2011. július 11., hétfő

A kilátóban 2. rész

Ez volt az egyetlen hely, ahonnan látni vélte a tájat, amit tizenöt éve maga mögött hagyott. A felfoghatatlan méretű eget, ami kék szemével figyelte az ügyetlen mozdulatait. A váci hegyeket, amelyek úgy magasodtak a messzeségben, mintha határt jelölnének: ne láss, ne álmodj tovább! És a falu két templomát árbócként meredezni a dombok hullámai között.

De vajon látják-e őt azokon a fehér vitorlákon üldögélve a galambok, amikor a tyúkólat pucolja fekete gumicsizmában? Hallja-e a habos ég, amikor elalvás előtt a gyerekkorát siratja. Ha tudta volna, hogy ennyi marad mindössze, jobban igyekszik megérteni, miféle kincs átvágni a határon, amikor az árvalányhajat úgy fújja a szél, mintha kábulatba szeretné símogatni, amikor az anyja az asztal közepére teszi a gőzölgő fazekat, s keresztet rajzol a kenyér aljára, amikor félúton találkozik Pirivel, s a délutánt az állomáson töltik a jövőről álmodozva. Mert egy szeptemberi napon, amikor három bevásárló táskába gyömöszölte a holmiját és két faluval odébb költözött, az egyetlen vágy, amely vele maradt, hogy vasárnaponként hazalátogasson.

Pedig mennyire várta, hogy ügyes asszony váljék belőle, mint a nővéréből. Hogy maga válasszon anyagot az új húsvéti ruhájához, hogy szégyenlősen csókolja az urát az arcán, amikor megérkezik a munkából. Majd ő megmutatja ezeknek a népeknek, hogyan öltözik tisztességesen egy fiatal asszony munkába menet, hogyan kapál egyszerre két sor kukoricát a határban délutánonként. Nem maradt semmi abból a büszkeségből, ami egy tucatnyi táskába sem fért volna annak idején. A két gyerek maradt. S bár a fiú már nagy, mégsem érti, miért veszekszik folyton. Az inkább elmegy otthonról, ki tudja merre, ha meglátja az apját a kapuban ködös tekintettel betámolyogni, s ő eleinte magába fojtja a kiáltást. Aztán mégis jönnek a szitkok, mint egy megduzzadt folyó megállíthatatlanul, s az este nyugalma szökve menekül a kertkapun át. A kislány ilyenkor közelebb húzódik. Szorosan mellé, és suttogni kezd. Anyu, ne szólj. Menjünk ki a kertbe, sétáljunk fel a dombra, nézzük meg, érik-e már a szeder.

Az anyjához nem mehet. Amióta eljött otthonról, azóta együtt merül kábulatba a papával. Mikor hazamennek vasárnaponként messziről látja, ahogy vöröslik az arca. Összeszorul a gyomra és csak rázná két karjánál fogva, hogy megszabaduljon a keserűségétől. Legalább maga ne! Legalább maga maradt volna meg nekem.

Könyörtelenül törnek rá az emlékek, ahogy zötyög az üres vagonban a falu felé. Be sem kell húnynia a szemét, mintha utazna az időben. Kicsi lány megint és boldog. De úgy boldog, ahogy csak most ismeri fel. Ahogy akkor nem tudhatta még. Minden szín és forma, hang és illat, minden olyan közeli, amint odahajolnak a lábához és megcsókolják a cipőjét, és ő hagyja, hogy elkényeztessék a potyogó gesztenyék, a fa kérgén siető hangyák, hogy belepje a por a fehér templomos zokniját. Csak ritkán félt a sötétben. Ha morgott a papa a másik szobában. Ilyenkor az anyja átjött és bebújt mellé. Jó meleg volt a teste, erős és biztonságos. Visszatartott lélekzettel maradna a pillanatban, de az semmivé lesz a következő vasuti átjárónál. Most neki kellene odabújnia, és neki mindig hideg a lába. Hogyan melegíthetne fel ő bárkit? Még a kenyér is esetlenül áll a kezében, a leves meg íztelen.

Néha leült egy kicsit hozzá az anyja, hogy meséljen az időről, amikor szolgált. Csak percrekre, mert mindig várta valami tennivaló, de az a pár perc egy egész napra kitartott. Kisimította a kötényét, a bal lábát - az mindig dagadt - a kisszékre rakta és mélyet sóhajtott. Aztán egy darabig csak maga elé révedt, mintha arra várna, hogy köré gyűljenek a megidézett szellemek. Az édesanyja, a nagyanyja, a nagyságosok, a kisasszonyok, a rokonok, a szomszédok.

Az anyja emlékei mostmár a sajátjai. S itt poroszkál mellette ez a kíváncsi szemű lányka. Hát miért nem találja az időt, hogy az ölébe húzza, kiterelje a szeméből a neveletlen hajszálakat és elbeszélje, hogy volt. Mintha magának akarná őrizni a meséket, vagy talán attól fél, nem állnak össze tökéletesen a szavak, s száraz lesz, mint a szombati pogácsája. Vagy nem értené, nem is figyelne rá. Néha úgy érzi, láthatatlan. A múltkor a boltban a hentes egyből a mögötte állót vette sorba. Pedig nem alacsony, olyan közepes méretű, és a ruhája is mindig rendes. Talán a fakó haja miatt.

De innen föntről biztosan jól látható. Magasabban áll mint azok az öreg tölgyfák, magasabban a két templom tiszta tornyánál is. Innen nem látszik a ház, amiben idegenné vált emberekkel lakik. Se a tyúkól, meg a kukoricás, a fészer bejárata elé döntött rossz bicikli, se az a halomnyi keserűség, ami megtöltötte a három táskáját, s arra vár, hogy megint útnak induljon. De hová is? S ez a kicsi lány? Ő mivé lenne? Aki még azt hiszi, minden olyan lesz, ha felnő mint ez a látvány. Tágas és végtelen. Hogy mindig lesz idő egy kicsit megpihenni és emlékezni.

Jó állni ebben a májusi szélben. Lenn sosem érzi így a szelet az arcában. Mintha ki akarná söpörni a gondokat a fejéből. Mintha csak körülötte forogna most, körbe símogatná és bebugyolálná. Vagy talán ezek már az ő szellemei? Aztán Irénke kérdezett valamit. A házról, hogy látszik-e. S azt is mondta, éhes. Friss kiflit hozott neki és idei paradicsomot. Ideje volt visszaindulni.

2011. június 16., csütörtök

Az igazi

Karfűzésben álltak a kéttálcás mosogató mellett és feszülten figyelték, ahogy az utolsó cseppek is kényszeredetten feladták a harcot az energiákkal és a mélybe zuhantak. Ez a természet rendje. Ha eljön az idő, egy nőnek családot kell alapítani, gyermeket kell szülni és többnyire elmosogatni vacsora után. Foglalta össze Viola az előző néhány percben elhangzottak leglényegesebb pontjait rövid szünet után. Viola volt közöttük a legidősebb és legrégibb konyhás a hat éve épült sportközpontban. Vöröses barnára festett haját olyan mesterien tűzte hatalmas kontyba, amitől tizenöt kilónyi súlyfeleslege szinte szükségessé vált. Fehér köpenyét szorosra kötötte a derekán és képtelen volt tíz centinél alacsonyabb sarokkal a mosogatótál fölé hajolni, mondván, hogy laposabbakban folyton hanyatt akar esni.

