2010. december 30., csütörtök

Szellemszerető

Ahányszor leemelt egy díszt a fáról, olyan készségesen potyogtak a földre a kiszáradt tűlevelek, mintha három hete csak erre a pillanatra vártak volna. A nagy ugrásra a mélybe szabadon eresztve az ágakat visszafordíthatatlan mezítelenségükben megfosztva mindentől, ami fénylik, mindentől, ami az emlékét hordozná sosem volt boldog karácsonyestéknek. Óvatosan fektette a csillogó üveggömböket a műanyag formákba, s végre rájuk csukta a tetőt. Az ünnep úgy bújt vissza a poros kartondobozva, mint a lámpásba zárt szellem.

A gyerekek kötelességtudóan énekeltek, Győző vörös arccal ingatta a fejét a dalocska együgyű ritmusára, az anyja pedig csípőre tett kézzel várta, hogy végre az asztalra tehesse a halászlét, aminek a tetején összefüggő tekervényt képzett a lángoló színű zsír. Kövér volt a ponty, de ebben a házban a kövérség a szemmel látható jólétet jelentette, valós bizonyítékát annak, hogy a dolgok rendben vannak, sőt irigylésre méltóan jobban, mint bármelyik rokon házában. S ha valami mégsem alakult tökéletesen, arról egyszerűen nem kellett beszélni, mert ha nem beszéltünk róla, akkor az tulajdonképpen meg sem történt. S ebben a házban sok dolog nem történt meg. Ilyenkor télen különösen nem. Az esetleges disznóöléseken kívül legfeljebb egy kis szomszédolással telt az idő. A januári hó aztán a szomszédok álmatag kísérteteit is visszariasztotta a háztól és a napok úgy sötétedtek a befagyott konyhaablakra, mintha sosem akarnának többé rácsodálni a kinti világra. De jobb volt így a falak hűvös társaságában, amíg a gyerekek meg nem érkeztek az iskolából és az anyja elő nem bújt a szobájából, hogy uzsonnát készítsen nekik, mintha még arra is alkalmatlan lenne. Nem szólt mégsem. Hagyta, hogy terebélyes alakja véglegesen betöltse a téli konyha egyetlen használható szegletét, ahová az asztalt tolták a csempézés idejére.

A mennyezetig érő csempe Győző mániájává vált mióta Szűcs sógoréknál voltak Sándort köszönteni. A sógor idősebbik fia, a Gyula, egy hidegburkoló mellett segédkezett majd egy éve és mikor végre sikerült olcsón lengyel csempét szerezni a Jászságban, a gyerek plafonig rakta a kisze-kusza csíkozású csempéket a konyhájukban, hogy az ember egészen beleszédült a látványba. A sógor savanyú bora sem vette el a kedvét Győzőnek, hogy ne koccintsanak az ügyletre aznap este. Győző a soha véget nem érő traktorépítés mellett nem ért rá leutazni vidékre, az anyja a fájós térdeire panaszkodott, így Juli maradt kiválasztani a csempét. Egy kedd reggel jött érte Szűcs sógor a Wartburgjával. Az anyja még szendvicseket is készített, hátha nem érnek vissza ebédre. Az autó váraltanul lassított egy leágazásnál, aztán megállt. A férfi hatalmas teste úgy nehezedett a Juliéra, mint amikor az ujjai a buborékos papír kicsi dombocskáiból igyekeznek a levegőt kipréselni. Nem volt mit tenni. Mégcsak nem is kiáltott a feketén meredező fák felé, amik inkább halottnak tettették magukat mintsem hogy segítsenek. És otthon sem, amikor a sógor vigyorogva mutogatta a csupasz fehér csempét az anyjának. Ebben a lányban nincs semmi élet, hogy valami színesebbet választott volna. Győző engesztelésül két poharat csapott az asztalra, az anyja kenyeret és szalonnát szelt, és a sógor elégedett ábrázattal huppant a három szék egyikére. Juli beterelgette a gyerekeket a szobájukba és fürdővizet engedett. Nem túl sokat, nehogy kiürüljön a boiler, de forrót. Annyira forrót, hogy meg kellett kapaszkodnia a kád szélében és hol az egyik, hol a másik lábát emelte ki a vízből. Végül csak beleült és hagyta, hogy égesse a bőrét, hogy fájjon. Azelőtt sosem fésülködött elalvás előtt, most hosszan símította ki a haját a verejtékező homlokából. Ettől vékonyabbnak tűnt az arca, s a szeme nagyobbnak, fényesebbnek. A szeme. A tükörből valami idegen fénnyel hunyorgott rá vissza. Az új világoskék hálóingjét vette fel, azt amelyiken madiera mintás fodor futott körbe alul és a nyaki részen. Aztán köszönés nélkül lefeküdt. Jobb, ha most nem imátkozik. – gondolta magában, s türelmesen várta, hogy végre megint magával rántsa az öntudatlanság bódító maszlaga, ha puhán betakargatja az éjszaka. De az álmokkal nem lehet egyezkedni.

A férfi nem volt idős, sem pedig fiatal, de biztosan öregebbnek tűnt Julinál. Fehér öltönyt viselt, még a kalapja is fehér volt, amitől a fiatal asszonynak szinte nevethetnékje támadt. Mégis mit gondol, hol van ez, a nagycirkuszban? Mire való ilyen öltözékben egy falusi búcsúban megjelenni? Mindenki az idegen férfit bámulta, de az csak állt egy helyben és Julit nézte. Aztán felé intett azzal a gyönyörű kezével. Vékony hosszú ujjai voltak és fehér, egészséges körmei. Juli zavartan nézett körbe, hogy mit szól majd ehhez a sok ember. Még csak nem is ismeri, életében nem látta, de ki hisz majd neki? Aztán megindult a férfi felé. Nem is lépkedett, inkább lebegett a kék hálóingjében, hogy elérje a kinyújtott kezét, amik felsegítették az ülésre. A rokonok, a szomszédok kivörösödött arca mind a körhinta alatt maradt, de a fehér öltönyös férfi ott ült mellette, átfogta a vállát, és mosolyogva nézte Julit, de olyan rendületlenül mosolygott, hogy Juli már kezdte azt hinni, hogy nem is hús-vér férfi, csak egy bábu, akit mellé rendeltek a körhintára, hogy ne féljen ettől a forgástól. Most jutott eszébe, hogy nem félt. Hagyta, hogy az este hűvösödő levegője kisímítsa a homlokából a nedves haját, s Juli végre felismerte a férfi szemében azt az idegen kékséget, amit előző este látott a tükörben. Mintha már nem is körbe járt volna velük a hinta, csak úgy utaztak át a fehér csempéken megcsillanó fényeken, keresztül a sötétségen, ami úgy nehezült a búcsú sátoraira, mint egy rossz lehelletű száj. Annyira vágyott rá, hogy megcsókolja vagy hogy legalább megkérdezze a nevét, de a férfi csak ölelte szorosan magához és mosolygott. Itt biztonságban vagyok. – gondolta magában, s az idegen végre közelebb hajolt...

Ha nem nyitja ki a szemét azonnal és nem engedi be a reggel fényeit, az álom részletei tisztán maradnak a fejében. A gyerekek a szobájukban kiabáltak, de Juli mozdulatlanul feküdt az ágyán. Még nem ereszti el. Türelmetlenül pörgette a képeket újra és újra a szorosra zárt szemhéja mögött, de a zajok irgalmatlanul rángatták magukhoz. Egyenesen a fürdőszobába szaladt, s a tükörben megnyugodva találta azt a különös új fényt a szemében. Nem fonta be a haját. A fehér blúzát vette fel és a kék rakott szoknyáját. Az anyja megrökönyödve nézte: Te meg miért öltöztél ki ilyen puccosan? Juli felkapta a fejét, a konyha feltúrt sarkában ott állt a fehér öltönyös férfi és felé bólintott. Az asszonyka elpirult, kiterelte a tincseket a szeméből és az anyja felé fordult. Az iskolába viszem a gyerekeket, nem nézhetek úgy ki, mint aki tyúkólat takarít. – válaszolta könnyedén, azzal kézenfogta a két kicsit és kitáncolt a konyhából.

Az öltönyös férfi Juli minden lépését követte. Hol a húsos pult mögül, hol a magárus mérlege mellől, hol az eperpalánták alól, hol a krumpliszsákból intett felé. A falusiak sajnálkozva néztek össze a háta mögött, hogy ilyen fiatalon ment el a józan esze, mert hát ki hallott még olyat, kibontott hajjal udvart söpörni, meg minden nap másik blúzban jelenni meg az iskolában. Állítólag az öreganyja alsószoknyáiból varrta, de hát mégsem való egy férjes asszonynak ennyi időt tölteni flancolással. Juhászné szerint a közjegyzőre vetett szemet, annak mórikálta magát. De Juli nem bánta a gúnyos megjegyzéseket. Egy pillanat és elfelejtik ezt is a szerencsétlenek, mint az összes boldog álmukat ébredéskor.

2010. december 15., szerda

A kertész

Józsi bácsi háza a Paulista-kert túloldalán magasodott, legalábbis harminc évnek ezelőtt sokkal magasabbnak tűnt a miénknél. Ma sem értem, hogyan keletkezett a szintkülönbség a két telek között, de ha átakartam szaladni a kertész házához, előbb meg kellett másznom egy méternyi dombocskát, hogy a nagy kertbe jussak, ami olyan lustán nyújtózott az öreg telkéig, mintha palacsintatésztából öntötték volna. Azt nem tudom, hogy a Paulista-kert kinek a tulajdonában lehetett, mivel hosszú évek óta nem művelte senki, ám éppen ez volt benne a leggyönyörűbb. Apám csak azért kaszálta a házunk felőli oldal egyik sarkát, hogy ott labdázzunk a szomszéd Zsuzsival. Mi aztán úgy vettük birtokba eme részt, mintha a kasza nyele valóságos határokat vágott volna a fűbe. A legnagyobb élvezet azért mégiscsak az volt, ha letértünk az egyenesre vágott mezőről és kalandokat kerestünk a kert többi zugában.

