A hatodik kör

Lehajol, hogy újrakösse a cipőfűzőjét. Az ismerős mozdulattól egy pillanatra megdermed. A fél térdére ereszkedik, s miközben az ujjai vakon követik a begyakorlott mozdulatsort, körülnéz. Tekintete végigsímít a lustán terpeszkedő fekete aszfalton, s az emlék szöcske lábon ugrik a vállára.  A júliusi nap egy szempillantás alatt tavaszi ruhát ránt. Kihúzzák magukat a körvonalak, a fű szégyenlős zöld tunikába bújik, s az égen fészekrakók cikáznak. Egy másik város, másik pályája várja, hogy megkezdje az első körét.

Talán most mégis jobban kellene vigyázni. Frissen gyomirtózták a gyepet. "Semmi gond, - kiabál oda a kertész. Csak ne lépjen rá!" Kevesebbet futok vagy két körrel. És lassabban. Azt olvastam, aki rendszeresen mozog, az az első hónapokban folytathatja. Elindul. Túl hirtelen történt az egész. A két másik gyerek már olyan nagy volt. Elbizonytalanodtak az első napokban, de amint meghozták a döntést, minden lábújjhegyen libbent körös-körül. Csak a bűntudat ne fintorgott volna óráról órára az arcába, s követte minden hová, mint egy rossz szájíz. Kezdettől fogva szeretettek volna egy harmadikat. Akkor miért torpantak meg mégis? Az első körben derül ki, hogy mennyi erőt kell beosztani a többihez. Igyekszik minden lépésnél puhán érkezni vissza a földre, de sosem sikerül. A köldöke környékén érzi az aszfalt könyörtelen keménységét. Vagy már kettőt futott volna? Nem tud odafigyelni. Csak a szél érinti ismerősen az arcát. Még könnyű lehetne a lába, hogy egyedül legyen. Egy nap aztán le kell állnia. Az első kör rövid és reményteli. Még tele tervekkel, amelyek aligha válnak valóra, de pillanatokra minden érinthetővé válik.

A másodiknál elnehezülnek a végtagok, a mellkasa visszakiabál. Mire fel ez a nagy kapkodás? Ki elől rohansz? Légy türelmes. Sosem volt türelmes. Utazni vágyott. Alig két óra a repülőn, s Párizs zsongja körbe. Fodros házfalak, elegáns emberek, ezer féle sajt a polcokon. A kastélyparkban kezdett fájni. Alattomosan, mintha csak a képzeletével játszana. Semmi az egész, csak fáradt. De néhány perc múlva megállás nélküli forgásba kezdtek a nagyhasú bokrok. Szökőkutak fröcsögtek teleszájjal a medencékbe. A második körben folytogatja a rémület, csak a lábai viszik tovább. Éjfélkörül ment el. Egy idős nő ölelte magához egy idegen kórházi ágyon és idegen nyelven duruzsolt valamit a fülébe. Nem akarta, hogy elmagyarázzák.

A harmadik körnél végre feltekint és megnyugszik, hogy mások is kijöttek.  Új arcokat keres, hogy feledje a fehér krizantém csokrot egy párizsi lakás asztalán, s a két gyerek tekintetét. A harmadik kör gyengéden ébresztgeti a szívizmokat mint egy akaratos nyári kaland. Erőtlen dacolás az idővel. Görcsös feledni vágyás és mohó kék tenger. Hamar végez vele, s a negyedik körben végre megtalálja a ritmust. A pszichiáter elégedetten mosolyog. Új munkahely, sportterápia, tanulócsoport, száguldás a sztrádán. Még odaérhet. Talán nincs késő. A negyedikben felmelegszik, sárga címkéket szúr minden gondolatra, s reméli, az ötödik körben lesz rájuk ideje. De az úgy ragadja magával, mint a szegedi gyors.  Kattog a fülében a saját lélekzete, sorok a pult előtt, elfelejtett zeneórák, szürke arcú emberek. Vágyik, hogy magára maradjon és sírni kezd az egyedüllétben.  Csak az illatok érik el, két álomba izzadt fejecske a sötétben. Már alszanak, s ő még marad.