Persze vannak kivételek: ott van például az Icus, Viola szemközti szomszédja. Annak az ura főz, de nem csak csülkös bablevest, meg halászlét, amit alkalmanként Viola férje is befűszerez csak azért, hogy időnként az asszony is emlékeztetve legyen, hogy hogyan kell rendesen befűszerezni a halászlét, különben olyan unalmas halíze lesz, mint az anyjáénak. Szerinte a nőknek köztudomásúan fejletlenebb az ízlelőbimbójuk mint a férfiaknak, csak nekik fontosabb dolguk is akad, minthogy a tűzhely mellett álldogáljanak. Sütögessék az asszonyok nyugodtan a rántott húst órákon át, és vakarják a répát a húsleveshez, ahhoz igazán nem kell különösebb szakértelem. De visszatérve az Icus férjére, az igen, az főz, aztán el is mosogat. Viola rendszeresen jár át hozzájuk és irigykedve hallgatja, hogy úgy beszél Icushoz, mintha a füle is porcelánból lenne: ülj ide, madaram, várj, rakok egy párnát a fájós csípőd alá, hát kávét főzzek-e? Nem csinálom erősre, már túl későn van, majd nem alszol éjszaka. Lehetséges, hogy ez a faj még nem halt ki, vagy nincs nála minden rendben? “A fene se tudja,” folytatta Viola egy lélekzetre. “Lehet, hogy mégsem kellene egy ilyen bájgúnár. Egy férfi legyen férfi. Odateszem elé a feketéjét, el is mosogatok, de legalább kérdezze meg, hogy milyen volt a napom. Na ilyet biztosan nem találsz. Akinek lelke van. Meg rendes munkája. Mert az Icus férje is azóta ilyen mézes-mázos, amióta leszázalékolták és egész nap otthon feleséget játszik. Icus meg még mindig húzza az igát a tarcsai kórházban. Arról nem is beszélve, hogy azért Imre, Icus férje, biztosan nem kerülne fel az Év Legszebb Férfije listára azzal a vörös képével, meg a hatalmas tokájával. És a hangja, jaj, a hideg futkos az ember hátán, ha meghallja. Hogy lehet egy férfinek ilyen magas az orgánuma? Nem lehet ezt műttetni?”

A hölgyek ismét a hatalmas edényhalmazra szegezték a tekintetetüket, mintha a tisztásra mosott lábasoktól várták volna a választ. Azok azonban csüggedten várakoztak a kék-fehér kockás törlőkendőkre, amik az összefont karoktól egy mozdulattal tulajdonosaik hátamögé kerültek és ilyen módon feledésbe is. Évikén volt a sor, hogy a lábasok helyett valamilyen megoldást találjon Viola dilemmájára, amelyet egészen biztosan nem költői kérdésnek szánt, mert akkor nem maradt volna más hátra mint a törölgetés. Évike elbizonytalanodva sóhajtott fel. Hát honnan tudná ő, hogy mit lehet a magas orgánummal tenni, amikor az ő Tibijének nem volt semmi baja a hangjával és mégis elégedetlen volt vele minden hónap végén, mert Tibiben nem volt semmi ambíció.

Évike alig egy éve dolgozott az ebédlőben, ő gyűjtötte össze az edényeket és szortírozta szét a mosogatókban. Kimondottan csinos jelenség lett volna a tiszta fehér bőrével és formás lábszárával, ha sikerül eldöntenie, hogy végleg szőke lesz vagy inkább természetesen barna marad. Addig azonban mind kettő árnyalat határozottan jelen volt a copfba fogott tincsek között.

Tibi megunta az állandó nyaggatást és egy hete fogta magát és visszaköltözött az anyjához. Pedig lassan három éve voltak házasok és jöhetett volna a gyerek, de Évike nagyobb házat akart, meg nagyobb autót, Tibi fizetése viszont nem nagyobbodott egy ideje és egy gyereknek hely kell. Azzal annyi holmi jön a házba, már meg is beszélte Mónival, a barátnőjével, hogy mindent elhoz tőle, ha az ő babája kinövi. Tibi meg azt hajtogatta, hogy még csak nem is terhes. Évike most jött rá, hogy Tibi nem szeret előrébb tervezni egy hétvégénél, ami mégiscsak gond, mert annak a gyereknek majd könyvek kellenek, meg öltöny, ha ballag, aztán hátha bejut az egyetemre, mire Tibi azt mondta, hogy még neki sincs egy rendes öltönye, nem hogy a jövőbeni gyerek öltönyére spóroljon, aztán elkezdett később hazajárni mondván, hogy túlórázik, hogy legyen a gyereknek tandíjra, de Magdi nénjétől megtudta a zöldségesnél, hogy az ő fiával bólingoznak Gödöllőn minden este. Tibi sosem volt veszekedős fajta, összedobált egy pár cuccot és átment az anyjához. Akkor most kinek van igaza? Hiába fiatal az ember, ha egyszer családot alapít, akkor többé nem csak magának tartozik felelősséggel. Méghogy főzni, ugyan már? Úgy elkényeztette azt az édesanyja, hogy még a virslit sem tudja melyik végével tegye a lábasba. Most is hozzá rohant vissza, az édeshez, így szólítja, az meg biztos tárt karokkal fogadta, mert nálánál aztán nincs ügyesebb asszony a világon, és mostanra a falu is láthatja, hogy Évike nem tudta a férjét három évnél tovább megtartani. Ott a Marcos a szerda esti sorozatban, az Őrült szenvedélyek-ben. Az másról sem tud beszélni, csak a családról. Ezeknek a braziloknak mind olyan nagy családjuk van, és azok a gyönyörű göndör hajú gyerekek! Tibi meg elkezdett kopaszodni. Legalább egyszer ismerné be, hogy neki van igaza, és hagyná magát végre megnevelni, ha az édesanyja elmúlasztotta. Most nem tudja, visszacsalogassa-e vagy inkább keressen egy ilyen Marcos-képűt, aki egy egész focicsapatot akar az asztala köré varázsolni.

A két nő várakozóan Petrára nézett, aki nyári munkás volt a konyhán és pillanatnyilag azon fáradozott, hogy mindkét lábát beleszuszakolja a jobbos strandpapucsába anélkül, hogy bármely porcikája a konyha zsíros kövéhez érne. Foltos köténye olyan kényszeredetten lógott kislányos csípőjén, mintha oda kényszerítették volna, s csak a megfelelő pillanatra várt, hogy megszabaduljon viselőjétől. Csuklóján színes fonott karkötők tekeregtek önfeledt extázisban. A váratlan csendre felnézett a papucsokról. “Nekem most nincs barátom,” válaszolta vállat rándítva, csak hogy kielégítse a két idősebb nő faggató tekintetét. “Fogalmam sincs, hogy milyen tetszene. Különben meg olyan komolytalan mindegyik. Nem lehet velük beszélgetni semmiről. Talán a Pintér Tomi. Ő néha egész kedves. Azt nem tudom, hogy főzni tud-e, de az biztos, hogy szokott otthon segíteni, mert sosem ér rá velünk lógni munka után. Elváltak a szülei és az anyja kétműszakban dolgozik a Humánnál. Van egy kisebb testvére, folyton arra vigyáz. Neki szép a szeme, olyan bölcs. Azt mondják jól tanul, de ezt nem tudom biztosan, mert egy oszállyal felettem jár. Vele elmennék moziba egy este. Ha ráérne. Aha, a szeme tetszik a legjobban. Meg ahogy jár, olyan magabiztosan. A hangjára pontosan nem emlékszem, de az jó, nem? Azzal nem félnék a Boncsokban sem hazamenni a sötétben. Anyagilag tuti nem állnak jól, de fogadok, hogy Tomi bejut valamelyik jó egyetemre ösztöndíjjal. Én mégse kérdezhetem meg, hogy akar-e velem mozizni. Majd a Fanni, kifaggatja. Fanni bárkitől megkérdez bármit.”

Azzal Petra megragadta a legfelső lábast, leemelte a szárítóról és törölgetni kezdte. A két másik gondterhelt ábrázattal követte a mozdulatait, aztán kelletlenül maguk is kezükbe vettek egy-egy edényt. Évike nagyot sóhajtott és olyan gondossággal szárogatta a tízliterest, hogy attól féltek sosem hagyja abba. Viola az órájára nézett, lefejtette magáról a fehér köpenyt és határozott léptekkel a mosdó irányába indult. “Befejezitek, lányok?” kérdezte menet közben. “Hátha elérem a hármast, és lesz időm beugrani a boltba.” Évike lelkesen szólt utána, hogy menjen csak, ő úgy sem siet, aztán hirtelen Petra kezéből is kiemelte az edényt. “Hagyd, majd én zárok ma. Menj te is, olyan szép az idő.” Mikor Évike teljesen magára maradt, kihúzta a hajgumit a copfjából, végigsimított a szemöldökén, aztán előszedte a mobilját a táskájából. Nem volt üzenete. Megrántotta a vállát, visszaejtette a készüléket az első zsebbe és várt. Aztán megint elővette és kikereste Tibi számát. Miközben kicsöngött a másik oldal, megpróbálta maga elé idézni Tibi szemét. Csak a harmadik csöngésre sikerült, de Tibi végre felvette és beleszólt: “Szia, most végeztél?” Évike tartott egy kis hatásszünetet mielőtt megszólalt: “Mondtam már, hogy tetszik az orgánumod?”

