "Itthon vagy?" "Itthon." "Találkozunk?" "Azért jöttem." S a talákozásoknak se vége se hossza. S én hálás vagyok minden percért, amit rám szánnak a rokonok, a barátok, az ismerősök. Jó erősen becsomagolom őket, hogy kitartsanak egy darabig. Nagy szükség lesz rájuk, ha megint ott állok majd a tömegben a sok idegen arc között, s mégsem lesz karnyújtásnyira senki, aki végigzötyögte a Gödöllő - Budapest járatot a HÉV-vel, s megérti, hogy milyen jó megérkezni a Szabadság térre és leszállni végre. Megremeg a gép és nincs más, amibe hirtelen megkapaszkodhatnék, csak a magam mögött hagyott könnyek, az ölelések, a sóhajtások, a jókívánságok.

Végre elállt az eső. A madarak megint csicseregni kezdenek, még mindig ismeretlenül. A kakas hallgat a szomszéd farmon. Menetrendszerint csak reggel kukorékol. Nem ordibálja rekedtre a hangját, mint anyám kakasa, amiért naponta ötször terveztük, hogy pörköltet főzünk belőle. El kell ismerni, olyan szenvedélyesen, olyan őszintén kiabált a tyúkjai felett, hogy csak nagyon kevesen mertek a közelébe menni.

Otthon voltam! Nagyon jó volt otthon lenni! Nagyon hiányoznak az otthoniak! De jobb, ha hallkabbra veszem, mert ezek meg képesek itt hamburgert csinálni belőlem.

Blogszünet

Kedves Barátok!

Elnézéseteket kérem, hogy egy ilyen profán jellegű és a megszokottól eltérően rövid lélekzetű bejegyzést teszek fel a blogra, de életjelet szeretnék adni magamról, és talán némi magyarázatot is arra, hogy miért maradt ki a múlt hét és feltehetőleg ez a hét is és talán a következő és csak az égiek tudják, hogy mi fér a többibe.

Vásároltunk egy házat és a múlt hétvégén be is költöztünk. (Ez volt a 10. költözésem.) Most történik a ház otthonná alakítása, ami várhatóan sokkal kellemesebb mulatság lesz, mint az elmúlt napok teherhordása. Közben azonban belekezdtem egy Anatómia - Fiziológia kurzusba, ami nagyobb, fiatalabb és erősebb nálamnál, de egyelőre nem adom fel vele a harcot. Viszont a blogra a fenti okoknál fogva legnagyobb sajnálatomra egyszerűen nem marad sem időm, sem energiám. Június 26-án pedig - ha minden jól megy - hazautazunk három hétre az anyukámhoz, akinek a házában sem kábeltévé, sem internet, csak finom ebédek és nagy beszélgetések vannak bekötve. Remélem, sokatokkal sikerül találkoznom is!

Július közepétől aztán megint itt leszünk és igyekszem ismét rendszeresen írni a bejegyzéseket és olvasni Benneteket.

Addig is mindenkit szeretettel üdvözlök és további jó blogolást kívánok!

Ági

Képzeletben

Úgy volt, hogy a fiú nem kiséri el Irént. Megbeszélte az autókölcsönzővel, hogy a kocsit a los angeles-i repülőtéren hagyja. Ki nem állhatta a búcsúzkodást. Tom este még vacsorát akart neki főzni. Utána sem maradhat sokáig, csomagolnia kell. Már egy hete csomagol. Csak úgy gondolatban, de még egyetlen ruha sem került a bőröndbe. Mintha arra várna, hogy azok maguktól masírozzanak be a táskákba egymás után erőltetett menetben. Mégiscsak el kell kezdenie valamikor.

Másnap délben indul a járata haza. Nem lesz sok ideje. Legalább az elköszönésen túl lesz. Ha jól belegondol, ez lesz az első dolog az életében, amin nem akart túlleni. Még várja a vacsora. Nagyon irigyelte a fiút, hogy van bátorsága ilyen komplikált ételekbe belefogni. Látszott rajta, hogy ínyenc. Szeretett enni, de még inkább szerette a készülődést a főzéshez, a lépések megtervezését, a hozzávalók elrendezését az asztalon. Ahogy megtapogatta a zöldségeket, egyenként az orrához emelte őket, behúnyta a szemét és belejük szippantott. Talán a régen elhagyott hazája jutott róla az eszébe, talán az érzékeiben még ott élt egy misztikus világ ültetvényeinek, folyópartjainak, utcai árusainak illatával telve. Négy éves volt csupán, amikor a szülei az Egyesült Államokba emigráltak maguk mögött hagyva a házat, amelyben négy generáció élt szigorú hierachiai rendben. Jól értette az anyanyelvét és egyszerű mondatokat is képes volt faricskálni, de angolul gondolkodott. Elbűvölte, hogy Irén számos idegen szófordulatot használt, amitől a beszéde színesebbé, gazdagabbá, őszintébbé vált. Úgy érezte, hogy a magyar lányban találta meg a megbékélést a saját idegenségével, de egy sokkal ártatlanabb, rokonszenvesebb formában, mint ahogyan azt önmaga képes volt elfogadni. Mégsem könyörgött neki, hogy maradjon, hogy mondjon nemet a családjának, a vőlegényének, és helyette segítsen neki otthon lennie ebben a zűrzavaros világban, amelyben az egyetlen bizonyosság talán csak a friss zöldség igéretes illata. Irént azonban várták a távoli országban és azt is tudta, hogy a lányban ezernyi bizonytalanság maradt iránta, az új ország iránt, a hátra hagyott családja iránt. Haza kell utaznia, hogy a lelkiismeretét befoltozza. Épp ez volt olyan ellenállhatatlan benne, hogy mindenkinek meg akart felelni, hogy megrögzötten hitt abban, hogy a saját boldogsága kizárólag mások boldogságán múlik.