A hatodik kör a leghitványabb az összes közül. Összeszűkűl a mellkasa. Az oldala szúrni kezd, a bal térde mogorván reccsen. A tavalyi születésnap előestéjére emlékezteti. Mit számítanak az évek, ha fiatalnak érzed magad?  Önámítás az egész. A kor végérvényesen hagyja cserben az embert. Már utazni sincs kedve, s amikor a délutáni nap az óceán túlsó partján ásít rá, végképp összekuszálódnak a dolgok. Legalább a hatodik körön legyen túl. Ezután akár meg is állhat. Elég lehet egy dermedt estéhez képest, vagy űzheti tovább az ábrándokat, ha aznapra összeállnak a csillagok. Lelassítja a lépéseit. Átnéz a drótkerítésen a focipálya irányába. A két fiú kihevülten rohan a labda után. Visszaintenek és ő belekezd a hetedik körébe.

Egy áfonyaszem helye

Gondosan rakosgatom az áfonyákat a kis kosárkákban várakozó tésztára. Csak háromba teszek gyümölcsöt, a többi mind csokoládés lesz. A gyerekek jobban szeretik a csokoládésat és a férjem is. Bár igyekszik elhitetni magával, hogy ösztönösen választja az egészségesebbet, de észre veszem, amint a süteményért nyúló keze egy pillanatra elbizonytalanodik a levegőben mielőtt a maszatos kék muffint leemeli a tányérról. Egy másodpercen múlik az egész. Mint egy gondolat, ami úgy igyekszik kibuggyanni a fejünkből, mint a tűzön hagyott tej, de az utolsó pillanatban kétségbeesve rántjuk le a lábast a lángokról. És bár senki nincs körülöttünk, aki elmarasztalhatott volna az ügyetlenségünkért, ráadásul a tenyerünk is izzik a forró edény fülétől, mégis egy apró elégedett sóhaj tör fel belőlünk. Nem futott ki! Nem terítette be a frissen tisztított tűzhelyet a habos fehér láva, amely azonnal ráég az edény oldalára és a benne maradt tej is csupán szomorú emlékét őrzi a szerencsétlenségnek. Anyám rendszeresen hagyta a gázon sütés közben. Eleinte nagyon bosszantotta a figyelmetlensége, de mostanában egyszerűen csak nagyot nevet rajta. Legalább van mit csináljak sütés után is, mondja és gyors mozdulattal áztatja be az edényt a mosogatóban, hogy ne száradjon rá. Én ettől azonnal összeomlok és többé másra sem tudok odafigyelni, csak arra, ahogy ott toporog türelmetlenül a szégyen- és tejfoltos edény a csap alatt és megrovó pillantásokat vet felém bárhol is legyek a konyhában.

Hitvesem egyszer már próbálta elvenni az utolsó csokoládésat a tányérról, de én résen voltam. Legalább megkérdezhetnéd a gyerekeket előtte, hogy kérik-e! Zavartan rántotta vissza a kezét. Tulajdonképpen már nem is éhes, mondta, csak itt volt az orra előtt és az ember olyan meggondolatlanul tesz dolgokat, ha annyi az egész csupán, hogy utána kell érte nyúljunk. Férfiak, gondolom én. Először többnyire önmgukra gondolnak. Micsoda kemény munka, mire hozzászoktatjuk őket, hogy nem egyedül élnek ebben a világban. Anyám sohasem szólt apámra, ha az utolsó szelet húst vette el. Öt illette az első és az utolsó darab is. Övé volt a lehetőség, hogy válasszon a melle húsa és a combja között. Micsoda megtisztelésnek éreztük, ha ezek valamelyikét tette a tányérunkra. Anyám nem mosolygott rá, de kisimult az arca és a hangjával ölelte meg érte. Nekünk, gyerekeknek pedig feloldódott a gombóc a torkunkban és sietve enni kezdtünk. Ma jó a kedvük. Ma nem fogják végigveszekedni az ebédet. Talán eljutunk a desszertig anélkül, hogy apám akkorát vág az asztalra, hogy a tányérokból kiloccsan a leves.

