Át a Kiserdőn

A Kiserdőn keresztül ballagtak, anya meg a lánya, mint annak idején, és a Kiserdő szinte alig változott. Azóta sem nőttek benne ritka fák, csak akác, mogyoró, elvétve egy tölgy vagy hárs. A homokos ösvény mellett, a napos foltokon apró fehér virágok nyíltak, csak úgy a maguk örömére. A lány csodálkozott, hogy azóta sem lepte el a gaz és még elindultak rajta az emberek gyalogosan, mint most ők, hogy a végén az új temetőnél bukkanjanak ki. Nem volt hosszú, talán tizenöt perces séta a főúttól, és nem is olyan sötét vagy félelmetes, mint Dante erdője. Legalábbis nappal nem az, éjszaka meg mindenütt sötét van.

Az anya bicegett egy kissé mióta tavaly télen ráesett a térdére. A fák közé érve emlékek szaladtak köré. 

- Ott találták meg, egy kicsit beljebb - szólalt meg váratlanul.
 
- Kit? - követte a lány az anyja tekintetét.
 
- Az Icát. Tele ment kulanccsal a teste, alig volt észnél. Most meg milyen szép családja van.
 
Már majdnem kiértek a túloldalra. A fák megritkultak, felerősödött a szél. A temetőben különben mindig fújt, és már itt elkezdte.

- Nem normális dolog ennyire szeretni, Mama.

Az anya erre felnevetett és támaszt keresve a lányába karolt.

- Végül mégis mind odaveszünk benne.

A kilátóban 2. rész

Ez volt az egyetlen hely, ahonnan látni vélte a tájat, amit tizenöt éve maga mögött hagyott. A felfoghatatlan méretű eget, ami kék szemével figyelte az ügyetlen mozdulatait. A váci hegyeket, amelyek úgy magasodtak a messzeségben, mintha határt jelölnének: ne láss, ne álmodj tovább! És a falu két templomát árbócként meredezni a dombok hullámai között.

De vajon látják-e őt azokon a fehér vitorlákon üldögélve a galambok, amikor a tyúkólat pucolja fekete gumicsizmában? Hallja-e a habos ég, amikor elalvás előtt a gyerekkorát siratja. Ha tudta volna, hogy ennyi marad mindössze, jobban igyekszik megérteni, miféle kincs átvágni a határon, amikor az árvalányhajat úgy fújja a szél, mintha kábulatba szeretné símogatni, amikor az anyja az asztal közepére teszi a gőzölgő fazekat, s keresztet rajzol a kenyér aljára, amikor félúton találkozik Pirivel, s a délutánt az állomáson töltik a jövőről álmodozva. Mert egy szeptemberi napon, amikor három bevásárló táskába gyömöszölte a holmiját és két faluval odébb költözött, az egyetlen vágy, amely vele maradt, hogy vasárnaponként hazalátogasson.

Pedig mennyire várta, hogy ügyes asszony váljék belőle, mint a nővéréből. Hogy maga válasszon anyagot az új húsvéti ruhájához, hogy szégyenlősen csókolja az urát az arcán, amikor megérkezik a munkából. Majd ő megmutatja ezeknek a népeknek, hogyan öltözik tisztességesen egy fiatal asszony munkába menet, hogyan kapál egyszerre két sor kukoricát a határban délutánonként. Nem maradt semmi abból a büszkeségből, ami egy tucatnyi táskába sem fért volna annak idején. A két gyerek maradt. S bár a fiú már nagy, mégsem érti, miért veszekszik folyton. Az inkább elmegy otthonról, ki tudja merre, ha meglátja az apját a kapuban ködös tekintettel betámolyogni, s ő eleinte magába fojtja a kiáltást. Aztán mégis jönnek a szitkok, mint egy megduzzadt folyó megállíthatatlanul, s az este nyugalma szökve menekül a kertkapun át. A kislány ilyenkor közelebb húzódik. Szorosan mellé, és suttogni kezd. Anyu, ne szólj. Menjünk ki a kertbe, sétáljunk fel a dombra, nézzük meg, érik-e már a szeder.

Az anyjához nem mehet. Amióta eljött otthonról, azóta együtt merül kábulatba a papával. Mikor hazamennek vasárnaponként messziről látja, ahogy vöröslik az arca. Összeszorul a gyomra és csak rázná két karjánál fogva, hogy megszabaduljon a keserűségétől. Legalább maga ne! Legalább maga maradt volna meg nekem.

Könyörtelenül törnek rá az emlékek, ahogy zötyög az üres vagonban a falu felé. Be sem kell húnynia a szemét, mintha utazna az időben. Kicsi lány megint és boldog. De úgy boldog, ahogy csak most ismeri fel. Ahogy akkor nem tudhatta még. Minden szín és forma, hang és illat, minden olyan közeli, amint odahajolnak a lábához és megcsókolják a cipőjét, és ő hagyja, hogy elkényeztessék a potyogó gesztenyék, a fa kérgén siető hangyák, hogy belepje a por a fehér templomos zokniját. Csak ritkán félt a sötétben. Ha morgott a papa a másik szobában. Ilyenkor az anyja átjött és bebújt mellé. Jó meleg volt a teste, erős és biztonságos. Visszatartott lélekzettel maradna a pillanatban, de az semmivé lesz a következő vasuti átjárónál. Most neki kellene odabújnia, és neki mindig hideg a lába. Hogyan melegíthetne fel ő bárkit? Még a kenyér is esetlenül áll a kezében, a leves meg íztelen.

Néha leült egy kicsit hozzá az anyja, hogy meséljen az időről, amikor szolgált. Csak percrekre, mert mindig várta valami tennivaló, de az a pár perc egy egész napra kitartott. Kisimította a kötényét, a bal lábát - az mindig dagadt - a kisszékre rakta és mélyet sóhajtott. Aztán egy darabig csak maga elé révedt, mintha arra várna, hogy köré gyűljenek a megidézett szellemek. Az édesanyja, a nagyanyja, a nagyságosok, a kisasszonyok, a rokonok, a szomszédok.

Az anyja emlékei mostmár a sajátjai. S itt poroszkál mellette ez a kíváncsi szemű lányka. Hát miért nem találja az időt, hogy az ölébe húzza, kiterelje a szeméből a neveletlen hajszálakat és elbeszélje, hogy volt. Mintha magának akarná őrizni a meséket, vagy talán attól fél, nem állnak össze tökéletesen a szavak, s száraz lesz, mint a szombati pogácsája. Vagy nem értené, nem is figyelne rá. Néha úgy érzi, láthatatlan. A múltkor a boltban a hentes egyből a mögötte állót vette sorba. Pedig nem alacsony, olyan közepes méretű, és a ruhája is mindig rendes. Talán a fakó haja miatt.

De innen föntről biztosan jól látható. Magasabban áll mint azok az öreg tölgyfák, magasabban a két templom tiszta tornyánál is. Innen nem látszik a ház, amiben idegenné vált emberekkel lakik. Se a tyúkól, meg a kukoricás, a fészer bejárata elé döntött rossz bicikli, se az a halomnyi keserűség, ami megtöltötte a három táskáját, s arra vár, hogy megint útnak induljon. De hová is? S ez a kicsi lány? Ő mivé lenne? Aki még azt hiszi, minden olyan lesz, ha felnő mint ez a látvány. Tágas és végtelen. Hogy mindig lesz idő egy kicsit megpihenni és emlékezni.

Jó állni ebben a májusi szélben. Lenn sosem érzi így a szelet az arcában. Mintha ki akarná söpörni a gondokat a fejéből. Mintha csak körülötte forogna most, körbe símogatná és bebugyolálná. Vagy talán ezek már az ő szellemei? Aztán Irénke kérdezett valamit. A házról, hogy látszik-e. S azt is mondta, éhes. Friss kiflit hozott neki és idei paradicsomot. Ideje volt visszaindulni.

Az igazi

Karfűzésben álltak a kéttálcás mosogató mellett és feszülten figyelték, ahogy az utolsó cseppek is kényszeredetten feladták a harcot az energiákkal és a mélybe zuhantak. Ez a természet rendje. Ha eljön az idő, egy nőnek családot kell alapítani, gyermeket kell szülni és többnyire elmosogatni vacsora után. Foglalta össze Viola az előző néhány percben elhangzottak leglényegesebb pontjait rövid szünet után. Viola volt közöttük a legidősebb és legrégibb konyhás a hat éve épült sportközpontban. Vöröses barnára festett haját olyan mesterien tűzte hatalmas kontyba, amitől tizenöt kilónyi súlyfeleslege szinte szükségessé vált. Fehér köpenyét szorosra kötötte a derekán és képtelen volt tíz centinél alacsonyabb sarokkal a mosogatótál fölé hajolni, mondván, hogy laposabbakban folyton hanyatt akar esni.

Persze vannak kivételek: ott van például az Icus, Viola szemközti szomszédja. Annak az ura főz, de nem csak csülkös bablevest, meg halászlét, amit alkalmanként Viola férje is befűszerez csak azért, hogy időnként az asszony is emlékeztetve legyen, hogy hogyan kell rendesen befűszerezni a halászlét, különben olyan unalmas halíze lesz, mint az anyjáénak. Szerinte a nőknek köztudomásúan fejletlenebb az ízlelőbimbójuk mint a férfiaknak, csak nekik fontosabb dolguk is akad, minthogy a tűzhely mellett álldogáljanak. Sütögessék az asszonyok nyugodtan a rántott húst órákon át, és vakarják a répát a húsleveshez, ahhoz igazán nem kell különösebb szakértelem. De visszatérve az Icus férjére, az igen, az főz, aztán el is mosogat. Viola rendszeresen jár át hozzájuk és irigykedve hallgatja, hogy úgy beszél Icushoz, mintha a füle is porcelánból lenne: ülj ide, madaram, várj, rakok egy párnát a fájós csípőd alá, hát kávét főzzek-e? Nem csinálom erősre, már túl későn van, majd nem alszol éjszaka. Lehetséges, hogy ez a faj még nem halt ki, vagy nincs nála minden rendben? “A fene se tudja,” folytatta Viola egy lélekzetre. “Lehet, hogy mégsem kellene egy ilyen bájgúnár. Egy férfi legyen férfi. Odateszem elé a feketéjét, el is mosogatok, de legalább kérdezze meg, hogy milyen volt a napom. Na ilyet biztosan nem találsz. Akinek lelke van. Meg rendes munkája. Mert az Icus férje is azóta ilyen mézes-mázos, amióta leszázalékolták és egész nap otthon feleséget játszik. Icus meg még mindig húzza az igát a tarcsai kórházban. Arról nem is beszélve, hogy azért Imre, Icus férje, biztosan nem kerülne fel az Év Legszebb Férfije listára azzal a vörös képével, meg a hatalmas tokájával. És a hangja, jaj, a hideg futkos az ember hátán, ha meghallja. Hogy lehet egy férfinek ilyen magas az orgánuma? Nem lehet ezt műttetni?”