Hogy valaha mégis gondos kezek művelték a birtokot, azt onnan lehetett tudni, hogy virágzó bokrok és gyümölcsfák nőttek a vadon egy-egy lehetetlen szegletében. Nálunknál nem ismerte senki jobban, hogy hol érett kékszilva és hol fehér, melyiken tanyáztak tenyérni szarvasbogarak, hol bújt a kis mandulafa, ami március végén tündérrózsaszín virágokat hozott, melyiken nőttek fahéjízű citromalmák, és melyikről pottyant olyan apró nácikörte, hogy még az én markomban is elfért. Innen hordtuk meg anyámnak télire a birsalmát, hogy lekvárt főzzön belőle vagy cseréltük be Zsuzsiéknál naspolyára, ami viszont csak az ő kertjükben termett, s amiért én meglehetősen irígy is voltam, mivelhogy a naspolyafa ugyan szépnek sosem volt mondható, de úgy olvadt meg az ember szájában a gyümölcse, mintha már odafenn lekvárt főzött volna belőle a természet, és rút kis gubacsokban akasztgatta volna az ágakra.

Talán mégis akadt egy valaki, aki nálunknál is jobban ismerte az elfeledett kert rejtőzködő kincseit. A kertész Józsi bácsi. Ő ugyanis szakavatott kertészember volt. Ezt már csak onnan lehetett tudni, hogy igazi kertészkötényt viselt, aminek a zsebei szerszámoktól, magoktól, zsinegektől, meg ő tudja, mi egyébtől púposodott kerekre. Azért arra sosem vetemedtünk, hogy beletúrjunk a zsebeibe, habár nagyjából minden más dolgát rendre kilestük a jázminbokrok mögül. Számtalan rejtély vette körül a kis embert, de egyet szabad szemmel is jól lehetett látni. Neki volt a leggyönyörűségesebb virágoskertje az egész szomszédságban, éppen a Paulista-kert vadonjának a kellős közepén. S hogy mitől ágaskodtak az ő tulipánjai magasabbra, hogy mitől illatoztak a szegfűi erősebben, mitől hajladoztak a rózsái karcsúbban, mitől bólogattak a pünkösdik mélyebben, mitől nőtt az orgonabokor úgy mintha almafának képzelné magát, azt még szegény öreganyám sem értette, pedig ő köztudomásúan mident sokkal jobban tudott a nála fiatalabbaknál. Azt viszont jól tudta, hogy az öreg kertész Józsi mindig örömmel vett észre bennünket, ahányszor csak feljajdultunk Zsuzsival az elgémberedett lábunktól a jázminbokor mögött, vagy nem bírtuk megállni nevetés nélkül, ahogy előrehajolt a kötényében és a nadrágszára alól kikandikált a két vékony ólába. Ilyenkor odakiáltott a bokornak, hogy menjünk be egy percre, mert küldeni szeretne nagyanyámnak valami süteményt, meg néhány friss zellergumót. Volt úgy hogy a hasunkat fogva pukkadoztunk némán a búvóhelyünkön, és egészen bizonyosak voltunk benne, hogy ebből az öreg semmit sem vett észre, de legtöbbször azért csak odaszaladtunk a kis kapujához és izgatottan huzigáltuk a berozsdásodott kallantyút, hogy bejussunk a kertjébe és marokra foghassuk a lila dáliák pufók fejét. Csak azt az egyet sajnáltuk, hogy Józsi bácsinak nem volt gyereke, akivel bújócskázhattunk volna a számtalan virágágyás között. Ha viszont már ott voltunk, akkor nem álhatta meg az öreg, hogy be ne csalogasson bennünket a konyhájába, mivel valami újat sütött, hiszen úgy sem tudnának ők ketten ennyi süteményt valaha eltakarítani, végül mindig a madaraknak szórja ki a maradékot, hátha nekünk meg ízlik és nagyanyámnak is elmondaná a receptet, de az úgy sem süti meg, mert ebbe vaj kell ám és nem disznózsír, arra meg a Bözsi vagyis nagyanyám, nem fog külön költeni. A sütemények pedig éppen olyan szépségesen illatoztak a kertész Sparhelt-jén, mint a virágjai a kertjében, s az is rögtön látszott, hogy türelemmel szaggatta apróra a tésztát, hogy egyenként fodrozta ki a szélüket, hogy nem került a közepükbe sem több sem kevesebb a málnalekvárból, hogy nem kézzel szórta a tetejüket meg cukorral, hanem cukorszóróval, amit akkor láttam életember először, hogy nem égett meg az aljuk és nem töredezett le a szélük, hogy éppen úgy néztek ki, mint a városi cukrászda polcán. S bár jó lett volna egy kicsit behunyorogni a nagy ház többi részébe is, felbámulni a romos lépcsőnfeljárón, megtapicskolni a félkezű szoborfiú kerek bokáját a kiszáradt szökőkút mellett, azért mégis nagyobb volt a vágy hazasietni a liszteszacskóba csomagolt süteménnyel. Nagyanyám otthon úgy forgatta a kezében a pöttömnyi kosárkákat, mintha azt várná, hogy elmesélik, mitől lettek ennyire formásak. Mi meg a Zsuzsival olyan rendületlenül álltunk ott, mintha magunk sütöttük volna. A cukorszóró miatt ilyen szépek, tudtuk be végül és mindenki ment a maga dolga után, csak én halásztam még egyet ki a zacskó mélyéről kifelé menet.

Józsi bácsi amúgy mindennapos látogató volt a háznál, nem számított rangos vendégnek. Számtalanszor ültünk nagyanyámmal a körte fa alatt és borsót fejtettünk, vagy krumplit hámoztunk, csak hallottuk, ahogy nyikordult a hátsó kapu és már mellettünk is termett a görbe lábaival, fejében a megszürkült svájci sapkájával, fekete keretes szemüvegével az elmaradhatatlan kék kötényében. Nagyanyám meg sem fordult a farönkjén, csak bólintott a fejével, aztán nagyot markolt a borsóból a táljába. Az öreg szinte meg sem állt, hogy visszaköszönjön, fogta a sámlit a lugas alól és a halom borsó mellé ült. Nagyanyám felnézett rám egy pillanatra, én meg szaladtam a konyhába egy másik tálért az öregnek. Egy darabig maradtam, hátha hallok valami fontos hírt, aztán mehettem kedvemre játszani. Hiába reméltem, a sütireceptről nem esett szó, nagyanyám csak annyit mondott, hogy a zellergumó éppen jól jött a levesbe. A kertész közben körbenézett és látszott, hogy felméri a kertünket, aztán megbeszélték a peronoszpórát, a tetveket, a krumplibogarakat, és egyéb növénybetegségeket, amiben nekem már semmi érdekeltségem nem volt. Szürkületkor Józsi bácsi kiegyenesítette a görnyedt hátát, visszatette a sámlit a lugas alá, aztán a friss lépteivel elsietett, nehogy elkéssen otthon a vacsorával, mert a mérnök úr korán szeretett enni.

Sosem tudtam meg a mérnök úr valóságos nevét, s hogy melyik évben költöztek ki Pestről az akkor még messzi, idegen faluba. Látogatók karácsonyra sem érkeztek a roskadozó kúriába. Hogy nem állt rokonságban a két férfi, azt is csak onnan találtam ki a gyerek fejemmel, hogy a falubeliek ízléstelen módon hívták őket, s habár nem bántó szándékkal tették, azért én mégsem szerettem a megalázó gúnynevet. Gondolhattak persze bármit az öreg kertészről, akik nem a Szőlőhegyen laktak, s akik sosem látták a kertjében azokat a karcsú testű, ábrándos tekintetű rózsákat, és akik nem ismerték a flancos cukorszóróját, s hogy úgy tudott a nagyanyám mellé szegődni minden hétköznap délután, hogy még a Mackó sem vette észre a házából. Két ember tudta igazán, hogy nincs nála ügyesebb kertész és jobb szomszéd a faluban: a nagyanyám és én.

2010. november 21., vasárnap

Versek Klárához

Gyorsan hűlt a víz. Megpróbált úgy ülni, hogy ne érjen a kád hideg széléhez. Még nem akart kiszállni. Láthatatlannak érezte magát a fürdőszoba rideg fehérségében. Marokra fogta a szivacsot és súrolni kezdte a combján a redőket, amitől hamar kiporosodott a bőre. Fáradtan nyúlt a csaphoz, hogy felmelegítse a vizet. Aztán csak ült mozdulatlanul és közönyösen bámulta, ahogy egymás után pukkadnak ki az apró szappanbuborékok. Egész nap az esti fürdést várta, habár az orvos nem ajánlotta a forró vizet. Tágítja a viszereket. A szoros zoknik sem tesznek jót. Ki tudja honnan, Faludy jutott az eszébe, a költő a nagy felhő hajával. Azt mondják, ő sosem hordott zoknit, még télen sem, és lám, kilencvenvalahány évesen halt meg. Alig egy éve. Még meg is siratta. A szemtelen őszinteségét szerette a verseiben. Kár, hogy nem tanult meg tőle semmit. Csak egyetlen sor derengett az emlékezetében: „Ne válassz magadnak hitvest!” Nem, nem a “hitves” szót használta. A feleségéhez írta, az elsőhöz, de akkor még nem lehettek házasok. „Ne válassz férjet magadnak!” Valami ilyesmi. A börtönből írt, a nő meg csak várta. Hogy is hívták? Semmire sem emlékszik mostanában.