2011. május 27., péntek

Velence tér, 11 óra

Este nyolckor ébredt. Kávét főzött és lezuhanyozott. Rettegett a hideg víztől, most mégis összeszorított fogakkal tűrte, hogy a dermesztő cseppek apró szilánkokkal szúrkálják tele a bőrét. Kilépett a kádból és vacogva állt a neonfényben. Szétborzolta az összeragadt haját a homlokán, felhúzta a szemöldökét, aztán hátat fordított a tükörnek. Az utóbbi időben mintha elmosódtak volna a körvonalai. A ruháját már délelőtt a szék karjára készítette. Aztán kelletlenül kihúzott egy széket az asztal alól és leült a szendvicse mellé. Nem volt étvágya, de ha vezetés közben eszik, reménytelenül lepik el a morzsák. Egy pillanatra látni vélte, ahogy a lány kiszáll a kis fehér Renault-jából és mellé huppan az első ülésre. Az igazat megvallva, a kocsija eddig nem jutott az eszébe. De erre már úgy sem volt idő. Csodálkozott, hogy pár perccel az indulás előtt mennyivel tisztábbak a gondolatai. Aztán önmaga derengett fel egy térképpel a kezében álldogálva a tér közepén. Néha felnézett és a turistákat fürkészte. Talán valamelyik mögül hirtelen előlép a rövidre nyírt frufrujával és az arcát a kezébe temetve várja, hogy odasétáljon hozzá.

A lány rémült arccal fogadta az ötletét és neki esze ágában sem volt megnyugtatni. Éppen ilyen sokkos hatást várt. “Ezt nem gondolod komolyan! Faképnél hagyom Róma közepén, mert valaki mással randevúzom?! Fogalmam sincs, hol van a Viktor Emánuel II emlékmű. Mindenből tréfát űzöl!” Még nyilvánvalóan nem ismerte eléggé ahhoz, hogy tudja, mennyire rajong a modern hős tettekért, hogy minél színpadiasabb a mutatvány, annál kisebb a valószínűsége, hogy lebeszélhető lesz.

Öt oldalas tanulmányt írt össze az olasz reneszánsz művészekről. Kész volt minden útjába eső katolikus templomban betájolni a kereszthajót, egyenként megszámolni a mozaikokat a Szent Péter Bazilikában és órákon át térdepelni egy Tiziano-kép előtt. Azon az estén felolvasta a lánynak az írást, aki eleinte érdeklődéssel figyelt, aztán egyre sűrűbben igazgatta a frufruját. Azt mondta túl hosszú, és az út előtt még le akarja vágni. Neki hosszan tetszett. Ha makacsul a szemébe dőltek a tincsek, úgy bukkant ki alóluk a meleg barna tekintet, mintha azt kérné, mentse meg. És ő éppen ezt akarta, csak még nem tudta pontosan, hogy mitől. Mintha az egész világ azon fáradozott volna, hogy kárt tegyen benne. Talán mert nem volt feltűnően szép, mégis ha ránézett, jól esett elidőzni az arcán.

Egy közönséges kedd reggel látta először. A főnök irodája felé tartott, az új lány felnézett a monitor mögül és futólag rámosolygott. Önkéntelenül megállt és a mellette ülő kolléganőhöz kezdett beszélni, de folyton visszanézett az új jövevényre. Részeire bontva fedezte fel az arcát. A szája telt volt és széles. Be sem mutatkoztak, mintha erre nem is lett volna szükség. A főnököt aznap nem látta. Fél óra múlva megint ott állt és onnan folytatta, ahol abbahagyta. A szeme sem volt különleges, de meg lehetett benne pihenni. A mosolyától átalakult az arcformája. A bőre megfeszült, és kifényesedett, ettől enyhe szédülés fogta el, de amikor az visszarévedt a képernyőbe, a homlokán maradt egy árnyék. Beszélni akart vele, hazakísérni, órákon át szorongatni a kezét. A következő napokban többször ácsorgott a közelében. Két hét múltán tudta, hogy neki kell vigyázni rá és nem annak a másiknak, aki folyton külföldi megbízatásokra járt és azt ígérte, Rómába viszi nyár végén, csak legyen türelemmel.

A lány megint a hajába túrt. Azt mondta, késő van és a helyére vágyik. Sosem volt elegendő idő, hogy elmagyarázzon neki mindent. Hiába jöttek a szavak olykor vaktában, de többnyire túláradóan, sosem mondtak eleget. Egyszerre az esték legnehezebb pillanata a lámpaoltás lett. Nehezen viselte a tétlen várakozást. Egy éjjel végre elege lett a sötétségből, s néhány perc elteltével a feketén csillogó sztráda kéjesen nyújtózott a kerekek előtt. Nevetséges lett volna racionális magyarázatot találni arra, hogy miért teszi meg a fél órás autóutat a lány házához tudván, hogy nincs egyedül, és fogalma sem lesz arról, hogy ott járt, ha nem hagyja valamiféle jelét. De milyen jelet hagyhatna, amit megért és magyarázkodnia sem kell miatta? Nem akarta felbosszantani. Vagy mégis? Hirtelen úgy érezte magát, mint egy kétségbeesett légy a szobában, ami egyre csak visszatér a bezárt ablakhoz, és hiába koppan nagyot az ablaküvegen, azért nem adja fel. A kesztyűtartóban talált egy régi sztrádamatricát, amiből kis kört vágott ki az autókulccsal és a vezető ülés melletti ajtó felső peremére ragasztotta. Mindig ő vezette a kocsit, észre fogja venni másnap reggel. A lakás ablakán kékes árnyak szűrödtek ki. Tévéznek. A lány mellett ülő férfit törölte a képből. Megnyomta az autó távkapcsolóját, ami hármat sípolt, s várt egy darabig. Talán felismeri a hangját és az ablakhoz jön. A függöny rezzenés nélkül állt a pislákoló fényben. Ideje volt hazaindulni.

Kinn jártál a háznál tegnap éjszaka, hallottam a riasztót. Fel kellett volna hívjalak egy teára? A matricát az ajtón hagytam, annyit fáradtál vele. Legközelebb piros köröcskét kérek, az jobban megy az autó színéhez. Nem kímélsz. Összepakoltam az úthoz. Kereslek, ha visszajöttem. Ugye maradsz?

Két napra csomagolt. Ha úgy dönt, hogy körülnéz, majd kimossa a holmikat. Csak kétszer áll meg, 11 órára oda kell érnie. Visszafelé talán megnéz egy-két dolgot a listáról, de a visszafelére egyelőre nem akart gondolni. CD-t cserélt. Kenny G szaxofonjából torokszorító sirámok hömpölyögték körbe. A zene fontos részévé vált az önkínzásnak. Jól haladt. Szeptember vége volt, a turistaszezonnak vége, kevesen kóboroltak a hajnali utakon. Néhányszor a visszapillantó tükörbe nézett és felborzolta a haját. Egyre erősebben ritkult a homloka környékén, de a szemüveg valamelyest ellensúlyozta a veszteséget. Sosem volt bizonytalan, vagy ha igen, nem szívesen vallotta be magának. Úgy hitte, mindig elegendő a vágy a másik iránti gondoskodásra, a törődésre. S mégis, az elmúlt néhány évben összekuszálódtak a dolgok az életében, mert folyton félreértették a lelkesedését, a közvetlen természetét. S egy nap csak azt vette észre, hogy egy bicikli maradt a garázsban. Elfogta a rémület. Most újra úgy érezte, hogy van valaki, akivel körbe tekerné az óceánt. Csak előtte még látni akarta a szemét.