A hölgyek ismét a hatalmas edényhalmazra szegezték a tekintetetüket, mintha a tisztásra mosott lábasoktól várták volna a választ. Azok azonban csüggedten várakoztak a kék-fehér kockás törlőkendőkre, amik az összefont karoktól egy mozdulattal tulajdonosaik hátamögé kerültek és ilyen módon feledésbe is. Évikén volt a sor, hogy a lábasok helyett valamilyen megoldást találjon Viola dilemmájára, amelyet egészen biztosan nem költői kérdésnek szánt, mert akkor nem maradt volna más hátra mint a törölgetés. Évike elbizonytalanodva sóhajtott fel. Hát honnan tudná ő, hogy mit lehet a magas orgánummal tenni, amikor az ő Tibijének nem volt semmi baja a hangjával és mégis elégedetlen volt vele minden hónap végén, mert Tibiben nem volt semmi ambíció.

Évike alig egy éve dolgozott az ebédlőben, ő gyűjtötte össze az edényeket és szortírozta szét a mosogatókban. Kimondottan csinos jelenség lett volna a tiszta fehér bőrével és formás lábszárával, ha sikerül eldöntenie, hogy végleg szőke lesz vagy inkább természetesen barna marad. Addig azonban mind kettő árnyalat határozottan jelen volt a copfba fogott tincsek között.

Tibi megunta az állandó nyaggatást és egy hete fogta magát és visszaköltözött az anyjához. Pedig lassan három éve voltak házasok és jöhetett volna a gyerek, de Évike nagyobb házat akart, meg nagyobb autót, Tibi fizetése viszont nem nagyobbodott egy ideje és egy gyereknek hely kell. Azzal annyi holmi jön a házba, már meg is beszélte Mónival, a barátnőjével, hogy mindent elhoz tőle, ha az ő babája kinövi. Tibi meg azt hajtogatta, hogy még csak nem is terhes. Évike most jött rá, hogy Tibi nem szeret előrébb tervezni egy hétvégénél, ami mégiscsak gond, mert annak a gyereknek majd könyvek kellenek, meg öltöny, ha ballag, aztán hátha bejut az egyetemre, mire Tibi azt mondta, hogy még neki sincs egy rendes öltönye, nem hogy a jövőbeni gyerek öltönyére spóroljon, aztán elkezdett később hazajárni mondván, hogy túlórázik, hogy legyen a gyereknek tandíjra, de Magdi nénjétől megtudta a zöldségesnél, hogy az ő fiával bólingoznak Gödöllőn minden este. Tibi sosem volt veszekedős fajta, összedobált egy pár cuccot és átment az anyjához. Akkor most kinek van igaza? Hiába fiatal az ember, ha egyszer családot alapít, akkor többé nem csak magának tartozik felelősséggel. Méghogy főzni, ugyan már? Úgy elkényeztette azt az édesanyja, hogy még a virslit sem tudja melyik végével tegye a lábasba. Most is hozzá rohant vissza, az édeshez, így szólítja, az meg biztos tárt karokkal fogadta, mert nálánál aztán nincs ügyesebb asszony a világon, és mostanra a falu is láthatja, hogy Évike nem tudta a férjét három évnél tovább megtartani. Ott a Marcos a szerda esti sorozatban, az Őrült szenvedélyek-ben. Az másról sem tud beszélni, csak a családról. Ezeknek a braziloknak mind olyan nagy családjuk van, és azok a gyönyörű göndör hajú gyerekek! Tibi meg elkezdett kopaszodni. Legalább egyszer ismerné be, hogy neki van igaza, és hagyná magát végre megnevelni, ha az édesanyja elmúlasztotta. Most nem tudja, visszacsalogassa-e vagy inkább keressen egy ilyen Marcos-képűt, aki egy egész focicsapatot akar az asztala köré varázsolni.

A két nő várakozóan Petrára nézett, aki nyári munkás volt a konyhán és pillanatnyilag azon fáradozott, hogy mindkét lábát beleszuszakolja a jobbos strandpapucsába anélkül, hogy bármely porcikája a konyha zsíros kövéhez érne. Foltos köténye olyan kényszeredetten lógott kislányos csípőjén, mintha oda kényszerítették volna, s csak a megfelelő pillanatra várt, hogy megszabaduljon viselőjétől. Csuklóján színes fonott karkötők tekeregtek önfeledt extázisban. A váratlan csendre felnézett a papucsokról. “Nekem most nincs barátom,” válaszolta vállat rándítva, csak hogy kielégítse a két idősebb nő faggató tekintetét. “Fogalmam sincs, hogy milyen tetszene. Különben meg olyan komolytalan mindegyik. Nem lehet velük beszélgetni semmiről. Talán a Pintér Tomi. Ő néha egész kedves. Azt nem tudom, hogy főzni tud-e, de az biztos, hogy szokott otthon segíteni, mert sosem ér rá velünk lógni munka után. Elváltak a szülei és az anyja kétműszakban dolgozik a Humánnál. Van egy kisebb testvére, folyton arra vigyáz. Neki szép a szeme, olyan bölcs. Azt mondják jól tanul, de ezt nem tudom biztosan, mert egy oszállyal felettem jár. Vele elmennék moziba egy este. Ha ráérne. Aha, a szeme tetszik a legjobban. Meg ahogy jár, olyan magabiztosan. A hangjára pontosan nem emlékszem, de az jó, nem? Azzal nem félnék a Boncsokban sem hazamenni a sötétben. Anyagilag tuti nem állnak jól, de fogadok, hogy Tomi bejut valamelyik jó egyetemre ösztöndíjjal. Én mégse kérdezhetem meg, hogy akar-e velem mozizni. Majd a Fanni, kifaggatja. Fanni bárkitől megkérdez bármit.”

Azzal Petra megragadta a legfelső lábast, leemelte a szárítóról és törölgetni kezdte. A két másik gondterhelt ábrázattal követte a mozdulatait, aztán kelletlenül maguk is kezükbe vettek egy-egy edényt. Évike nagyot sóhajtott és olyan gondossággal szárogatta a tízliterest, hogy attól féltek sosem hagyja abba. Viola az órájára nézett, lefejtette magáról a fehér köpenyt és határozott léptekkel a mosdó irányába indult. “Befejezitek, lányok?” kérdezte menet közben. “Hátha elérem a hármast, és lesz időm beugrani a boltba.” Évike lelkesen szólt utána, hogy menjen csak, ő úgy sem siet, aztán hirtelen Petra kezéből is kiemelte az edényt. “Hagyd, majd én zárok ma. Menj te is, olyan szép az idő.” Mikor Évike teljesen magára maradt, kihúzta a hajgumit a copfjából, végigsimított a szemöldökén, aztán előszedte a mobilját a táskájából. Nem volt üzenete. Megrántotta a vállát, visszaejtette a készüléket az első zsebbe és várt. Aztán megint elővette és kikereste Tibi számát. Miközben kicsöngött a másik oldal, megpróbálta maga elé idézni Tibi szemét. Csak a harmadik csöngésre sikerült, de Tibi végre felvette és beleszólt: “Szia, most végeztél?” Évike tartott egy kis hatásszünetet mielőtt megszólalt: “Mondtam már, hogy tetszik az orgánumod?”

Velence tér, 11 óra

Este nyolckor ébredt. Kávét főzött és lezuhanyozott. Rettegett a hideg víztől, most mégis összeszorított fogakkal tűrte, hogy a dermesztő cseppek apró szilánkokkal szúrkálják tele a bőrét. Kilépett a kádból és vacogva állt a neonfényben. Szétborzolta az összeragadt haját a homlokán, felhúzta a szemöldökét, aztán hátat fordított a tükörnek. Az utóbbi időben mintha elmosódtak volna a körvonalai. A ruháját már délelőtt a szék karjára készítette. Aztán kelletlenül kihúzott egy széket az asztal alól és leült a szendvicse mellé. Nem volt étvágya, de ha vezetés közben eszik, reménytelenül lepik el a morzsák. Egy pillanatra látni vélte, ahogy a lány kiszáll a kis fehér Renault-jából és mellé huppan az első ülésre. Az igazat megvallva, a kocsija eddig nem jutott az eszébe. De erre már úgy sem volt idő. Csodálkozott, hogy pár perccel az indulás előtt mennyivel tisztábbak a gondolatai. Aztán önmaga derengett fel egy térképpel a kezében álldogálva a tér közepén. Néha felnézett és a turistákat fürkészte. Talán valamelyik mögül hirtelen előlép a rövidre nyírt frufrujával és az arcát a kezébe temetve várja, hogy odasétáljon hozzá.

A lány rémült arccal fogadta az ötletét és neki esze ágában sem volt megnyugtatni. Éppen ilyen sokkos hatást várt. “Ezt nem gondolod komolyan! Faképnél hagyom Róma közepén, mert valaki mással randevúzom?! Fogalmam sincs, hol van a Viktor Emánuel II emlékmű. Mindenből tréfát űzöl!” Még nyilvánvalóan nem ismerte eléggé ahhoz, hogy tudja, mennyire rajong a modern hős tettekért, hogy minél színpadiasabb a mutatvány, annál kisebb a valószínűsége, hogy lebeszélhető lesz.

Öt oldalas tanulmányt írt össze az olasz reneszánsz művészekről. Kész volt minden útjába eső katolikus templomban betájolni a kereszthajót, egyenként megszámolni a mozaikokat a Szent Péter Bazilikában és órákon át térdepelni egy Tiziano-kép előtt. Azon az estén felolvasta a lánynak az írást, aki eleinte érdeklődéssel figyelt, aztán egyre sűrűbben igazgatta a frufruját. Azt mondta túl hosszú, és az út előtt még le akarja vágni. Neki hosszan tetszett. Ha makacsul a szemébe dőltek a tincsek, úgy bukkant ki alóluk a meleg barna tekintet, mintha azt kérné, mentse meg. És ő éppen ezt akarta, csak még nem tudta pontosan, hogy mitől. Mintha az egész világ azon fáradozott volna, hogy kárt tegyen benne. Talán mert nem volt feltűnően szép, mégis ha ránézett, jól esett elidőzni az arcán.

