Hálás vagyok - simonági módra

Köszönöm, Magdi, hogy felkértél egy táncra! Hálás vagyok érte! Azt gondoltam először, hogy keringőzni márpedig én is tudok, az nem tűnik annyira nehéznek, s azonmód elkezdtem pontokba gyűjtögetni a dolgokat, amiért hálás vagyok. Tegnap este olvastam a bejegyzésed, azóta egyfolytában gyűjtögetek és még a felénél sem tartok. Bevallom, tartok attól, hogy túlszárnyalom az olvasók türelmét a listámmal. Ma reggelre be kellett ismernem, hogy mégsem gyerekjáték a keringőzés. Elolvasván pedig mindazt, amit Ti alkottatok ebben a témában, még nehezebb a feladat, hogy ne szajkózzam az általatok leírtakat.

És mégis, mi egyéb marad, amiért hálásak lehetünk mint a családunk, az otthonunk, az egészségünk, a barátaink, az életkörülményeink, a nyugalmunk? Ezek kétségtelenül a leglényegesebbek, és én hálás vagyok teljes szívemből és lelkemből mindezért.

Nekem azonban még egy kérdés motoszkál ezzel kapcsolatosan a fejemben tegnap este óta: Kinek is vagyok hálás? Mert a hála, valójában elismerés valaki felé valamely teljesítményért, amiből nekünk hasznunk származik. Én ezért az összes égi gondviselőmnek szeretnék hálát mondani azért, hogy a mai napon itt gubbaszhatok a kanapén a laptop-ommal az ölemben az Atlanti óceán partján egy gyönyörű kis házban, s várhatom azt, hogy Sam kettőkör rám telefonáljon a mobilján, hála a mobiltelefonokért, hogy elindult haza az iskolából, és mivel ragyogó, napsütéses új angliai őszi napunk van, ezért hazasétál. Amikor megérkezik, megkérdezi, hogy mit ehet. S mivel növekvő szervezete egyre nagyobb porciókat igényel, én legalább három féle uzsonnaötlettel állok elő, amiből ő hármat választ ki. Hála az elektromos szendvicsgépért, hála az azonnal oldódó kakaóporért, hála a szőlőért, ami valahol délen termett és hála a fuvarozókért, akik a helyünkbe szállították. Aztán 3:16-kor Max robban be a házba. Hála az iskolabuszért! Ő általában elfelejt köszönni, helyette mindjárt vagy öt kérdéssel rohanja le az embert. Van edzésem? Van még időm egy kicsit Club Pingvinezni? Áthívhatom a Paolót játszani? Muszáj rögtön leülnöm házizni? És hála a gabonapelyhekért, mert ő nagyjából mindig ugyanazt eszi uzsonnára. Reggelit. És hála a focilabdáért, aminek olyan varázsereje van, hogy százszor inkább választja mint a gépezést. De hála a gépnek is! Mert kishelyen elfér, nem lesz tőle nagy rendetlenség, ha mégis felmászik rá a gyerek, nem fog nagyot esni, ezért biztonságban tudom egyedül hagyni előtte addig a csemetét, amíg elszaladok bevásárolni. És hála az autómért, ami miatt nem kell buszra várnom és azon cipelnem haza a mázsás szatyrokat, mint szegény mamimnak, akinek számtalanszor kellett a vállát megmaszíroznom a két kiló kenyér és három liter tej miatt. Steve általában este nyolckor érkezik. Ő is éhes először, és hála azért, hogy egyáltalán nem érdekli, hogy mit teszek elé, mert minden ízleni fog neki, és meg is fogja dicsérni, még akkor is, ha a pulykát képtelen vagyok puhára sütni, a rizst pedig az esetek kilencven százalékában túlfőzöm. És hála a jéghokiért, a baseball-ért, az amerikai fociért, a teniszért, és nagyjából minden fajta sportért, ami létezik a földön, mert miután evett és meghallgatta a napi panaszaim, az aggodalmaim és a végén kijelenti egy mondatban, hogy "Everything's gonna be all right.", néz egy kis sportot a tévén. Hála a nyugalmáért, a bizakodásáért, a hűségéért, mert enélkül én már feladtam volna a küzdelmet azért, hogy megőrizzem az ép eszem. Másnap reggel aztán elindulnak mind az iskolába, a munkahelyre és én hálát adok a mosogatógépért, a porszívóért, a tükörtisztítóért, mert ezekkel csupán egy óra alatt, látszatra ugyan, de elfogadható állapotba hozom a házat. Ilyen módon van időm felhívni a mamám otthon, akivel, hála a Jajah internetes telefonos szolgáltatónak, egy teljes órát csacsogunk mindösszesen 2 dollár 30 centért. Aztán leülök a géphez, és hála az internetnek, megnézem, hogy minek örülnek, vagy esetleg min háborognak az én barátnőim az óceán túloldalán. Mit olvasott Magdi? Mi vagy ki volt a múzsája Csillának? Milyen fát varázsolt Éva? Mi lett Matt-tel? Sam focistársával, akinek tegnap megrúgták a felyét meccs közben és a kórházba kellett vinnie a mamájának, de hála a röntgengépnek, mára már tudjuk, hogy minden rendben van vele. Ki viszi ma Max-et edzésre és én kit hozok még rajta kívül haza? Aztán egy óra körül, hála az előre szeletelt barna szendvicskenyérnek, és a konzerv tonhalnak, eszem egy gyors szendvicset és aztán várom, hogy megérkezzen Sam.

Ezen felül hálás vagyok az odaadó orvosokért, nővérekét, a tanárokért, a feltalálókért, felfedezőkért, az önkéntesekért, a békefentartó katonákért, a művészekért, mezőgazdasági, építőipari és minden egyéb fajta fizikai munkásokért, a mérnökökért, a segítőkész szomszédokért és szülőtársakért, hálás vagyok mindenkiért, aki hozzájárul ahhoz, hogy biztonságban hazasétálhassanak a gyekeink az iskolából, hogy békében nőjenek fel, hogy majd családot alapíthassanak és ők is hasznos láncszemei lehessenek ennek a felfoghatatlanul kaotikus, de talán mégsem reménytelen világnak.

Az amerikai lány

Ülök egy összehajtható kempingszéken és üres tekintettel meredek a focipályára. Valamelyik gyerek piros felsőben és fekete alsóban az enyém. Egy darabig próbálom szemmel tartani a labda útvonalát, de a figyelmem folyton elkalandozik. Lendületes beszélgetés folyik mellettem és hiába minden igyekezetem, képtelen vagyok nem belehallgatni miután egy karnyújtásnyira ülnek tőlem. Az egyik beszélgető partner egy velem idős anyuka, a másik egy 18 év körüli lány, az unokahúga. Itt tanul az egyetemen Providence-ben. Összefutottak egy rövid találkára, míg a fiaink megbírkóznak a helyi csapattal. Az anyuka csendesen tesz fel kérdéseket a lánynak és kommentálja az elhangzottakat. A fiatal hölgy láthatólag élvezi a nagynéni figyelmét és minden porcikájával beszél. Nekem a lélekzetem is elakad egy-egy hosszú körmondat hallatán, de ő fáradhatatlanul folytatja.

A beszélgetés minden részeletére nem emlékszem, de javarészt arról van szó, hogy mivel foglalkozik jelenleg és milyen tervei vannak a jövőt illetően. A lány egy éve került el massachusetts-i otthonából a rhode island-i egyetemre. Nagyon ideális a távolság, hiszen alig egy és fél óra alatt otthon van, ha épp ideje vagy igénye adódik látni a családját. Egyetemistaként igyekszik minél előbb beilleszkedni az új környezetébe, minél több emberrel megismerkedni és minél több tevékenységbe belefogni. Unalmas perce alig akad. Többé-kevésbé megtervezte az elkövetkező tíz évét, amelyben lediplomázik, belekezd a mesterképzésbe, munkahelyet talál az egyik közeli államban és ha úgy alakul, akkor lesz család is. Egyelőre azonban igyekeznie kell a tanulással, hátha jövőre összejön az ösztöndíj egy másik egyetemen, ahol újabb és érdekesebb kurzusokat vehet fel. Ott csak ösztöndíjas támogatással folytathatja a tanulmányait mivel a szülei azt az egyetemet már képtelenek lennének finanszírozni. Ahhoz viszont szorgalmasan kell tanulnia, mert a sportok terén felmutatott teljesítménye alapján nem számít a bejutásra. Persze, hogy sportol. Imádja a softball-t.

Ez az a pillanat, amikor alig észrevehetően oldalra fordulok, hogy végre szemügyre vegyem a hangforrást. A lány terebélyes. Az arca helyes, tiszta és ragyogó, a haja fényes és erős, de olyan mértékben tölti ki a kempingszékét, hogy szinte én esek kétségbe a felállás gondolatától. Rövid, dundi kis ujjain számtalan gyűrű. Trikója őszinte buzgósággal igyekszik valamelyest takarni dús formáit. Zsákszerű rövidnadrágja önmegadással tűri, hogy gazdája könnyed mozdulattal helyezze jobb bokáját a bal térdére. Lábán a széttaposott strandpapucs már meg sem lep, hiszen itt gyakran a templomba is ebben járnak szülők és gyerekeik egyaránt. Lábujjkörmei szigorú bordóra festve. Fejét öntudatosan veti hátra és beszél teljes hangerővel a pályát nézve.