Tom egész nap a vacsorára készült. Mintha minden gondolatát, minden érzését, reményét, ragaszkodását igyekezett volna belefőzni egy fogásba. Olyan gonddal válogatta ki a hozzávalókat, olyan ceremóniával rendezte el őket az asztalon, mintha most is a főzőtanfolyam vizsgájára készült volna. Csakhogy ezúttal a jövője múlhat az eredményen. Irén gyomráig akart hatolni szülőhazája régen elfelejtett receptjével. Az angol szavak olyan üresnek, olyan banálisnak tűntek ahhoz, hogy ennek a furcsa lánynak képesek legyenek a fejébe ültetni az üzenetet, hogy szüksége van rá és várni fogja szeptember 15.-én a repülőtéren döntsön bárhogyan.

Irén másnap reggel alig intett búcsút a házigazdáinak máris csöngött a telefon. "Ki szeretnélek vinni a repülőtérre", jelentette ki Tom. A hangja végtelenül nyugodtnak és határozottnak hangzott. A lány gondolkodás nélkül egyezett bele. Enyhén szédült a fáradtságtól és az utazás gondolatától. Ébren töltötte az éjszakát. Hagyta, hogy a vacsora minden molekulája átjárja a belső szerveit, a vérévé váljék és elérje a szívét, a tüdejét, az agyát. Előző este még minden olyan egyszerűnek, annyira világosnak tűnt. A hosszú éjszaka mintha összemosta volna a színeket a fejében. Mint gyerekkorában a rajzórákon, amikor nem volt türelme kivárni, hogy megszáradjon a vízfesték a rajzlapon, s amint ráfestett az alapszínre, kétségbeesve nézte végig, ahogy az új szín könyörtelenül mosódik bele a régibe nem kímélve önmagát sem. Tudta, hogy az álmatlan órák nem segítenek majd megőrizni az előző nap rendjét. Képzeletben véget nem érő vitákba fogott az otthoniakkal. Érvelt, kiabált, kérlelt. Képzeletben sikerült meggyőznie őket arról, hogy vissza kell jönnie, mert egy izgalmasabb, teljesebb, gondtalanabb élet vár itt rá. Képzeletben ismét a Csendes óceán partján ült Tommal és elnéző mosollyal nézték, ahogy a fáradhatatlan hullámok a la jolla-i parttal kötekednek. Képzeletben egyáltalán nem utazott haza.

A gép úgy indult el, mintha kéretné magát. Tétován ráfordult a kifutópályára és egy pillanatra megállt, hogy visszatartsa a lélekzetét, de csak azért, hogy ismét jól teleszívja a tüdejét és minden erejét összeszedve ráfeszüljön az előtte nyújtózkodó aszfaltra. Irén az ülés könyöktámasztóját markolászta és le nem vette a szemét a replőtér épületéről, ami délibábként remegett a forró levegőben a gép jobb oldalán. Egy fiatal férfi ült mellette az ablaknál és zavart pillantásokat vetett a lányra, akinek szemmel láthatóan az útjában volt. "Cseréljük helyet?", kérdezte végre. Irén nemet intett a fejével. Aztán olyan lendülettel kezdett futni velük a gép, hogy az utasok belepréselődtek az ülésbe és Irén számára sem maradt erő visszanézni többé. Az ámokfutás végén aztán hirtelen felkapta őket a szél, mint egy féltő szülő, aki megijed, hogy a nagy rohanásnak rossz vége lesz, s a magasba emeli pihegő gyerekét, hogy magához öleje. A gyermek pedig, aki csak ekkor eszmél rá a veszélyre, vigasztalhatatlan sírásba kezd.

A férfi néhány percig szótlanul ült a zokogó lány mellett. Fogalma sem volt, hogy hogyan csendesíthetné le azt a hömpölygő áradatot, ami újból és újból feltört belőle. Szükség van-e egyáltalán arra, hogy megbékítse, vagy jobb, ha hagyja, hogy a könnyfolyam kimossa belőle az ismeretlen keserűséget. Irént két órán keresztül rázta görcsösen a felismerés. Nem akarta abbahagyni a sírást, nem akart megnyugodni. Hagyni akarta, hogy egészen kimerüljön. "Jobban van?", kérdezte végre a férfi. "Igen, köszönöm.", válaszolta két rándulás között. "Hosszú időre utazik el?", folytatta amaz megkönnyebülten. "Igen, hazautazom. De majd visszajövök. Egyszer."

Szárnyak Irén lábán

Január 10. Irén dermedten állt a repülőtér bejáratánál és várta, hogy az apja kerítsen egy trolit, amire felpakolják a bőröndjeit. Az édesanyja nem mozdult mellőle, némán meredt a férfi után és feltehetőleg abban reménykedett, hogy az üres kézzel tér vissza.