Süss valamit, kérte a férjem tegnap és én olyan magabiztosan nevettem vissza rá, mintha reflektorok fényében álltam volna a színpadon, miközben a közönség egyhangúlag követeli tőlem, hogy még maradjak. A kérésben valójában azt akarta a tudtomra adni: szükségünk van rád, attól lesz tökéletes a napunk, hogy itthon vársz ránk és amint belépünk a házba, megérezzük azokat a finom illatokat, amiket te varázsoltál, hogy itton legyün benne. Hogy elfeledjük, milyen rideg volt odakinn, hogy bántottak és éhesek voltunk, hogy elbizonytalanodtunk mindenben, amiért odakinn voltunk. Süss valamit, mert neked is kell, hogy érezd, hogy szükség van rád, mert ha mi nem lennénk, akkor most te sem itt lennél és nem ezt tennéd, és az is előfordulhat, hogy sokkal elégedettebb lennél magaddal. A lelkiismeretességedért pedig kárpótol majd, ha hazajövünk és megdicsérjük a süteményt. Azt külön is, hogy áfonyásat is csináltál, mert egy felnőttnek igazán nem illik már csokisat enni.

Mi az az erő, ami ma délelőtt előszedeti velem a keverő tálat, a lisztet, a sütőport és a frissen vásárolt áfonyát a folyó víz alá tartja? Micsoda gépezet munkálkodik bennem, ami felülbírálja minden gondolatom és nem hagyja, hogy a tej kifusson a tűzhelyemen? Miért nem maradtam az északnak vezető úton a reggeli órákban, ami a hegyekbe vezet, vagy fordultam az ellenkező irányba, délnek, ahol melegebb van? Friss áfonyáért kanyarodtam jobbra a boltba. Hazahoztam, és alaposan megmostam őket. Most pedig belerakosgatom a papírkosárkákba úgy, ahogyan az egyik szakácskönyből tanultam. Félig töltöm tésztával a papíredénykéket, aztán óvatosan, hogy ne sérüljenek, ráhelyezem a gyümölcsszemeket. Újabb adagokat merítek a tálból és betemetem a tétován rám meredő áfonyákat. A tetejére is pottyantok néhányat belőlük, de azokat inkább csak dísznek.

Mára egy beidegződött műveletetté vált. Hányszor figyeltem a cipészt vagy a kulcskészítőt munka közben? Szinte elvarázsol a mozgássor tökéletes folyamata, az ember és a tevékenység harmóniája. Olyan biztonságot ad, ha gyakorlott kezeket látok munka közben, hogy nem tudom levenni a szemem. Szinte én is szeretnék beleveszni a végtelenített folyamatba, amelynek a végén valami megjavul, teljesül, de mégsem ez a legszebb benne. Azt hiszem, békességet, rendet találok a rutinos mozdulatokban. Lehet rájuk számítani, s csak ritkán csalódunk bennük. Úgy fonják össze a napjainkat, ahogyan a szimfónia részeit köti össze a vissza-visszatérő dallam.

Megbújok a napi teendőim közé préselve, mint ezek a parányi áfonyaszemek a két réteg muffintészta között, s bár néha szűknek érzem és a sütemény tetejére vágyom, hogy többet lássak, hogy többen lássanak, mégis maradok. Nem értem pontosan miért, de tudom, hogy megérkeztem, itt a helyem. Hagyom, hogy a kezem 180 fokra állítsa be a hőmérsékletet és ha hallom a sípot, beteszem a tésztát pontosan 28 percre. Rá sem nézek miközben sül. A kiáradó illatból meg tudom ítélni, hogy mikor lesz kész. Mint anyám. Csak a sütemény más és a bizonyosság, hogy úgy jutunk el a desszertig, hogy közben nem loccsan ki a tányérunkból az étel.