Egy időben sokat olvasott Faludy-t. Attól a fiútól kapta a kötetet, aki olyan hevesen udvarolt neki egy télen keresztül. Mindjárt meglesz a neve. Gyuri? Nem. Gyula! De milyen Gyula? Szőkés barna nyurga gyerek. Te Magasságos, lassan negyven éve! Igen, 24 volt és a fiú sem sokkal több. Mégis olyan gyerekarcú. Sosem tudta komolyan venni a vele idős udvarlókat. „Ne válassz férjet!” Ez az! Szinte ráparancsol a nőre. Ő is választott azon az őszön. Pistát. Az meg fogta magát és bevonult. Hosszúak és sötétek lettek az esték. Icus hívta egy este moziba Pestre, azután táncolni mentek egy vendéglőbe, ahol élő zene szólt. Icusnak sok ismerőse volt a városban. Lekérte ez a törékeny fiú és úgy bámulta, hogy a bokája is összekuszálódott. Majdnem felborultak. De az nem nevetett, csak nézte, amitől ő egészen zavarba jött. Le akart ülni, de az nem tágított. Egyre csak faggatta és közben vizsgálta azokkal a nagy gyerekszemeivel. A János-hegyen találkoztak egy hét múlva. Icus is eljött néhány kollégájával. Még nem esett hó és úgy sütött a nap, mintha arra is ráparancsoltak volna. Gyula hol az egyik, hol a másik oldalán poroszkált. Faludy-ról beszélt, meg más költőkről. Pistát sosem érdekelték a versek. Ámulva hallgatta az idegen férfit, hogy mennyire olvasott. Aztán Gyula randevút kért. Még most is belepirult. Hogyan is mehetett volna? Ő Pistát várta. Pedig rá nem parancsolt senki, főleg Pista nem. Nem is igért az semmit, csak ment a vonattal Vácra. Hiába számított rá, hogy legalább az eljegyzés meglesz mielőtt lenyírják a haját. Annak idején az első találkozójukat is neki kellett kimesterkedni. A fiatal mérnök megérezhette a pillanatnyi bizonytalanságát. Kérlelte, hogy legalább írhasson. Hát írjon, abból még nem lehet baj. Három nap múlva csomag érkezett tőle. Az anyja rosszalló tekintettel rakta elé. „Ha engem ezért megszólnak a faluban, többet nem mégy Pistát látogatni.” – mondta és várta, hogy ő engedelmesen bólintson rá. A szobájában remegő kézzel bontogatta a papírt. Még sosem kapott csomagot. A Faludy-könyv volt benne. Nem új, az igaz, de most már az övé. Ahogy kinyitotta a fedőlapját egy boríték hullott a földre: „Klárának”. Mennyire örült, hogy nem klárizta le. A Klára sokkal elegánsabb volt, meg olyan titokzatos. Pista is klárizta, ahogy mindenki más a faluba. Ki is nevette volna, ha egy nap azt mondja neki, hogy Klára. De ennek a fiúnak hálás volt érte. A névnapjára küldte az ajándékot, bár tudta, hogy az csak két hét múlva lesz. Ő akart az első köszöntője lenni.

A víz egészen kihűlt, ideje volt kikecmeregni. Megint felfázik, mint a múltkor, amikor egy órát trécselt a teraszon papucsban. Óvatosan kilépett a kádból és egy darabig dideregve állt a törölközőjébe bugyolálva. Vajon megvan-e még az a Faludy-kötet? Nem is emlékezett, mikor olvasott utoljára verseket. Azt az egyet azért megkereshetné, amiben kéri a szerelmét, hogy ne válasszon férjet. Pista úgy is a focimeccset nézi. Legalább nem vitáznak össze a csatornákon. Gyorsan magára kapta a köntösét, zoknit húzott és egyenesen a könyvespolchoz sietett. „Egy Faludy-kötetet keresek. Vajon megvan-e még?” Pista a fejét sem fordította felé. Rándult egyet a válla, ami talán nem is neki szólt. Aztán csak ott termett a kezében a könyv, a "Dobos az éjszakában". Furcsa, idegen érzés fogta el, mégsem kellemetlen. Leült vele a kanapé másik végébe és kinyitotta. Minden úgy ismétlődött meg, mint negyven évnek előtte. Az ölébe pottyant a boríték, amin az állt "Klárának". Egyetlen mozdulattal dobta vissza a levelet a helyére és csapta össze a könyvet. Vajon észrevette Pista? Az azonban továbbra is a képernyőt figyelte. Megint reszketett a keze. Lassan felállt és besétált a hálószobába. Ott felemelte a borítót és kivette a levelet. „Édes jó Istenem! Legalább a koromra lennél tekintettel!” Amint nyílt a boríték, az ágyra hullott három papírlap. A levél és még két vers. Megfakult tollvonások. "Boldog névnapot!" "Csókol, Gyula" Az egyik egy Radnóti-, a másik egy Vajda-költemény, a Húsz év múlva. „A duplája, Vajda János, a duplája!” - gondolta mosolyogva. Aztán olvasni kezdett.

Elsőre a levél mértéktartónak, szinte hűvösnek tűnt. Egyetlen szava sem árulkodott a férfi érzelmeiről, vágyairól. Nem kért, nem panaszkodott és nem igért semmit. Csak azt remélte az írója, hogy azok a percek, melyekben Klári a verseket olvassa, egy kicsit különlegesebbek lesznek a többinél, hogy majd elmosolyodik, vagy könny szökik a szemébe, talán bele is pirúl, esetleg elsápad egy-egy idézeten, hogy vele marad egy rím, egy kifejezés arra a napra, hogy talál egy versszakot, mely róla szól és senki másról, s azon töpreng órákig, vajon honnan tudta a költő, hogy pontosan így érez, és hogyan tudta mindezt éppen ezekkel a szavakkal megfogalmazni, amiket ő már olyan rég keresett, csak mindig megzavarták, amikor sikerülhetett volna kimondani. S ezek a versek, mostmár az ővéi. Nem azért, mert elküldték neki egy könyvben, nem azért, mert felteheti a polcra, és letörölheti róluk a port minden szombat délelőtt, hanem mert neki szánták, csakis rá gondoltak, amikor kiválasztották és másolták őket. Ahogyan ővéi lettek a percek is, amelyekben a küldő papírt és ceruzát keresett, lapozott és lapozott egy egész álló délután, és olvasott és gondolkodott és jóváhagyott, vagy úgy döntött, hogy ez vagy az nem oda illő. Aztán újra olvasott és újra gondolkodott, és még sem volt elég. Mert készen állt a jelen a Faludy versekben, de a fiatal mérnők már jövőt festett Vajdával és aztán a múltat Radnótival, a múltat a jövőben, az emlékezést a meg sem történtre. Épp csak beköszönt és már búcsúzott is, hiszen történhetett bárhogyan, a végén csak a költemény maradt.

Mikor végzett, gondosan összehajtotta és a fedőborító alá csúsztatta a papírosokat. Visszasétált a nappaliba és leült a helyére a kanapén. Még pihentette egy kicsit a kötetet az ölében, aztán lapozgatni kezdte. A baljával erősen egymáshoz szorította az első néhány oldalt, nehogy kiessen a tartalmuk. Megtalálta a Faludy-verset, aminek csak arra az egyetlen sorára emlékezett. „Ne válassz férjet!” Zsuzsának hívták az első feleségét. A vers címét ceruzával aláhúzták. Most értette meg Gyula üzenetét.

Pista közben felállt és kiment a szobából. Meg sem kérdezte, hogy kér-e egy pohár vizet. Tíz perc is eltelhetett közben. Vajon mit csinál? Pedig még vége sincs a meccsnek. Csak nem gyanakszik? De hát mire gyanakodna? Megbántódott, hogy ezt a régi verses könyvet olvasta? Vagy megint a gyomra fáj? Mindig mondja neki, hogy ne egyen annyi zsírosat vacsorára. Olyan mint egy akaratos gyerek. Most menjen utána? Csak nem vonulhat a nyomában? Becsukta a könyvet és a zajokat figyelte a konyha felől. A tévét is lehalkította egy kicsit. Olyan üres és idegen lett nélküle a szoba, hogy önkéntelenül a képernyőn futkározó focistákat kezdte bámulni. Nincs mit megbánnia. Két évig várta Pistát. Betöltötte a 26-ot mire leszerelt és abban a korban egy lány már csaknem vénnek számított annyi idősen. Hosszú és magányos telük volt. Alig néhány hétvégén keresztül engedte, hogy a fiatal mérnök telebeszélje a fejét költeményekkel, de sosem lett hűtlen Pistához. Nem választott mást. S most is csak egy órán át ragadta magával ez a mihaszna emlék. Versek. Mire jó mindez? Mit akarnak tőle most? „Pista!” - kiabált ki a konyha irányába? „Mit csinálsz odakinn? Nem vagy jól?” A férfi csendesen visszaült mellé. „Ittam egy kis vizet. Ég a gyomrom a pörkölttől. Kértél volna egy pohárral?” „Sokáig elvoltál.” – válaszolta kicsit sértődötten. „Elmúlasztod a meccs végét. Már az utolsókat rúgják.” Ezen aztán nagyot nevettek.

2010. október 31., vasárnap

Egyedül a pékné Annus

Pékné Annus széles mosollyal libbent fel a buszra és nagy hangon üdvözölte a visszafojtott hangon trécselő asszonyok társaságát. Egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy elnézést kérjen. Neki itt legalább annyi joga van késni, mint bármelyik másik utazónak. Különben sem fordulhat elő, hogy éppen ő maradjon le a programról, amikor maga szervezte az egészet. Azt meg nem kell tudni senkinek ezek közül, hogy két öltő ruhát váltott mire sikerült elindulnia,  mert egy hőhullám öntötte nyakon pontosan abban a percben, amikor kettőre zárta maga mögött a kaput. Az is lehet, hogy csak túl meleg volt ehhez a kötött kardigánhoz. Mikor végre lecsendesedett a forróság a testében, rögvest fázni kezdett és kezdhette az öltözködést elölről. Még megigazított néhány csattot a kontyában, aztán elégedetten szemlélte végig a művét a duplatükörben. Mert a péknének lángvörösen izzó, dúsan hömpölygő haja volt. Az igaz, hogy hat hetente utána igazította a színét a fodrász, de attól az még mind az ő tulajdonában volt.