Még mindig nem értette, hogy miért vesztegeti az idejét ezen az idegen helyen. Hol rontotta el ezzel a lánnyal? Miért nem fér a bőrébe, mint a többi falubéli társa, akik lassan mind férjhez mentek? Sokan közülük ott építettek a szülői ház melletti telken, vagy legfeljebb a szomszéd faluba költöztek. Kicsi korában sem ült sokáig egy helyben a babáival, vagy tüsténkedett az anyja körül a konyhában. Inkább kinn csatangolt a bátyjával a domboldalon sötétedésig, meg rúgra a labdát a fiúkkal a hátsó kertben. Hiába volt jó tanuló, az iskolából is sűrűn jött haza üzenet, hogy a gyerek állandóan fecseg az órákon és zavarja a többieket. Ráadásul balkezesnek született. A szerencsétlen tanárnőnek csak hosszú hetek szigorú odafigyelésével sikerült a jobbra szoktatnia. Az írása meglehetősen csúnya maradt, de legalább nem a sutában fogta a ceruzát. Egyedül a rajztanár hagyta, hogy a ballal festegessen, mert így a munkái egészen tűrhetőek lettek.

Nagyon szerette a rajzórákat. Nem csak azért mert végre nem koppintottak a fejére, ha a baljába vette az ecsetet, hanem azért is, mert büntetlenül álmodozhatta végig a teljes 45 percet, miközben a keze szinte önkéntelenül mozgott a papíron. Az óra végére aztán ott díszelgett egy csokor virág, egy öreg váza, egy üres szék, vagy egy mázas bögre a lapjára varázsolva. De a legjobban azt élvezte mégis, ha meleg tavaszi napokon összevonták az órákat és kikirándultak a templom mögötti rétre, ahonnan az egész Margitát lemásolták egyben. Ott végre szárnyalhatott a tekintet is túl a falu határain. Vácig lehetett látni tiszta időben és a cseperedő gondolat a harangkondulásra csücsülve szánkázott végig a fák tetején egészen addig, amíg belé nem ütközött a Naszály szürke kőfalaiba.

A gimnáziumban az első jegyét angolból kapta. Egy ötöst, amiért szinte a kisujját is alig kellett mozdítania. Azonnal tudta, hogy ennek sorsfordító jelentősége lesz. Jól kell beszélnie, hogy végre feltehesse azt az ezernyi kérdést az útjai során, amire sosem kapott volna választ sem az iskolában, sem otthon. Néha azért tartott attól, hogy csupán a túlontúl aktív képzelete álmodja, hogy valahol olyan emberek léteznek, akik hibátlanul beszélnek angolul, németül és franciául reggeltől estig. Az oroszt nem számította az idegen nyelvek közé. Unokatestvérének, Katinak, azért elárulta a megérzését, hogy külföldi lesz a férje és egy távoli egzotikus országban fognak élni, ahol mindenféle ismeretlen ételt esznek majd, amit persze nem ő főz meg, de nem is lesz szükség arra, hogy főzni tudjon.

Az első tanévét sem tanította végig a régi középiskolájában miután kikerült a főiskoláról. Addig kérdezett, addig keresett, amíg egy londoni vallásos intézmény címéhez jutott. A bemutatkozó levélben csupán azt kérte, hogy legyen alkalma nyelvet tanulni munka mellett. Azon a tavaszon végre kitárult a világ Irén számára és ő olyan áhitattal merült el benne, mint tizenkét éves korában az első lányregényben. Szomorkás mosollyal gondolt vissza a főnökére, volt igazgatójára, amint az megróvó szavakkal bocsátja útjára. Sosem lesz elég elhivatottság benne a tanári pálya iránt, ha az érettségi előtt képes az osztályait magára hagyni puszta kalandvágyból. Egy fikarcnyit sem sejtett Irén jövőjéről. Nem tudhatta, hogy a gyerekei léte múlhat ezen az utazáson. Hogyan is magyarázta volna el egy olyan férfinek, aki a szomszéd településről járt át, hogy az ő lábain a születésekor láthatatlan szárnyak nőttek, és minden nappal egyre erősebbé váltak. Már csak néhány hét választotta el attól, hogy végre kirepüljön, túl a váci Naszály szürke kőhalmain. Senki sem értette. Az édesanyja mindent megtett, hogy maga mellett tartsa, ameddig lehet, de lassan belátta, hogy olyan erőkkel viaskodik, amelyeket felfogni sem képes. Majd hazatalál, ha szüksége lesz rá.

Nem érzett félelmet. A mellkasában ugyan hevesen doboltak, de a szíve csak az izgalom ütemes táncát járta. Végre repül, hogy igazolja a sejtéseit, amik ezidáig csak neveletlen ábrándként játszottak a képzeletével. Talán ezen az úton nyer értelmet minden eddigi szabálytalansága.

London úgy fogadta, mint valami régen látott rokont. Óvatosan emelte le róla az elavult kabátot, mosta le a szürke port és öltöztette friss ruhába. Néhány hét alatt otthon érezte magát. A teájába tejet kért, a szendvicsét keresztben vágta ketté, a zsebpénzén múzeumba járt és rendszeresen elolvasta a Diana hercegnőről szóló híreket. A társai között előfordult egyiptomi, amerikai, holland és olasz. Az idős hölgy, akivel minden délután beszélgetett egy órát, hosszú évekig Afrikában volt misszionárius. Már-már azt hitte, hogy eljutott a világ közepére, de a hazafelé tartó járaton döbbent rá, hogy ahogy zsugorodik a háta mögött a tér, úgy tágul előtte a látóhatár.