Ülök a homokban

Tombol a nyár Új Angliában! Nem mondom, nincs negyven fok, de a páratartalom az egekben szárnyal és az ember gyarló módon elfelejti, hogy még június elején is melegre áhíztoztunk. Ha pedig nincs légkondi vagy medence, akkor egy menekülési útvonal van, a tengerpart! Fehér homok, zöldellő buckák, a természetvédelmi övezetben békésen keltető védett madarak és végtelen smaragdzöld víz. Tiszta Hawai, gondolhatná az ember, de amint bokáig gázol az óceánba rá kell ébrednie, hogy a kontinens rossz oldalán van. Miért kell nekem mindig a keleti blokkban kikötnöm? A víz csupán 16-17 fokos. Ez a gyerekeknek, akik az észak-keleti parton nőnek fel, kiválóan alkalmas a pancsolásra. Mi mégis mit összeszidtuk szegény kis Balatonunkat? De legalább meleg volt! Ha nem esett...Mert azért tegyük hozzá, hogy egy szekérre való szerencse kellett ahhoz, hogy a dolgozó az éves rendes egy-két hetes balatoni szabadságát úgy töltse el a tónál, hogy nem kell ideje korán hazacuccolnia az időjárás viszontagságai miatt. De hagyjuk a nosztalgiázást! Csak nem fogok a tengerparton ülve arról ábrándozni, hogy bezzeg Zamárdiban naphosszat áztathatta magát az ember a vízben. A fiúk bezzeg ki-befutkorásznak a dermesztő hullámokba, és még néhány karcsapásra is futja mielőtt ellilul a szájuk. Ők ehhez is hamarabb szoknak hozzá.

A homok viszont meleg és selymes, órákig lehet benne gyalogolni mezítláb. És ha éppen nem kritikus aktívan részvenni a gyerekek játékában, akkor csak ülhetsz a parton és bámulhatod a többieket vagy a nagy vizet. Biztosan tudományos magyarázat is van arra, hogy miért kerül az ember olyan átszellemült hangulatba a tengerparton. Velem legalábbis így van. Minden annyival egyszerűbbnek és magától érthetődőnek tűnik. Elönt az elégedettség már attól is, hogy a tenyerem egyetlen mozdulatával kis dombocskát formálok a homokban. Nem bírom megállni, hogy ne mosolyogjam el magam, ahogy lelkes papák és mamák kitartóan dolgoznak kis ásókkal és vödröcskékke csemetéjük szórakoztatása gyanánt. A profi homokozó szülők ráadásul várformájú műanyagokkal felszerelkezve jönnek, mert azzal még hatékonyabban érhető el a teljesség illúziója. A csemete pedig kétségbeesve bámulja, ahogy apa és anya kitartóan rakják egymás mellé a formákat, míg végre egy egész négyzetméternyi területet sikerül körbeépíteni, amit aztán a gyaloglók áhitattal lépegetnek át. Tessék kérem, így kell minőségi időt tölteni a gyerekkel. Akkora homokvárat építettem neki, amekkorát ez a part még nem látott. Körbe is van kerítve, ahogy kell. Most talán nyugodt lelkiismerettel ülhetek le az újságommal remélvén, hogy leszármazottam teljes biztonságban lesz és egy ideig békén hagy. Mostanában hallottam egy nagyon frappáns kifejezést az olyan szülőkre, akik folyton folyvást ott lebzselnek a gyermekük körül és próbálják nemcsak felügyelni, de aktívan rendezni az életük minden mozzanatát: "helicopter parents". Íme itt túrja a homokot néhány - gondolom magamban.

Én magam sohasem voltam jó homokvár építésben. Talán lány lévén, talán genetikailag nem tudtam három dimenzióban látványtervezni. Hadd ne mondjam, hogy a szüleimnek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy holmi várakat építsenek nekem. Nem volt saját homokozóm sem, de nem is volt erre szükség azon a vidéken. A mi kertünkben a legjobb homokozási idő krumpliásáskor volt. Akkor jó laza és nedves lett a föld, ahogy kiforgatták a felnőttek belőle a krumplit. A bátyám viszont mindig sokkal izgalmasabb és erősebb építményeket formált, ami néha elvette a kedvemet az egész homokozástól. A legjobb az unokahúgomék szőlősében volt mégis. Sokat nyaralatam náluk a vasútállomás mellett. Valami miatt biztonságérzetet adott a bejövő vonatok füttye. Egy évvel volt csak fiatabb mint én, és nagyon összenőttünk. Néha titokban azt kívántam, hogy bárcsak ő lenne a testvérem, akkor nem kellene mindig a bátyám gyönyörű alkotásai mellett az enyéimmel szégyenkeznem. Ültünk az unokahúgommal a szőlőtőkék között és túrtuk a homokot önfeledten két kopott evőkanállal. Együtt játszottunk csak úgy ketten magunkban és közben terveztük a jövőt. Az idő múlását csak a vonatok érkezése és indulása jelezte.