Ebből a hajból annak idején olyan termetes kontyot rakott Annus, hogy a pék kezéből reggel hatkor kitáncoltak a frissen sült briósok. Nagyot nevetett Feri ügyetlenségén a fiatal segédlány, aztán marokra kapta a köténye elejét, s egy szálig felkapkodta a szédült süteményeket a földről. Feri meg csak állt elvörösödve és várta, hogy Annus gondosan lefújkálja a láthatatlan porszemeket a briósokról. "Jó lesz ez így is a bereckieknek." Mosolygott huncutul a zöld szemével a pék szerelemtől kábult tekintetén. Pedig Feri is berecki volt ízig-vérig, de Annust ez egy cseppet sem zavarta. Ő itt csak átutazóban élt a nagyanyjával amíg be nem tölti a 18-at, utána úgy is felmegy majd Pestre, hogy ott találja meg a szerencséjét. Ki tudja, lehet, hogy valaki rácsodálkozik az utcán és másnap színésznőt csinál belőle, vagy beleszeret egy gazdag üzletember és soha többé nem kell dagasztós tálat mosogatnia. Annyi biztos, hogy vele nagy tervei voltak az Alkotónak különben nem pazarolt volna ilyen gyönyörűséges hajkoronát a fejére és olyan ringós lépést a járásába. De Annus nem pusztán csak szép lány volt, de ráadásul még okos is. Sosem tudott volna megelégedni azzal, hogy egy egyszerű pékné maradjon Berecken, még akkor sem, ha Feri annyi gondoskodó figyelemmel vette körül, amennyit sosem látott más férfitől beleszámítva a saját apját is, aki miatt két éve elhagyta a szülői házat. Tudta jól ezt a fiatal pék, csak megzabolázni nem tudta a szívét. Hogyan is tehette volna, amikor a lány úgy billent be minden hajnalban a pékségbe a feltűzött lánghajával, hogy abba belesajdult a férfi egész mellkasa. Egy nap aztán nem bírta tovább hordozni magában a vágyat, s ahogy Annus felegyenesedett a kemence ajtajától és szabad kezével kiterelgetett egy eltévedt fürtöt a kipirosodott arcából, Feri a dereka köré fonta a karját és olyan reményvesztetten szorította magához a lány meleg testét, mintha bizonyosan tudta volna, hogy ez lesz az utolsó alkalom. Annusnak alig három perc kellett ahhoz, hogy az új helyzetet végiggondolja, s bár kellemesen meglepte az amúgy igen szolid pék szakavatott csókja, azért csak sikerült egy erélyes mozdulattal eltolni magától Ferit, s nagyot koppantani a kezében tartott tepsivel a szerelmes fiú fejére. "Mégis mit képzelsz, te péklegény?!" - kiáltott rá kihevülten a kemence melegétől és talán egyébtől is a lány, de azt sosem vallotta volna meg ennek az egyszerű berecki fiúnak. "Azt képzelem, Annus, hogy ha hozzám jössz feleségül, én cukorral meg fahéjjal szórom be a földet is előtted!" Hanem amaz csak nagyot legyintett a pék hirtelen született vakmerőségén, s miután a tepsitől időközben megszabadult, csípőre tett kézzel válaszolt a kérőjének. "Feri, neked egészen elment a józan eszed! Te tényleg azt hiszed, hogy én egy péklegénynek tartogatom magam? Hogy képes lennék Berecken megvetni a lábam és életem végéig kenyeret dagasztani ezeknek, hogy legyen mit vágniuk a zsíros szalonnájuk mellé? Gyorsan verd ki a fejedből ezt a gondolatot, a fonott kalácsnak valót meg kezd újradagasztani, mert ahogy elnézem, igen rendesen kikelt az edényből." Feri akkorát ütött a túlkelt tészta tetejébe, hogy az olyat sóhajtott, mintha az utolsó lehelletét adta volna ki. Aznap a fonott kalács egy órával később került a polcokra, amit a bereckiek szóvá is tettek a boltosnak. A boltos csak a fejét rázta, hogy ő ugyan nem tud semmit, talán a Pünkösdinét kellene megkérdezni, az átellenben lakik a pékkel. A Pünkösdiné már tíz órakor ott súrolta a lábát a pékség bejárata előtt, de Annus most nem szaladt elé, hogy betessékelje a hidegről. Tudta jól, hogy aznap miért ragaszkodik az öregasszony a meleg cipőhoz, s hogy behozza a kíváncsisága akkor is, ha nem kérik. Úgy surrant ki a hátsó ajtón, mintha éppen kirabolta volna a pékséget, pedig egyebet nem vitt magával, csak a péklegény szívét, azt meg úgy sem tudná pénzzé tenni, így már a Röges utca sarkán megszabadult tőle.
 
A nagyanyja szerint a lány még aznap vonatra szállt és meg sem állt Budapestig. Hogyan is tudta volna ő megállítani? Tán fusson utána a köszvényes lábával? Biztos a Rozihoz ment. Már régóta tervezgette, hogy nála fog megszállni, amíg munkát nem talál, de hogy a Rozi ott lakik-e még a Bosnyák tér környékén, arról sosem jött hír. Ő volt Annus egyetlen ángya, aki öt éve hagyta ott az urát, Annus nagyivó bácsikáját, s meg sem állt a fővárosig. Valójában senki sem tudta, hogy miből tartja el magát, s csak Annus remélte, hogy a segítségére lesz egy napon. Két hónapig nem hallottak a szökött lány felől. Egy nap sötétedéskor kopogtattak a fiatal pék ajtaján. Feri éppen a vacsorájához ült, s bosszúsan rúgta ki maga alól a széket, hogy megnézze miért zavarják ilyen későn. Köztudomású, hogy a pékek a tyúkokkal mennek aludni, hiszen azok már négykor szórják a lisztet a dagasztó tálba, hogy hatra kocsira pakolhassák a gőzölgő cipókat. Aznap éjszaka azonban a berecki péklegény nemigen húnyta le a szemét. Annus állt az ajtóban dideregve a hidegtől. A négyes vonattal érkezett Pestről, s a fészerben húzódott meg sötétedésig, hogy meg ne lássák a szomszédok. Feri egy elárvult szó nélkül engedte be.  Elé tolta a teli tányérját és csak nézte, ahogy a lány az utolsó cseppig kimeregette a zöldbablevest. "Második van? Valami cukros-fahéjas?" A fiú lisztet vett elő meg dagasztó tálat. "Beletelik egy jó órába. Megvárod-e?" "Én meg, ha nem bánod." "Nem bánom." A pap csak kétszer tudta kihirdetni az ifjú párt a templomban.  Három hét múlva megvolt az esküvő, hogy Annus kölcsönbe kapott menyasszonyi ruhája nehogy elhasadjon a gömbölyödő formáján. A menyecsketánc alatt is többször leültette a vőfély, hogy szusszanhasson egyet. A baba két hónappal született korábban az idejénél. "Nem lehet manapság tudni, miként számolják az időt ezek az orvosok." Panaszkodta Annus nagyanyja a boltban a Pünkösdinének. "De ha holnap reggel bejön a pékségbe, kap öt olyan ropogós zsemlét, ami abban a percben jött ki a kemencéből, csak ne firtassa tovább ezt a számolgatást a faluban."

A pékné megállt a busz elején, jobb kezével megtámaszkodott az első ülés támláján, a baljával felmérte, mennyire tart a kontyja, aztán kicsit felszegte az állát. "Na, berecki nyugdíjas klub, kinek hiányzik a padtársa?" Az asszonyok bizonytalanul néztek maguk köré, de nem szólt senki.  "Azt írták azok a vidékiek a ma reggeli email-ben, hogy csülökpörkölt lesz ebédre. Most szóljon, aki vegetariánus!" Ezt már csak nem lehetett nevetés nélkül hagyni. Hiába, egyedül a pékné Annus tudott ilyen jó hangulatot teremteni. "Pistám, akkor csapjunk a lovak közé!" - szólt oda a vörös hajú asszony a sofőrnek. "Annus, nem a te urad parkolt a busz elé?" Feri egy teli rekesz frissen sütött sós kiflit nyújtott fel a feleségének. A kiflik tetején egy papírzacskó fickándozott merészen. "Egy kis útravaló az asszonyoknak.  Az meg a tiéd, Annus, egy cukros-fahéjas." S a bereckiek irigykedve nézték, ahogy az a kettő egymás szemébe kapaszkodott búcsúzóul.

2010. október 2., szombat

Na, itt vagyok, anyukám!

Vannak reggelek, amikor hiába teszem az egyik lábam a másik elé, mégsem jutok előre. Ezek a nem-indul-be-velem-a-nap névre hallgató reggelek. Mintha ilyenkor hiányozna belőlem egy cseppnyi életvíz ahhoz, hogy beindítsam a gépezetet, ami tíz kerek perc alatt összekapja a házat, végiggondolja, hogy mi lesz vacsorára, megvan-e hozzá minden a hűtőben, kiért kell menni és hova és hánykor, van-e tiszta edző póló,lesz-e idő házizni, ki vár rám a telefon másik végén, és ezen közben adódik-e harminc perc, hogy a fejemre tegyem a mások által hallgathatatlan zeném és elfeledkezzem az imént felsoroltakról.

Telnek az értékes percek, és én öntudatlanul vonszolom magam a konyha és a fürdőszoba között ismeretlen irányba a kezemben egy törlőronggyal és egy fél zoknival. Rendesen a kétségbeesés előtti utolsó pillanatban tekint le rám a Magasságos és adja kezembe a telefonkagylót: Hívd már fel, te szerencsétlen! Kérlel a maga megszokott türelmes módján, és én anélkül tárcsázom a számot, hogy halvány fogalmam lenne, mit fogok neki mondani. De vele nem kell előre megtervezni a beszélgetést, nem kell körülményesen megválogatni a szavakat, olykor nem is kell mondani semmit, csak időközönként belehümmögni a vonalba, hogy még élek, itt vagyok és figyelek minden szóra, csak jó egy kicsit hagyni, hogy valaki más viselje a gondomat.

