Na, itt vagyok, anyukám!

Vannak reggelek, amikor hiába teszem az egyik lábam a másik elé, mégsem jutok előre. Ezek a nem-indul-be-velem-a-nap névre hallgató reggelek. Mintha ilyenkor hiányozna belőlem egy cseppnyi életvíz ahhoz, hogy beindítsam a gépezetet, ami tíz kerek perc alatt összekapja a házat, végiggondolja, hogy mi lesz vacsorára, megvan-e hozzá minden a hűtőben, kiért kell menni és hova és hánykor, van-e tiszta edző póló,lesz-e idő házizni, ki vár rám a telefon másik végén, és ezen közben adódik-e harminc perc, hogy a fejemre tegyem a mások által hallgathatatlan zeném és elfeledkezzem az imént felsoroltakról.

Telnek az értékes percek, és én öntudatlanul vonszolom magam a konyha és a fürdőszoba között ismeretlen irányba a kezemben egy törlőronggyal és egy fél zoknival. Rendesen a kétségbeesés előtti utolsó pillanatban tekint le rám a Magasságos és adja kezembe a telefonkagylót: Hívd már fel, te szerencsétlen! Kérlel a maga megszokott türelmes módján, és én anélkül tárcsázom a számot, hogy halvány fogalmam lenne, mit fogok neki mondani. De vele nem kell előre megtervezni a beszélgetést, nem kell körülményesen megválogatni a szavakat, olykor nem is kell mondani semmit, csak időközönként belehümmögni a vonalba, hogy még élek, itt vagyok és figyelek minden szóra, csak jó egy kicsit hagyni, hogy valaki más viselje a gondomat.