Egy közönséges kedd reggel látta először. A főnök irodája felé tartott, az új lány felnézett a monitor mögül és futólag rámosolygott. Önkéntelenül megállt és a mellette ülő kolléganőhöz kezdett beszélni, de folyton visszanézett az új jövevényre. Részeire bontva fedezte fel az arcát. A szája telt volt és széles. Be sem mutatkoztak, mintha erre nem is lett volna szükség. A főnököt aznap nem látta. Fél óra múlva megint ott állt és onnan folytatta, ahol abbahagyta. A szeme sem volt különleges, de meg lehetett benne pihenni. A mosolyától átalakult az arcformája. A bőre megfeszült, és kifényesedett, ettől enyhe szédülés fogta el, de amikor az visszarévedt a képernyőbe, a homlokán maradt egy árnyék. Beszélni akart vele, hazakísérni, órákon át szorongatni a kezét. A következő napokban többször ácsorgott a közelében. Két hét múltán tudta, hogy neki kell vigyázni rá és nem annak a másiknak, aki folyton külföldi megbízatásokra járt és azt ígérte, Rómába viszi nyár végén, csak legyen türelemmel.

A lány megint a hajába túrt. Azt mondta, késő van és a helyére vágyik. Sosem volt elegendő idő, hogy elmagyarázzon neki mindent. Hiába jöttek a szavak olykor vaktában, de többnyire túláradóan, sosem mondtak eleget. Egyszerre az esték legnehezebb pillanata a lámpaoltás lett. Nehezen viselte a tétlen várakozást. Egy éjjel végre elege lett a sötétségből, s néhány perc elteltével a feketén csillogó sztráda kéjesen nyújtózott a kerekek előtt. Nevetséges lett volna racionális magyarázatot találni arra, hogy miért teszi meg a fél órás autóutat a lány házához tudván, hogy nincs egyedül, és fogalma sem lesz arról, hogy ott járt, ha nem hagyja valamiféle jelét. De milyen jelet hagyhatna, amit megért és magyarázkodnia sem kell miatta? Nem akarta felbosszantani. Vagy mégis? Hirtelen úgy érezte magát, mint egy kétségbeesett légy a szobában, ami egyre csak visszatér a bezárt ablakhoz, és hiába koppan nagyot az ablaküvegen, azért nem adja fel. A kesztyűtartóban talált egy régi sztrádamatricát, amiből kis kört vágott ki az autókulccsal és a vezető ülés melletti ajtó felső peremére ragasztotta. Mindig ő vezette a kocsit, észre fogja venni másnap reggel. A lakás ablakán kékes árnyak szűrödtek ki. Tévéznek. A lány mellett ülő férfit törölte a képből. Megnyomta az autó távkapcsolóját, ami hármat sípolt, s várt egy darabig. Talán felismeri a hangját és az ablakhoz jön. A függöny rezzenés nélkül állt a pislákoló fényben. Ideje volt hazaindulni.

Kinn jártál a háznál tegnap éjszaka, hallottam a riasztót. Fel kellett volna hívjalak egy teára? A matricát az ajtón hagytam, annyit fáradtál vele. Legközelebb piros köröcskét kérek, az jobban megy az autó színéhez. Nem kímélsz. Összepakoltam az úthoz. Kereslek, ha visszajöttem. Ugye maradsz?

Két napra csomagolt. Ha úgy dönt, hogy körülnéz, majd kimossa a holmikat. Csak kétszer áll meg, 11 órára oda kell érnie. Visszafelé talán megnéz egy-két dolgot a listáról, de a visszafelére egyelőre nem akart gondolni. CD-t cserélt. Kenny G szaxofonjából torokszorító sirámok hömpölyögték körbe. A zene fontos részévé vált az önkínzásnak. Jól haladt. Szeptember vége volt, a turistaszezonnak vége, kevesen kóboroltak a hajnali utakon. Néhányszor a visszapillantó tükörbe nézett és felborzolta a haját. Egyre erősebben ritkult a homloka környékén, de a szemüveg valamelyest ellensúlyozta a veszteséget. Sosem volt bizonytalan, vagy ha igen, nem szívesen vallotta be magának. Úgy hitte, mindig elegendő a vágy a másik iránti gondoskodásra, a törődésre. S mégis, az elmúlt néhány évben összekuszálódtak a dolgok az életében, mert folyton félreértették a lelkesedését, a közvetlen természetét. S egy nap csak azt vette észre, hogy egy bicikli maradt a garázsban. Elfogta a rémület. Most újra úgy érezte, hogy van valaki, akivel körbe tekerné az óceánt. Csak előtte még látni akarta a szemét.

Egyre hosszabbaknak tűntek az órák és mindene fájt az üléstől. Nem biztos, hogy jó ötlet volt egyben levezetni az egész utat, de tudta, hogy nem lett volna türelme közben megszállni és alvást színlelni. Lassan megérkezik és már csak ez számított. Kell ennél nyomósabb szerelmi vallomás? Lesz még, aki kétségbe vonja a kitartását? Biciklin kellett volna jönnie. Ezen elmosolyodott. Miért is ne? Egyszer végigkerékpározhatnák a kanyargós kis utakat a szőlősök között. Megállnának útmenti fogadókba, elbeszélgetnének a tulajdonossal az idei termésről és megdicsérnék a házibort. Az első évfordulójukon. Vagy mindegyiken. Ha hazamegy átnézi a fékeket. Az is lehet, hogy vesz egy új biciklit. A régi már nem bír ki egy ilyen kalandot. Neki is vesz egy újat.

A papírhalom alól előhúzta a Róma-térképet. Már nincs annyi ideje, hogy a külvárosban hagyja a kocsit. Találnia kell egy parkolót a tér közelében. Fél órája maradt. A térkép megremegett a kezében. Hirtelen végtelenül kaotikusnak tűnt a város. Percenként dudáltak rá, kikiabáltak a kocsikból és indulatosan mutogattak, hogy húzódjon félre. Mopedek cikáztak keresztül-kasul a sorok között. Izzadtság cseppek gurguláztak a pólója alatt. A szemüvege bepárásodott, de nem volt ideje megtörölgetni. A fáradtság vaskarmokkal szorította a fejét. Végre talált egy parkolót, ahol az őr hevesen magyarázta, hogy melyik két autó közé kell beférkőznie. A művelet elsőre lehetetlennek tűnt, de az csak egyre türelmetlenebbül integetett, hogy nem kell izgulni, menni fog. Az autó engedelmesen beilleszkedett, de az ajtókat résnyire sem lehetett nyitni. A csomagtartón keresztül mászott ki, s mikor végre felegyenesedett, a férfi boldog mosollyal ismételgette, hogy “bravo, bravo”. Cserébe az orra alá nyomta a térképet és a Velence térre bökött. Amaz egy pillanatnyi gondolkodás után határozottan jobbra mutatott és egy végtelennek tűnő mondattal az útjára bocsájtotta. Az utolsó néhány száz métert futva tette meg az oldaltáskájába kapaszkodva.

Néhány percig levegőért kapkodva állt a tér szürke márványkövén és értetlenül bámulta a magasban lebegő emlékművet. Aztán végre körülnézett. Tíz perc múlva 11. Sétálgató csoportok omlottak darabjaikra és váltak ismét eggyé. Hunyorgó párok fényképezték egymást esetlenül pózolva jövőbeni emlékek előtt. A város morajlása a mellkasába költözött. Irén, nem a te hibád, nekem jönnöm kellett. Lassan megindult felfelé a lépcsősoron. Azt írták valahol, innen a legszebb a város. Hiába tűnt ismerősnek egy tekintet, egy vállon ficánkoló hajfonat, vagy egy árnyék egy meleg barna homlokon, csak idegen arcokat látott. És mégis ott volt valahol a közelben. Feszengve üldögélt az egyik kávézó teraszán és folyton beletúrt a frufrujába. Nem tartozott ide. Maga sem tudta, hová tartozik. Tegnap éjszaka még azt hitte mellé, de mára minden olyan valószínűtlenné vált, mint ez a szellemruhás építmény a város szívében. De a kilátás valóban magával ragadta a képzeletet. Három órán keresztül nézte, hogy le tudjon róla mondani.

Tátikák

A nagyanyja háza előtt cirmos arcú tátikák várakoztak álmatagon. Sárgák és babarózsaszínűek. Ha Vica két ujja közé fogta a virágok fejét, hatalmasra tárták a szájukat, mint akik most ébredtek lustán ásítva a vakító napsütésbe. A kislány kisujja éppen befért a szirmok közé. Vica eltorzult arccal dőlöngélt jobbra és balra. Amikor elengedte a virágot, az fáradtan bólintott maga elé, mintha vissza kívánkozott volna az iménti szendergésbe. “Már késő.” - szólt oda neki hangosan a kislány. “Kinyitottad a szemed.” És ettől egy kicsit maga is elkomorodott. Vígasztalóan megérintette a virág fejét, de az Vica kezétől még mélyebbre hajolt. “Hát maradj szomorú, ha nem engeded, hogy felvidítsalak!” Azzal sértődötten faképnél hagyta a megtépázott virágot. Mire a kúthoz ért, már nem is emlékezett az iménti játékra. Kiakasztotta a kannát és lassan leengedte a mélybe. Az edény a víz színén félénken dőlt az oldalára, hogy csak szivárgott bele a víz. Aztán kicsit megemelte és egy hirtelen mozdulattal újból elengedte. A vödör nagyot csobbanva megmerítkezett a hideg kútvízben. Nem hagyta, hogy egészen megteljék, mert akkor túl nehéz lett volna. Miután felhúzta, kitámasztotta a kereket és nézte, ahogy a vödör izgatottan forog jobbra és balra, aztán végképp megáll és türelemmel várja, hogy Vica friss vízért nyúljon, de az unottan fordított hátat. A barátnőjét várta.