Milyen kár, hogy ezt a fajta idillt a szülő nem tudja megvásárolni a gyerekének! Csak úgy születik a pillanattal mindennemű tervezés és verejték nélkül feltehetőleg akkor, amikor nem hatalmasodunk fölé a mindentudás béklyóival. Ülök a homokban és nézem, ahogy a két gyerekem lyukat váj a földbe. Gátat építenek köré, hogy a hullám ne töltse meg vízzel. A nagyobbiké mindig mélyebb és a gátja biztonságosabb. Már-már ott tartok, hogy a kicsinek én építem meg a védelmet, de meggondolom magam. Nem akarok helikopterszülővé válni. Hát csak ülök tovább a helyemen és tologatom a kezemmel a földet jobbra-balra. Néhány "Piper Plover" iramlik el mellettünk. Ezek verébméretű tengerparti madárkák, a két lábuk olyan fürgén mozog futás közben, hogy szinte alig látni. A partmelletti füves homokban fészkelnek és épp kihalófélben vannak. Itt őrzik a világ teljes állományának 15 százalékát. Remélem, hogy megmaradnak mégis és reménykedem, hogy az én gyerekeim is sokszor átélik majd azt a végtelen békességet a homokban ülve, amikor az idő múlását csak az apály és a dagály váltakozása jelzi.

Popper Péter és a mókusom

Először is elküldöm Nektek egy érdekes blog-nak a linkjét: http://idezet.wordpress.com/category/popper-peter/
Mostanában akadtam rá egy kedves barátnőm levele után, aki Popper Pétertől idézett. Rákerestem és többek között ezt a gyűjteményét találtam. Tele van híres emberek, híres mondásaival, amik gondolatébresztőek és praktikusan összefoglalnak számos olyan mondanivalót, életérzést, amivel mi is - egyszerű hétköznapi halandók - találkoztunk már, csak épp nem sikerült ilyen frappánsan szavakba önteni vagy ha sikerült, sajna nem került kinyomtatásra. Mindenesetre jó olvasgatást a blogban!

Engem megihletettek a frissen talált bölcseletek, és ennek nagyon megörültem, mert csak itt ültem a gép előtt magam elé meredve és bár méteres hullámokban hömpölyögtek a gondolatok a fejemben, egyik sem volt eléggé fennkölt vagy izgalmas, vagy egyáltalán általános érdeklődésre érdemes ahhoz, hogy egy új bejegyzés kerekedjék belőle. Te jó ég - gondoltam -, ilyen lehet, amikor egy írónak nem működik a múzsája és írói válságba kerül. Dehát én egyelőre a két kezemen meg tudom számolni az írásaim számát és máris cserbenhagyott a múzsám? Egyébként is, van énnekem múzsám? Erre aztán eszembe jutott, hogy lassan neki kell fogni bedagasztani a pizzatésztát vacsorához, hogy közben leállt a mosógép, és az is, hogy ha a fiúkat megint elkezdem fociedzésekre hurcolászni, akkor a délutánjaimnak befellegzett, és én megint nem vállalhatok teljes munkaidős állást, mert akkor ki fogja őket taxizni két várossal arrébb? Szóval teljesen hétköznapi dolgokra tudtam csak gondolni. Ez persze nem feltétlenül rossz jelen helyzetemre való tekintettel, hiszen azt jelentheti, hogy egyre inkább érzem magam itthon, ami valójában előrelépés az elmúlt két hónaphoz képest, ugyanakkor egy kicsit szomorú is. Mármint, hogy az ember ilyen gyarló. Csak úgy hagyja, hogy lecsillapodjanak benne egetrengető érzések, legyen az bánat vagy öröm, harag vagy vonzalom. Bármi, ami pedig az adott időben annyira fontos volt, hogy úgy érezte, ezen múlik a boldogulása, hogy nem fogja túlélni ép ésszel.