Kattan a vonal és így szól bele: Na, itt vagyok, anyukám! Mondjad! Mert, hogy többnyire így hív, mintha éppenséggel nem ő lenne az én anyukám. Arról persze szó sincs, hogy én fogom mondani, de ezt ő kiválóan tudja, hiszen nálunk még csak reggel van, és én ilyenkor egyszerű kötőszavakon kívül alig vagyok képes érdemben hozzájárulni a társalgáshoz, de nem is ezért hívtam. Különben is, honnan tudtad, hogy én hívlak? Vagy mostanában mindenkit anyukámnak szólítasz? Csak úgy tudtam, válaszol nevetve. Velünk minden oké, hadarom el a szokásos beugrómat, és otthon? Jaj, nem fogod kitalálni, hogy kivel találkoztam az orvosnál! Nem fogom. Emlékszel az öreg Juhászné Kati nénire, aki a csapás irányába lakik egy öreg kis házban a lánya második férjével? Nem igazán. Ne mond már! Hogy ne emlékeznél! Veled járt isklolába az Éva. Kettővel fölöttem. Na az! Tudod, hogy a fiát elvitték a rendőrök egy hete? Nem tudtam. Az nem lehet, hogy nem mondtam a múltkor! Nem emlékszem. Most mit szólsz hozzá? Elvitték a fiát a rendőrök. Mit csinált? Biztos betört valahova. A szeme sem állt jól annak a gyereknek kicsi korától. Emlékszel? Még dolgoztam a kórházban és jöttem haza munka után egy este. Mama, ez tíz éve volt. Igen. Már jó késő lehetett és a Baranyiék előtt sosem égtek a lámpák. Az öreg Miska bácsi mindig kiverte őket, mert bevilágítottak a szobájába, ő meg korán szeretett aludni menni. Szóval, jövök haza egy este, és valaki elém ugrik a sötétben. Azt hittem, ott halok szörnyet. Akkorát kiáltottam, hogy még a gyerek is megijedt. Úgy szaladt be, mintha kergettem volna. Pedig dehogy kergettem, olyan fáradt voltam, hogy járni alig bírtam. Hazáig kalapált a szívem. Na, ennek a gyereknek az apja a Lajos, aki a Kati nénivel él. A gyerek meg a börtönben. És az Évivel mi lett? Ó, anyukám, az már évek óta lelépett egy másik emberrel. Az első férjével nem tudom mi lett. Hogy is hívták? Fogalmam sincs. Azt nem ismerhetted, veresi gyerek volt. Azzal nem éltek együtt sokáig. Gyerek se lett. Most mit szólsz hozzá? Az Évi odaköltözött az új pasashoz, a Lajos meg maradt a Kati nénivel. Ki látott még ilyet? Az egész falu előtt. Szegény Kati néni egy ideig a klubba sem járt szégyenében, de aztán nem foglalkozott már vele senki és jött megint. A Lajosnak is van valami nője, de azt azért nem vitte oda. Az kéne még: az anyós együtt él a vejkóval meg az élettárssal. A fiúk jól vannak? Mesélj valamit! Jól vannak. A szokásos. Suli, foci, meg ilyesmi. No, jól van akkor. De most olyat mondok, amitől elájulsz. Akkor inkább ne mond. Itt volt az ángyod. Melyik? A dorogi. Csak nem? Hát! Ennyi idő után. Gondoltad volna? És miért jött? Szerintem pusztán a kíváncsiság hozta. Nem volt a házban húsz éve. Te akkor költöztél le Egerbe. Egy búcsúra jöttek át. Utána néhány héttel lett a nagy összeveszés és többet nem láttam. Azt mondja, hallotta a piacon a szomszédjától, hogy nem voltam jól, és jött meglátogatni. Tán azt hitte, már utoljára lát. Na, akkor csalódnia kellett, mert kinn kapáltam a kertben, ő meg beteget látogatott. Jól elkésett vele, de azért beengedtem. Hozott egy egész csirkét. Megpucolva. Aznap reggel vágta le. Gyönyörű állat, volt vagy négy kiló. Én még ekkora combot nem láttam! Mint egy pulykáé. Holnap meg is sütöm. Azzal elleszel egy darabig. Nem magamnak. Jönnek a Klárikáék névnapot köszönteni. Az két hét múlva lesz! Tudom, de telefonáltak, hogy akkor nem érnek rá. Szüretelni fognak. Amióta hivatalosan is Klárikáé lett a Boncsoki telek, azóta művelik. Nem hiszed el, felmásztam oda az egyik este, hogy a tüdőm majd kiszakadt. A saját szememmel akartam látni a szőlőst. Anyukám, az olyan mint a nagyanyjuk idejében. Ki volt gereblyézve. Hiába, a Klárikában Bujdosó vér folyik, azok dolgosok. Mit finomat főzöl a fiúknak? Tonhalas tésztát. Kell abba pirospaprika? Nem. Nembaj, tegyél bele. Van még abból, amit vittem? Van valamennyi. Azt el kell főzni gyorsan. A pirospaprika megsavanyodik egy idő után. Majd küldök megint. Mesélj a fiúkról! Úgy hiányzanak. Láttam az egyik barátjuk nagymamáját a nyugdíjas talákozón. Ahogy meglátott, jött oda, hogy a fiúkról kérdezzen. Mama, de ki volt? A Mariska. Nem a nagymama, a barát. Jaj, hát honnan tudnám én azt, valamelyik a sok közül. Olyan alacsony asszonyka, vörösre volt festve a haja, az biztos nem a saját színe. Velem idős körüli lehet. Ebből nem jövök rá, melyik barátjuk nagymamája volt. És te jól vagy, anyukám, olyan fáradt a hangod? Csak nem akart beindulni a nap. Kicsi gyémántom! Bár oda tudnék repülni egy perc alatt, hogy főzzek Neked valamit. A paradicsomod érik-e? Valami eszi. Azok a tetves mókusok. Permetezed a csípős vízzel? Mama, nincs nekem erre időm. Akkor oda lesz. Nem tart az sokáig. Mielőtt munkába indulsz, szórd meg a borkokat. A gyümölcsön nem érezni, de a mókus nem jön a közelébe. Ne hagyd pusztulásba. Nem hagyom, holnap megöntözöm. Ma már nincs időd? Mindjárt indulnom kell. Na, akkor tegyük le gyorsan, hogy még kiugorhass a kertbe. Imádlak, gyémántom! Én is téged, Mama! A fiúkat ölelgesd meg helyettem! Megölelem, hívlak hamarosan! Várj, tudod ki is puszil? Ki? Zsuzsa nénéd! Én is őt. Most műtötték a jobb lábát, fog neki örülni, ha mondom. Akkor én megyek permetezni. Nem kell sokat. Épp csak egy leheletnyit a levelére. Az elég lesz. Jó, szaladnom kell. Vigyázz magadra! Te is, kicsikém!