Az egyetemi évek alatt kötelező adott óraszámban önkéntes közösségi szolgálatot teljesteni. Ebből sok fajta létezik. Obama annak idején így indította politikai karrierjét és most is arra buzdít, hogy akár foglalkoztatottság mellett, akár ennek hiányában, az emberek igyekezzenek találni maguknak időt és alkalmat olyan tevékenységre, amely által lehetőségük nyílik a helyi közösségnek visszaszolgáltatni a támogatást, amit amúgy mindenki természetes módon fogad el attól. Legyen az idősekről, rászorultakról való gondoskodás, oktatási, politikai intézmények, zöldszervezetek segítése, sport- és művészeti rendezvények, gyűjtőakciók szervezése, stb. Tennivaló mindig akad, és ami szintén nem elhanyagolható részlet, hogy a befektetett energiaráfordítás mindenképp megtérül, hiszen jegyezhető az önéletrajzban. A cél kettős: egyrészt a jótett a köz érdekében, másrészt, hogy ne maradjon egy szemernyi elvesztegetett ideje sem egy fiatalnak, ami alatt egyéb rosszaságba keveredhet. Az ilyen jellegű munka személyiségformáló, nem véletlen, hogy kötelezővé tették a felsőoktatásban. Egyébként fizetős munkahellyel is rendelkezik, az egyik helyi élelmiszerboltban kasszás részmunkaidőben. Az egyetemista élet nem olcsó, mégsem illik már ilyen idős korban a szülőket pumpálni zsebpénzért. Különben sem szívesen adnak, sokszor még olyankor sem, ha éppen futná rá, hogy a gyermek megtanuljon önállósodni és kialakuljon benne a rendes amerikai látástól vakulásig munkamorál.

Ülök a kempingszékemen és végre megint megtalálja a tekintetem a fiam. Az arca kipirulva, haja csapzottan hullik a szemébe. Egy pillanatra megáll és kétségbeesve néz körül a pályán. Látszik, hogy elégedetlen. Hiába tesz meg mindent annak érdekében, hogy nyerjenek, mégsem lesz elég. Ezen a meccsen nem. Vesztésre állnak és a szemében még innen a lelátóról is jól látszik a csalódottság. Annyira szeretném, ha még egy ideig élvezetből rúgná a focit és nem csak lelkiismeretességből, de tisztába vagyok vele, hogy már őt is magával rántotta a teljesítményközpontúság, a versenyszellem, az anyagi javak utáni vágyakozás. Lassan arra is kezd ráeszmélni, hogy nem elég a tehetség, a szorgalom, az intelligencia a pályán, ha a játék után nem képes választékosan, összefogottan, magabiztosan kifejezni a jövőre vonatkozó elképzeléseit, egy egyetem sem kap majd utána. Ezen még dolgoznia kell, de az idő sürget, elkezdődött a második félidő.

Senki sem szeret veszteni, ám ha az ember felvértezi magát önbizalommal erre az eshetőségre is, ha bizonyos benne, hogy lehetősége van a győzelemre a következő alkalommal, akkor majdnem olyan, mintha nem is vesztett volna. Akkor mindegy, hogy kövér vagy sovány, csúnyácska vagy ügyetlen, ha színes bőrű vagy tolószékes, van esélye arra, hogy elégedett ember váljék belőle. Legalábbis errefelé így mondják.

A meccs véget ér. A lány fürgén emelkedik ki a székéből és a pálya széléhez siet, hogy biztató szavakkal várja lógó orral közeledő unokaöccsét. Izgalmas meccs volt! Nagyon jól játszottál, olyan büszke vagyok rád! A fiú halványan elmosolyodik. Látszik, hogy igyekszik nagyfiúsan viselkedni és szikráját sem mutatni elkeseredettségnek. Ő már a jó úton halad, - gondolom magamban - lássuk, hogy áll az én fiam!


(A kép forrása: www.paulnormansell.com)

Anna ruhája

A húsvétból amerikai szomszédaink nem csinálnak nagy felhajtást. Nem dekorálják túl a házakat, a kerteket. Ugyan néhány elárvult műtojás ott himbálózik a hideg éjszakáktól rettegő fákon vagy lazán elszórva a serkedő gyepen, de többnyire annyi mutatkozik a készülődésből, hogy leszedték végre a karácsonyi díszeket, leporolták a tavalyi, műanyag, tavaszi koszorúkat és egy óvatlan pillanatban kiakasztották a bejárati ajtóra. Nehéz időket élünk. A húsvéti nyúl is megszorító csomagot tojik. Engem ugyan egy cseppet sem zavar, hogy ilyen szerényen lopakodik az ünnep az otthonokba, rábízva mindenkire, hogy milyen távlatokba akarja vinni. Az üzenet talán így szól idén: a külsőségek helyett munkálkodjunk a spirituális elmélyülésen, az olcsóbb. Soha jobbkor egy kis böjtölés. Ha az ember templomjáró, akkor ott úgy is értelmet kap nagypéntek. Ha nem, akkor sincs komoly gond, munka után lehet készülődni egy vidám hangulatú első piknikre a szabadban.

Történhet úgy is, hogy az ember leányának van egy anyósa, aki 800 áldott kilométerre lakik és ebben az évben úgy adta a sors, hogy éppen ezen a hétvégén ünnepelte a 80. születésnapját. Hitvesem családja ritkán fut össze teljes létszámmal, mivel a távolságot ebben az országban nem azzal a parányi európai kávéskanállal mérték, amit itt nem is ismernek és a négy testvér három különböző államban él, a mama pedig a negyedikben. A jóhír azonban az, hogy a 800 kilométer mind déli irányba visz Virginiáig. A világ eme részén a tavasz igen kellemes és szemetgyönyörködtető. Javában virágzanak az aranyeső bokrok, rózsaszínben és fehérben pompáznak a gyümölcsfák. Egyszóval, teljesen olyan mint otthon, csak talán a sok esőtől még zöldebb a fű, még bujább a természet. Ez valamelyest kárpótol a tíz órányi zötyögésért a forgalomban és - a gyerekek legnagyobb örömére - a "fast food" ebédért.

A ritka nagy találkozások elkerülhetetlenül sok stresszel járnak. Az elvárások, a különbözőségek, az ismeretlenség, az idegenség. Ám ha átvészeljük az első néhány órát, akkor az együttlét öröme a többszörösével ajándékoz meg a fáradozásunkért. Az idő pedig ilyenkor is sebesen telik és kár lenne azzal tölteni, hogy feszengve üldögélünk órákon keresztül egymás gyerekét dicsérgetve, hogy milyen nagyot nőttek, amikor itt vagyunk a környék egyik legnívósabb bevásárlóközpontjától egy karnyújtásnyira. A new york-i házaspár valósággal a központtal egybeépült hotelben szállásolta be magát, így ők egyszerűen átsétálhatnak a nagy szárnyasajtókon a "shopping" Mekkájába és Szezám tárulj...! Várjatok! Mégis csatlakozom a női csoporthoz, a fiúk iTouch-ot mennek ugyanis vásárolni az Apple Store-ba. Attól bármi érdekesebb lesz. Pontosan mit keresünk? Egy új "prom" ruhát a 17 éves unokahúgunknak. Hát persze! Az izgalmas lesz! Most ne hagyj cserben drága jó képzelő erőm! Milyen egy "prom" ruha? Kétségbeesve futamodom régen látott moziélményeimhez (American Pie) és kezdem összerakni az eseményeket a ruhákkal. Ági Nénikém, úgy örülök, hogy velünk jössz és segítesz! Hát még én! Csak pörgessetek meg a tengelyem körül százszor és talán a végére annyira szédülök majd, hogy elfelejtem, hány "prom" ruhám NEM volt. Mire azonban felocsúdok a történelmi kalandozásból, addigra ott állunk a báli ruhák tarka mezejének közepén, és sógornőim kérdő tekintete szegeződik rám. Melyiket próbálja fel Anna a kedvedért? Az én kedvemért? Egy pillanat, igen, mindjárt meglesz, máris. Ezt. Ezt a zöldet. Zöld ez egyáltalán?