A januári szél kétségbeesve nyújtogatta fagyos kezét az automata ajtó szárnyai közé, ami minden alkalommal, amikor szélesre tárulkozott, újabb és újabb utazót nyelt magába. Irénen volt a sor. Felpakolták a bőröndöket és megindultak az épület belsejébe. Nem bánta volna, ha már odakinn túlesnek a búcsúzkodáson, de felvetni sem merte az ötletet. Biztosan félreértenék. Mintha menekülne, pedig épp az ellenkezőjéről volt szó. El kellett tőlük távolodnia, hogy megtalálja a maga helyét, de a távolság csak úgy vált mérhetővé, ha volt kiindulópontja. A szülei háza nélkül súlytalanul lebegett volna a térben egy végtelen és céltalan orbitális pályán. Hétköznapivá és jelentéktelenné vált volna minden ábrándja. Beszálláshoz szólították a los angeles-i járat utasait. Egy pillanatra elbizonytalanodott, ahogy visszanézett rájuk a kapuból. Ott álltak rendületlenül és elveszetten az épület fényesen csillogó kőpadlóján, mint egy Benedek Elek-mese hősei, akik várják, hogy a boszorkány visszavarázsolja őket öreg királlyá és öreg királynővé. Mennem kell - gondolta magában -, hogy minden a helyére kerüljön és befordult a sarkon.

Az amerikai lány

Ülök egy összehajtható kempingszéken és üres tekintettel meredek a focipályára. Valamelyik gyerek piros felsőben és fekete alsóban az enyém. Egy darabig próbálom szemmel tartani a labda útvonalát, de a figyelmem folyton elkalandozik. Lendületes beszélgetés folyik mellettem és hiába minden igyekezetem, képtelen vagyok nem belehallgatni miután egy karnyújtásnyira ülnek tőlem. Az egyik beszélgető partner egy velem idős anyuka, a másik egy 18 év körüli lány, az unokahúga. Itt tanul az egyetemen Providence-ben. Összefutottak egy rövid találkára, míg a fiaink megbírkóznak a helyi csapattal. Az anyuka csendesen tesz fel kérdéseket a lánynak és kommentálja az elhangzottakat. A fiatal hölgy láthatólag élvezi a nagynéni figyelmét és minden porcikájával beszél. Nekem a lélekzetem is elakad egy-egy hosszú körmondat hallatán, de ő fáradhatatlanul folytatja.

A beszélgetés minden részeletére nem emlékszem, de javarészt arról van szó, hogy mivel foglalkozik jelenleg és milyen tervei vannak a jövőt illetően. A lány egy éve került el massachusetts-i otthonából a rhode island-i egyetemre. Nagyon ideális a távolság, hiszen alig egy és fél óra alatt otthon van, ha épp ideje vagy igénye adódik látni a családját. Egyetemistaként igyekszik minél előbb beilleszkedni az új környezetébe, minél több emberrel megismerkedni és minél több tevékenységbe belefogni. Unalmas perce alig akad. Többé-kevésbé megtervezte az elkövetkező tíz évét, amelyben lediplomázik, belekezd a mesterképzésbe, munkahelyet talál az egyik közeli államban és ha úgy alakul, akkor lesz család is. Egyelőre azonban igyekeznie kell a tanulással, hátha jövőre összejön az ösztöndíj egy másik egyetemen, ahol újabb és érdekesebb kurzusokat vehet fel. Ott csak ösztöndíjas támogatással folytathatja a tanulmányait mivel a szülei azt az egyetemet már képtelenek lennének finanszírozni. Ahhoz viszont szorgalmasan kell tanulnia, mert a sportok terén felmutatott teljesítménye alapján nem számít a bejutásra. Persze, hogy sportol. Imádja a softball-t.

Ez az a pillanat, amikor alig észrevehetően oldalra fordulok, hogy végre szemügyre vegyem a hangforrást. A lány terebélyes. Az arca helyes, tiszta és ragyogó, a haja fényes és erős, de olyan mértékben tölti ki a kempingszékét, hogy szinte én esek kétségbe a felállás gondolatától. Rövid, dundi kis ujjain számtalan gyűrű. Trikója őszinte buzgósággal igyekszik valamelyest takarni dús formáit. Zsákszerű rövidnadrágja önmegadással tűri, hogy gazdája könnyed mozdulattal helyezze jobb bokáját a bal térdére. Lábán a széttaposott strandpapucs már meg sem lep, hiszen itt gyakran a templomba is ebben járnak szülők és gyerekeik egyaránt. Lábujjkörmei szigorú bordóra festve. Fejét öntudatosan veti hátra és beszél teljes hangerővel a pályát nézve.