Kettesével veszem a lépcsőket le az alagsorba. Keresem a kis műanyag flakont, amit Mama a nyáron vízzel töltöt meg és erős paprikát áztatott bele, mert az összes virághajtást és zöldségdugványt megdézsmálták a mókusok. A pinceajtón keresztül futok a kertbe és permetezem a növények szárát. Aztán leteszem a locsolót. Csípőre teszem a két kezem, kicsit jobbra döntöm a fejem és rámosolygok a paradicsomokra. Éppen úgy mint Mama. Nem egészen értem, de ez valahogy jót tesz nekik. Nekem biztosan, és már csak annyi idő marad, hogy a kocsiba ugorjak és elindítsam a motort.

A sublót

Türelmetlenül löködöm a fáradtan felnyikorduló fiókot beljebb és beljebb. Goromba mozdulataimra a sublót megremeg és erőtlenül megadja magát. A fiók végre a helyére csusszan, és én elégedetten símítok végig az öreg bútoron. Csak nem fog ki rajtam alig 150 év! Ha kiszolgálta a dédanyámat, a nagyanyámat, akkor kiszolgál még engem is. Elvégre én mentettem meg az életét! Most rajta a sor, hogy engem mentsen meg a jelenben való elveszettségemtől.

Emlékszem. Még hóhalmok kucorogtak duzzogva anyám kapujának sarkában azon a hűvös márciusi napon, amikor hazarepültünk a forró Dubai-ból. Végleg. Alig néhány bútordarab utazott velünk, sok-sok bőrönd és két parányi gyermek. A szülői házban szállásoltuk el magunkat, amíg új otthonra nem találunk. Teltek a napok, s míg a kicsik aludtak, én számot vettem a régi házon. Alig változott. Apám rozsdás szerszámai, rozoga rekeszek, lyukas kosarak, rozsdás vájlingok, egy széteső félben lévő Sparhelt. Csupa használhatatlan és értéktelen lomok garmadában. Az egyik sötét sarokban vettem észre nagyanyám sublótját. Mogorván, betegen, haldoklóan jajdult fel, amint hozzáértem. Majdnem húsz év telt el azóta, hogy nagyanyám elment és a sublót alsó fiókjából a nagynénik rendre előszedték az elkészített temetési ruhadarabokat. Hányszor nyúltam félve a hosszú évek óta itt őrzött fényes fekete rakott szoknyákhoz, inghez és bekecshez. A kendő és a harisnya is szépen ott sorakoztak, nehogy híja legyen az ünnepi ruhának, ha eljön a nagy nap. Semmi pénzért nem bízta volna nagyanyám másra a fontos holmik kiválasztását.