Egyre hosszabbaknak tűntek az órák és mindene fájt az üléstől. Nem biztos, hogy jó ötlet volt egyben levezetni az egész utat, de tudta, hogy nem lett volna türelme közben megszállni és alvást színlelni. Lassan megérkezik és már csak ez számított. Kell ennél nyomósabb szerelmi vallomás? Lesz még, aki kétségbe vonja a kitartását? Biciklin kellett volna jönnie. Ezen elmosolyodott. Miért is ne? Egyszer végigkerékpározhatnák a kanyargós kis utakat a szőlősök között. Megállnának útmenti fogadókba, elbeszélgetnének a tulajdonossal az idei termésről és megdicsérnék a házibort. Az első évfordulójukon. Vagy mindegyiken. Ha hazamegy átnézi a fékeket. Az is lehet, hogy vesz egy új biciklit. A régi már nem bír ki egy ilyen kalandot. Neki is vesz egy újat.

A papírhalom alól előhúzta a Róma-térképet. Már nincs annyi ideje, hogy a külvárosban hagyja a kocsit. Találnia kell egy parkolót a tér közelében. Fél órája maradt. A térkép megremegett a kezében. Hirtelen végtelenül kaotikusnak tűnt a város. Percenként dudáltak rá, kikiabáltak a kocsikból és indulatosan mutogattak, hogy húzódjon félre. Mopedek cikáztak keresztül-kasul a sorok között. Izzadtság cseppek gurguláztak a pólója alatt. A szemüvege bepárásodott, de nem volt ideje megtörölgetni. A fáradtság vaskarmokkal szorította a fejét. Végre talált egy parkolót, ahol az őr hevesen magyarázta, hogy melyik két autó közé kell beférkőznie. A művelet elsőre lehetetlennek tűnt, de az csak egyre türelmetlenebbül integetett, hogy nem kell izgulni, menni fog. Az autó engedelmesen beilleszkedett, de az ajtókat résnyire sem lehetett nyitni. A csomagtartón keresztül mászott ki, s mikor végre felegyenesedett, a férfi boldog mosollyal ismételgette, hogy “bravo, bravo”. Cserébe az orra alá nyomta a térképet és a Velence térre bökött. Amaz egy pillanatnyi gondolkodás után határozottan jobbra mutatott és egy végtelennek tűnő mondattal az útjára bocsájtotta. Az utolsó néhány száz métert futva tette meg az oldaltáskájába kapaszkodva.

Néhány percig levegőért kapkodva állt a tér szürke márványkövén és értetlenül bámulta a magasban lebegő emlékművet. Aztán végre körülnézett. Tíz perc múlva 11. Sétálgató csoportok omlottak darabjaikra és váltak ismét eggyé. Hunyorgó párok fényképezték egymást esetlenül pózolva jövőbeni emlékek előtt. A város morajlása a mellkasába költözött. Irén, nem a te hibád, nekem jönnöm kellett. Lassan megindult felfelé a lépcsősoron. Azt írták valahol, innen a legszebb a város. Hiába tűnt ismerősnek egy tekintet, egy vállon ficánkoló hajfonat, vagy egy árnyék egy meleg barna homlokon, csak idegen arcokat látott. És mégis ott volt valahol a közelben. Feszengve üldögélt az egyik kávézó teraszán és folyton beletúrt a frufrujába. Nem tartozott ide. Maga sem tudta, hová tartozik. Tegnap éjszaka még azt hitte mellé, de mára minden olyan valószínűtlenné vált, mint ez a szellemruhás építmény a város szívében. De a kilátás valóban magával ragadta a képzeletet. Három órán keresztül nézte, hogy le tudjon róla mondani.

2011. április 16., szombat

Tátikák

A nagyanyja háza előtt cirmos arcú tátikák várakoztak álmatagon. Sárgák és babarózsaszínűek. Ha Vica két ujja közé fogta a virágok fejét, hatalmasra tárták a szájukat, mint akik most ébredtek lustán ásítva a vakító napsütésbe. A kislány kisujja éppen befért a szirmok közé. Vica eltorzult arccal dőlöngélt jobbra és balra. Amikor elengedte a virágot, az fáradtan bólintott maga elé, mintha vissza kívánkozott volna az iménti szendergésbe. “Már késő.” - szólt oda neki hangosan a kislány. “Kinyitottad a szemed.” És ettől egy kicsit maga is elkomorodott. Vígasztalóan megérintette a virág fejét, de az Vica kezétől még mélyebbre hajolt. “Hát maradj szomorú, ha nem engeded, hogy felvidítsalak!” Azzal sértődötten faképnél hagyta a megtépázott virágot. Mire a kúthoz ért, már nem is emlékezett az iménti játékra. Kiakasztotta a kannát és lassan leengedte a mélybe. Az edény a víz színén félénken dőlt az oldalára, hogy csak szivárgott bele a víz. Aztán kicsit megemelte és egy hirtelen mozdulattal újból elengedte. A vödör nagyot csobbanva megmerítkezett a hideg kútvízben. Nem hagyta, hogy egészen megteljék, mert akkor túl nehéz lett volna. Miután felhúzta, kitámasztotta a kereket és nézte, ahogy a vödör izgatottan forog jobbra és balra, aztán végképp megáll és türelemmel várja, hogy Vica friss vízért nyúljon, de az unottan fordított hátat. A barátnőjét várta.

Bori az utca végén lakott a sínek felé. A kertjük annak a mélyedésnek a szélén végződött, amiben a vágányok futottak. Ha kiültek az utolsó szőlőtőke mellé, már messziről látták, ahogy feltűnik a hármas hangos zakatolásával ijesztgetve a mélázó kerteket. A vonat volt a világ legvidámabb járműve. A páros számú vagonok például a fiú hű szerelmét jelentették, a páratlanokból ki lehetett vonni a mozdonyt. Amikor közvetlenül mellettük húzott el a fekete szörnyeteg, torka szakadtjukból vallották meg a zűrzavarnak a kiválaszott nevét. Az ablakban álldogálóknak odakiabálták, hogy kihajolni veszélyes, vagy úgy integettek mint az angol kiránynő. A bámészkodó fiúk tekintetébe elegánsan belekaroltak és utaztak velük Pestre, Vácra, vagy még attól is messzebb. Mindenképpen szerencsésnek érezték magukat, hogy ilyen közel éltek a sínekhez.

Kár lett volna egy ilyen fényes júliusi napot Bori nélkül eltölteni, így a kislány hátraszólt a nagyanyjának a kertbe, hogy átmegy a szomszédba. A barátnője azonban táncoló hajjal futott szembe az utcán, s mikor meglátta Vicát, már messziről mutogatni kezdett, mintha be akarná pótolni az elpazarolt időt. A két lány félúton találkozott és Bori levegőért kapkodva magyarázta, hogy azonnal a kiserdei sorompóhoz kell siessenek, mert már ott a fél falu, a rendőrség, a tűzoltók, talán még a tanácselnök is, de abban nem volt egészen biztos. A hármas pedig biztosan nem jön, mert baleset történt a vágányokon és amíg tart a vizsgálat, addig leállították az összes járatot. Ott vesztegelnek Kertesen, az utasok egy része le is szállt és gyalog indult haza. Azt mondják, egy asszonyt ütött el a vonat, de most még fogalmuk sincs, hogy véletlen történt-e vagy önszántából vetette magát a déli elé. Azt sem lehetett tudni, hogy meghalt-e a szerencsétlen vagy túlélte, de ugyebár az ilyen baleseteket ritkán élik túl az emberek.

Sajnos mire a felforduláshoz értek, a nép már oszladozni kezdett. Kozma Bandi bácsiba, Bori egyik rokonába futottak bele, aki komor tekintettel poroszkált szembe a csapáson. A lányok félénken kérdezték, hogy mit tudott meg, közben a szemükkel újabb hírforrás után kutattak. Köztudomású volt, hogy a nagytermetű, hallgatag ember nehezen viselte a szóbeszédet, és ha el is hallott részleteket a történtekről, azt feltehetőleg nem szándékozta a két nyurga gyerek orrára kötni. Annyit azért mondott, hogy a szegény Béres Rozikát ütötte el a vonat, már elvitte a mentő Vácra.