A "prom" elnevezés a promenád szó rövidített változata és bizony Európából származik, pontosabban az Egyesült Királyságból, ahol szezonális komolyzenei koncerteken jelentek meg a hölgyek és urak. Az amerikaiak elsősorban iskolai bálokra kölcsönözték a szót. Középiskolától függően tartanak Junior és Senior Prom bálokat jellemzően egy évben egyszer. A Junior Prom a 11. évfolyam bálja, a Senior Prom a középiskolát elhagyók búcsúzó bálja, azaz olyan mint a mi szalagavatónk. Ez véletlenül sem jelenti azt, hogy a lányok és fiúk röpke két év alatt letudják a bálokat, hiszen tartanak ilyen nagyestélyis eseményeket a helyi futball (amerikai foci) csapat hazaérkezéséért a szezon végén, a "Sweet Sixteen" születésnapokon, és még ki tudja milyen egyéb indokkal. Minél több bálra jut el az ifjú hölgy, annál több alkalma lesz hercegnőnek öltözni. A fiúk már nem annyira rajonganak a szmokingért, amit jellemzően bérelnek erre az alkalomra. A "prom" ruhát azonban illik megvásárolni. Mert ha valakinek nincs báli ruhája, az cserélgetni sem tudja a későbbiekben, ha a család már végleg nem bírja anyagilag a húsz és száz ezer forint közé eső ruhadarabok finanszírozását. Különösen, ha a cseperedő leányzónak évente minimum három bálra sikerül beverekednie magát, vagyis meghívást kap egy ismerős vagy akár ismeretlen ifjú lovagtól. Ehhez nem feltétlenül szükséges, hogy együtt járjanak vagy a bál után kényszerből fussanak néhány randit. A "date", azaz a randevú- vagy bálpartner viszont kötelezően meg kell jelenjék az esemény előtt a lányos háznál, hogy kikérje és az est után kötelessége hazakísérni. Közben gondja kell legyen arra, hogy az illető hölgyemény nem éhes, nem szomjas, eleget táncol, egyszóval nem unatkozik túlságosan, és semmiképpen sem marad szalma a bál végére. A lányok olykor összegyűlnek az egyik kiszemelt háznál és teszik meg a szükséges előkészületeket az estére. Ide jön a fodrász, a kozmetikus, esetlegesen a varrónő. Cserélgetnek kellékeket, cipőket ("prom" cipők!), vagy az utolsó pillanatban a ruhát. Közben kattintanak néhányat a telefonjaikon és elküldik a fotókat a jelen nem lévő barátnőknek a biztonság kedvéért, nehogy véletlenül hasonló ruhákban jelenjenek meg, vagy tragikusan sok legyen ugyan abból a színárnyalatból.

A "prom" ruha földig ér, selyem, vékony pántos, vagy pántnélküli, nyitott hátú, gyöngyökkel díszített, de mindenképpen szexi, nőies, gyönyörű vagy botrányosan ízléstelen, amitől szóbeszéd tárgyává válhat, ez azonban nem feltétlenül baj. Sok múlik rajta, hiszen általában a bálon választanak Prom Queen-t, azaz bálkiránynőt, amit a lány mintegy védjegyként hordozhat magával élete végéig. Arról nem is beszélve, hogy a siker további báli meghívásokat hozhat magával és újabb, izgalmasabb "date"-eket, sőt, potenciális barátot.

Anna fáradhathatatlanul cserélgeti magán a ruhákat. Néhány közülük önmagában tetszeleg, üresen, ridegen. Némelyik akkor kel életre, ha végre kitölti egy lány törékeny vagy - teszem azt - nem törékeny, de mindig erőtől, fiatalságtól sugárzó alakja. Mi hárman, Anna édesanyja és két nagynénikéje, elgyötörten, de mosolyogva várjuk az öltöző fülke előtt. Tulajdonképpen úgy is mindegy, hogy mit vesz fel. Fiatal, okos és vidám, de a ruha, ha mégis megtaláljuk az igazit, hercegnővé varázsolja. Ha csak egy éjszakára is. Tündöklő lesz.

Én már rég nem számolom, hány darabot próbál fel, hány üzletet járunk végig. Az órákat viszont igen. Három. Három órája kószálunk a fénylő ruhák között tétován és keressük a tökéleteset. Aztán egyszer csak meglesz. Állítólag szilva színű. Szadán ilyen színű szilva bizony nincs, pedig hétszilvafás falunak hívták. Nekem inkább ciklámen, de mit értek én ehhez. Csak azt látom, hogy tökéletesen áll rajta. Olyan odaadóan öleli át a lány alakját és válik eggyé vele, mintha erre várt volna egész életében. Hogy az övé legyen, hogy kiemeljen minden szépséget, amit látnia kell a világnak és eltakarjon mindent, ami megronthatja a harmóniát. Hát persze, hogy a new york-i nagynéni halássza ki az egyik sarokból. Neki ugyan nincs gyereke, de imád vásárolni. Minden unokahúgának ő választ ruhát. Én fellélegzem. Vár az ebéd, utána egy kényelmes fotel és egy tea. Mehetünk. Ám Anna bizonytalan. A többit is látni akarja. Az összeset. Átautózunk a másik bevásárló centrumba. Itt egy kék selyem ruha nyújtózik vágyakozóan utána. New york-i sógornőmnek ez tetszik jobban. Én kitartok a szilva mellett. Anna úgy vesztegel a tükör előtt, mintha a pap előtt állna, miközben a reménykedő vőlegény az "igen"-jére várakozik. A boldogsága múlhat rajta. Patt helyzet. Végre az édesanya menti meg a vásárlás hajótöröttjeit. Elvisszük mindkettőt, majd a barátnők eldöntik, melyik legyen a szerencsés választott, a másikat pedig megpróbálják visszavinni. Az eladónő belemegy az üzletbe. Neki mindegy, csak vásároljon már valaki.

Két ruhával érkezünk haza. Én nem tudom eldönteni, hogy a fáradtságtól, az éhségtől, vagy a milliónyi fényes ruhától szédülök, de amikor Anna egymás után próbálja magára ismét az otthonmaradottak kedvéért a két költeményt, olyan önelégülten nézek rajta végig, mintha legalábbis magam varrtam volna őket. A szilvaszínűt mindenesetre. A kék hidegnek tűnik. Nem egy ilyen fiatal, meleg szívű, mosolygós lány színe. Mondom én, aki csak mesékben olvastam hercegkisasszonyokról. Még csak nem is álmodtam arról, hogy azzá válhatok, ha csak egy éjszakára. Ezek a ruhák azonban nagyon is valóságosak és mégis egy álom részei. Az amerikai álomé.

Egy vasárnapi ebéd allegóriája

Itt ülök a kanapén és úgy érzem magam, mint a gonosz farkas, akinek a hasát - miután kiszabadították belőle nagymamát - termetes kövekkel tömték degeszre, hogy mozdulni sem bírt. Csakhogy az én hasamat ma ebédre az American Barbique nevű vendéglátó ipari egység töltötte ilyen iszonyúan nehézre. Ráadásul tiszta elmével döntöttem az ételtúladagolás mellett, ezért mást nem is vádolhatok jelenlegi rossz közérzetem kialakulása okán. Néma megbánással kell elszenvednem a kellemetlen következményeket. Egy pillanatra ugyan megfordul a fejemben, hogy beperelem a vendéglőt mivel nem figyelmeztettek előre, hogy gyenge gyomrúak csak a saját felelősségükre fogyaszthatják a menüben felsorolt bármelyik fogást, ez olyan divatos errefelé, de nincs kedvem a herce-hurcához.

Most bizonyára pironkodnom kellene, mert mindez egy marhapörköltön, csülkös bablevesen és töltött káposztán felnőtt rendes magyar vidéki ember szájából istenkáromlásként hangozhatik. Sajnos azonban sok víz lefolyt azóta a Rákos-patakon, hogy én utoljára végig ettem egy kiadós szadai disznótorost. Pedig a mai napig tisztán hallom a párnám alól Foltos névre hallgató kedvenc disznóm fület és szívet szaggató visítását a hajnali félhomályban. Hogy tehetik ezt vele? - sirattam őt el teljes magányomban a párna alól. Azzal mindvégig tisztában voltam, hogy rokonszenvet talán, de könyörületet semmi esetre sem fogok kapni. Valójában nem is vártam el, hiszen két óra múlva megérkeztek az unokatestvéreim és hogy Foltost már délelőtt tíz órakor pecsenye formájában láthattam újra a tányéromon, egy cseppet sem zavart. Megéheztünk a játékban, s a friss pecsenye illata elfeledtetett minden tökéletesen boldog percet, amelyet kedvenc háziállatom hátának vakargatásával töltöttem, miközben ő jóízűen csámcsogott a vájúja felett. És ez még csak a tízórai volt. Az unokatestvérem a disznó főtt fülét kedvelte jobban, így nem volt vita.

A kiadós magyar konyha gátlástalan élvezete sokunk számára sajnos már a múlté. Telnek az évek és egyre inkább cenzúrázzuk, hogy mit eszünk, mennyit eszünk, mikor eszünk. Arról nem is beszélve, hogy hol eszünk. Mert amíg az ember lánya vagy fia fogja a fakanalat és saját kezűleg teremt az alapokból valami ehetőt, addig valamennyire biztonságban érezheti magát, hiszen nagy a valószínűsége, hogy tudatosan úgy állította össze a menüt, hogy azt később ne kövesse biztosan egy nagy pohár szódabikarbónás víz. És mégis van az úgy, hogy ki akarunk rúgni a hámból, de legalábbis nem kívánkozik aznap a tűzhely mellett álldogálni ebéd előtt és két órányi kóstolgatás, szagolgatás után úgy leülni az asztalhoz, hogy minden érzékszervünk tökéletesen megtelt a készülő ebéd molekuláival. Elcsigázottan hajolunk a tányérunk fölé és tökéletesen tudjuk, hogy amint a szájunkhoz emeljük a kanalat, milyen ízek árasztják el az ízlelőbimbóinkat. Hiányzik a meglepetésszerű, a váratlan, a meglepő, az izgalmas, a döbbenetes, a kiszámíthatlan első falat. Ott érezzük minden egyes harapásban a verejtékünket, az időnket és a gázszámlánkat.

Egy pillanatig nem vagyok pedig az otthon készült étel ellenzője. Hogyan is lehetnék, amikor a hét hat napján én főzök a családomnak és büszkén állítom, a konyhaművészetem nem pusztán abból áll, hogy felmelegítem a konzerv- vagy gyorsfagyasztott élelmiszert. Ám a hétből legalább egy napon szeretném átélni én is annak az első falatnak a drámai tetőpontját, majd az azt követendő mosogatásnélküli katartikus letisztulást.