A fiókok most a bátyám és az én régi kisiskolás könyveinket őrizték. Aztán egy MK-25-ös magnetofont, amelyiknek nem lehetett rendesen lezárni a kazettatartóját és néhány ócska kabátot. A szuvas fa szégyenkezve bújt meg az ujjnyi porréteg alatt. A fehér porcelán fogantyúk helyén inkább csak emlékek maradtak. Olyan buzgalommal kezdtem kipakolni a sok lomot, mintha az utolsó órájában találtam volna a bútorra. Anyám fejcsóválva nézett rám a fészer félhomályában. Mindig tudta, hogy valami nem volt teljesen tökéletes velem, különben nem mentem volna hozzá egy külföldihez, és a két év Dubai láthatólag csak rontott a helyzeten. "Mit akarsz attól a szerencsétlentől?", kérdezte kényszeredetten. "Rendbe hozatom. Ez érték, mama, több mint száz éves. Rám hagyta volna. Annyi minden elfér majd benne..." S a súblót néhány hét múlva megújulva feszített anyám nappalijában. Nem régen költözött Szadára egy erdélyi ember a családjával, s mindent elvállalt. Mindent el is vállalhatott, amilyen ügyes keze volt. Olyan gyönyörködve nézte a poros bútort, amikor lepakoltuk az udvarán, mintha éppenséggel aranyból lett volna. Az ő munkája alatt született újjá a tükör is, ami ott függött a sublót felett öreganyám szobájában emberemlékezet óta. Előkerült a karos pad és apám katonaládája is. Ez ugyan nem volt valami formás darab, de én tudtam, hogy ha kihúztam a helyéből a felső polcot és alánéztem a faborításnak, akkor egy rózsaláda elhalványult mintája pislogott vissza rám. Az is még a dédanyámé lehetett, csak épp apámnak nagyobb szüksége volt egy katonaládára, amikor bevonult.

Valójában anyám és az anyósa, az én apai nagyanyám, kevéssé szívelhették egymást. Anyám fiatal menyecskeként került a házhoz tizenkilenc évesen. Nagyanyám elégedetlen volt a tapasztalatlan evangélista lánnyal. Jobb szerette volna, ha apám helybélit hoz maga mellé. Egy hétszilvafás szadait, aki szegről-végről még rokon is lehetett volna. Ám apám a Vác-Budapest vasútvonalon két cigaretta között meglátta a könnyű mosolyú, csillogó szemű bottyáni lányt és többé le sem vette róla a szemét. Egy év múlva házasok voltak és a bátyám kilenc hónap múlva anyát varázsolt a fiatal lányból.  Anyám ráadásul félig tót volt, s bár ő maga a világért meg nem szólalt volna ezen a nyelven, anyai nagyanyám arcán csak akkor simultak ki a gondok mély barázdái, ha a barátnőivel tótul diskurálhatott egészen a Bosnyák térig. Nem, nagyanyám sosem fogadta sajátjává az idegen lányt, hiába próbálkozott anyám két sor szőlőt vinni egyszerre a téeszben.

De mit érthettem én ebből akkor még gyerek fejjel? Ez a nagyanyám várt minden délben a kopott tuskóján ülve a körtefa alatt, amit még az apja ültetett, hogy nehogy a rossz iskolai kosztra szoruljak. Végre egyet vakkantott a fekete kutya jelezvén, hogy megérkeztem. "No, éhes vagy?", kérdezte és én mindig éhes voltam. Lassan csoszogott be előttem a nyári konyhába. Csakígy emlékszem rá, ilyen öregnek. Az igaz, hogy apám későn született, amolyan "véletlen gyerek" lett, hiszen nagyanyám már elmúlt negyven, s azt gondolta, hogy talán már a változó kor okozza a kimaradást. Annál inkább vált az apám a család üdvöskéjévé és lett olyan mód elkényeztetve a nagyobb testvérek által, hogy szegény anyámnak nem volt könnyű dolga, hogy a kedvében járjon. Ennek a nagyanyámnak minden reggel én fésültem simára a derékig érő fehér haját a hátamögött térdelve a díványon.  Be is fonhattam, mert nem bírta a karja, de aztán ő tűzte a feje tetején kis kontyba, amitől mindig olyan hegyesen állt a fejkendője. 