Bori az utca végén lakott a sínek felé. A kertjük annak a mélyedésnek a szélén végződött, amiben a vágányok futottak. Ha kiültek az utolsó szőlőtőke mellé, már messziről látták, ahogy feltűnik a hármas hangos zakatolásával ijesztgetve a mélázó kerteket. A vonat volt a világ legvidámabb járműve. A páros számú vagonok például a fiú hű szerelmét jelentették, a páratlanokból ki lehetett vonni a mozdonyt. Amikor közvetlenül mellettük húzott el a fekete szörnyeteg, torka szakadtjukból vallották meg a zűrzavarnak a kiválaszott nevét. Az ablakban álldogálóknak odakiabálták, hogy kihajolni veszélyes, vagy úgy integettek mint az angol kiránynő. A bámészkodó fiúk tekintetébe elegánsan belekaroltak és utaztak velük Pestre, Vácra, vagy még attól is messzebb. Mindenképpen szerencsésnek érezték magukat, hogy ilyen közel éltek a sínekhez.

Kár lett volna egy ilyen fényes júliusi napot Bori nélkül eltölteni, így a kislány hátraszólt a nagyanyjának a kertbe, hogy átmegy a szomszédba. A barátnője azonban táncoló hajjal futott szembe az utcán, s mikor meglátta Vicát, már messziről mutogatni kezdett, mintha be akarná pótolni az elpazarolt időt. A két lány félúton találkozott és Bori levegőért kapkodva magyarázta, hogy azonnal a kiserdei sorompóhoz kell siessenek, mert már ott a fél falu, a rendőrség, a tűzoltók, talán még a tanácselnök is, de abban nem volt egészen biztos. A hármas pedig biztosan nem jön, mert baleset történt a vágányokon és amíg tart a vizsgálat, addig leállították az összes járatot. Ott vesztegelnek Kertesen, az utasok egy része le is szállt és gyalog indult haza. Azt mondják, egy asszonyt ütött el a vonat, de most még fogalmuk sincs, hogy véletlen történt-e vagy önszántából vetette magát a déli elé. Azt sem lehetett tudni, hogy meghalt-e a szerencsétlen vagy túlélte, de ugyebár az ilyen baleseteket ritkán élik túl az emberek.

Sajnos mire a felforduláshoz értek, a nép már oszladozni kezdett. Kozma Bandi bácsiba, Bori egyik rokonába futottak bele, aki komor tekintettel poroszkált szembe a csapáson. A lányok félénken kérdezték, hogy mit tudott meg, közben a szemükkel újabb hírforrás után kutattak. Köztudomású volt, hogy a nagytermetű, hallgatag ember nehezen viselte a szóbeszédet, és ha el is hallott részleteket a történtekről, azt feltehetőleg nem szándékozta a két nyurga gyerek orrára kötni. Annyit azért mondott, hogy a szegény Béres Rozikát ütötte el a vonat, már elvitte a mentő Vácra.

Béres Rozika oroszt tanított a helyi iskolában. Vicának és Borinak a minap magyarázta a melléknevek ragozását. Az ötvenes évei közepén járhatott, mégis mindenki a becenevén szólította, mert sosem ment férjhez és mert annyira megőrizte kislányos tekintetét, mintha örökre tizennyolc éves akart volna maradni. Pedig akadt kérője elég, de ő egyre csak a fiatalkori szerelmét várta vissza a Szovjetúnióból.

Az udvaron kotyorászó tyúkok rémült szárnycsapással rebbentek széjjel, amint a lányok befutottak a kert felől. Boriék háza üres volt, az édesanyja csak a szomszédba ugorhatott át, mert a fedő alól buzgó rotyogás hallatszott. Nem kellett hosszan keresni, összefont karral állt a Marcsokék háza előtt és komoly tekintettel figyelte az öreg Marcsokné széles mozdulatait. Még két szomszédasszony egészítette ki a szorosra zárt kört, s a lányok már előre sejtették, hogy elkéstek az újsággal. Bori anyja egy fürge tekintettel jelezte feléjük, hogy most meg ne szólaljanak, mert nagyon megharagszik rájuk. A lányok szófogadóan megálltak az asszonyok háta mögött és igyekeztek beolvadni a hallgatóság koszorújába. Félő volt, hogy ha a mesélőnek feltűnik a két csitri lányka, még kíméletesen kihagy izgalmas részleteket. Szerencsére Marcsokné szeretett egész mondatokat többször megismételni a nyomaték kedvéért, így Vica és Bori nem maradt le a történet elejéről.

Messze kellett visszatekinteni az időben annak, aki meg akarta érteni, miért vetette Béres Rozika magát a déli elé, mert bizonyosan nem baleset történt. Negyven hétben Rozika a tizennyolcat töltötte és igazán szép lánnyá nőtt. Jó házasságot reméltek a szülők, hiszen a sűrű barna haján, a közel ülő kerek szemein és a feszes tartásán túl jó állása is volt az újpesti Cérnagyárban. Az édesapja képes volt minden áldott hajnalban kikísérni az állomásra a villamos vonathoz, nehogy baja essék. Úgy zsongták körbe a helybéli legények Rozikát, mint méhek a nyíló barackvirágot, de annak esze ágában nem volt egyelőre komoly udvarlót fogadni. Az igazat megvallva nem volt kedvére egyik falusi pajtása sem, s mivel naponta pestiek között forgolódott, remélte, hogy valaki a nagyvárosból szeret majd belé. Az egyik reggelen a hatoson egyenruhás férfi ült a lányka mellé. Az orosz katonai zubbonyról az utasok fagyos ábrázattal fordították el a szemüket és gyorsan hálát adtak az égnek, hogy nem melléjük telepedett a viselője. Rozika olyan erősen igyekezett az ülés szélére húzódani, hogy szinte belefájdult az oldala. A katona egyenes háttal ült a helyén és kíváncsian nézett végig a körülötte ülőkön. Végül Rozikán pihentette meg a tekintetét, aki moccanni sem mert. Egy idő után csak nem állhatta tovább a férfi kitartó figyelmét és óvatosan visszanézett. Világos kék szeme volt és búzaszőke haja. A szája meg folyton mosolygott, de olyan elégedetten, mintha valami földöntúli szépséget látott volna. Rozika majdnem visszamosolygott, de rögtön elszégyelte magát a többi utas előtt és gyorsan kibámult a vonatablakon. Tudta jól, milyen félelmetes dolgokat műveltek ezek a fiatal lányokkal. Az újpesti pályaudvaron Rozika nyomában leszállt a katona is és addig álldogált a peronon a lány után nézve, míg az el nem tűnt az állomás épülete mögött. Másnap újra jött, aztán még két alkalommal ölelkezett össze a tekintetük a vonaton. Negyedszerre egyenesen odalépett hozzá, magyarul köszönt, ami nagyon viccesen hangzott, és egy összehajtogatott papírt nyomott Rozika kezébe. Egy cím állt rajta ciril betűkkel. Aztán megvárta, ahogy a lány alakját ismét maga mögé rejti a szürke épület. Rozika egy vasárnap délután titokban átszállt a gödöllői Kismukira az egyik barátnőjével, hogy meglessék a kastélyból ki- és besétáló orosz katonákat. Amikor az édesapja megtudta, hogy merre jártak, azt ígérte, a következő alkalommal nadrágszíjjal hasítja szét rajta a vasárnapi semelyblúzát. Nem ment többet Gödöllőre, de már késő volt. Rövid levelet írt magyarul és Pesten postázta. Az egyik kolléganője címét adta meg feladónak.

Sötét, mogorva évek teltek el. Rozika közben megtanult oroszul. A tót után a szavak könnyen a fejében maradtak, inkább az írás volt idegen. Mégsem érkezett válasz. Legnehezebben azért a titkolózást viselte. A szovjeteket addigra gyűlölni kellett. Ismerősöket gyűjtöttek össze az utcákról, és sosem láttak őket hazajönni. A szülők kétségbeesve nézték, ahogy a lányuk egyre jobban magába fordul. A barátnőket mind férjhez adták. Rozika felmondott a Cérnagyárnál és nem ült többé vonatra. Az evangélikus pap közbenjárásával felvették a helyi iskolába oroszt tanítani papírok nélkül. Rajongott a gyerekekért. Mégis minden héten útjára indult egy levél a Szovjetúnióba. Mostmár a saját címéről küldte őket. Írnia kellett. Ugyan mi maradt volna? Csak a vonat zakatolása a kert végéből.

Két napja a postás nem tágított Béresék háza elől. Személyesen akarta az asszony kezébe adni a cifra levelet. A boríték szélesebb volt a hazainál és kés-piros minta futott a szélén körbe. A Szovjetúnióból érkezett. Rozika egy órája jött meg az iskolából, felhajtott köténye tele az összeszedett tojásokkal. Az mind a járdára hullott. A postás csendesen káromkodva pucolgatta a cipőjét egy letépett fűcsomóval.

Hát mégis visszaírt neki! De miért most, harmincöt év után? Miért várta meg, hogy a semmibe vesszenek a szép fiatal évei? Mit akar tőle az a nyomorult ennyi idő elteltével? Tudja-e, Marcsok néni, hogy mi lehetett a levélben? De az csak a fejét rázta. Talán a jó Isten, ha érti. A levelet nem mutatta meg senkinek, egy árva szót sem mondott, még a saját öreg anyjának sem. Ma reggel szépen felöltözött, mintha az iskolába készült volna, vagy még annál is rendesebben, aztán már csak azt hallottuk, hogy szirénázva viszi a mentő.

Mire visszaértek Boriék házához, a vacsora elszenesedve füstölgött a gázon. Bori édesanyja kétségbeesve nyitogatta az ablakokat, hideg vizet eresztett a lábasba. Tojást vett elő a hűtőből, hagymát pucolt, kolbászt vagdalt. Lesz itt azért vacsora, ne aggódjatok! De Vicának mennie kellett, hiába marasztalták. Futva indult haza az elnéptelenedő utcán, s már majdnem a házukhoz ért, mikor eszébe jutott, hogy a táskáját a nagyanyjánál felejtette. Most már mindegy, gondolta, majd anyával visszasétálnak érte vacsora után. A fejét félelmetetes gondolatok feszítették, a torkát sírás szorongatta. Közben egyre csak Rozika néni összetört testét látta a vonatsíneken. Vajon kimennek-e még a hármashoz Borival? Vonatzajra figyelt fel a kertek felől. Úgy látszik újra elindították őket. A hangja is más lett, mintha végig gorombáskodta volna az útját. Már alig várta, hogy hazaérjen.

A levelet másnap behozták az iskolába, hogy az ügyesebb diákok segítsenek lefordítani. Az orosz katona lánya írta. Ő gyűjtötte össze Rozika leveleit a postaládából, miután a nagyanyja meghalt két hónapja. Az előző postának nem volt nyoma. Azokat az idős asszony bizonyára elégette. Az édesapjához egy sem jutott és most már jobbnak látta, hogy ezentúl se tudjon róla. Arra kérte Rozikát, hogy ne írjon többé. A házat hamarosan eladják. A végén még jó egészséget is kívánt.