És mégis. Még azt is elfelejti, hogy miket képes túlélni, hogy miket képes elfelejteni. Ehhez pedig semmi másra nincs szüksége csak sok-sok időre. De ott van az a néhány nap, hét, esetleg hónap, amit mégis ki kell bírni valahogy az örömünkkel vagy a bánatunkkal és akkor kell, hogy legyen valaki, aki hajlandó végig hallgatni, aki mond néhány biztató szót, aki helyetted sírja el magát, aki másodszor is nevet a történeteden, aki kölcsönad, aki megeszi veled az elrontott süteményedet, aki csak ül türelmesen és várja, hogy szóhoz jusson, aztán rájön, hogy nem is akarod, hogy véleményt mondjon, mert te már kianalizáltad a helyzetedet, így aztán csak kér egy teát. És te már attól jobban érzed magad, hogy főztél neki egy teát és azt mondta, hogy ez most jól esett. Kell valaki, aki épp ki akarta takarítani a kamrát, de helyette veled ül és téged hallgat. De vannak dolgok, amit még neki sem mondhatsz el, amit még tőle sem kérhetsz. Akkor az egyik kezed a másikba kulcsolódik és rábízod magad a gondviselésre. És a gondviselés elküldi neked Popper Pétert, hogy legyen múzsád.

Popper Péter pedig arra int, hogy kívülről ne számítsunk megváltásra, hogy akkor válunk felnőtté, ha tudjuk már, hogy sem istenre, sem emberre nem számíthatunk, csak önmagunkra. Ha képesek vagyunk elfogadni, hogy nem vigyáz ránk senki, hogy védtelenek vagyunk. Valóban ilyen magányossá kell válnunk a felnőtt életünkben? Biztos, hogy az egyik kizárja a másikat? Ezért kellett nekem ilyen messzire jönnöm otthonról, hogy egyedül végre sikerüljön a saját lábamra állni? Részben így lehetett. De hozzá kell tenni, hogy bárhol is legyek most, bármivé is válok, a hitem, a családom és a barátaim nélkül elvesztem volna. Ők definiálják a mivoltomat. Való igaz, nélkülük is eléldegélnék. Bizonnyal több időm jutna önmagam építésére és erősítésére, de mit is kezdenék vele?

Azt hittem, hogy összedől velem a világ, amikor ideköltöztünk, hogy ettől nehezebbet még alig éltem át korábban. Aztán úgy alakult, hogy volt, akinek én segíthettem, ha mással nem, hát azzal, hogy meghallgattam. A másik arra vett rá, hogy írjak, és valószínűleg az ép eszemet sikerült ezzel megőrznie. Aztán megint másik a fejfájásaimat csillapította. A mamámnak sikerült a kedvemért nem sírnia a telefonban. A gyerekeim maguk köré tekerték a karom elalvás előtt. A féjrem hagyta, hogy a mellkasán bőgjek és szidjam a honfitársait. A lelkész megjegyezte a nevem, és még aznap e-mail-ezett, hogy megkérjen, mondjak valamit az anyanyelvemen vasárnap a gyülekezetnek. Egy pöttömnyi amerikai mókus pedig költözés után egy pár héttel naponta megjelent a hátsó ajtónk előtt. A fiúk Diónak nevezték el. Nem fog a kezemből enni soha, de ideül tíz másodpercre az ajtó elé, a hátsó lábacskáira áll, a két mellsőt a szájához emeli és tekinget befelé. Nem tudom, miért, de mindig mosolyognom kell, ha látom. Talán mert tudom, hogy számít rám, várja, hogy minden délelőtt kitegyek neki egy kis harapnivalót. Aztán az összeset betömi a szájába és elinal. És még csak végig sem kellett hallgatnia.