Az egyetemi évek alatt kötelező adott óraszámban önkéntes közösségi szolgálatot teljesteni. Ebből sok fajta létezik. Obama annak idején így indította politikai karrierjét és most is arra buzdít, hogy akár foglalkoztatottság mellett, akár ennek hiányában, az emberek igyekezzenek találni maguknak időt és alkalmat olyan tevékenységre, amely által lehetőségük nyílik a helyi közösségnek visszaszolgáltatni a támogatást, amit amúgy mindenki természetes módon fogad el attól. Legyen az idősekről, rászorultakról való gondoskodás, oktatási, politikai intézmények, zöldszervezetek segítése, sport- és művészeti rendezvények, gyűjtőakciók szervezése, stb. Tennivaló mindig akad, és ami szintén nem elhanyagolható részlet, hogy a befektetett energiaráfordítás mindenképp megtérül, hiszen jegyezhető az önéletrajzban. A cél kettős: egyrészt a jótett a köz érdekében, másrészt, hogy ne maradjon egy szemernyi elvesztegetett ideje sem egy fiatalnak, ami alatt egyéb rosszaságba keveredhet. Az ilyen jellegű munka személyiségformáló, nem véletlen, hogy kötelezővé tették a felsőoktatásban. Egyébként fizetős munkahellyel is rendelkezik, az egyik helyi élelmiszerboltban kasszás részmunkaidőben. Az egyetemista élet nem olcsó, mégsem illik már ilyen idős korban a szülőket pumpálni zsebpénzért. Különben sem szívesen adnak, sokszor még olyankor sem, ha éppen futná rá, hogy a gyermek megtanuljon önállósodni és kialakuljon benne a rendes amerikai látástól vakulásig munkamorál.

Ülök a kempingszékemen és végre megint megtalálja a tekintetem a fiam. Az arca kipirulva, haja csapzottan hullik a szemébe. Egy pillanatra megáll és kétségbeesve néz körül a pályán. Látszik, hogy elégedetlen. Hiába tesz meg mindent annak érdekében, hogy nyerjenek, mégsem lesz elég. Ezen a meccsen nem. Vesztésre állnak és a szemében még innen a lelátóról is jól látszik a csalódottság. Annyira szeretném, ha még egy ideig élvezetből rúgná a focit és nem csak lelkiismeretességből, de tisztába vagyok vele, hogy már őt is magával rántotta a teljesítményközpontúság, a versenyszellem, az anyagi javak utáni vágyakozás. Lassan arra is kezd ráeszmélni, hogy nem elég a tehetség, a szorgalom, az intelligencia a pályán, ha a játék után nem képes választékosan, összefogottan, magabiztosan kifejezni a jövőre vonatkozó elképzeléseit, egy egyetem sem kap majd utána. Ezen még dolgoznia kell, de az idő sürget, elkezdődött a második félidő.

Senki sem szeret veszteni, ám ha az ember felvértezi magát önbizalommal erre az eshetőségre is, ha bizonyos benne, hogy lehetősége van a győzelemre a következő alkalommal, akkor majdnem olyan, mintha nem is vesztett volna. Akkor mindegy, hogy kövér vagy sovány, csúnyácska vagy ügyetlen, ha színes bőrű vagy tolószékes, van esélye arra, hogy elégedett ember váljék belőle. Legalábbis errefelé így mondják.

A meccs véget ér. A lány fürgén emelkedik ki a székéből és a pálya széléhez siet, hogy biztató szavakkal várja lógó orral közeledő unokaöccsét. Izgalmas meccs volt! Nagyon jól játszottál, olyan büszke vagyok rád! A fiú halványan elmosolyodik. Látszik, hogy igyekszik nagyfiúsan viselkedni és szikráját sem mutatni elkeseredettségnek. Ő már a jó úton halad, - gondolom magamban - lássuk, hogy áll az én fiam!


(A kép forrása: www.paulnormansell.com)

Vizitánc

Zsófi az uszoda recepciója előtt állt a fejét két listába fúrva. A reumatológusa vízitornára küldte a gerince miatt. Már évek óta szenvedett a hátfájástól, ami néha annyira erőtt vett rajta, hogy semmi másra nem tudott odafigyelni. Pedig úgy érezte, hogy megkíméli magát és eleinte igyekezett az előírt gerinctornát is hetente ötször végigkínlódani, de a fájdalom szívósabb volt, mint az ő kitartása és egyre gyakrabban ugrotta át a reggeli megpróbáltatást. Nyolckor kezdett az iskola titkárságán és délután négyig ült a számítógép előtt. Néha az ebédjét is otthonról hozta és olyankor alig talált indokot arra, hogy felálljon a helyéről és megmozgassa a lassan elmeszesedő csigolyáit. Az orvos figyelmeztette, hogy ha nem tornázik eleget, komolyra fordulhat a probléma.

Hiába, mégis 45 éves volt. A két lánya középiskolába járt. Valójában attól rettegett, hogy a gyerekei osztálytársaiba botlik, ha a városi sportcentrum zenés tornáira iratkozik be. Különben is túl öregnek és fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy félig pucér fruskák között ugráljon, utána pedig az öltözőben hallgassa végig az önelégült magyarázkodásukat a tükörnek. Alkalmanként rávette magát jógaórákra, de ott sem találta a helyét. Mindig ő érezte magát zavarban, ha a terem egyik vagy másik sarkából kellemetlen hangok érkeztek a csavart pózban feszengő társak irányából. Ami azonban ennél is jobban bosszantotta, amikor az óra végi lazítás első három percében ütemes horkolás tette lehetetlenné, hogy kiűzze a fejéből a gondolatait. Nem annyira a zajok zavarták, mint inkább a tudat, hogy a többiek olyan könnyedén adták át magukat a kemény parkettának, mintha ő nem lenne eléggé kimerülve.