Vica délután szokás szerint átment a nagyanyjához. Egy ideig csendesen üldögéltek a konyhában, míg meguzsonnázott. Aztán kimentek a ház elé és leszedték az összes tátikát. "Vidd el az anyjának" - mondta nagymama. "Hadd rakja vázába Rozika szobájában."

A kilátóban

Nem volt a világ legszebb orgonabokorja, de Irénke már nem is vette észre a kopaszodó ágakat és az utca porától megszürkült leveleket. Kormossal osztozkodott a tövében finom homokká túrt mélyedésen, ami éppen a vaskapu és a zöldséges kert között támogatta a drótkerítés roskatag hálóját. De az is lehet, hogy a kerítés nyújtott végső támaszt a megfáradt bokornak. Annak idején a bejáratot igyekeztek vele díszíteni, hiszen ilyenkor májusban, pontosan anyák napja környékén, bódító illatú, fodros lila virágokat hozott. “Ez egy dupla” - ismételte el minden évben a nagyanyja, s hálából öntött egy kannával a szárára. A kutya azért szeretett alatta heverészni, mert innen szemmel tarthatta a nyári konyha ajtaját, de legfőképpen mert lesből ugorhatott, ha a kapu előtt idegen sétált el, vagy ha háziak érkeztek meg. Az elhelyezkedése mindenképp kedvező volt, így Irénke is hamar felfedezte a kitűnő játszó háznak való bokoralját és miután összeseperte a kutyaszőrt, konyhát rendezett be az egyik szegletben, a másikban pedig nappalit, ahová a vendégeket várta délutánonként teázni.

Aznap a szomszéd Évi volt hivatalos, úgy hogy szép rendben egymás mellé sorakoztatta az edényeit, a szalonban belocsolta a homokot és keményre döngölte az üléseket. Kormos egy darabig érdeklődéssel figyelte a kislány gyakorlott mozdulatait, aztán unottan a két mellső lábára támasztotta a fejét és elaludt. Minden készen állt a vendég fogadására, de Évi csak nem jött és Irénke azt fontolgatta, átszalad hozzá, hogy megkérdezze, miért késik, mert neki háromkor az anyukája elé kell menni a Kissékig, hogy segítsen a biciklijén hazahozni a bevásárlást. A kutya ekkor csóválni kezdte a farkát, habár a szeme még mindig csukva volt, de a következő pillanatban már a kapu előtt futkosott le-föl izgatottan vakkantva. “Ez Évi lesz” - ugrott fel a bokorból Irénke és friss vízért szaladt. A kaput azonban anya nyitotta és a lábával igyekezett a lelkes kutyát arréb terelni, mert mindkét keze dagadtra tömött szatyrokkal volt tele. “Anyuci, nem vettem észre, hogy ennyi az idő. Haragszol? Vártam az Évit, de nem jött, pedig azt mondta, hogy mindjárt ebéd után itt lesz. Mindig megígéri, aztán csak nem jön. Majd egyszer én is így teszek és meglátja, hogy milyen az, ha számítunk valakire, az meg nem jön. Kár, mert én szeretek eléd menni. Hoztál valamit? Sós kiflit vagy csak simát? Látom a sarkát. Letörhetem? Csak beszaladok, megmosom a kezem. Kaptál hozzá új paradicsomot? Nem baj, elég lesz a kifli is.” Anya szeme nem mosolygott. Pedig a sok kérdéstől sosem álhatta meg. “A korábbival jöttem. Elengedtek.” Azzal lepakolta a szatyrokat és egy darabig moccanás nélkül bámulta a két nagy halmot az asztalon. Vagy talán nem is azokra figyelt, inkább csak nézett maga elé, de ezt Irénke igazán nem tudta eldönteni, ő csak annyit vett észre, hogy valahogyan másmilyennek tűnt mint máskor, és ettől annyira elbizonytalanodott, hogy még a kifliért sem mert a csomagba nyúlni. Aztán anya hirtelen azt kérdezte: “Van kedved kirándulni?” Irénke a kérdésétől egészen zavarba jött. “Most? Csak ketten? Nem kell főznöd? Adjak előtte a tyúkoknak? Évi már biztos nem jön át, vagy mégis átszaladjak és megkérdezzem, nincs-e kedve velünk jönni?” “Ne!” Kiáltott rá élesen anya, hogy Irénke egészen megijedt a hagjától, de a kirándulás gondolata mégsem hagyta, hogy kedvét szegje. “És hova megyünk, Anyuci? Átöltözzek? Viszunk uzsonnát?” “Csak menjünk, most, úgy ahogy vagy.” Azzal megragadta Irénke kezét és a hátsó kapu irányába indult. “A kilátóba megyünk.” “A kilátóba?! Fel is mehetek? Vagy csak ibolyázunk? De buta vagyok, hiszen az már elnyílt.” A kislány nem volt benne biztos, hogy anya meghallotta a kérdéseit, de nem merte őket megismételni, mert olyan szorosan fogta a kezét, hogy az már szinte fájt és attól félt, hogy ha megharagszik, akkor még jobban fogja szorítani, és anya sosem bántotta azelőtt, még akkor sem, amikor egy teljes egész piskótatésztát temetett el a hátsó kertben, mert az egyik oldala egészen lapos lett, a másik meg akkorára dagadt, hogy annak meg a közepe maradt nyers. És most sem bántani akarta, ezt biztosan tudta, hiszen kirándulni viszi fel a kilátóba, ahová mindig vágyott, de anya még sosem engedte, hogy a nagyokkal felmenjen azokon a vékony vaslépcsőkön, és most igazán boldognak kellen lennie, de talán a sajgó keze vagy a korgó gyomra miatt, de nem érezte teljes bizonyossággal, hogy örül, de az is lehet, hogy csak túlságosan izgult a kaland miatt és amikor majd fenn áll a toronyban, és végre látja az erdő összes fájának a tetejét, de még a két templom tornyát is, akkor már egészen biztos lesz benne, hogy ez élete legboldogabb napja.

Húsvét előtt jártak a kilátónál, alig egy hónapja. Akkor több mint egy órába tellett mire felértek a toronyhoz, mert folyton megálltak nézelődni vagy kitérőket tettek az ibolyás részek felé. Irénke aznap is szeretett volna elidőzni az ösvény kedvenc részeinél. Az erdő bejáratánál például volt egy vadles. Lentről ugyan nem tűnt túl magasnak, de ha felmászott az ember a tetejére, akkor egészen meglepődött, hogy mennyivel messzebbre lát. Irénke mindig igyekezett egészen mozdulatlanul állni egy darabig, hátha valami különleges madarat vesz észre, vagy egy kóbor rókát, esetleg vaddisznót a kicsijével, de többnyire túl hamar megunta a várakozást, aztán meg egy kicsit tartott is tőle, hogy tényleg előjön valami vadállat, és akkor ott kell töltsék az éjszakát, amíg az tovább nem áll. Ezen a délutánon is előreszaladt, hogy felkapaszkodjon a les korhadt lépcsőin, de anya utána kiáltott, hogy most erre nincs idő, ami eléggé sajnálatos volt, ha már erre jártak, de azzal vígasztalta magát, hogy bentebb az erdő valamelyik árnyas szegletében azért találnak gyönygyvirágot, ami ilyen tájban nyílik, és bár a ház mögött is teméntelen bokor nő, valamilyen okból csak elvétve akadt rajta virág, mégis bevárta az anyját és csendben sétáltak tovább. Annyira hangtalanul lépkedtek, hogy Irénke fel-fel rezzent a tavalyi avarban keresgélő madarak zajára, de most nem álltak meg, hogy megkeressék a kis kapirgálót a megbarnult levelek között. Irénkének kezdett elmenni a kedve a kirándulástól, ráadásul egyfolytában ropogós kiflivégek jártak a fejében, és az orgonabokor alatti fészke, ahová azóta Kormos bizonyosan visszaköltözött felborítva a teázáshoz előkészített csészéket. Aztán egyszerre a tölgyfák között feltűnt a torony szürke fala és Irénke szíve nagyot dobbant.

Nem tudta az okát, de valahányszor észrevette az építményt felsejleni a tisztás közepén, valami borzongató érzés futott rajta végig. Talán mert sosem engedték, hogy felmenjen a tetejébe, vagy a falakra festett furcsa irka-firkák, a visszhang, ami felröpítette, vagy a mélybe húzta a hangokat, vagy a hideg vaslépcsők, amik minden lépésnél görcsösen igyekeztek kicsusszanni a cipője alól, vagy a magasság igérete, ami alázatos törpékké varázsolja a fákat, és ormótlan óriássá a szemlélődő lábait. Irénke reménykedett, hogy aznap megérti a leérkezők arcára kiült ámulatot, most mégsem akarta siettetni, hogy maga is megérezze az örökös szelet az arcában, amin madarak vitorláznak az erdő felett. Kirántotta a kezét az anyjáéból és egy kivágott fa után maradt nagy tuskóhoz szaladt mintha menedéket keresne. “Anyuci, ha hoztunk volna uzsonnát, ezen szépen megteríthetnénk. Legalább üljünk le egy kicsit pihenni.” De anya elfodította az arcát és végre megszólalt: “Gyere, menjünk, szép lesz odafentről.”