Megyek a hegyhez...

Hiába mégis, meg kell újulni. Na nem a tavaszra gondolok, nem is új ruhákra, mégcsak nem is ránctalanító krémekre. A szívem sem fogja többé úgy bírni a tempót a biciklin mint hajdanán. Az eszemnek pedig kimondottan jót tesznek a gyarapodó évek. Épp borsónyi nagyságú bölcsességem mondatja velem egyre többször mostanság, hogy meg kell újítanom a hozzáállásomat. vagy divatos szóval az attitűdömet. Engedni kell - legalább egy darabig -, hogy a kiskamasz fiamnak az orráig lógjon a haja, és 15 másodpercenként hatalmasat dobjon jobbra és balra a fején, hogy lásson. Végighallgatni az újonan letöltött zenéjét az iPod-on, és véleményt is mondani róla. Végignézni egyszer-egyszer egy Spongyabob fejezetet a kicsivel a TV-ben és ha csak Star Wars-os képregényt akar olvasni, hát legyen. Hitelkártyával vásárolni a neten, kipróbálni a wasabi magokat, könyvet hallgatni fejhallgatóval, Skype-olni a barátokkal, belépni egy zöld-klubba és így tovább és így tovább.

Ha úgy érzed, hogy kezdenek a mindennapjaid megfakulni, ellaposodni, itt az ideje a tavaszi nagytakarításnak. Itt az ideje lecserélni a bútorokat (vagy legalább áthúzatni őket), kidobálni azokat a holmikat, amik talán egyszer még jók lesznek valamire, de már egy éve hozzájuk sem nyúltál. Új munkahely, új barátok, új hobbik és még sorolhatnám, de nem sorolom, úgy is érted, hogy nem egy új hajszínről beszélek. Bárcsak elég lett volna, ha vörösre váltok! Ha pedig nem tudsz magadon ilyen módon erőszakot venni, akkor semmi mást nem kell tenned, csak eladni a házadat, az autódat, lemondani a banki átutalásaidat, könnyes búcsút venni a közeli hozzátartozóidtól és barátaidtól és felülni a repülőgépre, ami átszeli veled az óceánt. Ahová megérkezel, ott majd tesznek róla, hogy megújítsák az attitűdödet helyetted. Vakmerő mutatvány vagy sem - ezen vitatkozhatunk egy darabig -, mindenesetre biztosabb a siker. Majdnem olyan, mint elhatározni, hogy gyermeket vállalunk. Emlékszem a bátyám "mindentudó" mosolyára, ahogy a nagy pocakomra nézett. Akkoriban ő hordott haza munka után a bankból. Neki akkorra már kettő lánya volt. "Most mit mosolyogsz?" kérdeztem. "Semmit sem fogok változni attól, hogy gyermekem lesz. Élünk úgy, ahogy eddig. Moziba járunk, éttermekbe, biciklitúrákra, talán egy év múlva már nyaralni is elmegyünk kettesben. Gúnyosan nevetette ki a naivitásomat. Minden más lett. Az életmódom, a párkapcsolatom, még a barátságaim is. A bútorokat pedig hadd ne említsem. Bababarát lett még a pince is.

Hát ez a költözés is ilyen. Egy darabig ragaszkodsz foggal-körömmel a régi dolgaidhoz, de aztán mégis bedarál. És ami kijön a darálóból az is te vagy, csak egészen más formában. Aztán elkezd fűszerezni a környezet a saját szájíze szerint, és a végén azt veszed észre, hogy lelkesen tapsolsz a templomban, ahol bemutatásra kerül egy két apából álló házaspár frissen örökbefogadott kisfia, és Willa Cather-t olvasol, aki köztudomásúan leszbikus írónő volt, ráadásul alig tudod letenni a könyvét. A vasárnapi ebédet pedig a telefonon rendeled meg, mert miért is kell húslevest és rántott húst enni ilyenkor, ha egyszer ez a pihenés napja? Beállsz baseball-ozni a gyerekeddel, bár még kitartasz amellett, hogy ez a világ egyik legunalmasabb sportja. Pusztán azért, mert ezeket a szabályokat csak játék közben értheti meg az ember? Nem azért. Azért mert a gyerekeddel akarsz tölteni egy kis minőségi időt, és ő már érti a módját, és erről beszél egész ebéd alatt, és egy kukkot sem tudsz hozzászólni. A szomszéd pedig a helyi választásokról akar csak beszélni veled és arra sem tudsz á-t vagy b-ét mondani, úgyhogy politika ide vagy oda, el fogod olvasni a legközelebbi helyi újságban, hogy miről is szavaznak.