Kattan a vonal és így szól bele: Na, itt vagyok, anyukám! Mondjad! Mert, hogy többnyire így hív, mintha éppenséggel nem ő lenne az én anyukám. Arról persze szó sincs, hogy én fogom mondani, de ezt ő kiválóan tudja, hiszen nálunk még csak reggel van, és én ilyenkor egyszerű kötőszavakon kívül alig vagyok képes érdemben hozzájárulni a társalgáshoz, de nem is ezért hívtam. Különben is, honnan tudtad, hogy én hívlak? Vagy mostanában mindenkit anyukámnak szólítasz? Csak úgy tudtam, válaszol nevetve. Velünk minden oké, hadarom el a szokásos beugrómat, és otthon? Jaj, nem fogod kitalálni, hogy kivel találkoztam az orvosnál! Nem fogom. Emlékszel az öreg Juhászné Kati nénire, aki a csapás irányába lakik egy öreg kis házban a lánya második férjével? Nem igazán. Ne mond már! Hogy ne emlékeznél! Veled járt isklolába az Éva. Kettővel fölöttem. Na az! Tudod, hogy a fiát elvitték a rendőrök egy hete? Nem tudtam. Az nem lehet, hogy nem mondtam a múltkor! Nem emlékszem. Most mit szólsz hozzá? Elvitték a fiát a rendőrök. Mit csinált? Biztos betört valahova. A szeme sem állt jól annak a gyereknek kicsi korától. Emlékszel? Még dolgoztam a kórházban és jöttem haza munka után egy este. Mama, ez tíz éve volt. Igen. Már jó késő lehetett és a Baranyiék előtt sosem égtek a lámpák. Az öreg Miska bácsi mindig kiverte őket, mert bevilágítottak a szobájába, ő meg korán szeretett aludni menni. Szóval, jövök haza egy este, és valaki elém ugrik a sötétben. Azt hittem, ott halok szörnyet. Akkorát kiáltottam, hogy még a gyerek is megijedt. Úgy szaladt be, mintha kergettem volna. Pedig dehogy kergettem, olyan fáradt voltam, hogy járni alig bírtam. Hazáig kalapált a szívem. Na, ennek a gyereknek az apja a Lajos, aki a Kati nénivel él. A gyerek meg a börtönben. És az Évivel mi lett? Ó, anyukám, az már évek óta lelépett egy másik emberrel. Az első férjével nem tudom mi lett. Hogy is hívták? Fogalmam sincs. Azt nem ismerhetted, veresi gyerek volt. Azzal nem éltek együtt sokáig. Gyerek se lett. Most mit szólsz hozzá? Az Évi odaköltözött az új pasashoz, a Lajos meg maradt a Kati nénivel. Ki látott még ilyet? Az egész falu előtt. Szegény Kati néni egy ideig a klubba sem járt szégyenében, de aztán nem foglalkozott már vele senki és jött megint. A Lajosnak is van valami nője, de azt azért nem vitte oda. Az kéne még: az anyós együtt él a vejkóval meg az élettárssal. A fiúk jól vannak? Mesélj valamit! Jól vannak. A szokásos. Suli, foci, meg ilyesmi. No, jól van akkor. De most olyat mondok, amitől elájulsz. Akkor inkább ne mond. Itt volt az ángyod. Melyik? A dorogi. Csak nem? Hát! Ennyi idő után. Gondoltad volna? És miért jött? Szerintem pusztán a kíváncsiság hozta. Nem volt a házban húsz éve. Te akkor költöztél le Egerbe. Egy búcsúra jöttek át. Utána néhány héttel lett a nagy összeveszés és többet nem láttam. Azt mondja, hallotta a piacon a szomszédjától, hogy nem voltam jól, és jött meglátogatni. Tán azt hitte, már utoljára lát. Na, akkor csalódnia kellett, mert kinn kapáltam a kertben, ő meg beteget látogatott. Jól elkésett vele, de azért beengedtem. Hozott egy egész csirkét. Megpucolva. Aznap reggel vágta le. Gyönyörű állat, volt vagy négy kiló. Én még ekkora combot nem láttam! Mint egy pulykáé. Holnap meg is sütöm. Azzal elleszel egy darabig. Nem magamnak. Jönnek a Klárikáék névnapot köszönteni. Az két hét múlva lesz! Tudom, de telefonáltak, hogy akkor nem érnek rá. Szüretelni fognak. Amióta hivatalosan is Klárikáé lett a Boncsoki telek, azóta művelik. Nem hiszed el, felmásztam oda az egyik este, hogy a tüdőm majd kiszakadt. A saját szememmel akartam látni a szőlőst. Anyukám, az olyan mint a nagyanyjuk idejében. Ki volt gereblyézve. Hiába, a Klárikában Bujdosó vér folyik, azok dolgosok. Mit finomat főzöl a fiúknak? Tonhalas tésztát. Kell abba pirospaprika? Nem. Nembaj, tegyél bele. Van még abból, amit vittem? Van valamennyi. Azt el kell főzni gyorsan. A pirospaprika megsavanyodik egy idő után. Majd küldök megint. Mesélj a fiúkról! Úgy hiányzanak. Láttam az egyik barátjuk nagymamáját a nyugdíjas talákozón. Ahogy meglátott, jött oda, hogy a fiúkról kérdezzen. Mama, de ki volt? A Mariska. Nem a nagymama, a barát. Jaj, hát honnan tudnám én azt, valamelyik a sok közül. Olyan alacsony asszonyka, vörösre volt festve a haja, az biztos nem a saját színe. Velem idős körüli lehet. Ebből nem jövök rá, melyik barátjuk nagymamája volt. És te jól vagy, anyukám, olyan fáradt a hangod? Csak nem akart beindulni a nap. Kicsi gyémántom! Bár oda tudnék repülni egy perc alatt, hogy főzzek Neked valamit. A paradicsomod érik-e? Valami eszi. Azok a tetves mókusok. Permetezed a csípős vízzel? Mama, nincs nekem erre időm. Akkor oda lesz. Nem tart az sokáig. Mielőtt munkába indulsz, szórd meg a borkokat. A gyümölcsön nem érezni, de a mókus nem jön a közelébe. Ne hagyd pusztulásba. Nem hagyom, holnap megöntözöm. Ma már nincs időd? Mindjárt indulnom kell. Na, akkor tegyük le gyorsan, hogy még kiugorhass a kertbe. Imádlak, gyémántom! Én is téged, Mama! A fiúkat ölelgesd meg helyettem! Megölelem, hívlak hamarosan! Várj, tudod ki is puszil? Ki? Zsuzsa nénéd! Én is őt. Most műtötték a jobb lábát, fog neki örülni, ha mondom. Akkor én megyek permetezni. Nem kell sokat. Épp csak egy leheletnyit a levelére. Az elég lesz. Jó, szaladnom kell. Vigyázz magadra! Te is, kicsikém!

Kettesével veszem a lépcsőket le az alagsorba. Keresem a kis műanyag flakont, amit Mama a nyáron vízzel töltöt meg és erős paprikát áztatott bele, mert az összes virághajtást és zöldségdugványt megdézsmálták a mókusok. A pinceajtón keresztül futok a kertbe és permetezem a növények szárát. Aztán leteszem a locsolót. Csípőre teszem a két kezem, kicsit jobbra döntöm a fejem és rámosolygok a paradicsomokra. Éppen úgy mint Mama. Nem egészen értem, de ez valahogy jót tesz nekik. Nekem biztosan, és már csak annyi idő marad, hogy a kocsiba ugorjak és elindítsam a motort.

2010. augusztus 8., vasárnap

A padlástelefon

Irénke lekuporodott két krumplibokor közé. Jó puha volt a homok, mert előző nap innen ásott ki néhány szemet anya a vacsorához. A felnőttek folyton panaszkodtak, hogy túl laza a talaja a kertnek, meg nem szép egyenes, nagyon lankít a ház irányába. De Irénke éppen ezért szeretett itt üldögélni. A tyúkólak és a ház között tökéletesen be lehetett látni az udvarra. Messze laktak a főutcától, csak egy szomszédjuk volt, a Móricék három gyerekkel. A nagylánynak már udvarlója volt. A kisebb, Zsuzsi, két évvel volt idősebb Irénkénél. A fiú, Gyuri csak eggyel, de ő inkább a bátyjával játszott szívesebben, ha annak nem akadt jobb pajtása délutánra. Mégis többnyire négyen csatangolták be a Várdomb rejtekhelyeit és építettek olyan indián sátrat kukoricaszárból, amilyen másnak nem lehetett a faluban. Most is Zsuzsit várta, hogy telefonvezetéket húzzanak a két ház közé. Hát persze, hogy nem igazit! Az a faluban is csak kettő volt. Egy a báróék házában, akit kilakoltattak a kastélyából és telepakolták a lila szobákat egy csomó göthös öregemberrel. Egy pedig a tanácson az elnöknek. Irénkéék spárgából meg üres Bagarolos dobozból készültek telefondrótot eszkabálni. Akkor legalább lesz mire irigykedjenek a többiek, akik folyton azzal bosszantották Irénkét, hogy az Isten háta mögött laknak a Szőlőhegyen.

Ha legalább lett volna rendes szőlőjük, de ebben a homokban az sem szeretett nőni. Mintha mindenkinek jobb földje lett volna a környéken mint nekik. Bezzeg krumpliásáskor milyen jót lehetett játszani a frissen felásott földben. Zoli bátyja a leggyönyörűségesebb autópályákat építette bele. Neki egy-két alagúton kívül nem igazán sikerült mást alkotni, de nem is az volt a lényeg, hogy mi készült belőle, mint inkább, hogy milyen finom és hűvös volt a homok érintése ha belefúrtak a két kezükkel.

A telefonhoz az ötletet az apja adta, és ettől lett igazán különleges a terv. Állítólag már az ő gyerekkorukban is vezettek ilyen telefont a szomszédos házak közé, és ott helyben kiürített két cipőkrémes dobozt külön az ő kedvükért. Pedig mind a kettőnek az alján ott várakozott még a vasárnap reggeli cipőpucolásra egy kis barna meg fekete krém. Azt is igérte, hogy ha ma időben jön haza, akkor fúr egy lyukat a dobozok közepébe, amin átfűzhetik a spárgát és akkor lehet kihúzni. Azt ugyan nem mondta, hogy miként viszik fel a Zuzsiék padlására, de nem igazán merte megkérdezni, mert biztosan olyan egyszerű, hogy azt magyarázni sem kell. Titokban azért remélte, hogy Zoli besegít, mert ő valahogy mindent kitalált csak úgy magától és sosem kérte az apja segítségét.

Anyának is lassan haza kellett már érkeznie, de neki úgy sem lesz ideje arra, hogy Irénke dolgaival foglalkozzon, mert ilyenkor főz vacsorát, állatokat etet, meg összeszedi a kertben a lehullott gyümölcsöt. A rossz körtéket Irénke egyedül is vödörbe szedhette volna ezalatt, ha nem lett volna olyan izgatott a telefonvezetés miatt, és nem félt volna annyira a darazsaktól, amik megállás nélkül lakmároztak a túlérett gyümölcsromokon és már csak akkor vette őket észre, ha jó nagyot csíptek a karjába. Ha anyával szedték fel a gyümölcsöt, sosem félt annyira tőlük, de egyedül egészen más volt a helyzet. Akkor látták a darazsak, hogy ott van egymagában és bármit megengedhettek maguknak. Inkább nem is várakozott tovább a krumplisban, mert már látott a közelben egyet-kettőt, amik kinézték maguknak Irénke citromsárga pólóját. Zsuzsi úgy is kiszólt közben, hogy épp nem ér rá, és kérte, hogy majd fusson át estefelé szólni, ha menni kell a padlásra.