Béres Rozika oroszt tanított a helyi iskolában. Vicának és Borinak a minap magyarázta a melléknevek ragozását. Az ötvenes évei közepén járhatott, mégis mindenki a becenevén szólította, mert sosem ment férjhez és mert annyira megőrizte kislányos tekintetét, mintha örökre tizennyolc éves akart volna maradni. Pedig akadt kérője elég, de ő egyre csak a fiatalkori szerelmét várta vissza a Szovjetúnióból.

Az udvaron kotyorászó tyúkok rémült szárnycsapással rebbentek széjjel, amint a lányok befutottak a kert felől. Boriék háza üres volt, az édesanyja csak a szomszédba ugorhatott át, mert a fedő alól buzgó rotyogás hallatszott. Nem kellett hosszan keresni, összefont karral állt a Marcsokék háza előtt és komoly tekintettel figyelte az öreg Marcsokné széles mozdulatait. Még két szomszédasszony egészítette ki a szorosra zárt kört, s a lányok már előre sejtették, hogy elkéstek az újsággal. Bori anyja egy fürge tekintettel jelezte feléjük, hogy most meg ne szólaljanak, mert nagyon megharagszik rájuk. A lányok szófogadóan megálltak az asszonyok háta mögött és igyekeztek beolvadni a hallgatóság koszorújába. Félő volt, hogy ha a mesélőnek feltűnik a két csitri lányka, még kíméletesen kihagy izgalmas részleteket. Szerencsére Marcsokné szeretett egész mondatokat többször megismételni a nyomaték kedvéért, így Vica és Bori nem maradt le a történet elejéről.

Messze kellett visszatekinteni az időben annak, aki meg akarta érteni, miért vetette Béres Rozika magát a déli elé, mert bizonyosan nem baleset történt. Negyven hétben Rozika a tizennyolcat töltötte és igazán szép lánnyá nőtt. Jó házasságot reméltek a szülők, hiszen a sűrű barna haján, a közel ülő kerek szemein és a feszes tartásán túl jó állása is volt az újpesti Cérnagyárban. Az édesapja képes volt minden áldott hajnalban kikísérni az állomásra a villamos vonathoz, nehogy baja essék. Úgy zsongták körbe a helybéli legények Rozikát, mint méhek a nyíló barackvirágot, de annak esze ágában nem volt egyelőre komoly udvarlót fogadni. Az igazat megvallva nem volt kedvére egyik falusi pajtása sem, s mivel naponta pestiek között forgolódott, remélte, hogy valaki a nagyvárosból szeret majd belé. Az egyik reggelen a hatoson egyenruhás férfi ült a lányka mellé. Az orosz katonai zubbonyról az utasok fagyos ábrázattal fordították el a szemüket és gyorsan hálát adtak az égnek, hogy nem melléjük telepedett a viselője. Rozika olyan erősen igyekezett az ülés szélére húzódani, hogy szinte belefájdult az oldala. A katona egyenes háttal ült a helyén és kíváncsian nézett végig a körülötte ülőkön. Végül Rozikán pihentette meg a tekintetét, aki moccanni sem mert. Egy idő után csak nem állhatta tovább a férfi kitartó figyelmét és óvatosan visszanézett. Világos kék szeme volt és búzaszőke haja. A szája meg folyton mosolygott, de olyan elégedetten, mintha valami földöntúli szépséget látott volna. Rozika majdnem visszamosolygott, de rögtön elszégyelte magát a többi utas előtt és gyorsan kibámult a vonatablakon. Tudta jól, milyen félelmetes dolgokat műveltek ezek a fiatal lányokkal. Az újpesti pályaudvaron Rozika nyomában leszállt a katona is és addig álldogált a peronon a lány után nézve, míg az el nem tűnt az állomás épülete mögött. Másnap újra jött, aztán még két alkalommal ölelkezett össze a tekintetük a vonaton. Negyedszerre egyenesen odalépett hozzá, magyarul köszönt, ami nagyon viccesen hangzott, és egy összehajtogatott papírt nyomott Rozika kezébe. Egy cím állt rajta ciril betűkkel. Aztán megvárta, ahogy a lány alakját ismét maga mögé rejti a szürke épület. Rozika egy vasárnap délután titokban átszállt a gödöllői Kismukira az egyik barátnőjével, hogy meglessék a kastélyból ki- és besétáló orosz katonákat. Amikor az édesapja megtudta, hogy merre jártak, azt ígérte, a következő alkalommal nadrágszíjjal hasítja szét rajta a vasárnapi semelyblúzát. Nem ment többet Gödöllőre, de már késő volt. Rövid levelet írt magyarul és Pesten postázta. Az egyik kolléganője címét adta meg feladónak.

Sötét, mogorva évek teltek el. Rozika közben megtanult oroszul. A tót után a szavak könnyen a fejében maradtak, inkább az írás volt idegen. Mégsem érkezett válasz. Legnehezebben azért a titkolózást viselte. A szovjeteket addigra gyűlölni kellett. Ismerősöket gyűjtöttek össze az utcákról, és sosem láttak őket hazajönni. A szülők kétségbeesve nézték, ahogy a lányuk egyre jobban magába fordul. A barátnőket mind férjhez adták. Rozika felmondott a Cérnagyárnál és nem ült többé vonatra. Az evangélikus pap közbenjárásával felvették a helyi iskolába oroszt tanítani papírok nélkül. Rajongott a gyerekekért. Mégis minden héten útjára indult egy levél a Szovjetúnióba. Mostmár a saját címéről küldte őket. Írnia kellett. Ugyan mi maradt volna? Csak a vonat zakatolása a kert végéből.

Két napja a postás nem tágított Béresék háza elől. Személyesen akarta az asszony kezébe adni a cifra levelet. A boríték szélesebb volt a hazainál és kés-piros minta futott a szélén körbe. A Szovjetúnióból érkezett. Rozika egy órája jött meg az iskolából, felhajtott köténye tele az összeszedett tojásokkal. Az mind a járdára hullott. A postás csendesen káromkodva pucolgatta a cipőjét egy letépett fűcsomóval.

Hát mégis visszaírt neki! De miért most, harmincöt év után? Miért várta meg, hogy a semmibe vesszenek a szép fiatal évei? Mit akar tőle az a nyomorult ennyi idő elteltével? Tudja-e, Marcsok néni, hogy mi lehetett a levélben? De az csak a fejét rázta. Talán a jó Isten, ha érti. A levelet nem mutatta meg senkinek, egy árva szót sem mondott, még a saját öreg anyjának sem. Ma reggel szépen felöltözött, mintha az iskolába készült volna, vagy még annál is rendesebben, aztán már csak azt hallottuk, hogy szirénázva viszi a mentő.

Mire visszaértek Boriék házához, a vacsora elszenesedve füstölgött a gázon. Bori édesanyja kétségbeesve nyitogatta az ablakokat, hideg vizet eresztett a lábasba. Tojást vett elő a hűtőből, hagymát pucolt, kolbászt vagdalt. Lesz itt azért vacsora, ne aggódjatok! De Vicának mennie kellett, hiába marasztalták. Futva indult haza az elnéptelenedő utcán, s már majdnem a házukhoz ért, mikor eszébe jutott, hogy a táskáját a nagyanyjánál felejtette. Most már mindegy, gondolta, majd anyával visszasétálnak érte vacsora után. A fejét félelmetetes gondolatok feszítették, a torkát sírás szorongatta. Közben egyre csak Rozika néni összetört testét látta a vonatsíneken. Vajon kimennek-e még a hármashoz Borival? Vonatzajra figyelt fel a kertek felől. Úgy látszik újra elindították őket. A hangja is más lett, mintha végig gorombáskodta volna az útját. Már alig várta, hogy hazaérjen.

A levelet másnap behozták az iskolába, hogy az ügyesebb diákok segítsenek lefordítani. Az orosz katona lánya írta. Ő gyűjtötte össze Rozika leveleit a postaládából, miután a nagyanyja meghalt két hónapja. Az előző postának nem volt nyoma. Azokat az idős asszony bizonyára elégette. Az édesapjához egy sem jutott és most már jobbnak látta, hogy ezentúl se tudjon róla. Arra kérte Rozikát, hogy ne írjon többé. A házat hamarosan eladják. A végén még jó egészséget is kívánt.