Talán az úszással kellene próbálkoznia, javasolta az orvos. Nem vagyok túlzottan jó úszó, mindenkinek csak az útjában leszek és utálom szárogatni a hajam az öltözőben. Mit szól az aqua aerobic-hoz? Tujda, az olyan vizitánc féle. Számtalan betegem jött vissza jó tapasztalatokkal. Zsófi érezte, hogy valamire igent kell mondjon és az orvos megkönnyebbülten lélekzett fel. Jöjjön vissza egy hónap múlva és mesélje el, milyen volt.

Vágyakozóan nézett az uszoda bejárata felől beszűrődő fénybe. Nyomasztotta a hely párás levegője, a félhomály és a tompa, monoton zaj. Alig várta, hogy hazaindulhasson. Előtte azonban fel kellett még iratkozzon az egyik listára. Két csoportot indítottak a múlt hónapban. Az egyiket egy nő, a másikat egy férfi vezette. Férfi oktató? Ki hallott még ilyet? Bár a kíváncsisága ott motoszkált az oldalában, azért a női tornász csoportjába iratkozott fel, nehogy a recepciós hölgy rosszallóan nézzen utána, amint távozik. Le kellene végre rázza magáról a mások véleménye miatti aggodalmaskodását. Mit számít, hogy a recepciós nő mit gondol? A parkolóból futott vissza. Mégsem lesz jó a csütörtöki csoport - magyarázkodott a táskájában keresgélve -, sokszor hosszúzok csütörtökönként, inkább átírom a nevem a szerdai listára, csak nem találom a tollam. A recepciós némán nyújtott felé egyet és látszott rajta, hogy rosszalja a másik nő határozatlanságát. Emiatt csütörtökön egy kicsivel tovább maradok benn. Legalább ezen a héten.

Biztosan egy nyugdíjas tornatanár lesz. Mindegy, legalább nem kell feszengenem előtte. A listája mindenesetre hosszabb volt, mint a női kollégájáé. Talán jobb a zenéje, vagy lehet, hogy mindenki túl akar rajta mielőbb lenni. A biztonság kedvéért felpróbálta mind a két fürdőruháját és a naracs színű mellett döntött. A haját azért nem mosta meg. Végül is uszodába megy. Te jó ég, úgy izgulok, mint egy tini lány az első randevú előtt. Húsz hozzám hasonló nyomorult nővel pancsolok majd a vízben egy órán keresztül. Minek a nagy felhajtás?

Két éve csomagolt össze a férje és költözött egy tizenöt évvel fiatalabb nőhöz. Idén házépítésbe fogtak. Az is lehet, hogy jön a baba. Nem sokat beszéltek egymással azóta. A lányok valószínűleg meg akarták kímélni a hallgatásukkal. Zsófi csak lassan hagyta, hogy elmúljék belőle a csalódottság. Majd elém vet a sors egy másik hajótöröttet. Ebben a korban többnyire erre számíthat az ember. Az új társ keresése nem tűnt könnyű mulatságnak. Csupa női kolléga az iskolában. A barátnők, rokonok sem igyekeztek jelölteket felsorakoztatni. Senki nem kívánta magára vállani a felelősséget, hogy újabb bonyodalmakba keverje. Amúgy nem járt el sehová, ahol ismerkedni lehetett volna. Főleg ilyen helyekre nem járt.

Szerda reggel még gyorsan kicserélte a táskájában a fürdőruhát. A kék mégiscsak szociálisabb szín, mint a narancs. A nap végére azonban egy szemernyi kedve nem maradt vízbe merítkezni. Hazavágyott egy bögre teára, az újságjára és a lányok csacsogására. Valami láthatatlan kéz mégis az uszoda irányába lökdöste, s most ott állt tétován a medence szélén, s igyekezett egészen parányivá válni. A csoport többi tagja egyenként szállingózott az ütemesen ringatózó kékség irányába, aztán úgy süllyedtek alá mintha egy mágikus erő telepedett volna az elméjükre. Innen-onnan ugyan hallani lehetett a nők felszisszenéseit, de amint nyakig merültek a vízben, a bizonytalanságot egy pillanat alatt mosta le a testüket átölelő jelenidő. Mint amikor a nyári zivatar után ismét felszikrázik a nap a háztetőkön, és bár a szem alig képes befogadni a sok fényt, mégis annyira meggyőzően valóságos. Nem számított többé, hogy az oktató korát tekintve könnyedén lehetett volna Zsófi fia, mert minden lendületes mozdulatában húsz fáradt és kiábrándult nőt hívott táncra a vízben. A hosszan nyújtózó izmok a karján, a játékos mosoly a két nagy szemében a nap legizgalmasabb ajándékává vált negyvenöt percbe csomagolva. S amikor az óra végén elhallgatott a zene és kényszeredetten elcsendesült a víz, húsz nő zsibongott kihevült arccal az öltözőben és álmodott tovább a tükör előtt önfeledten.

Az orvos elégedetten nézett végig Zsófin, amint belépett a rendelőbe. Jól néz ki, hogy van? Zsófi egy percig elidőzött a válaszon. Vajon mennyit szükséges egy reumatológusnak tudnia abból, hogy milyen átalakuláson esik át minden alkalommal, amikor a tornász a medence széléről megpörgeti a vízben és ő hagyja, hogy elszédítsék az összekúszálódó dimenziók. A hátának jót tesz, annyi szent, s ennyit talán az orvos is megért majd belőle.