S most itt nehezedik a massachusetts-i hálószobám padlójába ez a sublót. Tele a felső három fiókja törölközővel, ágyneművel. A legalsóban azonban csupa olyan holmi, aminek máshol nem találok helyet. Valahogy ez a fiók nem tud megállapodni velem, vagy tán én ővele. S talán nem is kell, hogy megállapodjunk valaha. Elég, ha itt van mellettem.

A konyha munkahely?

Ez nem Irén története lesz, ez az én pénteki napom története. Minden szó igaz, de a gondolatok, amelyek a történést követték, nos, azokért vállalom a felelősséget és vállalok vitát, egyet nem értést, rosszallást, haragot, sértődést, de kiállok mellettük az utolsókig.

Még mielőtt azonban közzé tenném a rövid, és tulajdonképpen eléggé mindennapi esemény részleteit, előre ki szeretném hangsúlyozni. Ez a bejegyzés nem férfiellenes. Egy ápolónő kérdése indította el bennem a gondolatok, vagy inkább kérdések özönét, amelyekre húsz éves korom óta keresem a választ valószínűleg életem végéig. Nem a férfiakat vádolom együtt nem érzéssel, nem feminista zászlókat lobogtatok miközben három férfivel osztom meg az életem legboldogabb részét. Egyszerűen csak a helyére szeretnék tenni az értékrendemben néhány dolgot, hogy jobban, sokkal jobban érezzem magam a bőrömben, mint nő.

Több mint egy éve élünk az Államokban. A hitvesem a napjának 12 óráját házon kívül tölti a munkája miatt. Ráadásul olykor utazik, amikor három-négy-öt éjszakát is távol van tőlünk. Úgy gondoltam, hogy az első időkben fontosabb, ha itthon maradok és segítem a fiúkat a letelepedésben. Otthont keresek, barátságossá teszem a családi fészket. Kiigazodom a boltok között, az orvosok között, megismerem az iskolai elvárásokat, hol áll meg az iskolabusz, igyekszem emlékezni, hogy mikor hozzák a vizet, mikor viszik a kukát, miért dobják az ajtóm elé a csomagot, miért nincs piac, mit lehet a farmokon kapni, mivel festi őszülő hajam a fodrász, hogy találok haza a fociedzésekről.