Így aztán én is megyek a hegyhez. Ez itt úgy is olyan divatos hétvégi program: tömegséta valamely jó ügy érdekében. Én ugyan még csak önös érdekekből indultam el, de lassan itt lesz az ideje, hogy másokért is gyalogoljak, hiszen ott menetel értem is az egyház, az iskola, a kórház, a jövendő munkahelyem és a szomszédom. Közben pedig azért csak megfő a pörkölt is.

Jegy csak oda

Hát persze, hogy nem csak a fánkrecept maradt le a készülődésben. Nem is csupán a kedvenc ételeim hozzávalói nem kerültek lejegyzésre, de elfelejtettem gondolni arra is, hogy leszokjam a "drága kicsi lányom" megszólításról. Meg hogy kivegyék a kezemből a vasalót, vagy hogy azt mondja a mama, hogy "menjetek csak mozizni egyet, majd én lefektetem őket", vagy hogy "fáj még a fejed, gyere, megmaszírozom", és "hagyd, majd átültetem én egy másik cserépbe" és "hoztam neked egy kis frissen fejtett borsót, de ha már itt vagyok, fel is dobom főni". Unod már? Mert én igen. Pedig még két hónapja sem vagyunk itt, és máris fáraszt a felnőtt életem. Pedig itt volt már az ideje...

Az én anyukám 19 évesen lett felnőtt. Őrbottyánból átköltözött Szadára. A két helység alig 15 kilométerre van egymástól, de az akkori távolság 21. századi mértékkel legalább 1 000 km volt. Lehetett volna kevesebb is vagy több, neki akkor már mindent tudni kellett a háztartásról, a gyereknevelésről, a kertről. Mégsem ettől lett felnőtt. Őt a vonat vitte az önállő élete felé 19 évesen. Abban a pillanatban történt a leválás a szüleiről, amikor felszállt arra a szerelvényre, amelyikre visszafelé már nem vett jegyet.

Én repülőn jöttem el. Retúr jegy nélkül és 40 évesen. Pedig úgy volt, hogy a 18. születésnapom környékén válok felnőtté, amikor Egerbe költöztem kollégiumba. Vagy talán amikor az első fizetésemet kapom kézhez. Abban már biztos voltam, hogy az esküvője napján asszony lesz a lányból. Aztán megszületett az első fiam és mégsem történt meg az átváltozás. Eddigre azért már furcsáltam a dolgot. De nem volt hiányérzetem, hiszen ott volt nekem az édesanyám, és én azzal nyugatattam a lelkiismeretemet, hogy neki erre legalább olyan nagy szüksége van, mint nekem. Ez élete értelme. Én úgy leszek a támasza, hogy hagyom, hogy nekem meg ő legyen a támaszom. Igazából eszem ágában sem volt a saját lábamra állni.

Nekem ehhez át kellett repüljek az Atlanti óceánon, pedig mennyire utálok repülni. De még ez a félelmem is hasznomra van most, mert azóta ismét a mamám jó illatú konyhájában ücsörögnék és panaszkodnék, hogy milyen nehéz a gyerekekkel és mennyire sok a munka és mennyire kevés az idő. Hát most itt vagyok és úgy érzem, hogy semmim sincs, csak időm. Időm töprengeni azon, hogy mit kezdjek a későn jött felnőttségemmel. Hogyan tud az ember a lehető legkevesebb sérüléssel leválni a megszokott élethelyzetéről és újat kezdeni úgy, hogy közben még folyamatosan mosolyog is hozzá? Mert itt ám mosolyogni kell!