Az épület aljában törött üvegdarabokon lépkedtek keresztül, aztán megkapaszkodtak a hideg vaslépcsőben és elindultak felfelé. Irénke szinte hallani vélte a mellkasában dörömbölő szívét, ahogy anya előtt haladt egyik emeletről a másikra. A lépcsőfordulók voltak a legfélelmetesebbek, mert néhol hiányzott egy-egy darab a padlóból, amin le lehetett nézni az alsóbb szintekre. A kis kőralakú üvegablakokon keresztül inkább csak sejteni lehetett, hogy milyen magasan járnak. “Ne forduljunk inkább vissza? Nem baj, ha mégsem megyünk ma fel.” Maga sem értette, mitől bátortalanodott el, de ahogy közeledtek a legfelső emelethez, úgy erősödött a szél zúgása fentről és Irénke kész volt bármelyik pillanatban visszafordulni. Anya azonban gyengéden a kislány lábára tette a kezét, mintha azt mondaná, itt vagyok, nem lesz bajod. És mégis, Irénke most először érezte életében, hogy elbizonytalanodik az érintésétől, mégsem mert megállni. Amint kidugta a fejét az utolsó lépcsőfokról, a hajába kapott a szél, mintha magával akarná rántani. A kíváncsisága hamar felülkerkedett és négykézláb mászott ki a korláthoz. Anya úgy állt mögötte, mintha észre sem vette volna a zabolátlanul kergetőző szelet, a távoli hegyek szürkés kék álmatag vonalait, mintha nem ez lett volna a legszebb kilátás a világon, hogy szinte megfájdult az ember szeme a májusi erdő bársonyos zöldjétől, a környék falvainak gombafejű házaitól, az ég végeérhetetlen messzeségétől. Nem, anya nem láthatta mindezt, mert tele volt a szeme könnyel, s Irénkének fogalma sem volt, hogy mitől ennyire szomorú, hogy mit mondhatna szebbet, biztatóbbat ettől a látványtól. “Anyuci, lehet innen látni a házunkat?” “Nem. Egy völgyben van” - válaszolta szinte suttogva. “Kár. Pedig én még mindig éhes vagyok. Mikor megyünk vissza? Enném már azt a kiflit. Paradicsom nélkül is jó lesz.” Anya zsebkendőt vett elő, megtörölte a szemét és végre Irénkére nézett. “Hoztam hozzá azt is” és átölelte a kislányt.

Visszafelé egyfolytában azon gondolkodott Irénke, hogy miért van az, hogy hazafelé mindig rövidebbnek tűnik az út. És azon is, hogy vajon Kormos visszafeküdt-e azóta az orgonabokor alá.

Egy perc

Végre meghallotta a kopogtatást. Mintha évekig várta volna, most mégis szinte hátba támadta a hirtelen jött zaj.

Délután sétálni mentek az egyetemi parkba. Nem emlékezett, miről beszélgettek. Kábultan érzékelte, hogyan mozdul a férfi alakja egyre közelebb az övéhez, mintha láthatatlan kötelekkel vonszolta volna maga felé. Önmagát is meglepte a pillanatnyi átalakulás. Lelassította a lépését és úgy vackolta be magát az idegen szavak mögé, mintha csupán kódolt üzeneteket továbbítana. Aztán a férfi megkérdezte, hogy a vacsora előtt felugorhat-e egy rövid időre, s ő gondolkodás nélkül egyezett bele. Most miért hazudna? Kiért? Akkor még mindez olyan egyértelműnek tűnt. Egy ismeretlen férfi könyörtelen ölelésére vágyott. Nem a csókjára, inkább a tekintetére, amellyel előtte végigméregeti a száján a redőket, és aztán nem hagyja, hogy az a száj egyetlen józan gondolatát kimondja. Valójában bárkire, aki elfeledteti vele egy órára, hogy az az óra élete legnevetségesebb hazugsága, mert egy kicsi gyerek várja otthon és egy férj, akivel hetek óta nem alszik egy ágyban, aki mégis úgy ragaszkodik hozzá, mint egy kínai vázához, amit generációk hagyományoznak egymásra, s most rajta a sor. Mindez mégsem szokatlan senki számára, mert előbb-utóbb mindannyiunk életében megjelenik egy ilyen váza, amire megmagyarázhatatlan okokból vigyázni kell. De ebben a tisztára mosott idegen városban, ezek között a sápadt, vékonyarcú emberek között, szemben a kollégium fehérre meszelt falával úgy is minden olyan képzeletbelinek tűnt. Talán valóban az volt. Egy idétlen játék, amitől nem tud szabadulni, mert azt igérték a végén mindenki nevet. S ő csak nevetni akart, olyan önfeledten, mint sok évvel ezelőtt, s már nem is emlékezett, hogy min, de beleremegett tőle a teste, és miközben élvezettel törölgette a könnyeit, attól sem félt, hogy egyszer abba kell hagynia.

A férfi mellé ült kommunikáción. A tanár nem találta a kivetítő távirányítóját, mikor az hirtelen felé fordult és megkérdezte, hol rejtegeti a kapcsolót. Pillanatok alatt kellett beleszeretni a merész könnyedségébe, az ellenmondást nem tűrő fehér fogaiba, a fürkésző sötét szemekbe, amelyekben egy egész hárem táncolt áttetsző selyem fátylakban. Semmit nem tudott róla, a világról, amiből jött, de éppen ettől érezte magát annyira biztonságban mellette. Nem volt kíváncsi a családjára, a barátaira, a kollégáira, hogy milyen okból menekült két hétre továbbképezni magát. Mert ide mindenki menekülni jött, ez nyilvánvaló volt. A szemináriumokat visszatartott lélekzettel ülték végig, s az esti programokon végre értelmet kapott a távollét.

Már a vonaton tudta, hogy találkozni fog valakivel, akinek a közelségétől darabokban foszlik le az utóbbi néhány év fásultsága. Most mégis belezavarodott a történet egyszerűségébe. Hát valóban ennyi lenne az egész? Semmi ügyeskedés, taktikázás? Akkor miért nem tudja mégsem elhallgattatni ezeket a végnélküli kérdéseket a fejében? Mégiscsak beszélniük kellett volna. Vele? Ezzel a valótlanul fiatal férfivel, akinek a szemében pontosan olyan nőnek tűnt, amilyeneket filmekben lehet látni? Mit tudja ez az ember, mennyire fárasztó megjátszani ezt a nőt, hogy esténként eszelősen dörzsölgeti a homlokán a ráncokat, hogy kerüli az embereket, mert úgy érzi átlát minden szavukon, s elviselhetetlenek a gondolataik? Ha tudná, most nem álldogálna az ajtója előtt. Ha látja az arcát három nappal ezelőtt búcsút inteni a férjének, ha hallja közben a gondolatait mellé sem ül a padban. Hagyj elmenni egy rövid időre, tudod, hogy visszajövök és a következő este meleg vacsora vár az asztalon. Hagyd, hogy két hétig a nevemet is másként ejtsék és nekem eszem ágába ne jusson kijavítani, mert egyszeriben ők lesznek a családom. S egy férfi az ajtó előtt lesz a kedvesem. Engedd, hogy két hétig valaki mássá legyek, valakivé, aki azt sem tudja, hogy létezel, hogy 11 évig vártalak, s hogy sosem érkeztél időben, és mostmár késő. Már nem akarom, hogy időben hazagyere, sőt várom a napokat, amikor elutazol. Képzeld, ilyenkor szinte egyáltalán nem főzök. Néha csak vajas kenyeret eszünk és kézből harapjuk hozzá az uborkát Bogival. Fel sem szeletem. A lányod néha tízig tévézik és Nutellás kenyeret majszol a szőnyegen. De olyan is volt már, hogy velem aludt a földön hálózsákban egy hétköznap éjszaka. Reggel persze elaludtunk, és én azt üzentem az osztályfőnöknek, hogy későn érkeztünk a színházból. A szennyes kosár mellé dobálom a levetett ruháim és a mosogatóban hagyom a reggeli edényt. Délutánig. És nevetünk, tele a szánk vajas kenyérrel és úgy nevetünk, mert nem elég, hogy kiborult a tej a tejtartóból, de Bogi bele is lépett és végigjárta vele a konyha gyönyörű kövezetét, amit te választottál apád javaslatára. Engedj hát, te jobban tudod, hogy nem veszem el, csak átalakulok két hétre.

Újra kopogtattak. Felállt és az ajtó felé indult, de nehezére esett a lépés. “Egy perc!” - kiáltott ki. “Minden oké?” - kérdezte a másik bizonytalanul. Hadd várakozzon egy kicsit. A fürdőszobába szaladt és a tükörbe nézett. Olyan ismerős volt az arc. Hát mégis csak én vagyok.

Zsófi imája

A templom hosszú ablakain keresztül úgy dőlt be a fény, hogy Zsófi már kezdte azt hinni, valami jelenség készülődik a nyomában. Kizárólag annak a néhány embernek, akik ezen a közönséges márciusi vasárnap reggelen valami földönkívüli hívásnak eleget téve itt ültek a padokban ájtatos némaságban és várták, hogy a tiszteletes felsuhogjon a fehér lépcsőkön a szószékre és áldásra emelje a kezét. A lány már el is képzelte, ahogy Sándor felemeli a barna fejét a karzaton, Zsófira szegezi és többé le sem veszi róla. Közben az énekkar soha nem hallott szintóniában dicsőítő zsoltárokat énekel és a két fiatal lassan elindul egymás felé.

Ám a csoda elmaradt. Hiába táncolta körbe az sok fény a lány sápadt ábrázatát, Sándor úgy horgasztotta a fejét az összekulcsolt két kezére, mintha attól félne, a következő pillanatban a föld is elnyeli, nem csak az öreg orgona hangja. Simára olajozott haja az arcába lógott, minta éppen Zsófitól védelmezte volna az ábrándos kék szemét. Miért pazarolta a sors erre a férfire azt a sok színt és hagyta a magafajta fiatal lányt szürkén tengődni az asszonyok padjában, mikor ott lenne a helye a keresztpadban a többi fiatal között?

Pedig azon a reggelen a kora tavaszi nap sem vallott szégyent, és Zsófi végre az ormótlan kabátja nélkül lépett ki a kapun. A szomszéd méhész is odaköszönt rá, pedig az már alig látott, vagy csak azt vette észre, amit látni akart. Mégis hiábavalónak érezte a sok vasárnapi holmit, a selyem harisnyát, ami minden lépésnél egyre lejjebb csúszott a térdén, és az új cipőt, ami a Molnárékig átformálta a sarkát, ha Sándor fejéből képtelen volt kitörölni egy katolikus lány nevét. De nem csak Zsófi volt ellene Sándor hóbortos érzelmeinek, hanem mindkét gyülekezet, legfőképpen a katolikus.

Sándor az alvég egyik sarki vájogházában jött világra. Az apja nappal a földdeken dolgozott, este meg hegedűlt a helyi néptáncegyüttesben. Akkor is a vonójáért nyúlt, amikor kiszóltak a hátsó szobából, hogy egészséges, erős fia született. Hat évesen a gyerek már vonszolta az apja nagy hegedűjét maga után. Tízévesen végre saját hangszert kapott és hamarosan bevették az ifjúsági zenekarba. Az együttes minden szombaton fellépett valamelyik kultúrházban, vagy lakodalmon, de még temetésen is zenéltek, ha az elhúnytnak az volt az utolsó kívánsága. A fiúnak jól jött a pénz a fellépésekért, de méginkább kedvelte, ha katolikus lakodalomba hívták, ahol a táncolók között előbb vagy utóbb megjelent a szép Tankó Ibolya. A tánc végeztével együtt sétáltak haza a lány frissen vakolt téglaházáig.