Mostanra kezdem végre úgy érezni magam, hogy kezdünk egyenesbe jönni, s talán ismét alkalom nyílhat a számomra, hogy munkába álljak. A munkakeresés azonban nem egyszerű dolog itt sem, különösen a mostani szűkös időkben, amikor néhányan már arra is hajlandóak, hogy fizetés nélkül tartsák meg a munkahelyüket pusztán az egészségbiztosítás miatt és azért, hogy ne essenek ki a kapcsolatrendszerükből. Hála az égnek azonban, hitves munkája révén akkor is megélnénk, ha én úgy döntenék, hogy egyáltalán nem szándékozom visszaintegrálni magam a pénzkeresők közé. Áldott sorsom valamely oknál fogva mégsem elégít ki, s elkezdtem elhelyezkedési lehetőségeket keresni. Közben továbbra is elegendő teendő adódik a ház körül és úgy veszem észre, hitves sem igazán sürgeti a dolgot, s hogy meggyőzzön, többször meg is beszéljük, hogy miért. Nyilván nem árulok el nagy titkokat azzal, hogy egy család mennyit spórol, ha az édesanya, vagy uram bocsá', az édesapa otthon marad a gyerekekkel. Egészségesebben eszik a család, többnyire nincs takarítószemélyzet, nincs gyerekpásztor, a gyerekek jobban tanulnak, kiegyensúlyozottabbak, stb, stb. Az esetek túlnyomó részében pedig még mindig az apa az, aki eltartja a családot, vagyis olyan keresettel rendelkezik, amelyikből a család a legjavát finanszírozza a kiadásainak. Mert a férfiakat ugye még mindig, a fejlett országokban is jobban fizetik. Egyszerűen azért, mert férfi. Még akkor is, amikor nem teherhordó munkáról van szó. Pedig köztudomásúan a nők magasabb százalékban végeznek mostanság felsőfokú intézményben, tehát feltehetőleg értelmileg is képesek ugyanazt a feladatot éppen ugyan olyan jól elégezni. De ők nők, akik szülni fognak, aztán gyerekeket nevelnek és háztartást vezetnek. Nekik nőnek kell lenni, maradni. És ki várja tőlük el, hogy ezt mind megtegyék, ha nem a férfiak. És miért? Hogy ők nyugodtan dolgozhassanak 10 órát az irodában és ne kelljen azon töprengeniük, hogy vajon aznap mi legyen vacsorára, miért kapott a gyerek már megint csak négyest matekból, mikor jön a vízvezetékszerelő, hogy a csepegő csapot megjavítsa, mikor kezdődik az edzés és mikor ér véget, hogy jut el a gyerek a suliból a zongoraórára, mitől lesz az ing ismét tiszta és jól vasalt, mikor cseréltük utoljára az ágyneműt, mit kell vinni a délutáni sulis bulira és van-e ajándék a hétvégi szülinapi zsúrra. A dolgozó férj ugyanis jellemzően felkel, megreggelizik, jó korán, még mielőtt a család többi tagja ébred, mivel szeret korán elindulni, hogy elkerülje a forgalmat és hogy aztán korábban haza is jöhessen, tehát önmagában bekapja a reggelit, aztán huss, se híre se hamva egész nap. Este, ha hazajön fáradtan, megint jobb, ha nem zavarjuk, mert ugyebár korán kelt, egész nap dolgozott és még mindig tele a feje olyan komoly problémákkal, aminek mi a felét sem értenénk. Ennek okán az édesanya úgy rendezi, hogy a gyerekek addigra megvacsoráztak és az ágyban várják az édesapát, hogy az egy odaadó csókot nyomjon a homlokukra és jóéjszakát kívánjon nekik. A lelkiismeretesebbje még megkérdezi a csemetéktől, hogy minden rendben volt-e a suliban és ugye szót fogadtak a mamának. Ezek után férfiasságának teljes tudatában leül a gőzölgő vacsorához, aminek következményeként hamarosan édes álomba merül a tévé előtt, vagy az újság sportrovata felett. Majd eljön a nyári vakáció ideje és a család kérdőn néz az édesapára, hogy vajon miből gazdálkodhatnak. A család feje pedig nagyvonalú és lesz tengerparti nyaralás és új stoplis cipő. A jó feleség hálás pillantást vet hitvesére, mert idén nem kell a bolgár tengerparton a műanyag flakonok között kiterítenie a törölközőjét a földre, hanem a spanyol riviérán a személyzet vezeti a saját napozó ágyához. Hites ura azonban a hotelszobában marad, hogy átnézze az email-eket és a legsürgetőbbekre válaszoljon, mert ha kiteszi a lábát egy pillanatra, azon nyomban minden a fejetetejére áll és jobb azért résen lenni. Viszont megigéri, hogy egy óra múlva ő is tényleg ott lesz a strandon és tollasozik a srácokkal egy félórát, ha a rossz dereka nem szól bele.

Hogy meglennének nélkülünk és a gyerekek nélkül? Nyilvánvalóan meg. Nem is akárhogyan. Magányosan, elhagyatottan, kiábrándultan, életuntan, céltalanul. Kell a család, kell egy feleség, kellenek a gyerekek, kell, aki gondjukat viseli, aki értelmet ad a munkájuknak, aki elismeri a teljesítményüket.