Vica délután szokás szerint átment a nagyanyjához. Egy ideig csendesen üldögéltek a konyhában, míg meguzsonnázott. Aztán kimentek a ház elé és leszedték az összes tátikát. "Vidd el az anyjának" - mondta nagymama. "Hadd rakja vázába Rozika szobájában."

2011. március 23., szerda

A kilátóban

Nem volt a világ legszebb orgonabokorja, de Irénke már nem is vette észre a kopaszodó ágakat és az utca porától megszürkült leveleket. Kormossal osztozkodott a tövében finom homokká túrt mélyedésen, ami éppen a vaskapu és a zöldséges kert között támogatta a drótkerítés roskatag hálóját. De az is lehet, hogy a kerítés nyújtott végső támaszt a megfáradt bokornak. Annak idején a bejáratot igyekeztek vele díszíteni, hiszen ilyenkor májusban, pontosan anyák napja környékén, bódító illatú, fodros lila virágokat hozott. “Ez egy dupla” - ismételte el minden évben a nagyanyja, s hálából öntött egy kannával a szárára. A kutya azért szeretett alatta heverészni, mert innen szemmel tarthatta a nyári konyha ajtaját, de legfőképpen mert lesből ugorhatott, ha a kapu előtt idegen sétált el, vagy ha háziak érkeztek meg. Az elhelyezkedése mindenképp kedvező volt, így Irénke is hamar felfedezte a kitűnő játszó háznak való bokoralját és miután összeseperte a kutyaszőrt, konyhát rendezett be az egyik szegletben, a másikban pedig nappalit, ahová a vendégeket várta délutánonként teázni.

Aznap a szomszéd Évi volt hivatalos, úgy hogy szép rendben egymás mellé sorakoztatta az edényeit, a szalonban belocsolta a homokot és keményre döngölte az üléseket. Kormos egy darabig érdeklődéssel figyelte a kislány gyakorlott mozdulatait, aztán unottan a két mellső lábára támasztotta a fejét és elaludt. Minden készen állt a vendég fogadására, de Évi csak nem jött és Irénke azt fontolgatta, átszalad hozzá, hogy megkérdezze, miért késik, mert neki háromkor az anyukája elé kell menni a Kissékig, hogy segítsen a biciklijén hazahozni a bevásárlást. A kutya ekkor csóválni kezdte a farkát, habár a szeme még mindig csukva volt, de a következő pillanatban már a kapu előtt futkosott le-föl izgatottan vakkantva. “Ez Évi lesz” - ugrott fel a bokorból Irénke és friss vízért szaladt. A kaput azonban anya nyitotta és a lábával igyekezett a lelkes kutyát arréb terelni, mert mindkét keze dagadtra tömött szatyrokkal volt tele. “Anyuci, nem vettem észre, hogy ennyi az idő. Haragszol? Vártam az Évit, de nem jött, pedig azt mondta, hogy mindjárt ebéd után itt lesz. Mindig megígéri, aztán csak nem jön. Majd egyszer én is így teszek és meglátja, hogy milyen az, ha számítunk valakire, az meg nem jön. Kár, mert én szeretek eléd menni. Hoztál valamit? Sós kiflit vagy csak simát? Látom a sarkát. Letörhetem? Csak beszaladok, megmosom a kezem. Kaptál hozzá új paradicsomot? Nem baj, elég lesz a kifli is.” Anya szeme nem mosolygott. Pedig a sok kérdéstől sosem álhatta meg. “A korábbival jöttem. Elengedtek.” Azzal lepakolta a szatyrokat és egy darabig moccanás nélkül bámulta a két nagy halmot az asztalon. Vagy talán nem is azokra figyelt, inkább csak nézett maga elé, de ezt Irénke igazán nem tudta eldönteni, ő csak annyit vett észre, hogy valahogyan másmilyennek tűnt mint máskor, és ettől annyira elbizonytalanodott, hogy még a kifliért sem mert a csomagba nyúlni. Aztán anya hirtelen azt kérdezte: “Van kedved kirándulni?” Irénke a kérdésétől egészen zavarba jött. “Most? Csak ketten? Nem kell főznöd? Adjak előtte a tyúkoknak? Évi már biztos nem jön át, vagy mégis átszaladjak és megkérdezzem, nincs-e kedve velünk jönni?” “Ne!” Kiáltott rá élesen anya, hogy Irénke egészen megijedt a hagjától, de a kirándulás gondolata mégsem hagyta, hogy kedvét szegje. “És hova megyünk, Anyuci? Átöltözzek? Viszunk uzsonnát?” “Csak menjünk, most, úgy ahogy vagy.” Azzal megragadta Irénke kezét és a hátsó kapu irányába indult. “A kilátóba megyünk.” “A kilátóba?! Fel is mehetek? Vagy csak ibolyázunk? De buta vagyok, hiszen az már elnyílt.” A kislány nem volt benne biztos, hogy anya meghallotta a kérdéseit, de nem merte őket megismételni, mert olyan szorosan fogta a kezét, hogy az már szinte fájt és attól félt, hogy ha megharagszik, akkor még jobban fogja szorítani, és anya sosem bántotta azelőtt, még akkor sem, amikor egy teljes egész piskótatésztát temetett el a hátsó kertben, mert az egyik oldala egészen lapos lett, a másik meg akkorára dagadt, hogy annak meg a közepe maradt nyers. És most sem bántani akarta, ezt biztosan tudta, hiszen kirándulni viszi fel a kilátóba, ahová mindig vágyott, de anya még sosem engedte, hogy a nagyokkal felmenjen azokon a vékony vaslépcsőkön, és most igazán boldognak kellen lennie, de talán a sajgó keze vagy a korgó gyomra miatt, de nem érezte teljes bizonyossággal, hogy örül, de az is lehet, hogy csak túlságosan izgult a kaland miatt és amikor majd fenn áll a toronyban, és végre látja az erdő összes fájának a tetejét, de még a két templom tornyát is, akkor már egészen biztos lesz benne, hogy ez élete legboldogabb napja.

Húsvét előtt jártak a kilátónál, alig egy hónapja. Akkor több mint egy órába tellett mire felértek a toronyhoz, mert folyton megálltak nézelődni vagy kitérőket tettek az ibolyás részek felé. Irénke aznap is szeretett volna elidőzni az ösvény kedvenc részeinél. Az erdő bejáratánál például volt egy vadles. Lentről ugyan nem tűnt túl magasnak, de ha felmászott az ember a tetejére, akkor egészen meglepődött, hogy mennyivel messzebbre lát. Irénke mindig igyekezett egészen mozdulatlanul állni egy darabig, hátha valami különleges madarat vesz észre, vagy egy kóbor rókát, esetleg vaddisznót a kicsijével, de többnyire túl hamar megunta a várakozást, aztán meg egy kicsit tartott is tőle, hogy tényleg előjön valami vadállat, és akkor ott kell töltsék az éjszakát, amíg az tovább nem áll. Ezen a délutánon is előreszaladt, hogy felkapaszkodjon a les korhadt lépcsőin, de anya utána kiáltott, hogy most erre nincs idő, ami eléggé sajnálatos volt, ha már erre jártak, de azzal vígasztalta magát, hogy bentebb az erdő valamelyik árnyas szegletében azért találnak gyönygyvirágot, ami ilyen tájban nyílik, és bár a ház mögött is teméntelen bokor nő, valamilyen okból csak elvétve akadt rajta virág, mégis bevárta az anyját és csendben sétáltak tovább. Annyira hangtalanul lépkedtek, hogy Irénke fel-fel rezzent a tavalyi avarban keresgélő madarak zajára, de most nem álltak meg, hogy megkeressék a kis kapirgálót a megbarnult levelek között. Irénkének kezdett elmenni a kedve a kirándulástól, ráadásul egyfolytában ropogós kiflivégek jártak a fejében, és az orgonabokor alatti fészke, ahová azóta Kormos bizonyosan visszaköltözött felborítva a teázáshoz előkészített csészéket. Aztán egyszerre a tölgyfák között feltűnt a torony szürke fala és Irénke szíve nagyot dobbant.