A nagyanyja a farönkjén ült a körte fa alatt és szárazbabot fejtett. Noszogatta Irénkét, hogy segítsen, de az azt motyogta, hogy majd egy kicsit később, mert előbb össze kell hajtogatnia a kimosott ruhákat. Igazság szerint ki nem álhatott szárazbabot fejteni, mert mind összeszúrkálta a szár a karját, ami aztán egész este viszketett, és még másnap is meglátszott a helye. Bab meg alig lett a szakajtóban, hiába fejtette vagy két órán keresztül. Bement a szobába, egyenesre simította a párnahuzatokat, szögletesre húzta a paplan sarkát, aztán leült a kétszárnyas toalett tükör elé és várta az estét.

Anya közben megérkezett és a konyhában zörgött az edényekkel nem hangosabban a szokásosnál. Jó hangulatban volt. Még dúdolgatott is magában, beletűzdelve egy-egy szót a dallamba, ami vagy különlegesen tetszett neki, vagy csak ennyire emlékezett a szövegből. Volt néhány örökös nóta, amiket szinte imaszerűen ismételt munka közben, de ezeknek is csak a töredékei maradtak.

Hirtelen nagyot csapódott a vaskapu, amire Irénke szíve majdnem kiugrott a helyéből. A konyhából a kislányra kiabált a némaság. Megjött apa, de meg sem próbálta maga után rendesen becsukni a kaput. Már vélni lehetett, hogy az esti telefonvezetésből nem lesz semmi. A tükör mögé bújva is látta az apját bizonytalanul felbotorkálni az udvaron maga mellett egyensúlyozva az öreg Csepel biciklijét, morogván kerülve ki a körtefa alatt mélyen maga elé hajló öreganyját. Anya a földre ejtett egy fedőt, s csak Irénke tudta, hogy szándékosan, s hogy most nem szabad kiszaladni hozzá a konyhába, mert csak útban lenne. Apa is a konyha felől jön majd be, ha csak nem dönt úgy, hogy a fészerben várja meg, amíg az anyja lassan összegyűjti a babszárat és tűntetőleg bevonul a szobájába és aznap már ki sem jön. Irénke amilyen gyorsan csak tudott, a nyári konyha irányába vette az útját a hátsó kijáraton keresztül és meg sem állt a krumplibokrokig. Ott várta reménykedve, hogy az anyja felhozzon egy vödröt és elkezdjék felszedni a darazsas citromkörtét. De anya csak nem jött. Zsuzsiékhoz sem lehetett most átmenni, mert abban a pillanatban, ha meghallotta a kiabálást, le kellett szaladni mégis a kertből és közéjük állni, ami a világ legrémisztőbb dolga volt, de azért mégis büszke volt magára, hogy ő volt az egyetlen, aki ezt meg merte tenni. Mondta is mindig a nagyanyja másnapokon, hogy ha ő nem lenne, ezek ketten már vágóhídra vitték volna egymást.

Annyira feszülten figyelt, hogy alig vette észre, hogy Zsuzsi mellé telepedett a homokban. Valahonnan kerített egy vastag gallyat, azzal fúrta a földet a kinyújtott lába mellett. Irénke kíváncsian nézte egy darabig, aztán kirántotta Zsuzsi kezéből a botot, kettétörte és ketten ástak tovább egészen addig, míg végre egy öklömnyi krumpli gurult közéjük. Rendre két nagyobb és három kisebb szem került elő a bokor alól. A két lány elégedetten rakta kupacba a krumpliszemeket. Ebből most petrezselymes krumpli lesz kovászos uborkával. Irénke felhajtotta a pólója szélét, beleszedte a krumplit, és csendben megindultak a fészer irányába. Sikerült úgy felmászniuk a padlásra, hogy senki sem vette őket észre a házban, ahonnan anya egyenletes zsörtölődése hallatszott. Néhány perc és apa rekedt hangja csattan majd a levegőbe és onnan már megállíthatlan lesz a vihar, de Irénke mostmár mindennek felette volt a padláson berendezett kis fészkében, ahol Zsuzsi kényelmesen elhelyezkedett egy régi konyharuhával letarkart rekeszen és türelmesen várta, hogy elkészüljön az ebéd.

2010. július 6., kedd

A hatodik kör

Lehajol, hogy újrakösse a cipőfűzőjét. Az ismerős mozdulattól egy pillanatra megdermed. A fél térdére ereszkedik, s miközben az ujjai vakon követik a begyakorlott mozdulatsort, körülnéz. Tekintete végigsímít a lustán terpeszkedő fekete aszfalton, s az emlék szöcske lábon ugrik a vállára.  A júliusi nap egy szempillantás alatt tavaszi ruhát ránt. Kihúzzák magukat a körvonalak, a fű szégyenlős zöld tunikába bújik, s az égen fészekrakók cikáznak. Egy másik város, másik pályája várja, hogy megkezdje az első körét.

Talán most mégis jobban kellene vigyázni. Frissen gyomirtózták a gyepet. "Semmi gond, - kiabál oda a kertész. Csak ne lépjen rá!" Kevesebbet futok vagy két körrel. És lassabban. Azt olvastam, aki rendszeresen mozog, az az első hónapokban folytathatja. Elindul. Túl hirtelen történt az egész. A két másik gyerek már olyan nagy volt. Elbizonytalanodtak az első napokban, de amint meghozták a döntést, minden lábújjhegyen libbent körös-körül. Csak a bűntudat ne fintorgott volna óráról órára az arcába, s követte minden hová, mint egy rossz szájíz. Kezdettől fogva szeretettek volna egy harmadikat. Akkor miért torpantak meg mégis? Az első körben derül ki, hogy mennyi erőt kell beosztani a többihez. Igyekszik minden lépésnél puhán érkezni vissza a földre, de sosem sikerül. A köldöke környékén érzi az aszfalt könyörtelen keménységét. Vagy már kettőt futott volna? Nem tud odafigyelni. Csak a szél érinti ismerősen az arcát. Még könnyű lehetne a lába, hogy egyedül legyen. Egy nap aztán le kell állnia. Az első kör rövid és reményteli. Még tele tervekkel, amelyek aligha válnak valóra, de pillanatokra minden érinthetővé válik.

A másodiknál elnehezülnek a végtagok, a mellkasa visszakiabál. Mire fel ez a nagy kapkodás? Ki elől rohansz? Légy türelmes. Sosem volt türelmes. Utazni vágyott. Alig két óra a repülőn, s Párizs zsongja körbe. Fodros házfalak, elegáns emberek, ezer féle sajt a polcokon. A kastélyparkban kezdett fájni. Alattomosan, mintha csak a képzeletével játszana. Semmi az egész, csak fáradt. De néhány perc múlva megállás nélküli forgásba kezdtek a nagyhasú bokrok. Szökőkutak fröcsögtek teleszájjal a medencékbe. A második körben folytogatja a rémület, csak a lábai viszik tovább. Éjfélkörül ment el. Egy idős nő ölelte magához egy idegen kórházi ágyon és idegen nyelven duruzsolt valamit a fülébe. Nem akarta, hogy elmagyarázzák.

A harmadik körnél végre feltekint és megnyugszik, hogy mások is kijöttek.  Új arcokat keres, hogy feledje a fehér krizantém csokrot egy párizsi lakás asztalán, s a két gyerek tekintetét. A harmadik kör gyengéden ébresztgeti a szívizmokat mint egy akaratos nyári kaland. Erőtlen dacolás az idővel. Görcsös feledni vágyás és mohó kék tenger. Hamar végez vele, s a negyedik körben végre megtalálja a ritmust. A pszichiáter elégedetten mosolyog. Új munkahely, sportterápia, tanulócsoport, száguldás a sztrádán. Még odaérhet. Talán nincs késő. A negyedikben felmelegszik, sárga címkéket szúr minden gondolatra, s reméli, az ötödik körben lesz rájuk ideje. De az úgy ragadja magával, mint a szegedi gyors.  Kattog a fülében a saját lélekzete, sorok a pult előtt, elfelejtett zeneórák, szürke arcú emberek. Vágyik, hogy magára maradjon és sírni kezd az egyedüllétben.  Csak az illatok érik el, két álomba izzadt fejecske a sötétben. Már alszanak, s ő még marad.

A hatodik kör a leghitványabb az összes közül. Összeszűkűl a mellkasa. Az oldala szúrni kezd, a bal térde mogorván reccsen. A tavalyi születésnap előestéjére emlékezteti. Mit számítanak az évek, ha fiatalnak érzed magad?  Önámítás az egész. A kor végérvényesen hagyja cserben az embert. Már utazni sincs kedve, s amikor a délutáni nap az óceán túlsó partján ásít rá, végképp összekuszálódnak a dolgok. Legalább a hatodik körön legyen túl. Ezután akár meg is állhat. Elég lehet egy dermedt estéhez képest, vagy űzheti tovább az ábrándokat, ha aznapra összeállnak a csillagok. Lelassítja a lépéseit. Átnéz a drótkerítésen a focipálya irányába. A két fiú kihevülten rohan a labda után. Visszaintenek és ő belekezd a hetedik körébe.

2010. május 25., kedd

Jól vagyok

Úgy kezdődik, hogy ránehezedik egy láthatatlan kövér kéz a mellkasomra. Ettől nehezebben kezdem venni a levegőt. Az is lehet, hogy valóban elfogy a levegő, és én vagyok az egyetlen, aki észreveszem. A fejem szédülni kezd, az ujjaim végében bizsergést érzek. Hirtelen minden, ami körbevesz folyékony állagúvá válik, és a lábam úgy süpped a vizenyős szőnyegbe, mintha invogányba tévedtem volna, ahonnan nincs menekvés. Minden porcikámon végighullámzik a bizonytalanság és csak egyetlen dolgot őriz meg a tudat a valóságból, hogy rosszul vagyok.  Feltehetőleg annyira rosszul, hogy ezen már semmi égi vagy földi erő nem segít. A félelem vaskarmokkal tekeredik a mellkasomra, fekete hamut szór az elmémre, s az élniakarás utolsó ösztöne kétségbeesett sóhajjal kúszik a számra. Halálosan rosszul vagyok.

Azt hiszem orvost kell hívni. A lépésem megbicsaklik, a kezem remegni kezd, elönt a forróság, vagy ráz a hideg. Mi marad belőlem, ha most mégis végem lesz? Fekszem az ágyon erőtlenül, s várakozom. Vajon fáj? Látjátok, igazam volt. Valami súlyos baja van a szívemnek. Szívritmuszavar, arritmia vagy mi a fene. Ki tudja? Az orvosnak fogalma sincs, hogy mit élek át. Hiába győzköd, hogy semmit sem talál. Én érzem. Talán mégse hívjátok ki, úgy sem tud segíteni. Folyton ugyanazt hajtogatja. Semmi bajom, csak kimerült vagyok, nem bírom a stresszt, meg ilyesmit. Nem mond kézzel foghatót. Egy szem savanyú cukorka többet segít. Lassan minden a helyére rendeződik, csak a kimerültség marad. Végtelen gyengeség és a rettegés, hogy mikor támad lesből a következő roham.