Egy vasárnap Sándor csak késő reggelre ért haza, ahol az anyja szemlesütve várta, aztán meg szó nélkül fogta a belinerjét és elindult a templomba. Másodikat sem csendítettek, de úgy igyekezett, hogy mire a katolikusok kifelé jönnek a miséről, addigra ő ne legyen az utcán. Zsófiék rendesen két sorral ültek a Sándor anyja mögötti padban, s amikor beléptek a templomba, az már úgy mélyedt a zsoltáros könyvébe, mintha most látta volna életében először. Zsófi ösztönösen feltekintett a karzatra, de a fiú ezúttal nem volt ott. Számtalan vasárnap prédikálhatott a tiszteletes vigasztalódásról, türelemről, azt az üres helyet csak nem tudta teleprédikálni Sándorral.

Egy péntek este Zsófiék disznótorba voltak hivatalosak a Juhosékhoz. Juhosné, a keresztanyja, fürge mozgású, kerek asszony volt, akinek a lépésénél csak a nyelve pörgött gyorsabban, bár saját elmondása szerint a szájára nem vett volna senkit, akiről nem tudott egészen bizonyosat. Ezúttal azonban olyan hírrel szolgált az asztaltársaságnak, amitől Zsófinak a lélekzete is majdnem elállt, s most az egyszer nem bánta, hogy háromszor hallotta ugyanazt a történetet három különféle forrásból.

A faluban ugyanis az járta, hogy a Tankó lánynak elmaradt a havija. Még az anyjának sem árulta el, csak egy nap felmászott a padlásra és onnan ugrált a fészer keményre döngölt földjére, hogy megszabaduljon a terhétől. Ha a bokáját el nem töri, ki tudja, mi egyéb kárt tesz magában a szerencsétlen. Gyerek ugyan nem volt benne, de az orvos segédje, aki jóban volt a kis Tóthékkal, csak nem állta meg, hogy még aznap este el ne beszélje a pápista lány balszerencséjét. Sándor még aznap este megjelent nála a hegedűjével, de Ibolya egyszeriben kiadta az útját, mondván hogy úgy sem kellett volna neki egy ilyen mihaszna muzsikus, akinek a nótázáson kívül másutt sem jár az esze.

Már a második versszakát énekelte a gyülekezet a záró éneknek, s a népek szép rendben megindultak kifelé a padsorokból. Zsófi is menni készült, imára kulcsolta a kezét, de csak nem állhatta meg, hogy elébb fel ne nézzen a karzatra. “Add, édes jó Uram, hogy egy nap a szeme is kinyíljon ennek a fiúnak, ne csak a füle, s lássa végre, hogy olyan ház alatt muzsikál, ahol nem értik a hegedűszót. Add még azt is, ha belefér, hogy én meg olyan udvarlót találjak, akiknek a kedvéért érdemes a sarkamat ilyen keservesen feltörni, s ezt a bánatos harisnyát a térdemen hurcolni végig a falun, mert ha én most a Molnárékhoz bemegyek, ez a harisnya velem haza már nem jön. Ámen.”

Több mint húsz év telt azóta. Zsófi idős anyjával a hatodik padsorban ült és Sándort nézte a karzaton. A férfi nagyot bólintott felé és ő visszamosolygott. Évről évre látta a nagyobb ünnepeken, amikor Zsófi hazalátogatott Pestről a családdal. Tudta róla, hogy két kékszemű fia született, s hogy a felesége szívesen maradt otthon vasárnap délelőttönként. Zsófi összekulcsolta a kezét és majdnem felnevetett, hát mégis csak csoda történt azon a márciusi vasárnapon a szadai református templomban.

Szellemszerető

Ahányszor leemelt egy díszt a fáról, olyan készségesen potyogtak a földre a kiszáradt tűlevelek, mintha három hete csak erre a pillanatra vártak volna. A nagy ugrásra a mélybe szabadon eresztve az ágakat visszafordíthatatlan mezítelenségükben megfosztva mindentől, ami fénylik, mindentől, ami az emlékét hordozná sosem volt boldog karácsonyestéknek. Óvatosan fektette a csillogó üveggömböket a műanyag formákba, s végre rájuk csukta a tetőt. Az ünnep úgy bújt vissza a poros kartondobozva, mint a lámpásba zárt szellem.

A gyerekek kötelességtudóan énekeltek, Győző vörös arccal ingatta a fejét a dalocska együgyű ritmusára, az anyja pedig csípőre tett kézzel várta, hogy végre az asztalra tehesse a halászlét, aminek a tetején összefüggő tekervényt képzett a lángoló színű zsír. Kövér volt a ponty, de ebben a házban a kövérség a szemmel látható jólétet jelentette, valós bizonyítékát annak, hogy a dolgok rendben vannak, sőt irigylésre méltóan jobban, mint bármelyik rokon házában. S ha valami mégsem alakult tökéletesen, arról egyszerűen nem kellett beszélni, mert ha nem beszéltünk róla, akkor az tulajdonképpen meg sem történt. S ebben a házban sok dolog nem történt meg. Ilyenkor télen különösen nem. Az esetleges disznóöléseken kívül legfeljebb egy kis szomszédolással telt az idő. A januári hó aztán a szomszédok álmatag kísérteteit is visszariasztotta a háztól és a napok úgy sötétedtek a befagyott konyhaablakra, mintha sosem akarnának többé rácsodálni a kinti világra. De jobb volt így a falak hűvös társaságában, amíg a gyerekek meg nem érkeztek az iskolából és az anyja elő nem bújt a szobájából, hogy uzsonnát készítsen nekik, mintha még arra is alkalmatlan lenne. Nem szólt mégsem. Hagyta, hogy terebélyes alakja véglegesen betöltse a téli konyha egyetlen használható szegletét, ahová az asztalt tolták a csempézés idejére.

A mennyezetig érő csempe Győző mániájává vált mióta Szűcs sógoréknál voltak Sándort köszönteni. A sógor idősebbik fia, a Gyula, egy hidegburkoló mellett segédkezett majd egy éve és mikor végre sikerült olcsón lengyel csempét szerezni a Jászságban, a gyerek plafonig rakta a kisze-kusza csíkozású csempéket a konyhájukban, hogy az ember egészen beleszédült a látványba. A sógor savanyú bora sem vette el a kedvét Győzőnek, hogy ne koccintsanak az ügyletre aznap este. Győző a soha véget nem érő traktorépítés mellett nem ért rá leutazni vidékre, az anyja a fájós térdeire panaszkodott, így Juli maradt kiválasztani a csempét. Egy kedd reggel jött érte Szűcs sógor a Wartburgjával. Az anyja még szendvicseket is készített, hátha nem érnek vissza ebédre. Az autó váraltanul lassított egy leágazásnál, aztán megállt. A férfi hatalmas teste úgy nehezedett a Juliéra, mint amikor az ujjai a buborékos papír kicsi dombocskáiból igyekeznek a levegőt kipréselni. Nem volt mit tenni. Mégcsak nem is kiáltott a feketén meredező fák felé, amik inkább halottnak tettették magukat mintsem hogy segítsenek. És otthon sem, amikor a sógor vigyorogva mutogatta a csupasz fehér csempét az anyjának. Ebben a lányban nincs semmi élet, hogy valami színesebbet választott volna. Győző engesztelésül két poharat csapott az asztalra, az anyja kenyeret és szalonnát szelt, és a sógor elégedett ábrázattal huppant a három szék egyikére. Juli beterelgette a gyerekeket a szobájukba és fürdővizet engedett. Nem túl sokat, nehogy kiürüljön a boiler, de forrót. Annyira forrót, hogy meg kellett kapaszkodnia a kád szélében és hol az egyik, hol a másik lábát emelte ki a vízből. Végül csak beleült és hagyta, hogy égesse a bőrét, hogy fájjon. Azelőtt sosem fésülködött elalvás előtt, most hosszan símította ki a haját a verejtékező homlokából. Ettől vékonyabbnak tűnt az arca, s a szeme nagyobbnak, fényesebbnek. A szeme. A tükörből valami idegen fénnyel hunyorgott rá vissza. Az új világoskék hálóingjét vette fel, azt amelyiken madiera mintás fodor futott körbe alul és a nyaki részen. Aztán köszönés nélkül lefeküdt. Jobb, ha most nem imátkozik. – gondolta magában, s türelmesen várta, hogy végre megint magával rántsa az öntudatlanság bódító maszlaga, ha puhán betakargatja az éjszaka. De az álmokkal nem lehet egyezkedni.

A férfi nem volt idős, sem pedig fiatal, de biztosan öregebbnek tűnt Julinál. Fehér öltönyt viselt, még a kalapja is fehér volt, amitől a fiatal asszonynak szinte nevethetnékje támadt. Mégis mit gondol, hol van ez, a nagycirkuszban? Mire való ilyen öltözékben egy falusi búcsúban megjelenni? Mindenki az idegen férfit bámulta, de az csak állt egy helyben és Julit nézte. Aztán felé intett azzal a gyönyörű kezével. Vékony hosszú ujjai voltak és fehér, egészséges körmei. Juli zavartan nézett körbe, hogy mit szól majd ehhez a sok ember. Még csak nem is ismeri, életében nem látta, de ki hisz majd neki? Aztán megindult a férfi felé. Nem is lépkedett, inkább lebegett a kék hálóingjében, hogy elérje a kinyújtott kezét, amik felsegítették az ülésre. A rokonok, a szomszédok kivörösödött arca mind a körhinta alatt maradt, de a fehér öltönyös férfi ott ült mellette, átfogta a vállát, és mosolyogva nézte Julit, de olyan rendületlenül mosolygott, hogy Juli már kezdte azt hinni, hogy nem is hús-vér férfi, csak egy bábu, akit mellé rendeltek a körhintára, hogy ne féljen ettől a forgástól. Most jutott eszébe, hogy nem félt. Hagyta, hogy az este hűvösödő levegője kisímítsa a homlokából a nedves haját, s Juli végre felismerte a férfi szemében azt az idegen kékséget, amit előző este látott a tükörben. Mintha már nem is körbe járt volna velük a hinta, csak úgy utaztak át a fehér csempéken megcsillanó fényeken, keresztül a sötétségen, ami úgy nehezült a búcsú sátoraira, mint egy rossz lehelletű száj. Annyira vágyott rá, hogy megcsókolja vagy hogy legalább megkérdezze a nevét, de a férfi csak ölelte szorosan magához és mosolygott. Itt biztonságban vagyok. – gondolta magában, s az idegen végre közelebb hajolt...

