Titkok

Te mondtad egyszer: nem kell folyton
jónak lennem - patyolat fehérben
táncolni körbe a sok szabályt.

Néha elég, ha hagyom kék verőerekből
részegült lelkem végigcsorogni magamon
és téged sem faggatlak tovább.

A kert

Csend szólt szívemre, "Csendesebben!",
sóhajtásomra összerezzen.
Sötét kertemre hó esik.

Mély álmukból zuhanó pelyhek
gyöngéden egymásra esnek, 
és ölelkeznek reggelig.

Boldog hangjuk alig hallhatón
dörömböl a bezárt ablakon, 
míg az éjszaka eltelik.

Tenger

Homokba hajolt nyári testünk -
ócska emlék - mellettem gubbaszt,
még nincs helye. 

Sóváran figyelt a rideg víz,
felénk nyúlt, de alámerült
a sok keze.

Dűnék mentén parti fecskék
szálltak magasra, s hullottak   
a semmibe.  

Karunk lóbálva vitt a lábunk -
nincs rá mentség - velem volt mégis,
s én ővele. 
 

Ima

Valaki kell,
ki innen felemel,
térdem a vállamon.

Valaki kell,
ki így is elvisel,
magam nem vállalom.  

Valaki kell,
ki levegőt lehel
tüdőmbe éjszaka.

Valaki kell,
ki tűrve nézi el,
ha nem jövök haza.

Tél

Azt hitted elfogytak számból a szavak.
Foltos verebek üres etető alatt.
Sáros tolluk a félig olvadt hóban.
Újra és újra rájuk kiáltok.
El sem riadnak.
Nem fog az átok.
Mind visszarebben.