Leginkább az éjszakákat szereti. Éppen azt a pillanatot, amikor leoltom a lámpát és a sötétség olyan erőszakkal ölel magához, amitől elakad a lélekzetem. Úgy fekszem egyedül kiterülve az ágyon, mintha a saját ravatalomon várakoznék az ezer éve nem látott rokonok erőltetett sajnálkozására. És szólnék, hogy még élek, de nem lehet. Színlelni kell az alvást. Mozdulatlanul feküdni a könyörtelen csendben és várni a csodára.  Az öntudatlanságra. De már késő. Már gondolkodom. S a gondolatok hamis csókokkal borítják az arcom a felismerhetetlenségig.  Az utolsó pillanatban ülök fel, hogy a néma házban kitámolyogjak a konyhába egy korty vízért. Semmi fény, semmi hang.  Állok a hideg kövön és lassan kortyolgatok. Ez jól esik. A talpam alatt a konyha köve, a tenyeremben az üveg formája a jelenbe rántanak. Csak ne kellene visszamennem az ágyamba.

Kedd délután volt. A pszichiáter mosolyogva nézett Irénre. Valakinek mégis csak hinnie kell, ismételgeti kitartóan. Olyan türelmes. Megvizsgálta kardiológus is, igaz? Pánik rohamok. Semmi különleges. Rendbe jön. Meséljen a gyerekkoráról. Doktornő, hagyja, hogy elfelejtsem. Olykor történtek benne kellemes események. Minden ott kezdődik a fejében, folytatja a vékony, szőke tanácsadó. Csírájában kell leállítani a folyamatot. Kezdje azzal, hogy azt hajtogatja, Jól vagyok. Megismétlődik még néhányszor, de egyre ritkábban. Akár ma éjszaka. Ne hagyja, hogy túltegyen magán.

S Irén kedd délután óta jól van.

2010. március 26., péntek

A sublót

Türelmetlenül löködöm a fáradtan felnyikorduló fiókot beljebb és beljebb. Goromba mozdulataimra a sublót megremeg és erőtlenül megadja magát. A fiók végre a helyére csusszan, és én elégedetten símítok végig az öreg bútoron. Csak nem fog ki rajtam alig 150 év! Ha kiszolgálta a dédanyámat, a nagyanyámat, akkor kiszolgál még engem is. Elvégre én mentettem meg az életét! Most rajta a sor, hogy engem mentsen meg a jelenben való elveszettségemtől.

Emlékszem. Még hóhalmok kucorogtak duzzogva anyám kapujának sarkában azon a hűvös márciusi napon, amikor hazarepültünk a forró Dubai-ból. Végleg. Alig néhány bútordarab utazott velünk, sok-sok bőrönd és két parányi gyermek. A szülői házban szállásoltuk el magunkat, amíg új otthonra nem találunk. Teltek a napok, s míg a kicsik aludtak, én számot vettem a régi házon. Alig változott. Apám rozsdás szerszámai, rozoga rekeszek, lyukas kosarak, rozsdás vájlingok, egy széteső félben lévő Sparhelt. Csupa használhatatlan és értéktelen lomok garmadában. Az egyik sötét sarokban vettem észre nagyanyám sublótját. Mogorván, betegen, haldoklóan jajdult fel, amint hozzáértem. Majdnem húsz év telt el azóta, hogy nagyanyám elment és a sublót alsó fiókjából a nagynénik rendre előszedték az elkészített temetési ruhadarabokat. Hányszor nyúltam félve a hosszú évek óta itt őrzött fényes fekete rakott szoknyákhoz, inghez és bekecshez. A kendő és a harisnya is szépen ott sorakoztak, nehogy híja legyen az ünnepi ruhának, ha eljön a nagy nap. Semmi pénzért nem bízta volna nagyanyám másra a fontos holmik kiválasztását.

A fiókok most a bátyám és az én régi kisiskolás könyveinket őrizték. Aztán egy MK-25-ös magnetofont, amelyiknek nem lehetett rendesen lezárni a kazettatartóját és néhány ócska kabátot. A szuvas fa szégyenkezve bújt meg az ujjnyi porréteg alatt. A fehér porcelán fogantyúk helyén inkább csak emlékek maradtak. Olyan buzgalommal kezdtem kipakolni a sok lomot, mintha az utolsó órájában találtam volna a bútorra. Anyám fejcsóválva nézett rám a fészer félhomályában. Mindig tudta, hogy valami nem volt teljesen tökéletes velem, különben nem mentem volna hozzá egy külföldihez, és a két év Dubai láthatólag csak rontott a helyzeten. "Mit akarsz attól a szerencsétlentől?", kérdezte kényszeredetten. "Rendbe hozatom. Ez érték, mama, több mint száz éves. Rám hagyta volna. Annyi minden elfér majd benne..." S a súblót néhány hét múlva megújulva feszített anyám nappalijában. Nem régen költözött Szadára egy erdélyi ember a családjával, s mindent elvállalt. Mindent el is vállalhatott, amilyen ügyes keze volt. Olyan gyönyörködve nézte a poros bútort, amikor lepakoltuk az udvarán, mintha éppenséggel aranyból lett volna. Az ő munkája alatt született újjá a tükör is, ami ott függött a sublót felett öreganyám szobájában emberemlékezet óta. Előkerült a karos pad és apám katonaládája is. Ez ugyan nem volt valami formás darab, de én tudtam, hogy ha kihúztam a helyéből a felső polcot és alánéztem a faborításnak, akkor egy rózsaláda elhalványult mintája pislogott vissza rám. Az is még a dédanyámé lehetett, csak épp apámnak nagyobb szüksége volt egy katonaládára, amikor bevonult.

Valójában anyám és az anyósa, az én apai nagyanyám, kevéssé szívelhették egymást. Anyám fiatal menyecskeként került a házhoz tizenkilenc évesen. Nagyanyám elégedetlen volt a tapasztalatlan evangélista lánnyal. Jobb szerette volna, ha apám helybélit hoz maga mellé. Egy hétszilvafás szadait, aki szegről-végről még rokon is lehetett volna. Ám apám a Vác-Budapest vasútvonalon két cigaretta között meglátta a könnyű mosolyú, csillogó szemű bottyáni lányt és többé le sem vette róla a szemét. Egy év múlva házasok voltak és a bátyám kilenc hónap múlva anyát varázsolt a fiatal lányból.  Anyám ráadásul félig tót volt, s bár ő maga a világért meg nem szólalt volna ezen a nyelven, anyai nagyanyám arcán csak akkor simultak ki a gondok mély barázdái, ha a barátnőivel tótul diskurálhatott egészen a Bosnyák térig. Nem, nagyanyám sosem fogadta sajátjává az idegen lányt, hiába próbálkozott anyám két sor szőlőt vinni egyszerre a téeszben.

De mit érthettem én ebből akkor még gyerek fejjel? Ez a nagyanyám várt minden délben a kopott tuskóján ülve a körtefa alatt, amit még az apja ültetett, hogy nehogy a rossz iskolai kosztra szoruljak. Végre egyet vakkantott a fekete kutya jelezvén, hogy megérkeztem. "No, éhes vagy?", kérdezte és én mindig éhes voltam. Lassan csoszogott be előttem a nyári konyhába. Csakígy emlékszem rá, ilyen öregnek. Az igaz, hogy apám későn született, amolyan "véletlen gyerek" lett, hiszen nagyanyám már elmúlt negyven, s azt gondolta, hogy talán már a változó kor okozza a kimaradást. Annál inkább vált az apám a család üdvöskéjévé és lett olyan mód elkényeztetve a nagyobb testvérek által, hogy szegény anyámnak nem volt könnyű dolga, hogy a kedvében járjon. Ennek a nagyanyámnak minden reggel én fésültem simára a derékig érő fehér haját a hátamögött térdelve a díványon.  Be is fonhattam, mert nem bírta a karja, de aztán ő tűzte a feje tetején kis kontyba, amitől mindig olyan hegyesen állt a fejkendője. 

S most itt nehezedik a massachusetts-i hálószobám padlójába ez a sublót. Tele a felső három fiókja törölközővel, ágyneművel. A legalsóban azonban csupa olyan holmi, aminek máshol nem találok helyet. Valahogy ez a fiók nem tud megállapodni velem, vagy tán én ővele. S talán nem is kell, hogy megállapodjunk valaha. Elég, ha itt van mellettem.

2010. február 2., kedd

A hajókürt

Nézte, ahogy a reluxán átszűrődő fény bolondot űz a kétségbeesett porszemekből, melyek a magasba menekültek vagy a mélybe zuhantak. Hosszan visszatartotta a lélekzetét, hogy ne szippantsa be a sok ficánkolót, de csak rövid ideig bírta. Összecsücsörítette a száját, maga elé fújt, majd ismét gyorsat sóhajott. Egy hosszú fekete ruhás nő sietett a kijárat felé. Épp csak a szeme látszott az arcát fedő burka mögül. Vajon mosolyog vagy sír? Egyre többet megfordult a fejében, mennyivel egyszerűbb lenne  egy kendő mögé  rejtőzködni. Ahogy kinyílt az egyik ajtó, minden várakozó kiegyenesedett a székén. Az ápolónő az ajtón kilépő fekete ruhás asszony után szólt, aki olyan fürgén perdült vissza hogy Irén attól tartott, átesik a hosszú ruha valamelyik szegletén. Hangok jöttek a maszk alól, de a nővér sem érthette, mert szorosan állt a nő elé. Közel emelte a papírt a fedett archoz és magyarázni kezdett.  Az asszony  bólintott, lesütötte a szemét és úgy libbent ki az ajtón, mintha a szél seperte volna magával. Könyörgő tekintetek kapaszkodtak az előttük visszasiető nővér fehér köpenyébe, de az egy pillantást sem vetett a  többi várakozóra. Irén egy ideig a táncoló porszemeket hesegette, aztán  csak ült üres tekintettel bámulva maga elé. 
 