A hetedik napon, ami európai mércével többnyire vasárnapra esik, tisztelet a muzulmán vallásúaknak, akiknél péntekre, de a többség azért mégiscsak vasárnap szabadnapos, és azért nem keresztényt mondtam, mert az Államok is keresztény ország, de a vasárnap az itteni naptár szerint a hét első napja, egyszóval azon a bizonyos pihenő napon, amelyet kötelességteljesen nyugalomban kellene töltenünk, mi magyar asszonyok (és alkalomadtán férfiak, valóban hallottam már ilyenről, de személyesen még nem mutattak be egymásnak) jó korán felkelünk, hogy még templomba menetel előtt olyan állapotba hozzuk az ebédet, amelyből aztán fél óra alatt forrón gőzölgő húsleves, rántott karaj és petrezselymes burgonya lesz ecetes salátával. De hagyjuk ki a templomot a pihenőnapunkból, és gondoljunk azokra a vasárnapi ebédfőzőkre, akik esetleg más progammal töltik a "szabad" délelőttjüket. Déli harangszóra annak az ebédnek ott kell illatoznia az asztal közepén vagy örökre a lelkünkön szárad a lustaságunk és a hazafiatlanságunk. Nándorfehérvárnál az őseink az életüket sem féltve diadalmaskodtak a törökön, hát mi legalább úgy áldozzunk a haza oltárán, hogy pontban 12 órakor kész ebédez parancsoljuk a ház népét és rendes házi kosztot merítünk a tányérjukba.

Anyukám a mai napig üres tekintettel néz körbe maga körül, amikor nálunk ebédel (ami sajnos utoljára tavaly augusztusban fordult elő), ha 12 óra 5 perckor még se híre se hamva a vasárnapi három-négy fogásnak. Ilyenkor hiányérzetét igyekszik valami félreérthetetlen tevékenységgel leplezni, mondjuk kezébe fog egy újságot és szemüveg nélkül kezdi olvasgatni. "Mama, most reggeliztünk és vasárnap szeretünk egy kicsivel később enni valamelyik közeli vendéglőben. Majd meglátod, milyen jól esik, hogy nem neked vagy nekem kellett felette görnyedned egész délelőtt!" És az én mamám odaadóan mosolyog vissza rám, amely mosolyban az üzenet a következő képpen olvasható: "Kislányom, hogyan is tudnék 65 év után hozzászokni valamihez, amit nem értek, ami idegen, ami kényelmetlen, de érted meghozom ezt az áldozatot is és eszem egy órával később, legyen az bármi, csak csigát ne etess velem soha, vagy legalább ne mond el a végén, hogy az volt."

Drága Mama, tudom, hogy Te átlátsz rajtam. Egy éve élek itt és még mindig értetlenül nézem, hogy ezek az amerikaiak vacsorára esznek ebédet és ebédre esznek vacsorát. Hogy nem főznek teát a gyerekeinek, csak ha lázas betegek. Kakaót csak este isznak és palacsintát csak reggelire esznek. De hétvégén szeretnek reggelit enni ebédre és olyankor nem is tudom, hogy vacsorára mit esznek. Minden üdítőt jéghidegen isznak, de forró kávét szorongatva próbálnak vezetni és mobiltelefonálni egyszerre. A nők viszont kizárólag salátán élnek, vagy olyan kolosszális méretű adagokban eszik a sültburgonyát hamburgerrel, hogy nézni is rossz. A fériak és a gyerekek közben iszonyatos hangon csámcsognak! Eleinte azt hittem, ez olyan kulturális örökség, mint az araboknál az étkezés utáni böfögés, amely a szakács iránti tiszteletadás jele, de nem. Egyszerűen csak nem tanultak meg csukott szájjal enni. Nyersrépát tunkolgatnak mogyorókrémbe és pillecukorral szórják meg a kruplipürét. Édes a savanyú uborkájuk és savanyú a paradicsomlevesük. Ebéd előtt a vendéglátó sajtot és sóskekszet kínál körbe, hogy elverje az éhét a társaságnak és azok kevesebbet egyenek.

Elrontottam a gyomrom az American Barbique-ban, ez egyszer már biztos. Pedig tudhattam volna, hogy mire számítsak. Mégis igyekeztem magammal elhitetni, hogy ha lassan is, de már képes vagyok megemészteni. Úgy tűnik, még eltart egy ideig. Nem is panaszkodhatok a körülményeimre, most én eszem az ő asztaluknál. Ha másképp nem megy, hát iszom később egy nagy pohár szódabikarbónás vizet.

Díszpárnák eladók

Ha az ember új helyre költözik, nehéz elkerülni, hogy ne kelljen egy-két új holmit beszerezni az új otthonába, hiszen a hurcolkodás megkönnyítése végett sok dologtól megszabadult. Azon túl, hogy ez anyagilag mennyire nem éri meg, én mégis azt gondolom, hogy ez hasznos. Annak idején megszállottan tanulmányoztam a Feng Shui lakberendezési alapelveket. 2000 táján ez igen divatba jött és valóban sok segítséget nyújtott egy új házba költöző embernek, ha fogalma sem volt, hogy hogyan rendezze azt be. Hová pakolja az ágyát, milyen színeket használjon a falon, ne legyenek éles sarkai az asztalnak, tegyen egy-két "mozgalmas" tárgyat passzív helyekre, hogy a "chi", azaz az energia folyamatosan és egyenletesen tudjon áramolni. A Feng Shui egyik elve szerint viszont az is jót tesz a ház lakójának, ha elavult, megunt, kopott vagy felesleges dolgaitól időnként megszabadul, és néhány új elemet épít be környezetébe, ami megújulást hozhat a mindennapokba, biztosítja a jó egészség megőrzését, stb., stb. Valóban nem a Feng Shui előnyeiről szeretnék most beszámolni, bár meggyőződésem - azok után is, hogy a láz elmúlt -, hogy sok hasznos, megszívlelendő ötlete van.

Szóval költöztünk, méghozzá át az óceánon és ha az embert nem a vállalata cibálja át a túlsó partra, hanem önként vállalkozik a nagy feladatra, akkor - eléggé nem elítélhető módon - igyekszik annyi holmijától megszabadulni, amennyitől csak lehet, és csak épp a legszükségesebbeket bepakolni a hatszámjegyű kamionba. A túlparton aztán hosszas várakozás után megérkezik a teherautó és egyből valahogy kisebbnek és szerényebbnek tűnik a benne rejlő holmi, ami alig néhány héttel ezelőtt a tökéletes otthont töltötte meg. Pedig milyen jó újra látni az ismerős tárgyakat! Egyenként kell kézbe venni minden darabot, ami azért odahaza is megtörténik egy rendes festés alkalmával. De most mégis minden olyan furcsának és idegennek tűnik a kezedben. Nézel körbe-körbe az új házban, hogy találj neki helyet és találsz, de olyan árván áll dédanyád öntött vasalója az új posztján, hogy szinte megsajnálod. Majd csak megszokja. És akkor egyszercsak elfogynak a dobozok, pedig mégcsak nem is érzed úgy, hogy kész vagy, hogy megtelt a ház, hogy ismét körbevesz az otthonod, amit hetekkel ezelőtt szétbontottál. De talán nem elsősorban azért, mert minden olyan bizonytalanul áll még az új helyén, hanem leginkább, mert a fele holmid hiányzik. Azoknak remélhetőleg valaki más látja mostmár hasznát, és ez a gondolat valamennyire kárpótolja a hiányukat. Ha sikerült a honvágyrohamot gyorsan kiheverni, akkor tisztán látod, hogy a házad félig üres. Egyáltalán nem otthonos vagy akár barátságos, és itt az ideje egy-két dolgot összevásárolni, hogy legalább az illúziót megteremtsd addig is. Meddig is...?

A vásárlás gondolatától valószínűleg legtöbb nőtársam (és talán néhány férfi is, már hallottam ilyenekről!) egy kicsit izgatott lesz. Kötelező "shopping"! Kell ettől több? Ez nem is Amerika, ez Mekka! Hm!? Nem túl szerencsés párosítás, de Isten őrizzen, hogy politizálni kezdjek, mikor végre egy ilyen vidám témát boncolgatok! Pedig a humorérzékemre, higyjétek el nagy szükség lesz a továbbiakban. Pusztán két dolog nehezíti meg célom elérését. A házat, ahol nagyjából egy évig tervezünk maradni, béreljük. Ki tudja, milyen lesz majd az igazi otthonunk? Egyébként pedig hol találok én itt olyan dolgokat, amik majd összhangban lesznek a már meglévő berendezésekkel, legalábbis azzal a kevéssel, amivel már rendelkezünk, és amelyek - hogy is mondjam -, annyira nem illenek az összképbe már most? Hitvessel elhatároztuk hát, hogy tényleg csak a legszükségesebb használati tárgyakat vesszük meg egyelőre, a többit majd csak akkor, ha már a jövőbeni házunkban leszünk. A pirítós sütő és a gereblye még elég könnyen is ment, hanem elérkeztünk a házvásárláshoz.