Nem tudta az okát, de valahányszor észrevette az építményt felsejleni a tisztás közepén, valami borzongató érzés futott rajta végig. Talán mert sosem engedték, hogy felmenjen a tetejébe, vagy a falakra festett furcsa irka-firkák, a visszhang, ami felröpítette, vagy a mélybe húzta a hangokat, vagy a hideg vaslépcsők, amik minden lépésnél görcsösen igyekeztek kicsusszanni a cipője alól, vagy a magasság igérete, ami alázatos törpékké varázsolja a fákat, és ormótlan óriássá a szemlélődő lábait. Irénke reménykedett, hogy aznap megérti a leérkezők arcára kiült ámulatot, most mégsem akarta siettetni, hogy maga is megérezze az örökös szelet az arcában, amin madarak vitorláznak az erdő felett. Kirántotta a kezét az anyjáéból és egy kivágott fa után maradt nagy tuskóhoz szaladt mintha menedéket keresne. “Anyuci, ha hoztunk volna uzsonnát, ezen szépen megteríthetnénk. Legalább üljünk le egy kicsit pihenni.” De anya elfodította az arcát és végre megszólalt: “Gyere, menjünk, szép lesz odafentről.”

Az épület aljában törött üvegdarabokon lépkedtek keresztül, aztán megkapaszkodtak a hideg vaslépcsőben és elindultak felfelé. Irénke szinte hallani vélte a mellkasában dörömbölő szívét, ahogy anya előtt haladt egyik emeletről a másikra. A lépcsőfordulók voltak a legfélelmetesebbek, mert néhol hiányzott egy-egy darab a padlóból, amin le lehetett nézni az alsóbb szintekre. A kis kőralakú üvegablakokon keresztül inkább csak sejteni lehetett, hogy milyen magasan járnak. “Ne forduljunk inkább vissza? Nem baj, ha mégsem megyünk ma fel.” Maga sem értette, mitől bátortalanodott el, de ahogy közeledtek a legfelső emelethez, úgy erősödött a szél zúgása fentről és Irénke kész volt bármelyik pillanatban visszafordulni. Anya azonban gyengéden a kislány lábára tette a kezét, mintha azt mondaná, itt vagyok, nem lesz bajod. És mégis, Irénke most először érezte életében, hogy elbizonytalanodik az érintésétől, mégsem mert megállni. Amint kidugta a fejét az utolsó lépcsőfokról, a hajába kapott a szél, mintha magával akarná rántani. A kíváncsisága hamar felülkerkedett és négykézláb mászott ki a korláthoz. Anya úgy állt mögötte, mintha észre sem vette volna a zabolátlanul kergetőző szelet, a távoli hegyek szürkés kék álmatag vonalait, mintha nem ez lett volna a legszebb kilátás a világon, hogy szinte megfájdult az ember szeme a májusi erdő bársonyos zöldjétől, a környék falvainak gombafejű házaitól, az ég végeérhetetlen messzeségétől. Nem, anya nem láthatta mindezt, mert tele volt a szeme könnyel, s Irénkének fogalma sem volt, hogy mitől ennyire szomorú, hogy mit mondhatna szebbet, biztatóbbat ettől a látványtól. “Anyuci, lehet innen látni a házunkat?” “Nem. Egy völgyben van” - válaszolta szinte suttogva. “Kár. Pedig én még mindig éhes vagyok. Mikor megyünk vissza? Enném már azt a kiflit. Paradicsom nélkül is jó lesz.” Anya zsebkendőt vett elő, megtörölte a szemét és végre Irénkére nézett. “Hoztam hozzá azt is” és átölelte a kislányt.

Visszafelé egyfolytában azon gondolkodott Irénke, hogy miért van az, hogy hazafelé mindig rövidebbnek tűnik az út. És azon is, hogy vajon Kormos visszafeküdt-e azóta az orgonabokor alá.

2011. február 22., kedd

Egy perc

Végre meghallotta a kopogtatást. Mintha évekig várta volna, most mégis szinte hátba támadta a hirtelen jött zaj.

Délután sétálni mentek az egyetemi parkba. Nem emlékezett, miről beszélgettek. Kábultan érzékelte, hogyan mozdul a férfi alakja egyre közelebb az övéhez, mintha láthatatlan kötelekkel vonszolta volna maga felé. Önmagát is meglepte a pillanatnyi átalakulás. Lelassította a lépését és úgy vackolta be magát az idegen szavak mögé, mintha csupán kódolt üzeneteket továbbítana. Aztán a férfi megkérdezte, hogy a vacsora előtt felugorhat-e egy rövid időre, s ő gondolkodás nélkül egyezett bele. Most miért hazudna? Kiért? Akkor még mindez olyan egyértelműnek tűnt. Egy ismeretlen férfi könyörtelen ölelésére vágyott. Nem a csókjára, inkább a tekintetére, amellyel előtte végigméregeti a száján a redőket, és aztán nem hagyja, hogy az a száj egyetlen józan gondolatát kimondja. Valójában bárkire, aki elfeledteti vele egy órára, hogy az az óra élete legnevetségesebb hazugsága, mert egy kicsi gyerek várja otthon és egy férj, akivel hetek óta nem alszik egy ágyban, aki mégis úgy ragaszkodik hozzá, mint egy kínai vázához, amit generációk hagyományoznak egymásra, s most rajta a sor. Mindez mégsem szokatlan senki számára, mert előbb-utóbb mindannyiunk életében megjelenik egy ilyen váza, amire megmagyarázhatatlan okokból vigyázni kell. De ebben a tisztára mosott idegen városban, ezek között a sápadt, vékonyarcú emberek között, szemben a kollégium fehérre meszelt falával úgy is minden olyan képzeletbelinek tűnt. Talán valóban az volt. Egy idétlen játék, amitől nem tud szabadulni, mert azt igérték a végén mindenki nevet. S ő csak nevetni akart, olyan önfeledten, mint sok évvel ezelőtt, s már nem is emlékezett, hogy min, de beleremegett tőle a teste, és miközben élvezettel törölgette a könnyeit, attól sem félt, hogy egyszer abba kell hagynia.

A férfi mellé ült kommunikáción. A tanár nem találta a kivetítő távirányítóját, mikor az hirtelen felé fordult és megkérdezte, hol rejtegeti a kapcsolót. Pillanatok alatt kellett beleszeretni a merész könnyedségébe, az ellenmondást nem tűrő fehér fogaiba, a fürkésző sötét szemekbe, amelyekben egy egész hárem táncolt áttetsző selyem fátylakban. Semmit nem tudott róla, a világról, amiből jött, de éppen ettől érezte magát annyira biztonságban mellette. Nem volt kíváncsi a családjára, a barátaira, a kollégáira, hogy milyen okból menekült két hétre továbbképezni magát. Mert ide mindenki menekülni jött, ez nyilvánvaló volt. A szemináriumokat visszatartott lélekzettel ülték végig, s az esti programokon végre értelmet kapott a távollét.

Már a vonaton tudta, hogy találkozni fog valakivel, akinek a közelségétől darabokban foszlik le az utóbbi néhány év fásultsága. Most mégis belezavarodott a történet egyszerűségébe. Hát valóban ennyi lenne az egész? Semmi ügyeskedés, taktikázás? Akkor miért nem tudja mégsem elhallgattatni ezeket a végnélküli kérdéseket a fejében? Mégiscsak beszélniük kellett volna. Vele? Ezzel a valótlanul fiatal férfivel, akinek a szemében pontosan olyan nőnek tűnt, amilyeneket filmekben lehet látni? Mit tudja ez az ember, mennyire fárasztó megjátszani ezt a nőt, hogy esténként eszelősen dörzsölgeti a homlokán a ráncokat, hogy kerüli az embereket, mert úgy érzi átlát minden szavukon, s elviselhetetlenek a gondolataik? Ha tudná, most nem álldogálna az ajtója előtt. Ha látja az arcát három nappal ezelőtt búcsút inteni a férjének, ha hallja közben a gondolatait mellé sem ül a padban. Hagyj elmenni egy rövid időre, tudod, hogy visszajövök és a következő este meleg vacsora vár az asztalon. Hagyd, hogy két hétig a nevemet is másként ejtsék és nekem eszem ágába ne jusson kijavítani, mert egyszeriben ők lesznek a családom. S egy férfi az ajtó előtt lesz a kedvesem. Engedd, hogy két hétig valaki mássá legyek, valakivé, aki azt sem tudja, hogy létezel, hogy 11 évig vártalak, s hogy sosem érkeztél időben, és mostmár késő. Már nem akarom, hogy időben hazagyere, sőt várom a napokat, amikor elutazol. Képzeld, ilyenkor szinte egyáltalán nem főzök. Néha csak vajas kenyeret eszünk és kézből harapjuk hozzá az uborkát Bogival. Fel sem szeletem. A lányod néha tízig tévézik és Nutellás kenyeret majszol a szőnyegen. De olyan is volt már, hogy velem aludt a földön hálózsákban egy hétköznap éjszaka. Reggel persze elaludtunk, és én azt üzentem az osztályfőnöknek, hogy későn érkeztünk a színházból. A szennyes kosár mellé dobálom a levetett ruháim és a mosogatóban hagyom a reggeli edényt. Délutánig. És nevetünk, tele a szánk vajas kenyérrel és úgy nevetünk, mert nem elég, hogy kiborult a tej a tejtartóból, de Bogi bele is lépett és végigjárta vele a konyha gyönyörű kövezetét, amit te választottál apád javaslatára. Engedj hát, te jobban tudod, hogy nem veszem el, csak átalakulok két hétre.