A magyar doktornő a vizsgáló hűvös levegőjét hozta magával, amint leült mellé a padra. "Ne aggódj, rendben lesz. Infúzión van, majdnem kiszáradt. Nagyon fáradt, de bemehetsz hozzá," mosolyodott el végre. Irén megragadta az orvos karját. "Hazavihetem, Rita?" "Szó sincs róla! Ma éjszakára itt tartjuk. Talán holnap." "De vele maradhatok?" "Nem lehet. Pihend ki magad otthon. Korán reggel bejöhetsz hozzá." "Gondolod, hogy most tudnék egy jót aludni? Nincs egy ágy itt valahol?” „A mellettünk lévő osztályt festik. Az ágyakat letakarták, de az egyiket kicsomagolhatod.  Kelj fel, mielőtt reggel bejön a váltás." Irén megvárta, amíg elalszik a fia, majd csendben megkereste a folyosó végén a festésre várakozó szobákat. Bement az egyikbe, felhajtotta a műanyag fóliát. Az ágyon tiszta fehér huzat feszült. A levegőt erős festékszag járta át. Vaskarmok szorították a homlokát. Kötelességtudóan becsukta a szemét és a zajokat figyelte. A folyosón angolul beszélgettek az éjszakás nővérek. A légkondicionáló keservesen küzdött a kinti párás hőséggel. Autók dübörögtek a kórház előtti négysávos pályán. A kikötő felől hirtelen egy teherhajó kürtje ordított az éjszakai város felé. Irén összerezzent a mély hangtól, de  az utána támadt csendben a lélekzete még ijesztőbbnek tűnt. Imátkozni kezdett. A hiszekegy végébe egészen belezavarodott, s inkább hagyta, hogy tétován támolyogjanak elő a saját szavai. De ki  érti ezt itt meg? A fekete ruhás nő jutott az eszébe. Ahogyan sietve hagyta el a sok idegen ember kíváncsi tekintetét. Irén elszégyelte magát a sötétben. Ő is szerette volna látni az asszony arcát.  Megkapaszkodni az ismerős félelmektől összetört kifejezésén. A hajókürt másodszor is felbúgott röviden, parancsolóan. Ha legalább értené, hogy  mit jelentenek ezek a hangok. 

A mobiljáért nyúlt. Úgy tűnik, otthon felejtette a nagy kapkodásban. Éjfél után elviselhetetlenné  vált  az idegenség. Óvatosan kibújt a takaró alól és lábujjhegyen megkereste a fia szobáját. Egy ideig hallgatta, ahogy az egyenletesen szedi a levegőt, azután visszament a festékszagú kórterembe. Türelmesen várta a letakart ágyak között, hogy a hajó ismét megszólaljon, de a kürt ezúttal néma maradt. 

2010. január 15., péntek

Ugrás egy bögre teába

Nem is igazán az ízéért iszom teát. Inkább az ismerős mozdulatsor, ami - ha csak percekre is - rendet teremt a fejemben. Talán ezért ragaszkodom a saját bögrémhez, a mézhez cukor helyett, és veszem a polcról le folyton ugyanazt a teafajtát. Ahogy hosszan kevergetem a forró italt, az idő egy pillanatra megtorpan, elcsendesül, rámnéz, megkérdi, hogy mit szeretnék, de mire válaszolni tudnék, addigra kiürül a poharam.

Bekapcsolom a gépet és a romok közül kétségbeesett arcok néznek rám. Piszkosak, rongyosak, és reménytelenek. Fel sem fogom azonnal, hogy mi történt, hol történt. Csak hírek. A hírek mindig tele vannak borzalmakkal. Az ország neve fenyegetően lopakodik az elmémbe. Haiti. Gale Hull dolgozik Haitiban. Gale Hull itt lakik Ipswich-ben. Egy alapítványt vezet, ami Guatemalában és Haitiban segíti a világ legszegényebbjeit. Rendszeresen utazik oda. Port-au-Prince-ben él a lánya a családjával. Gale rengeteg embert mozgósít a környékről, csoportokat visz és építenek. Klinikát, iskolát, házat. Mikor éppen mire van szükség és mire van támogatás. Ez a honlapjuk. Jól ismerem őket, hiszen velük kezdtem először az Államokban dolgozni egy pályázaton. Hirtelen minden arc ismerős lesz a fotón és én kétségbeesetten olvasom végig a cikket. Aztán csak dermedten ülök és szégyelem magam. Gale-nek küldök egy rövid üzenetet FaceBook-on, és rájövök, hogy olyan tehetetlen vagyok, mint az a kismacska, akit egyszer a kutyánk felzavart a nyírfára. Ott nyávogott fenn vagy egy óráig önsajnálkozva, és nem mert leugrani a mélybe. Fogót végre bezártuk, a macska pedig kényszeredetten kászálódott le a fáról. Kétségbeejtő látvány volt. A nap telik, néhány óra múlva megérkezik az email Sam iskolájának igazgatónőjétől. A támogató csekket Gale szervezetének a nevére kell megírni, jövő héten indul ki egy csoport. Jól vannak. Végre azt is tudom, hogy ha már leugrani nem merek, hogyan tudom a lelkiismeretem silány módon megmenteni.

Max közben hazaér az iskolából és azzal fogad, hogy pénteken pizsama-papucs-nap lesz. Ez szó szerint azt jelenti, hogy aznap pizsamában és hálópapucsban lehet egész nap részt venni az órákon. Előtúrunk egy vendégpapucsot a szekrény aljából és melegalsót a pizsama alá. A múlt hónapban napszemüveg-nap volt. Arról teljesen megfeledkeztünk. Tél van és hideg.

A nagyobbik fiam azt kezdi mesélni, hogy melyik filmet nézte edzésre menet a barátjáék autójában. Ők azok, akik minden karácsonyt lenn töltenek Floridában. Nem veszünk tévét az autóba. De hát a legtöbbjüknek van egy a konyhában, egy a gyerekszobában, egy az alagsorban, egy a szülők hálójában és egy a családi szobában, ami nem összekeverendő a nappalival. Ott nem illik ugyanis tévének lenni. Emiatt aztán ebben a helyiségben soha senki nem üldögél. Nem veszünk több tévét. Egyelőre nem. Nekik is csak azért van, mert a harmadik gyermek autista és így jobban viseli a sok autózást a testvérei edzéseire.

Kedden én vagyok soros a srácokat focira vinni. Tom azt meséli, hogy ő azért hagyja ki a hétvégi alkalmakat, mert ilyenkor fenn vannak Vermont-ban. Van ott egy téli házuk. Az apukája ugyanis símentő és az idényben végig dolgozik. Azt mondja, nagyon idegesítő, amikor épp jönnek le együtt egy jó kis piros pályán és a papája oldalán hirtelen megszólal a telefon. A mamája is síelés közben szakította el a keresztszalagját, mint én, de ő azonnal megműttette, ugyanis imád vízisielni a havas síelés mellett. Tomnak van két kishúga.

A meccsen egy anyuka mellett üldögélek. A beszélgetés jól megy. Én mosolyogva bólogatok. Ma arról mesél, hogy a szülei hajóján töltötte az összes nyarat. Valószínűleg jobban vitorlázik, mint a férje, ezért aztán a saját hajójukon többnyire ő a kapitány. De az igazi szenvedélye huszonéves korában a szörfölés volt. Oktatott is. Mostanság alig áll a deszkán.

Ma ebédelni vitte a társaságot a főnökasszonyom. Tegnap érkezett vissza Szíriából. Valójában Jordánián keresztül, mert ott egy napra összefutott a húgával, aki tengerbiológus és épp ott kutat. Fáradt, de leginkább a repülés merítette ki. Egy nagyon gyanus alak ült mellette a gépen, ő pedig csak arra tudott gondolni, hogy még mennyi teendője van a világon. Például be akarja fejezni az édesapjáról szóló könyvet, aztán ott van a fia is, aki még csak 17 éves. Többnyire az egyik fiatal kollégámmal beszélgetett. A fiú csak úgy félig kolléga. Egyetemre jár. Ez afféle alkalmi munka szemeszterek között és nyáron. Errefelé ugyanis az ifjúság 15 éves kora környékén elkezd rendszeresen dolgozni. A boltban is kétféle korosztály áll a kasszánál. Vagy a fiatalok csúcsidőben, vagy az idős nyugdíjasok hétköznap délelőttönként. Henry Dániába készül egy teljes szemeszterre. Ez azért jön kapóra, mert az édesanyja, aki nemrég szerzett meg egy többmilliós támogatást kutatásra, épp Koppenhágában lesz ugyanabban az időben. A mamája, aki vegyész, ugyanis azt igyekszik ebből a pénzből bizonyítani, hogy a mikrohullámúban nem szabad műanyag edényben melegíteni az élelmiszert, mert számos mérgező anyag kerülhet az ebédünkbe. Az ikertestvére egyébként most a Zumi nevű helyi kávézóban dolgozik, aminek egy nepáli tulajdonosa van. Onnan az ismeretség, hogy ők is bejárták a terstvéreivel Nepált egy nyáron. A húg Líbiában tanulta végig a legutóbbi negyedévét.

Aztán hazaérek. Felteszem a teavizet és betárcsázom a mamám számát. Tudom, hogy ott lesz, felveszi a telefont és megkérdezi, hogy hogy vagyok. Jól. Közben mézet csurgatok a kiskanálra és hagyom, hogy mami hangja hosszan kevergesse szét a gondolatokat a fejemben. Valaki költözik, mások válnak, kórházba került, de már jobban van. A nyugdíjas klubot megint meghívták vendégszerepelni. Andriskának fájt egy kicsit a feje két napja, de semmi komoly. Muszáj a ház üres részét is néha felfűteni, hogy ne fagyjanak el a csövek. Majd megsütjük azt a fánkot egy másik alkalommal, most csak pihenjek. Az 50. évfordulójukat ünneplik. Elég, ha kifizeti nekik a tortát vagy inkább ajándékot vegyen? Talán csak a torta. Jaj, olyan jó volt hallani a hangotokat.

Aztán letesszük. Még el kell rohannom a gyógyszertárba, hogy "Köszönöm" kártyákat vegyek, amit a fiúknak kell elküldeniük a virginiai nagyszülőknek és a szülinapos barátoknak. Hétfőn Martin Luther King-nap lesz, talán belefér a hosszú hétvégébe, hogy megírják. Mire hazaérek, este lesz. Elmosom a bögrémet holnapra.