2014. április 18., péntek

A kihelyezett irodában

Leállítja a motort és csak ül a csöndben. A garázsban. A garázscsöndben. Az ellenállhatatlan. Csak két perc vagy egy gondolatnyi idő. Ami nem lehet a sajátja, talán csak kölcsönbe vette. De miért hazudik még ebben a nagy csöndben is? Ebben úgy is minden tökéletesen hallható.

Áll az irodaajtóban és alig hiszi el, hogy ennyire vakmerő. A férfi felé lép, aztán megtorpan. Nem ért semmit. A férfiak soha sem értenek semmit. Legalábbis a lényeget nem. Mintha a világból csak az elhanyagolható részeket érzékelnék. Azoknak meg semmi haszna. És nem lehet nekik elmagyarázni. Mert elmagyarázhatatlan. A férfi zavarodott képpel feláll, de mosolyog. Vajon tényleg örül? Hátha mégis felfogja, hogy ez jó. De mire? Mire jó ez az egész? Később annyival rosszabb lesz. Viszont nem jön közelebb. Vagy mégis? Csak egy kicsit. Neki kell lépni. Ez nem túl nőies, de lehetetlen a helyén maradni. Valami hátulról nagyot taszít rajta és most már ott állnak egészen közel. És dől belőlük a sok semmit mondó szó. Közben órák telnek el. Évek. Teljesen elfecsérelt idő. Nem is kellene szólni. Elég lenne, ha magához húzná. Csak úgy, gondolkodás nélkül. Ilyen esetben nem szabad gondolkodni. Főleg beszélni nem. De ő csak beszél. Mekkora marhaságokat mond. Legalább ne próbálna viccelődni. Feltehetően a férfinek nincs is humorérzéke. Akkor meg mi a frászt keres itt? És ennyire közel? Közben egyre fröcsögnek a szájából a szavak. Szóval itt bújkálsz minden szerda délután? Fogalmam sem volt róla. Miért szükséges már az elején mellé beszélni? Igen, itt - válaszolja a férfi. És most te is itt vagy - tehetné még hozzá, de nem teszi. Azt is megkérdezhetné, hogy vajon miért. Persze ha megkérdezné sem árulná el. Sajnos mennem kell - szól a férfi. Ezt merészeli szólni! Várnak a vonalban. Te jó ég! Már itt sem vagyok. Lehet, hogy nem is voltam. És mégis. Örült, hogy látott. Ó, valóban? Blablabla.

Nem emlékszik, ki indult el előbb az ellenkező irányba. Remélte, hogy ő, és a férfi hosszan utánanézett. Jó lett volna egy kicsit maradni. Álldogálni a közelében. Csak úgy, értelmetlenül.

Végül is simán ment minden. Valamikor talán szóba hozzák a kihelyezett irodát. Elbeszélgetnek róla néhány percig. Napfényes, tágas terem. Kicsit kiesik a városközponttól, de éppen ez benne a vonzó. El lehet merülni a gondolatokban. Főleg, ha nem jelenik meg az ajtóban az egyik idétlen kollegina. És mégis ott van. Aztán az ajtó felé szökken. Mint valami őz, akire hirtelen lőni kezdenek.

 Menekülni kellett. Ez érthető. De elég lett volna lassabban, némi méltósággal. Ezt nem a férfi gondolja. Ezt a nő. A garázscsendben. A férfi valószínűleg már el is felejtette, hogy ott járt. Ütemesen verte a billentyűket tovább. A nap végén rendben összepakolta a holmiját és hazament. Ő nem vette észre a csöndet a garázsban. Ahhoz különleges érzékszervek kellenek.

2014. március 24., hétfő

Super Bowl Sunday

Kinn esik. És idebenn sem süt. A templomban Peter Seegers-ről emlékeztünk meg. Most már tudom, ki volt Peter Seegers. Informatív templomunk van. Este mindenki a Super Bowl-t nézi majd. Elugrok a boltba. Most legalább nem lesznek sokan. Ma legszívesebben zacskós tejet vennék, és azon kuncognék kínomban, ahogy ide-oda vonaglik a kezemben.

2014. március 5., szerda

Bevonzottam Kevin Spacey-t


Jöhetett volna bármi. Annyi minden volt a listán: a gyerek fogai (mind a négy), az álommunka (amire nem hívtak be), egy hóesés mentes hét, fizetésemelés, a bronchitis elkerülése, hogy kevesebb varrat lesz István vállán, hogy nem vonulnak be az oroszok (megint), hogy leülnek és rendbehozzák, hogy nem felejtem el Hamvazó Szerdát, hogy végigolvasom Umberto Eco-t. Erre vasárnap közvetítették az Oszkárt és azt néztük vacogva, hogy ne gondoljunk lázra. Valamikor a harmadik órában és százkettő reklám után bevonult a színpadra Kevin Spacey. Nem öregedett. Biztos az öltönye tette. Ezen elidőztem egy kicsit és vagy két percig nem szaladozott rajtam a hideg.

Az orvos egyszer azt mondta, hogy megpróbálhatnám az agykontrolt. Hogy ne legyek ilyen negatív. Hátha bejön. Viszont mire hazaértem már kiment. A fejemből.  Hogy pozitívan gondolkodjam. Marhaság, én genetikailag így vagyok kódolva. Nálam pontosan az ellenkezője működik. Ahogy öreganyámnál. Kerek húsz évig mondogatta, hogy nem éri meg a másnapot. Én is ebben hiszek. Mindennek az ellenkezőjében. Panaszkodni kell, különben jön a baj.

Másnap este megint ott lélegeztem a tévé előtt. Megy ez, ha az ember elég erősen szív és fúj. Akkor még azt hittem influenza. Elkezdődött a film. A kilencvenes évekből a frizurákból ítélve. Bejött a konyhába Kevin Spacey. Itt sem volt már fiatal, de rendesen ki volt gyúrva. Azonnal megvilágosodott: én vonzottam be!

Most ennek örülnöm kellene? Megírnom valami fórumba, hogy működik?! És vajon leszek ettől eredményesebb is? Agykontrolozik itt még valaki? Akkor mondja már meg!

2014. január 5., vasárnap

Átgondoltam

Nincs igazad. Jól vagyok. Még a madarakra is jutott ma időm. Tegnap sokáig veszekedtünk miattad, mert egy pillanatra elhittem, amit mondasz. Hogy rossz úton haladok. Aztán éjszaka lesózták és ma reggelre jól lehetett rajta közlekedni. Gond nélkül jutottam el a boltba friss halat venni. Fehér, tengeri halat, azt jó kirántani. Mindenki szereti. Elmosogattak a fiúk ebéd után, nekem pedig pihennem kellett. A vita már eszünkbe sem jutott. Olvadó jégtáblákról beszélgettünk és óriás vulkánokról. Olyan csend lett hirtelen. Biztosan a hó miatt. Madarak himbálóztak a madáretetőn. Egyenként, türelmesen várva a sorukra. Még hogy félek. Hát ki nem fél? Te is félsz, különben nem lapulnál a fehérre meszelt konok zugodban. Egy kutyát vettél magad mellé, hogy megmoccanjanak az árnyak, de nem bírtad hallgatni a sírását és a hétvégén visszavitted a tenyésztőhöz. Átgondoltam. És jól vagyok. Egy időben én is sokat sírtam. Azt hiszem, évekig. Még jó, hogy nem vagyok a kutyád. Most vihetnél engem is vissza az eladónak. És az rosszabb lenne, mint ez a lucskos út, ami néha nem vezet sehová, de mégis csak több egy üres kutyaólnál.