Most megint azt gondolhatjátok, hogy ez milyen izgalmas kaland és valóban. Sokkal felemelőbb érzés végre nekem végig sétálnom vadidegen emberek otthonán fitymálkodva mint fordítva. Ám mégis az idegösszeomlás szélén érkezem haza minden egyes háztűznézés után, mert ahogy belépek bérelt kis lakásunkba, egyre inkább tűnik csupasznak. Pedig próbálom a fejemben az ott lévő berendezési tárgyakat az enyéimmel felcserélni és elképzelni még hozzá majd azokat, amiket majd a jövőben szerzünk be, de egyelőre nem megy. Járom végig az idegen szobákat és nem tudom levenni a szemem a bútorokról, a függönyökről, a szőnyegekről és az ágyakról. Főleg az ágyaktól tudok teljes melankóliába esni. Nagyon szépek az ágyak. Magas, faragott vagy kovácsolt ágyfejjel, és ágyvéggel. Gyönyörű takarókkal és legalább hat díszpárnával, amelyeknek az anyaga színben harmonizál a függönnyel és a szőnyeggel, de néha a lámpabúrával is. Az a teljes összeomlás, ha már a lámpabúra is ugyanabból az anyagból készült, mint a függöny. Aztán minden folytatódik a szuterénben, ahol kis játszóház van berendezve a lánygyermeknek, a fiúra pedig vár a kismotorja, a kenuja, a biliárdasztal vagy csak egy egyszerű kis házimozi. Mire a ház végére jutok, már szédül a fejem a rengeteg homitól. Az ingatlanos hölgy általában látja rajtam, hogy kétségbe vagyok esve, de megnyugtat, hogy a lakók már közben át is költöztek egy másik ingatlanba, ezeket a holmikat igazán gyorsan ki tudják rámolni, ha sürgősen szeretnénk birtokba venni. Ez megnyugtató! Remek! De akár maradhatnak is, a mi holmiainkat addig bepakoljuk a vendégszobába. Ott is elférnek.

De a kultúrsokknak még nincs vége. Délután beugrom a patikába, hogy csomagoló papírt vegyek születésnapra (közben vettem észre, hogy a pirítós sütőt akár itt is megvehettük volna, na majd legközelebb), de a lábam megáll a műanyag sütőtökök előtt. Jövőhéten Halloween! Narancssárga még a sörnyitó is. De nem ez az, amitől ismét enyhe szédülés fog el. Giccset láttam otthon is eleget, na jó nem sütőtökformájút, de minden mást és száz különböző illatú gyerta várja a magyar vásárlókat, ha a megfelelő illat az, amely tökéletessé varázsolja az ünnepet. De a magyar ünneplő közönség talán még nem tudja, hogy igazán meghitt hangulatot, csak "gyömbéres süti" illatú vagy "frissen sült kenyér" illatú gyertyával kelthet. Őszinte leszek, nem tudtam választani. Sütőtököt mi is vettünk, az otthon is volt mindig, és Ipswich messze földön híres a gyönyörű "pumpkin"-jairól. Kifaragjuk, gyertyát is teszünk majd bele. Csak olyan illatmenteset, hogy ne keltse azt az illúziót, hogy friss kenyeret sütöttem. Pedig sütöttem, de banánosat. Annak pedig egészen más az illata.

Ezen a héten nem megyek házat nézni. Inkább elolvasok néhány cikket arról, hogy mik az okai a pénzügyi válságnak, miért szabadulnak meg az emberek a nagy házaiktól. Hogyan próbálják pénzzé tenni mindazt, amit hitelből összevásároltak, és időközben rájöttek, hogy nem képesek a törlesztő részletet fizetni, most pedig még a munkahelyük is bizonytalanná válik. Persze megtették, mert megtehették. Lehetőséget teremtettek a bankok, a befektetési intézetek. Őket szidjuk jobb híján és nem gondolunk arra, hogy talán egy-két díszpárnával kevesebb is elég lett volna.

Két világban

Augusztus óta motoszkál a fejemben Magdi kérdése, amit az "Olimpiai bikini" című bejegyzésemhez írt: "Hány év idegen országban élés után veszted el az eredeti nemzetiségedet (a lelkedben lévőt), illetve melyik országhoz kell lojálisnak lenned 10, 20, 30 akárhány év után?"

Az idei olimpiai játékok számomra legemlékezetesebb fénypontja a férfi vízilabdacsapatok döntője volt. Biztosan nem kell egyikőtöket sem emlékeztetnem arra, hogy a magyarok és az amerikaiak legjobbjai csaptak össze Kínában az aranyért. Két oka is volt, hogy nagyon örültünk annak, hogy végignézhetjük a meccset. Egyrészt azért, mert - az amerikai csapat döntős lévén - itt is elejétől végéig közvetítették az eseményt, másrészt és első sorban azért, mert a magyarokkal kellett megküzdeniük az amerikai pólósoknak. Kis családunk izgatottan fészkelte be magát a tévé elé és elkezdődtek a találgatások, a megjegyzések, a beszólások. Ezekből rögtön ki lehetett találni, hogy ki-ki közülünk melyik oldalon áll. Steve pókerarca semmit sem árult el, de tudtuk, hogy megszokott diplomatikus magatartása mögött mégis ott rejtőzik az elkötelezettség fogadott hazája iránt, amelyet hites feleségével örökölt. Persze az is lehet, hogy csupán a kisebbel való szolidalitás késztette és készteti azóta is arra, hogy ne mindig honfitársai mellett álljon ki. Én legalábbis szeretem ilyen romantikus ruhába öltöztetni az amúgy nehezen megfejthető gondolatait. Nagyobb fiam, aki korábban vízilabdázott két évet, rendíthetetlenül állt a magyar csapat mögött. De azt hiszem, nem csak emiatt. Bár rá szemmel láthatólag pozitív hatással volt új környezete és a fiúban olyan energiák szabadultak fel, amelyekről azt sem tudtuk eddig, hogy ott rejlenek, benne már mély gyökereket eresztett bölcsőhazája. A kisebbik viszont úgy indított, hogy neki valójában mindegy, ki nyer, ő így is, úgy is jól jár. Hát most mondjátok erre, hogy nem erőteljes és nyerő politikai attitűd? Azért én mégis helyén valónak éreztem, hogy rendre utasítsam és választásra késztessem. Szabad egy anyának ilyet tenni? Biztosan nem, de hát mondta valaki, hogy én tökéletes anya vagyok? Mégis a gyermek volt az, aki e kényes helyezeten felülkerekedett és logikusabban tudott érvelni mint én. "Most itt vagyunk, mama, most az amerikaiaknak kell szurkolni." És én teljesen kétségbeestem. Hát az első kilenc éve, amit Magyarországon töltött így semmisül meg alig pár hónap leforgása alatt? Tudom, az én dolgom, hogy a magyarságtudatot napról napra elevenen tartsam a gyermekemben, de lehetséges ezt megtenni egy idegen országban hosszú távon?

A meccs nagyon izgalmasan kezdődött. Fej fej mellett dobálta a gólokat a két csapat. Ne felejtsük el, hogy ez az amerikai "team" a szerbeket verte meg az előző napon. Olyan agymosáson estek át a jenki vizilabdázók az új edző, Terry Schroeder, vezetésével a felkészülési időszakban, ami 30 év után döntőbe juttatta őket. Nem tántorodtak meg a még itt is elismert aranyéremtartós magyar csapattól sem. Tényleg hittek abban, hogy megnyerhetik ezt az olimpiát. És az én fejemben már ott mocorgott a kérdés, amit meg sem lett volna szabad fogalmazni: Lehet, hogy veszthetünk ellenük? Ezt az aranyat is elviszik a többi százzal? A tízpercenként beadott riportokból pedig hullámokban hömpölygött az amerikai sportolókból a küzdeni vágyás, a kitartás, az önbizalom, de ezekről már korábban írtam. A magyar csapat azonban életre kelt (Mit nem adnék, ha hallhattuk volna, hogy Kemény Dénes mivel "injekciózta" be a fiainkat a szünetben!) és megnyerte az aranyat. Hát mégis sikerült nekik! - lélegeztünk fel a tévé előtt mindannyian. A kisebb fiam szerint minden egyes aranyat, amelyet a vízipólósaink nyakába akasztottak egyenként kellett volna hozzászámolni az ország teljesítményéhez (a végére azért ő is a magyaroknak szurkolt...). És valóban, megérdemelte volna mindenegyikük az egyénenkénti elismerést.

Telt, múlt az idő, és én egy igaz történetekből álló kis könyvecskét olvasgattam. A visszaemlékezéseket olasz bevándorló családok leszármazottai írták. A mesélők többnyire harmadik generációs férfiúk és nők voltak, akik mind sikeres karriert futottak be az Egyesült Államokban és mostanra már boldogan élnek hűen őrizvén sok nehézséget átélt őseik kalandjait az új hazában. Az egyik történet címe pedig ez volt: "Azt hívom apámnak, aki ennem ad." Gondolom, nem kell hosszasan magyaráznom a cím burkolt üzenetét. A történet nem igazán támasztotta alá a súlyos címet, de a cím maga elég volt, hogy ismét elgondolkodtasson afelől, amit a kisfiam a fenti meccs kezdetén mondott, azaz hogy mi most itt élünk és az ittenieknek kell szurkoljunk.