Anna ruhája

A húsvétból amerikai szomszédaink nem csinálnak nagy felhajtást. Nem dekorálják túl a házakat, a kerteket. Ugyan néhány elárvult műtojás ott himbálózik a hideg éjszakáktól rettegő fákon vagy lazán elszórva a serkedő gyepen, de többnyire annyi mutatkozik a készülődésből, hogy leszedték végre a karácsonyi díszeket, leporolták a tavalyi, műanyag, tavaszi koszorúkat és egy óvatlan pillanatban kiakasztották a bejárati ajtóra. Nehéz időket élünk. A húsvéti nyúl is megszorító csomagot tojik. Engem ugyan egy cseppet sem zavar, hogy ilyen szerényen lopakodik az ünnep az otthonokba, rábízva mindenkire, hogy milyen távlatokba akarja vinni. Az üzenet talán így szól idén: a külsőségek helyett munkálkodjunk a spirituális elmélyülésen, az olcsóbb. Soha jobbkor egy kis böjtölés. Ha az ember templomjáró, akkor ott úgy is értelmet kap nagypéntek. Ha nem, akkor sincs komoly gond, munka után lehet készülődni egy vidám hangulatú első piknikre a szabadban.

Történhet úgy is, hogy az ember leányának van egy anyósa, aki 800 áldott kilométerre lakik és ebben az évben úgy adta a sors, hogy éppen ezen a hétvégén ünnepelte a 80. születésnapját. Hitvesem családja ritkán fut össze teljes létszámmal, mivel a távolságot ebben az országban nem azzal a parányi európai kávéskanállal mérték, amit itt nem is ismernek és a négy testvér három különböző államban él, a mama pedig a negyedikben. A jóhír azonban az, hogy a 800 kilométer mind déli irányba visz Virginiáig. A világ eme részén a tavasz igen kellemes és szemetgyönyörködtető. Javában virágzanak az aranyeső bokrok, rózsaszínben és fehérben pompáznak a gyümölcsfák. Egyszóval, teljesen olyan mint otthon, csak talán a sok esőtől még zöldebb a fű, még bujább a természet. Ez valamelyest kárpótol a tíz órányi zötyögésért a forgalomban és - a gyerekek legnagyobb örömére - a "fast food" ebédért.

A ritka nagy találkozások elkerülhetetlenül sok stresszel járnak. Az elvárások, a különbözőségek, az ismeretlenség, az idegenség. Ám ha átvészeljük az első néhány órát, akkor az együttlét öröme a többszörösével ajándékoz meg a fáradozásunkért. Az idő pedig ilyenkor is sebesen telik és kár lenne azzal tölteni, hogy feszengve üldögélünk órákon keresztül egymás gyerekét dicsérgetve, hogy milyen nagyot nőttek, amikor itt vagyunk a környék egyik legnívósabb bevásárlóközpontjától egy karnyújtásnyira. A new york-i házaspár valósággal a központtal egybeépült hotelben szállásolta be magát, így ők egyszerűen átsétálhatnak a nagy szárnyasajtókon a "shopping" Mekkájába és Szezám tárulj...! Várjatok! Mégis csatlakozom a női csoporthoz, a fiúk iTouch-ot mennek ugyanis vásárolni az Apple Store-ba. Attól bármi érdekesebb lesz. Pontosan mit keresünk? Egy új "prom" ruhát a 17 éves unokahúgunknak. Hát persze! Az izgalmas lesz! Most ne hagyj cserben drága jó képzelő erőm! Milyen egy "prom" ruha? Kétségbeesve futamodom régen látott moziélményeimhez (American Pie) és kezdem összerakni az eseményeket a ruhákkal. Ági Nénikém, úgy örülök, hogy velünk jössz és segítesz! Hát még én! Csak pörgessetek meg a tengelyem körül százszor és talán a végére annyira szédülök majd, hogy elfelejtem, hány "prom" ruhám NEM volt. Mire azonban felocsúdok a történelmi kalandozásból, addigra ott állunk a báli ruhák tarka mezejének közepén, és sógornőim kérdő tekintete szegeződik rám. Melyiket próbálja fel Anna a kedvedért? Az én kedvemért? Egy pillanat, igen, mindjárt meglesz, máris. Ezt. Ezt a zöldet. Zöld ez egyáltalán?