S akkor íme a pénteki rövidke történet:
Sietnem kell az ebéddel, mert a nagyobbik fiamért 1 órára kell a táborba érnem, hogy hazahozzam. Általában nagyon éhesen érkezik, s én nem akarom, hogy egy elárvult szendvicset tömjek bele. Itthon vagyok elvégre, van időm főzni. A kisebbik matematika feladatokkal babrál mogorván a konyhaasztalon. Én még reménykedem, hogy be tudom fejezni az email-t, amit a barátnőmnek írok reggel 9 óra óta részletekben. Közben kiporszívóztam az autót, beugrottam a boltba, kitakarítottam az alsó szinten a fürdőszobát. Mindjárt kész a levélke, de a sütő hirtelen sípolni kezd. Kész a fasírt! Hirtelen mozdulattal kirántom, miközben az email befejező során töprengek. Én balga azonban rossz tepsibe töltöttem a húst, a forró olaj a jobb alsó karomra fröccsen. Egy pillanatra nem is fáj. De mi lóg a karomról? A bőröm! Féltenyérnyi nagyságban mutatja magát a rózsaszín epidermis. Egy perc és lüktetően égni kezd. Ez jó jel, még érzem az ujjaim, de meg kell mutatnom orvosnak. Max, figyelj, nincs semmi baj, csak egy kicsit megégettem magam, elugrom a helyi klinikára, mindjárt jövök és adok ebédet! A nővérke azonban más véleményen van. Csak az amatőr kötésem méretéből úgy ítéli, hogy a sürgősségi osztályon a helyem, ami két várossal arrébb van. De nekem most a fiamért kell menjek!? Hát vigye haza a fiát, aztán menjen a sürgősségire! Ja, vagyis, annyira azért nem vagyok rosszul, hogy elvezessek harminc kilométerre, hogy végre valaki ránézzen a sebemre? Ez talán egy másik blogbejegyzés témája lehetne. Végre ülök a regisztrációs hölgy előtt, aki felteszi a sarkalatos kérdést: "Munkával kapcsolatos baleset?" "Aaa, hááát, vagyis, az úgy volt, hogy húskenyeret vettem ki a sütőből. Tudja én nem is eszem húskenyeret, a családnak készült, és...Mit gondol, a konyha munkahely?" A nővér türelmetlenül néz fel rám a papírjáról. "Ezek szerint otthon történt, nem munka közben.", válaszolja határozottan és kipipálja a megfelelő rublikát. Én azonban ott maradok a bizonytalanságban. Persze, értem én, a biztosítás, meg ilyenek. De hát nekem most ez a munkám. Akár lehetne örökre is ez a munkám, s akkor kitől jönne a megbecsülés azért, hogy tisztességesen ellátom a családom? Ki honorálja meg nekem, hogy ma megint főztem, mostam, takarítottam, vasaltam, hurcolásztam a gyerekeim jobbra és balra, hogy beugrottam a postára, a bankba, hogy még a focistárs gyerekének is kentem egy Nutellás szendvicset, mert velünk jött haza. Hogy meglocsoltam a virágokat a ház előtt, bár az is lehet, hogy utoljára, mert az elmúlt két napban elfeledkeztem róluk?

Nincs szükségem a férjem, a gyerekeim elismerésére mégsem, legalábbis nem minden tizedik percben, amikor valamit teszek értük. Valószínűleg megbolondulnék tőle, ha egyfolytában a köszöneteikkel nyaggatnának. Csupán azt szeretném, ha hallgatólagosan ők is elismernék, hogy az én munkám éppen annyit ér, mint a papa munkája, ráadásul sokkal több veszéllyel jár és sokkal több sérüléssel fizikai értelemben. Ezért cserébe viszont nekem se kelljen lépten nyomon hálálkodnom azért, hogy a család normális materiális igényeit finanszírozza. Azzal teszem lehetővé ugyanis az ő munkáját, hogy biztos családi hátteret biztosítok hozzá. Hogy neki egyébre sem kell gondolnia egész nap, minthogy az irodai feladatait megoldja. Illetve talán még azon, hogy vajon mit teszek elé az asztalra aznap este.

A képet ez év májusában fotóztam Boston-ban egy szombat délután, s csatoltam ezen bejegyzéshez ellenpéldául. Mindazonáltal meg vagyok győződve, hogy a fiatal papák nem a babakocsi tologatástól növesztettek ilyen formás bicepszeket.