Azt gondolom mégis, hogy én már nem tudnék "átállni" és micsoda szemfényvesztés lenne bármi mást mondani ilyen rövid idő elteltével! De a fiúkat hagynom kell, hogy annak a csapatnak szurkoljanak, amelyiket ők választják ki. Egy gyerek nem akar más lenni, mint a többi. Ösztönösen érzi, hogy az egységben az erő, hogy a barátokat ebben a korban még nem a különbözőségek vonzák, hanem a hasonlatosságok. És együtt sokkal jobb játszani mint egyedül, és még a Skype sem tudja felülmúlni az együttlabdázás mámorát. Amikor a magyar iskolánkban búcsúzkodtunk néhány ismerőstől, az egyik tanár így kiabált utánam: "Vidd magaddal Toldit!" Hát persze, hogy magammal hoztam Toldit. De tudod, egylőre ott lapul az egyik doboz mélyén. Egyrészt azért, mert még nincs könyvesszekrényünk és amíg béreljük a házat, addig nem is dobozoljuk ki sok olyan holminkat, amire nincs napi szinten szükségünk. Másrészt pedig azért, mert most E. B. White-ot olvasunk kötelező olvasmányként. Toldinak várnia kell a dobozban arra az alkalomra, amikor már megerősödtünk annyira az itteni mindennapjainkban, hogy összeszorult torok-mentesen leszünk képesek "az elmúlt időkről" emlékezni, ahogy Arany kezdi.

Nem tudom, hogy 10, 20 vagy akár 30 év múltán mit fogok majd Magdi kérdésére válaszolni. Egyelőre úgy veszem észre, hogy ahogy az idő múlik, úgy erősödik bennem a hazatudat, ami azért is érdekes, mert foggal-körömmel igyekszem itt megtalálni a helyem és ez az ország ad most ennem. Mennyivel könnyebb lenne a boldogulás, ha pontosan úgy beépülhetnék mint egy kő a falba? Vannak dolgok, amiket már megértek és elfogadok és vannak, amelyeket meg sem akarok próbálni. Az az idős bácsi is, akiről írtál, Magdi, 40 évesen jött mint én és 55 év után sem tudott a kérdésre válaszolni. A fent említett olasz történetek egyik írója, Enoe Di Stefano, pedig ezt írta: "Mi sono sempre domandata perche il fato abbia voluto dividere la mia vita tra i due mondi. Oggi non me lo chiedo piu..Non ho ancora trovato una risposta e penso che non la potro trovare mai perche...non esiste." Magdi, Te értetted, de a többieknek segítségül íme a fordítás: Állandóan azt kérdeztem magamtól, hogy a sorsnak miért kellett az életemet két világ között megosztani. Ma már nem kérdezem ezt többé...Még nem találtam meg a választ és azt gondolom, hogy soha nem is fogom megtalálni, mert...nem létezik."

Az olimpiai bikini

Ti nézitek? Mi is nézzük. Ők pedig, az erősek, a bátrak, a fiatalok, szorgosan küzdenek Kínában a porondon, akarom mondani a sportmezőkön. Az ember azt sem tudja, hogy sajnálja-e őket vagy épp ellenkezőleg. Persze sportja válogatja. A maratonfutókért például nagyon tudok izgulni és a gimnasztikáért, az atlétikáért, a vizes sportokért. Az elismerésemet vagy csodálatomat a strandröplabda játékosai azonban nem nyerik el. Pedig ők is izzadnak emberül, de valahogy mégis túl egyszerűnek tűnik ahhoz, hogy az ember elhiggye, hosszú évek kemény munkája van benne. Lehet, hogy pusztán a tapasztalatlanság beszél belőlem. Előre is elnézést kérek azoktól, akik komolyan tudják venni ezt a sportot. Már én is a tanulási folyamatban vagyok.

Itt Amerikában mindenesetre nagy becsben tartják a homokos röplabda játékosait. Elsősorban azért, mert igen jók benne a honfitársak. Esténként, ha az embernek még van energiája lerogyni a TV elé és ébren maradni egy félórácskát, jobbára csak ezt nézheti az olimpiai játékokat sugárzó tévéadón élőben. Közben pedig bejátszák a játékosokkal készített interjúkat, amiben megtudhatjuk a homokos röpivel kapcsolatos kritikus információkat, mint például azt, hogy a lányok miért is labdáznak egy apró kis bikiniben az olimpián. Hogyan kell a kis szerkót profi módon kiválasztani, és miért kell, hogy az ember lánya vagy fia Kaliforniában szülessen, hogy igazi sztár váljék belőle. Higyjétek el, nem csak a tengerpart miatt! Persze az is fontos tényező, de hát valljuk be, a belga és svájci csapat sem vallott szégyent Pekingben, pedig úgy gondolom, hogy a tengerpartjaik éppenséggel nem a legideálisabbak az év 11 hónapjában a gyakorlásra. A svájciaké különösen nem... Hm? Igazán lényeges viszont, hogy az ember ne feszengjen a fürdőruhájában. - mondta az egyik röpis leányzó. Ő igazán megszokta, hogy egy szál semmiben ugrál a parton, a többiek pedig bámulják. Ez nagyon jelentős, mert ha csupán azon izgulsz, hogy épp a fenekedet nézik meccs közben, akkor szinte biztos, hogy a lecsapásaid nem jönnek be. Szóval kell eme sporthoz egy kevéske exibicionizmus is. Itt az egyik sztárfiút például úgy hívják, hogy a "Professzor". Nincs ám ebben semmi cinizmus. Egyszerűen olyan lexikális tudása van a sportról, amelyért itt már kiérdemli a megtisztelő jelzőt.

Na jó nem ütlegelem tovább a szegény amerikai röprabdásokat és rajongóikat, bár kétlem, hogy az én kritikám fogja lerontani az eredményeiket, ettől sokkal jobban el vannak látva önbizalommal. Valóban sokat tanulok az amerikai olimpikonok keménységéből, kitartóképességéből, versenyszelleméből és magabiztosságából, ami jellemzője nemcsak a sportolóknak, de szurkolóiknak is, ha megint általánosíthatok, ahogyan az embernek sosem lenne szabad, hogy tegye, de milyen nehéz mégis nem meg tenni, amikor minden utcasarkon ez köszön vissza. Hadd maradjak egy pillanatra még a röpinél. Az egyik meccsen az amcsi fiúk legalább három ponttal maradtak le a spanyol fiúkkal szemben és én már kezdtem titkon reménykedni, hogy ha nem is kis hazám fiai, de legalább az európai vér kerekedik majd felül. Hát nem. A béka bizonyos hátsó feléből is képesek felküzdeni magukat a jenkik. De ezt láttuk az úszókkal is és a gimnasztikás lányoknál is. Itt megint idézni szeretném az egyik USA-beli toronyfutó versenyzőt: "Tudjátok, ez egy nagyon kemény sportág egy amerikai számára, mert épp az ellenkezőjét éled át futás közben, mint az amerikai álom, vagyis a kényelem, az elégedettség, az öröm, a könnyedség. Épp, amikor úgy érzed, hogy már nem bírod tovább, akkor kell egy akadályt átugrani és beletoccsanni a vizesárokba." És valóban, mennyivel nehezebb lehet egy amerikainak elérni ugyanazt az eredményt néhány sportban mint egy kínainak.

Nem tudom, hogy láttátok-e a Fehér tenyér című magyar-kanadai koprodukcióban készült filmet? Nagyon elgondolkodtató történet. Nem mesélem el a tartalmát, ami nem is igen jelentős a filmben, hátha mégis egyszer megnézitek. Számomra - mint volt tanárnak - különösen az a megdöbbentő belőle, hogy egymásnak ellentmondó tanítási módszerekkel hogyan lehet elérni ugyanazt az eredményt az ifjú sportolónál. Csakhogy amíg az egyik módszer megtöri a tanítvány lelkét, addig a másik inkább gazdagítja és erősíti. Belekukkantanék azoknak a 13 és fél éves kínai kislányoknak a lelkébe, akik véletlen csak második helyen végeznek majd Pekingben. Ráadásul azt feltételezem, hogy a film a sportot csak egy allegóriaként használta. Én nem panaszkodhatom. Nekem csak egy méretes köves gyűrűvel verte a fejem az alsós tanítónénim, amiért bal kézzel szerettem volna írni. Írni ugyan megtanultam, de sosem merném grafológusnak megmutatni.

De hova is akarok kilyukadni mindezzel? Választ keresek a fiam kérdésére: Mitől ilyen jók a kínaiak és mitől az amerikaiak? Hát tessék anyukák és apukák! Az én gyenge próbálkozásom pusztán abban merült ki, hogy a kínai egy nagyon fegyelmezett nép. Keményen és kitartóan edz. A sok emberből talán könnyebb is kiválasztani a legtehetségesebbeket. Az amerikairól nem mondhatnám el ugyanezeket. Viszont az önbizalmuk, az ismertségre, elismertségre és győzni akarásra való törekvési vágyuk olyan erőkkel vértezi fel őket, ami sok esetben legyőzhetetlen.

De jönnek majd a vízipólosaink, és akkor mi sem csak nézzük őket, hanem komoly erőkkel szállunk be a ringbe, vagyis a medencébe! Addig pedig szurkolhatunk Togónak, Mongóliának, a litvánoknak és a többi kicsinek, hogy nekik is jusson a jóból. Vagy csak úgy szurkolhatunk önmagunkért, hogy ébren maradjunk a meccs végéig vagy hogy másnap legyen erőnk újra kezdeni a napot és befejezni is. Interjú nélkül, érem nélkül, bikini nélkül, de olyan elszántsággal, mint egy olimpikon.