Újra kopogtattak. Felállt és az ajtó felé indult, de nehezére esett a lépés. “Egy perc!” - kiáltott ki. “Minden oké?” - kérdezte a másik bizonytalanul. Hadd várakozzon egy kicsit. A fürdőszobába szaladt és a tükörbe nézett. Olyan ismerős volt az arc. Hát mégis csak én vagyok.

2011. január 14., péntek

Zsófi imája

A templom hosszú ablakain keresztül úgy dőlt be a fény, hogy Zsófi már kezdte azt hinni, valami jelenség készülődik a nyomában. Kizárólag annak a néhány embernek, akik ezen a közönséges márciusi vasárnap reggelen valami földönkívüli hívásnak eleget téve itt ültek a padokban ájtatos némaságban és várták, hogy a tiszteletes felsuhogjon a fehér lépcsőkön a szószékre és áldásra emelje a kezét. A lány már el is képzelte, ahogy Sándor felemeli a barna fejét a karzaton, Zsófira szegezi és többé le sem veszi róla. Közben az énekkar soha nem hallott szintóniában dicsőítő zsoltárokat énekel és a két fiatal lassan elindul egymás felé.

Ám a csoda elmaradt. Hiába táncolta körbe az sok fény a lány sápadt ábrázatát, Sándor úgy horgasztotta a fejét az összekulcsolt két kezére, mintha attól félne, a következő pillanatban a föld is elnyeli, nem csak az öreg orgona hangja. Simára olajozott haja az arcába lógott, minta éppen Zsófitól védelmezte volna az ábrándos kék szemét. Miért pazarolta a sors erre a férfire azt a sok színt és hagyta a magafajta fiatal lányt szürkén tengődni az asszonyok padjában, mikor ott lenne a helye a keresztpadban a többi fiatal között?

Pedig azon a reggelen a kora tavaszi nap sem vallott szégyent, és Zsófi végre az ormótlan kabátja nélkül lépett ki a kapun. A szomszéd méhész is odaköszönt rá, pedig az már alig látott, vagy csak azt vette észre, amit látni akart. Mégis hiábavalónak érezte a sok vasárnapi holmit, a selyem harisnyát, ami minden lépésnél egyre lejjebb csúszott a térdén, és az új cipőt, ami a Molnárékig átformálta a sarkát, ha Sándor fejéből képtelen volt kitörölni egy katolikus lány nevét. De nem csak Zsófi volt ellene Sándor hóbortos érzelmeinek, hanem mindkét gyülekezet, legfőképpen a katolikus.

Sándor az alvég egyik sarki vájogházában jött világra. Az apja nappal a földdeken dolgozott, este meg hegedűlt a helyi néptáncegyüttesben. Akkor is a vonójáért nyúlt, amikor kiszóltak a hátsó szobából, hogy egészséges, erős fia született. Hat évesen a gyerek már vonszolta az apja nagy hegedűjét maga után. Tízévesen végre saját hangszert kapott és hamarosan bevették az ifjúsági zenekarba. Az együttes minden szombaton fellépett valamelyik kultúrházban, vagy lakodalmon, de még temetésen is zenéltek, ha az elhúnytnak az volt az utolsó kívánsága. A fiúnak jól jött a pénz a fellépésekért, de méginkább kedvelte, ha katolikus lakodalomba hívták, ahol a táncolók között előbb vagy utóbb megjelent a szép Tankó Ibolya. A tánc végeztével együtt sétáltak haza a lány frissen vakolt téglaházáig.

Egy vasárnap Sándor csak késő reggelre ért haza, ahol az anyja szemlesütve várta, aztán meg szó nélkül fogta a belinerjét és elindult a templomba. Másodikat sem csendítettek, de úgy igyekezett, hogy mire a katolikusok kifelé jönnek a miséről, addigra ő ne legyen az utcán. Zsófiék rendesen két sorral ültek a Sándor anyja mögötti padban, s amikor beléptek a templomba, az már úgy mélyedt a zsoltáros könyvébe, mintha most látta volna életében először. Zsófi ösztönösen feltekintett a karzatra, de a fiú ezúttal nem volt ott. Számtalan vasárnap prédikálhatott a tiszteletes vigasztalódásról, türelemről, azt az üres helyet csak nem tudta teleprédikálni Sándorral.

Egy péntek este Zsófiék disznótorba voltak hivatalosak a Juhosékhoz. Juhosné, a keresztanyja, fürge mozgású, kerek asszony volt, akinek a lépésénél csak a nyelve pörgött gyorsabban, bár saját elmondása szerint a szájára nem vett volna senkit, akiről nem tudott egészen bizonyosat. Ezúttal azonban olyan hírrel szolgált az asztaltársaságnak, amitől Zsófinak a lélekzete is majdnem elállt, s most az egyszer nem bánta, hogy háromszor hallotta ugyanazt a történetet három különféle forrásból.

A faluban ugyanis az járta, hogy a Tankó lánynak elmaradt a havija. Még az anyjának sem árulta el, csak egy nap felmászott a padlásra és onnan ugrált a fészer keményre döngölt földjére, hogy megszabaduljon a terhétől. Ha a bokáját el nem töri, ki tudja, mi egyéb kárt tesz magában a szerencsétlen. Gyerek ugyan nem volt benne, de az orvos segédje, aki jóban volt a kis Tóthékkal, csak nem állta meg, hogy még aznap este el ne beszélje a pápista lány balszerencséjét. Sándor még aznap este megjelent nála a hegedűjével, de Ibolya egyszeriben kiadta az útját, mondván hogy úgy sem kellett volna neki egy ilyen mihaszna muzsikus, akinek a nótázáson kívül másutt sem jár az esze.

Már a második versszakát énekelte a gyülekezet a záró éneknek, s a népek szép rendben megindultak kifelé a padsorokból. Zsófi is menni készült, imára kulcsolta a kezét, de csak nem állhatta meg, hogy elébb fel ne nézzen a karzatra. “Add, édes jó Uram, hogy egy nap a szeme is kinyíljon ennek a fiúnak, ne csak a füle, s lássa végre, hogy olyan ház alatt muzsikál, ahol nem értik a hegedűszót. Add még azt is, ha belefér, hogy én meg olyan udvarlót találjak, akiknek a kedvéért érdemes a sarkamat ilyen keservesen feltörni, s ezt a bánatos harisnyát a térdemen hurcolni végig a falun, mert ha én most a Molnárékhoz bemegyek, ez a harisnya velem haza már nem jön. Ámen.”

Több mint húsz év telt azóta. Zsófi idős anyjával a hatodik padsorban ült és Sándort nézte a karzaton. A férfi nagyot bólintott felé és ő visszamosolygott. Évről évre látta a nagyobb ünnepeken, amikor Zsófi hazalátogatott Pestről a családdal. Tudta róla, hogy két kékszemű fia született, s hogy a felesége szívesen maradt otthon vasárnap délelőttönként. Zsófi összekulcsolta a kezét és majdnem felnevetett, hát mégis csak csoda történt azon a márciusi vasárnapon a szadai református templomban.