A "prom" elnevezés a promenád szó rövidített változata és bizony Európából származik, pontosabban az Egyesült Királyságból, ahol szezonális komolyzenei koncerteken jelentek meg a hölgyek és urak. Az amerikaiak elsősorban iskolai bálokra kölcsönözték a szót. Középiskolától függően tartanak Junior és Senior Prom bálokat jellemzően egy évben egyszer. A Junior Prom a 11. évfolyam bálja, a Senior Prom a középiskolát elhagyók búcsúzó bálja, azaz olyan mint a mi szalagavatónk. Ez véletlenül sem jelenti azt, hogy a lányok és fiúk röpke két év alatt letudják a bálokat, hiszen tartanak ilyen nagyestélyis eseményeket a helyi futball (amerikai foci) csapat hazaérkezéséért a szezon végén, a "Sweet Sixteen" születésnapokon, és még ki tudja milyen egyéb indokkal. Minél több bálra jut el az ifjú hölgy, annál több alkalma lesz hercegnőnek öltözni. A fiúk már nem annyira rajonganak a szmokingért, amit jellemzően bérelnek erre az alkalomra. A "prom" ruhát azonban illik megvásárolni. Mert ha valakinek nincs báli ruhája, az cserélgetni sem tudja a későbbiekben, ha a család már végleg nem bírja anyagilag a húsz és száz ezer forint közé eső ruhadarabok finanszírozását. Különösen, ha a cseperedő leányzónak évente minimum három bálra sikerül beverekednie magát, vagyis meghívást kap egy ismerős vagy akár ismeretlen ifjú lovagtól. Ehhez nem feltétlenül szükséges, hogy együtt járjanak vagy a bál után kényszerből fussanak néhány randit. A "date", azaz a randevú- vagy bálpartner viszont kötelezően meg kell jelenjék az esemény előtt a lányos háznál, hogy kikérje és az est után kötelessége hazakísérni. Közben gondja kell legyen arra, hogy az illető hölgyemény nem éhes, nem szomjas, eleget táncol, egyszóval nem unatkozik túlságosan, és semmiképpen sem marad szalma a bál végére. A lányok olykor összegyűlnek az egyik kiszemelt háznál és teszik meg a szükséges előkészületeket az estére. Ide jön a fodrász, a kozmetikus, esetlegesen a varrónő. Cserélgetnek kellékeket, cipőket ("prom" cipők!), vagy az utolsó pillanatban a ruhát. Közben kattintanak néhányat a telefonjaikon és elküldik a fotókat a jelen nem lévő barátnőknek a biztonság kedvéért, nehogy véletlenül hasonló ruhákban jelenjenek meg, vagy tragikusan sok legyen ugyan abból a színárnyalatból.

A "prom" ruha földig ér, selyem, vékony pántos, vagy pántnélküli, nyitott hátú, gyöngyökkel díszített, de mindenképpen szexi, nőies, gyönyörű vagy botrányosan ízléstelen, amitől szóbeszéd tárgyává válhat, ez azonban nem feltétlenül baj. Sok múlik rajta, hiszen általában a bálon választanak Prom Queen-t, azaz bálkiránynőt, amit a lány mintegy védjegyként hordozhat magával élete végéig. Arról nem is beszélve, hogy a siker további báli meghívásokat hozhat magával és újabb, izgalmasabb "date"-eket, sőt, potenciális barátot.

Anna fáradhathatatlanul cserélgeti magán a ruhákat. Néhány közülük önmagában tetszeleg, üresen, ridegen. Némelyik akkor kel életre, ha végre kitölti egy lány törékeny vagy - teszem azt - nem törékeny, de mindig erőtől, fiatalságtól sugárzó alakja. Mi hárman, Anna édesanyja és két nagynénikéje, elgyötörten, de mosolyogva várjuk az öltöző fülke előtt. Tulajdonképpen úgy is mindegy, hogy mit vesz fel. Fiatal, okos és vidám, de a ruha, ha mégis megtaláljuk az igazit, hercegnővé varázsolja. Ha csak egy éjszakára is. Tündöklő lesz.

Én már rég nem számolom, hány darabot próbál fel, hány üzletet járunk végig. Az órákat viszont igen. Három. Három órája kószálunk a fénylő ruhák között tétován és keressük a tökéleteset. Aztán egyszer csak meglesz. Állítólag szilva színű. Szadán ilyen színű szilva bizony nincs, pedig hétszilvafás falunak hívták. Nekem inkább ciklámen, de mit értek én ehhez. Csak azt látom, hogy tökéletesen áll rajta. Olyan odaadóan öleli át a lány alakját és válik eggyé vele, mintha erre várt volna egész életében. Hogy az övé legyen, hogy kiemeljen minden szépséget, amit látnia kell a világnak és eltakarjon mindent, ami megronthatja a harmóniát. Hát persze, hogy a new york-i nagynéni halássza ki az egyik sarokból. Neki ugyan nincs gyereke, de imád vásárolni. Minden unokahúgának ő választ ruhát. Én fellélegzem. Vár az ebéd, utána egy kényelmes fotel és egy tea. Mehetünk. Ám Anna bizonytalan. A többit is látni akarja. Az összeset. Átautózunk a másik bevásárló centrumba. Itt egy kék selyem ruha nyújtózik vágyakozóan utána. New york-i sógornőmnek ez tetszik jobban. Én kitartok a szilva mellett. Anna úgy vesztegel a tükör előtt, mintha a pap előtt állna, miközben a reménykedő vőlegény az "igen"-jére várakozik. A boldogsága múlhat rajta. Patt helyzet. Végre az édesanya menti meg a vásárlás hajótöröttjeit. Elvisszük mindkettőt, majd a barátnők eldöntik, melyik legyen a szerencsés választott, a másikat pedig megpróbálják visszavinni. Az eladónő belemegy az üzletbe. Neki mindegy, csak vásároljon már valaki.

Két ruhával érkezünk haza. Én nem tudom eldönteni, hogy a fáradtságtól, az éhségtől, vagy a milliónyi fényes ruhától szédülök, de amikor Anna egymás után próbálja magára ismét az otthonmaradottak kedvéért a két költeményt, olyan önelégülten nézek rajta végig, mintha legalábbis magam varrtam volna őket. A szilvaszínűt mindenesetre. A kék hidegnek tűnik. Nem egy ilyen fiatal, meleg szívű, mosolygós lány színe. Mondom én, aki csak mesékben olvastam hercegkisasszonyokról. Még csak nem is álmodtam arról, hogy azzá válhatok, ha csak egy éjszakára. Ezek a ruhák azonban nagyon is valóságosak és mégis egy álom részei. Az amerikai álomé.