Türelem

Pazienza. Ez volt az egyik első szó, amit megtanultam olaszul. Lépten nyomon használják a csizmaországban olyan helyzetekben, amikor az ember nem igazán tud a körülményeken változtatni, s bár szeretne, erre nem adódik lehetősége. Nincs mit tenni, el kell fogadni türelemmel. Ha magyarul azt mondom valakinek, hogy "türelem", akkor inkább azt érzem a szóban, hogy nyugi, várj egy kicsit, mindjárt megkapod, hamarosan úgy lesz, ahogy szeretnéd csak idő kérdése. Az angol "patience" szó is talán ezt a jelentést hordozza. A magyarban és az angolban feltehetőleg ott lesz a kiérdemelt jutalom a várakozás végén, de az olasz az elfogadásra ösztökél. Ez tulajdonképp meg is felel - ha szabad ismét általánosítanom - az olasz temperamentumnak. Ne aggódj semmit, barátom, ha jobb lesz, ha nem, azt fogjuk szeretni. Mennyivel nehezebb ezt, vagyis "pazienza"-t gyakorolni az embernek önmagára, amikor pedig háborogni szeretne, lázadozni, visszakiabálni. Még sincs semmi értelme. Márpedig számosan vannak olyan helyzetek, amelyeken biztosan nem segíthetünk az ellenszegüléssel, és mégis megtesszük.

Előre elnézést kérek, hogy megint egy templomos példát hozok, tudniilik ez egyelőre a legszilárdabb közösségem itt, ahová tartozom, ahol tudnak rólam. Szóval keresztelő van. Gyönyörű gömbölyű kisbaba, sok mosolygó ember, és a várakozás arra a csodára, amikor vízzel érinti a gyermek fejét a lelkész. Ahonnan én jövök, Szadán, ez az első legfontosabb esemény egy ember életében. Az összesen két sákramentum (szentség) egyike. Régen itt nem illet az édesanyának addig templomba mennie, ameddig a gyermeke nem volt megkeresztelve. Mostanra persze sokat változtak a szokások. Az én gyerekeim is a saját lábukon mentek be és jöttek ki a templomból a saját keresztelőjükön. Szóval ott ül az előttünk lévő sorban a keresztelő család apraja nagyja, de mindenek előtt a fiatal pár a babával. Az édesanyán egy pántos póló, egy rövid szoknyácska és egy strandpapucs. Az édesapa is hasonlóképpen "slamposan" öltözve, csak nem pántos pólóban és szoknyában (bár lassan az sem lep meg). A nagymama az egész liturgia alatt hátrafelé fordulva beszélget egy ismerősével. Egy nagybácsinak tetsző fiatal férfi egyfolytában zokog. A barátnője erőteljesen masszírozza a hátát megnyugtatásul. Én pedig fel vagyok háborodva. Alig bírom megállni, hogy ne kérjem meg őket, hogy hagyják abba a csevegést, figyeljenek oda, ez róluk szól, hozzájuk szól. És különben is, miért jöttek ide, ha nem értenek az egészből semmit? Szeretném hazaküldeni az édesanyát, hogy öltözzön fel az alkalomhoz illően, a fiatalember pedig ne ezen az eseményen jöjjön rá, hogy elrontotta az életét, a barátnő pedig ne itt győzze meg arról, hogy még nem késő, és minden rendbe jöhet, ha mégis részt vesz az AA (anti alcoholist) csoport első beszélgetésén. És nem tehetem, nem utasíthatom őket rendre. Pazienza-helyzet. Ott fortyogok mégis és próbálok türelmet erőltetni magamra. Mi közöm nekem ezekhez az emberekhez egyébként is? Még viselkedni sem tudnak. Nincs bennük semmi tisztelet a többiek irányába és önuralom magukon. Fel sem fogják a jelentőségét annak, ami velük történik. És én imátkozzam értük? Hát fognak ők valaha imátkozni majd énértem? Ez volt valószínűleg az első és utolsó alkalom, hogy itt láttuk őket a padokban ülve.

Aztán a következő vasárnapon én állok ott kinn a pulpitus előtt, én vagyok a "porondon" nagy önelégülten a "tessék, így néz ki egy édesanya a templomban" ruhámban. Igazgatom a hajam, betűröm a fiúk ingét a nadrágjuk derekába, szedegetem a pihéket Steve zakójáról. Ott állok, és nem merek átszellemülni, mert különben rögtön elbőgöm magam. Akkor eszembe jut a keresztelő család és a saját felháborodásom, türelmetlenkedésem velük szemben és csak állok ott szégyenkezve. Még jó, hogy nem jelenik meg látható formában az arcomon. Én ettől érzem jól magam a bőrömben, mármint hogy felvettem a hosszú virágos ruhámat. Ő pedig a strandpapucsában elégedett.

A mamám is ezt mondja mindig: ne akard folyton megváltoztatni a világot. Ő is csak elfogadásra kér, türelemre. Hogy ez mennyire nehéz, te jó ég? Pedig az üzenet a szószékről még többet kér. Azt kéri tőlem, hogy szeressem ezeket az embereket "mindent eltűr"-ően. És én beleizzadok a próbálkozásba, hogy szeressem a tinédzser focibírót, aki azzal gyanusítja a földön fetrengő fiam, hogy csak színleli a fájdalmat a pályán, hogy szeressem Steve új barátjának feleségét, aki előre felszólítja a gyerekeim, hogy csokis fagyi után nehogy a fehér díványára üljenek, a vérvételes nővért, aki azzal gyanusít, hogy pusztán a zöldkártya megszerzéséért akarok hozzámenni az amerikai férjemhez, a vizsgabiztost, aki azért rúgott ki a vezetési teszten, mert enyhén neki tolattam az útpatkának. Pazienza. - gondolom magamban, mert egyelőre kevés reményt látok arra, hogy nekem ez valaha sikerüljön. Hallom, amint anyatársaim vitába szállnak most velem mondván, hogy a gyerekeinket így szeretjük talán. Őket igen, hiszen ők a mi részünk. Nem inkább mégis önmagunkat szeretjük olyan önzetlenül bennük? Szégyenkezem, de az égieken kívül csak otthon hagyott ebünk jut az eszembe. Fogó kutya tudott bennünket így feltételek nélkül, alázatosan és soha el nem fogyóan szeretni. Elfogadni minket embereket olyan tökéletlennek, amilyenek vagyunk. Persze könnyű volt neki, ő nem tudott különbséget tenni egy közönséges strandpapucs és egy valódi bőr, Lorbac szandál között. Neki mind a kettő egyformán ízlett volna...

Nők és mások

Már említettem korábban néhány szóban a meghökkentő eseményt a templomban, amikor egy két férfiből álló házaspár mutatta be 18 hónapos Guatemalából örökbefogadott gyermekét a gyülekezetnek. Nekem valóban nagy meglepetést okozott, de úgy tűnt, hogy a gyülekezet többi tagjának nem igazán. Ők persze már korábbról ismerték a párost. Ott ülnek minden vasárnap délelőtt a padban a többnyire idősödő templomjárók között és hallgatják az igét. Nem kis büszkeséggel állíthatom, hogy hosszú utat tettem meg odáig, hogy előítéletek nélkül fogadjam el azonos neműek házasságát és gyermekvállalását, de amiatt még egy darabig pironkodom, hogy kezedetben olyan szilárd meggyőződéssel álltam ellent az érveknek. Az érveket pedig saját férjem állította velem szemben. Azt hiszem, hogy nagyon sokan voltak (vannak?) odahaza, akik velem értettek egyet akkoriban. Pedig történetesen lettek volna pozitív ellenpéldáim a saját tarsolyomból és tényleg nem kellett messzire mennem. A saját falumban is élt egy férfipáros gyerekkoromban. Nagyanyámnak volt "asszonytársa" a szomszédban. Józsi bácsinak hívták. Ott üldögéltek minden nap délután a körtefa alatt és megbeszélték a szokások női témákat: főzés, kerti munkák, szomszédok, stb. Befogadták őket a szadaiak, ahol élték anoním életüket kettesben békességben életük végéig. Hányszor gondolok mostanában rájuk? Hányan lehetnek vajon még otthon, akik nem merik felvállalni másságukat és élnek mint egy számkivetett a "szégyenükkel" mint egy nagy teherrel a hátukon.

De a fenti történet csattanóját még el sem árultam. Múlt vasárnap bennünket is tagokká avattak a templomban. Megható esemény volt kinn állni felvirágozva az oltár előtt és végre megint érezni a valahova tartozást. Énekeltek, tapsoltak nekünk, rázták a kezünket és magukhoz ölelt bennünket az új gyülekezetünk minden részvevője. Nem fogok most hosszan azon töprengeni, hogy mennyire szívből jövő volt és mennyire nem. A lényeg úgy is az, hogy akkor és ott nagyon jól esett mindannyiunknak. A tiszteletes asszony néhány szóban bemutatott bennünket. Rólam elmondta, hogy Magyarországról jöttem, és hogy hiányolom az otthoniakat. A végén volt egy kis szeretetvendégség, amikor is a fent nevezett fiatal férfipár egyik tagja (magas, igazán jóképű férfiú - csak ezt sajnálom, tudjátok - hogy ezekről lemaradnak hajadon nőtársaim), odasétált hozzám, és elmondta, hogy édesanyja és édesapja is magyar, ő viszont már Amerikában született. Tessék, hát nem kicsi a világ?!

Hosszú évtizedek teltek el Martin Luther King híres "I have a dream" beszéde óta, ami az amerikai polgári jogok mozgalom híres eseménye volt (mellesleg az is egy nagy menetelés során), mégis nézzünk csak oda, mára egy színesbőrű elnökjelöltje van a demokrata pártnak! Én ugyan csak kétszer-háromszor hallottam Obamát beszélni, de valami döbbenetes szónoki tálentummal és meggyőző erővel rendelkezik. De ez itt nem a reklám helye, a politika pedig tényleg nem a kenyerem, mégis valamiféle büszkeség tölt el, ha hallom, mert ő is kisebbség ebben az országban, mint most én. Hillary Clinton is az lett volna, sőt McCain is az tulajdonképpen a kora miatt. Három olyan ember elnökjelöltként, akikkel gondban lettek volna az európaiak. Ez tény. EU-s pályázatokat írtam korábban. Ezekért a személyekért mind külön pont járt volna a pályázó cégnek, ha teszem azt nem csak alkalmazza őket, de még tanfolyamra is elküldi, mert akkor már hosszú távon kötelezi el magát a kisebbség irányába. Hillary sem járt messze a céljától. Történelmet írt még így is, hogy júniusig húzta az eredményei alapján. Tulajdonképp rá is büszke vagyok, mint nőre. Persze azért még nem tart ott ez az ország sem, hogy nő legyen az elnöke, de ami késik, nem múlik. Komolyan vették, még akkor is, ha egy egész világ csámcsogott a magánéletén a Monica Lewinsky ügy miatt. Én valószínűleg a föld alá bújtam volna szégyenemben.

Igérem, nem politizálok tovább, de higyjétek el, nem lehet ez elől itt elmenekülni, ez vesz körül lépten-nyomon, és ragad az emberrel az utca porával. Mrs Clintonról azonban fontos volt említést tenni, mert ezen töprengésem témája nem csak az azonos neműek elfogadása, hanem a nők felé való viszonyulás mássága is az új hazában. Azért e két kisebbségről írok, mert romákat szinte egyáltalán nem látni a környéken, afrikai-amerikai is kis arányban él (5% Massachusetts-ben), főleg Ipswich-ben, a "yankee" városkában - ahogy néha hívják. Nő viszont van bőven. Most pedig még én is itt vagyok és előbb-utóbb be kell illeszkednem közéjük. Így hát vizsgálódom. Nagy vonalakban ennyit sikerült megtudnom nőtársaimról: egyáltalán nem könnyebb itt sem nőnek lenni, családot ellátni, jó munkahelyet találni, megvalósítani önmagukat. Itt is nagy dobra verik, ha egy nő jelentős eredményeket ér el a munkája terén, sportban vagy egyebütt. De egy nőnek akkor is bizonyítania kell, ha otthon marad a gyerekekkel. Akkor azokból legyen legalább három, és mellette vállaljon el sok-sok önkéntes munkát az iskolában, a városházán, a könyvtárban, a szociális otthonban és így tovább. Csillogjon a lakás, rendezzen rendszeresen jótékonysági összejöveteleket, legyen kemény minden izma és vásároljon bioélelmiszereket. Egyszóval ne legyen egy pillanata sem, amit nem valamiféle közhasznos teendővel tölt ki. Közben pedig legyen folyton jókedvű, kedves, segítőkész, humoros, jól értesült és viszonylag jól öltözött. Azért csak "viszonylag", mert ezt még európai mércével nézve meglehetősen alul teljesítik, de nemzetközi tapasztalatuk kevés lévén, nem tudnak eme hiányosságukról. Ha viszont egy nőnek itt unatkozni van ideje vagy csupán öncélú tevékenységet végez, akkor kiszolgáltatottá és jelentéktelenné válik, ami pedig maga a megsemmisülés. Én a magam részéről egyelőre belefáradok abba is, hogy megpróbálom őket jellemezni. Félre ne érts, kis arányban esnek nők az abszolút ideális kategóriába, de szinte kivétel nélkül mindegyik oda akar eljutni. Ha pedig mindez hosszú távon is reménytelennek látszik, akkor egyszerűen egyik-másik gyengének ítélt sajátosságát kompenzálni fogja valamely egyéb kiemelkedő tulajdonságával. A cél mindenképpen, hogy egy nő legyen öntudatos, határozott, önálló és magabiztos. Egyszóval legyen olyan, mint egy férfi. Csak jobb illatú. Ez pedig csak egy jó parfümön múlik...

Mosolyterápia

Valóban nehéz megszokni, hogy állandóan molyogni kell, mert állandóan rád mosolyognak. Én legalábbis nem hiszem el, hogy mindenkinek mosolyoghatnékja támad attól, hogy velem találkozik. Különben is, semmi okot nem szolgáltattam arra, hogy ilyen jókedve kerekedjék tőlem. Akkor meg minek fárasztja magát azzal a hamis vidámságával? Azt hiszi talán, hogy nekem ettől könnyebb lesz bármi is ebben az országban? Hát nem. Én nem fogok csak úgy bedőlni ezeknek az önáltató olcsó örömöknek. Nekem nyomós okom kell legyen arra, hogy jókedvem legyen. Márpedig a csomagszállító fiú, az utcai gyalogos, a portás, a postás, a főbérlő, a szomszéd, a focistárs-szülő és a kasszás engem ne kérdezgessen úton útfélen arról, hogy hogy vagyok és várja el mindenképpen, hogy jól legyek. Na persze ő is jól van és nagyszerű napunk lesz mindkettőnknek. Hát ez nem megy ilyen könnyen ott, ahonnan én jövök és a hozzám hasonszőrűeknek sem megy ilyen könnyen, még akkor sem, ha ide pottyantotta őket a jó vagy a rossz sorsuk. Nekünk az élet nem habostorta ám, hogy csak úgy vagdalkozhassunk a mosolyokkal mindenkinek, aki véletlenül elénk vetődik.

Nem mondom, jobb, mintha rám sem nézne, vagy éppenséggel rám mordulna, hogy az nincs és nem is lesz. Vagy hogy adjak aprót, mert ő aztán nem váltja fel a tízezresemet. Vagy hogy megint késtem és legközelebb inkább ne is jöjjek. Nem esett jól az sem, amikor a szülőtárs hangos rosszallását fejezte ki, mert az én kevésbé tehetséges gyerekemet támadónak tették be. Később kerek perec felszólított, hogy "ne szövegeljek neki vissza". A postás pedig biztosan nem csöngetett kétszer, de talán egyszer sem. Így hát be kellett menjek a csomagomért a postára, ahol sorban álltam 20 percet. Láttam az ablakból, ahogy bedobja a cetlit a postaládába. A szomszédom pedig határozottan megkért, hogy neki aztán ne hurcoljam oda a saját leveleit, mert ő nem szorul rá a rokonai támogatására. Itt nincs apelláta. Ezek őszinte és tárgyilagos megnyilvánulások. Semmi mesterkéltség és félreérthető gesztusok. Ettől máris jobban érzem magam. Az meg pláne nem érdekli a kasszást, hogy hogy vagyok. Igaz, engem sem érdekel, hogy ő hogy van. Ezt anélkül is látom, hogy megkérdezném. Kimerült és életunt. A napunk pedig olyan lesz, amilyen lesz. Attól biztosan nem lesz jobb, hogy ő szép napot kívánt nekem. Ilyen csodákban nem hiszünk. Majd csak túléljük valahogy ezt is, és az már elég jó lesz.

Nem dőlök be nekik, hidd el. Csak azért mert visszamosolygok és megkérdezem, hogy hogy van, az még nem azt jelenti, hogy átálltam. Tudom én, hogy ez csak tömegpszichózis. Mosolyterápia. Olyan mint a hamburger és a sör. Minél nagyobb adagot adnak, annál jobban lelassul tőle az ember gondolkodása. Ha meg még mosolyognak is hozzá, akkor az élet tényleg szép, és nem panaszkodunk. Jöhet bármi. Mert azért itt is csak emberek élnek. Itt is küszködnek a tűzzel, a vízzel, az Alzheimer-kórral. Itt is csak túléli milliónyi ember a napját, de mintha többet mosolyogna hozzá. Nekem mégse mondja azt, hogy így könnyebb. Talán két perccel ha könnyebb. Aztán megint két perccel, ha a postás aznap hoz valamit. További öt perc a boltban. 60 percnyi mosoly a fociedzésen! Számolod? Alakul a napom, bajtárs. A végén még azt is meg fogom próbálni, hogy reggelenként elmondom a tükrömnek, hogy fiatal vagyok, most kezdődik az életem legizgalmasabb része, és ma reggel megint tele vagyok önbizalommal és energiával. Aztán rámosolygok a tükörképemre és szép napot kívánok magamnak. Állítólag, ha az ember sokat ismételgeti, egy idő után elkezd benne hinni. Állítólag. Azért erre még várhatnak, engem más fából faragtak! Egyelőre azonban csak mosolygok, elégedjenek meg azzal.