Ha nem nyitja ki a szemét azonnal és nem engedi be a reggel fényeit, az álom részletei tisztán maradnak a fejében. A gyerekek a szobájukban kiabáltak, de Juli mozdulatlanul feküdt az ágyán. Még nem ereszti el. Türelmetlenül pörgette a képeket újra és újra a szorosra zárt szemhéja mögött, de a zajok irgalmatlanul rángatták magukhoz. Egyenesen a fürdőszobába szaladt, s a tükörben megnyugodva találta azt a különös új fényt a szemében. Nem fonta be a haját. A fehér blúzát vette fel és a kék rakott szoknyáját. Az anyja megrökönyödve nézte: Te meg miért öltöztél ki ilyen puccosan? Juli felkapta a fejét, a konyha feltúrt sarkában ott állt a fehér öltönyös férfi és felé bólintott. Az asszonyka elpirult, kiterelte a tincseket a szeméből és az anyja felé fordult. Az iskolába viszem a gyerekeket, nem nézhetek úgy ki, mint aki tyúkólat takarít. – válaszolta könnyedén, azzal kézenfogta a két kicsit és kitáncolt a konyhából.

Az öltönyös férfi Juli minden lépését követte. Hol a húsos pult mögül, hol a magárus mérlege mellől, hol az eperpalánták alól, hol a krumpliszsákból intett felé. A falusiak sajnálkozva néztek össze a háta mögött, hogy ilyen fiatalon ment el a józan esze, mert hát ki hallott még olyat, kibontott hajjal udvart söpörni, meg minden nap másik blúzban jelenni meg az iskolában. Állítólag az öreganyja alsószoknyáiból varrta, de hát mégsem való egy férjes asszonynak ennyi időt tölteni flancolással. Juhászné szerint a közjegyzőre vetett szemet, annak mórikálta magát. De Juli nem bánta a gúnyos megjegyzéseket. Egy pillanat és elfelejtik ezt is a szerencsétlenek, mint az összes boldog álmukat ébredéskor.

Versek Klárához

Gyorsan hűlt a víz. Megpróbált úgy ülni, hogy ne érjen a kád hideg széléhez. Még nem akart kiszállni. Láthatatlannak érezte magát a fürdőszoba rideg fehérségében. Marokra fogta a szivacsot és súrolni kezdte a combján a redőket, amitől hamar kiporosodott a bőre. Fáradtan nyúlt a csaphoz, hogy felmelegítse a vizet. Aztán csak ült mozdulatlanul és közönyösen bámulta, ahogy egymás után pukkadnak ki az apró szappanbuborékok. Egész nap az esti fürdést várta, habár az orvos nem ajánlotta a forró vizet. Tágítja a viszereket. A szoros zoknik sem tesznek jót. Ki tudja honnan, Faludy jutott az eszébe, a költő a nagy felhő hajával. Azt mondják, ő sosem hordott zoknit, még télen sem, és lám, kilencvenvalahány évesen halt meg. Alig egy éve. Még meg is siratta. A szemtelen őszinteségét szerette a verseiben. Kár, hogy nem tanult meg tőle semmit. Csak egyetlen sor derengett az emlékezetében: „Ne válassz magadnak hitvest!” Nem, nem a “hitves” szót használta. A feleségéhez írta, az elsőhöz, de akkor még nem lehettek házasok. „Ne válassz férjet magadnak!” Valami ilyesmi. A börtönből írt, a nő meg csak várta. Hogy is hívták? Semmire sem emlékszik mostanában.

Egy időben sokat olvasott Faludy-t. Attól a fiútól kapta a kötetet, aki olyan hevesen udvarolt neki egy télen keresztül. Mindjárt meglesz a neve. Gyuri? Nem. Gyula! De milyen Gyula? Szőkés barna nyurga gyerek. Te Magasságos, lassan negyven éve! Igen, 24 volt és a fiú sem sokkal több. Mégis olyan gyerekarcú. Sosem tudta komolyan venni a vele idős udvarlókat. „Ne válassz férjet!” Ez az! Szinte ráparancsol a nőre. Ő is választott azon az őszön. Pistát. Az meg fogta magát és bevonult. Hosszúak és sötétek lettek az esték. Icus hívta egy este moziba Pestre, azután táncolni mentek egy vendéglőbe, ahol élő zene szólt. Icusnak sok ismerőse volt a városban. Lekérte ez a törékeny fiú és úgy bámulta, hogy a bokája is összekuszálódott. Majdnem felborultak. De az nem nevetett, csak nézte, amitől ő egészen zavarba jött. Le akart ülni, de az nem tágított. Egyre csak faggatta és közben vizsgálta azokkal a nagy gyerekszemeivel. A János-hegyen találkoztak egy hét múlva. Icus is eljött néhány kollégájával. Még nem esett hó és úgy sütött a nap, mintha arra is ráparancsoltak volna. Gyula hol az egyik, hol a másik oldalán poroszkált. Faludy-ról beszélt, meg más költőkről. Pistát sosem érdekelték a versek. Ámulva hallgatta az idegen férfit, hogy mennyire olvasott. Aztán Gyula randevút kért. Még most is belepirult. Hogyan is mehetett volna? Ő Pistát várta. Pedig rá nem parancsolt senki, főleg Pista nem. Nem is igért az semmit, csak ment a vonattal Vácra. Hiába számított rá, hogy legalább az eljegyzés meglesz mielőtt lenyírják a haját. Annak idején az első találkozójukat is neki kellett kimesterkedni. A fiatal mérnök megérezhette a pillanatnyi bizonytalanságát. Kérlelte, hogy legalább írhasson. Hát írjon, abból még nem lehet baj. Három nap múlva csomag érkezett tőle. Az anyja rosszalló tekintettel rakta elé. „Ha engem ezért megszólnak a faluban, többet nem mégy Pistát látogatni.” – mondta és várta, hogy ő engedelmesen bólintson rá. A szobájában remegő kézzel bontogatta a papírt. Még sosem kapott csomagot. A Faludy-könyv volt benne. Nem új, az igaz, de most már az övé. Ahogy kinyitotta a fedőlapját egy boríték hullott a földre: „Klárának”. Mennyire örült, hogy nem klárizta le. A Klára sokkal elegánsabb volt, meg olyan titokzatos. Pista is klárizta, ahogy mindenki más a faluba. Ki is nevette volna, ha egy nap azt mondja neki, hogy Klára. De ennek a fiúnak hálás volt érte. A névnapjára küldte az ajándékot, bár tudta, hogy az csak két hét múlva lesz. Ő akart az első köszöntője lenni.

A víz egészen kihűlt, ideje volt kikecmeregni. Megint felfázik, mint a múltkor, amikor egy órát trécselt a teraszon papucsban. Óvatosan kilépett a kádból és egy darabig dideregve állt a törölközőjébe bugyolálva. Vajon megvan-e még az a Faludy-kötet? Nem is emlékezett, mikor olvasott utoljára verseket. Azt az egyet azért megkereshetné, amiben kéri a szerelmét, hogy ne válasszon férjet. Pista úgy is a focimeccset nézi. Legalább nem vitáznak össze a csatornákon. Gyorsan magára kapta a köntösét, zoknit húzott és egyenesen a könyvespolchoz sietett. „Egy Faludy-kötetet keresek. Vajon megvan-e még?” Pista a fejét sem fordította felé. Rándult egyet a válla, ami talán nem is neki szólt. Aztán csak ott termett a kezében a könyv, a "Dobos az éjszakában". Furcsa, idegen érzés fogta el, mégsem kellemetlen. Leült vele a kanapé másik végébe és kinyitotta. Minden úgy ismétlődött meg, mint negyven évnek előtte. Az ölébe pottyant a boríték, amin az állt "Klárának". Egyetlen mozdulattal dobta vissza a levelet a helyére és csapta össze a könyvet. Vajon észrevette Pista? Az azonban továbbra is a képernyőt figyelte. Megint reszketett a keze. Lassan felállt és besétált a hálószobába. Ott felemelte a borítót és kivette a levelet. „Édes jó Istenem! Legalább a koromra lennél tekintettel!” Amint nyílt a boríték, az ágyra hullott három papírlap. A levél és még két vers. Megfakult tollvonások. "Boldog névnapot!" "Csókol, Gyula" Az egyik egy Radnóti-, a másik egy Vajda-költemény, a Húsz év múlva. „A duplája, Vajda János, a duplája!” - gondolta mosolyogva. Aztán olvasni kezdett.

Elsőre a levél mértéktartónak, szinte hűvösnek tűnt. Egyetlen szava sem árulkodott a férfi érzelmeiről, vágyairól. Nem kért, nem panaszkodott és nem igért semmit. Csak azt remélte az írója, hogy azok a percek, melyekben Klári a verseket olvassa, egy kicsit különlegesebbek lesznek a többinél, hogy majd elmosolyodik, vagy könny szökik a szemébe, talán bele is pirúl, esetleg elsápad egy-egy idézeten, hogy vele marad egy rím, egy kifejezés arra a napra, hogy talál egy versszakot, mely róla szól és senki másról, s azon töpreng órákig, vajon honnan tudta a költő, hogy pontosan így érez, és hogyan tudta mindezt éppen ezekkel a szavakkal megfogalmazni, amiket ő már olyan rég keresett, csak mindig megzavarták, amikor sikerülhetett volna kimondani. S ezek a versek, mostmár az ővéi. Nem azért, mert elküldték neki egy könyvben, nem azért, mert felteheti a polcra, és letörölheti róluk a port minden szombat délelőtt, hanem mert neki szánták, csakis rá gondoltak, amikor kiválasztották és másolták őket. Ahogyan ővéi lettek a percek is, amelyekben a küldő papírt és ceruzát keresett, lapozott és lapozott egy egész álló délután, és olvasott és gondolkodott és jóváhagyott, vagy úgy döntött, hogy ez vagy az nem oda illő. Aztán újra olvasott és újra gondolkodott, és még sem volt elég. Mert készen állt a jelen a Faludy versekben, de a fiatal mérnők már jövőt festett Vajdával és aztán a múltat Radnótival, a múltat a jövőben, az emlékezést a meg sem történtre. Épp csak beköszönt és már búcsúzott is, hiszen történhetett bárhogyan, a végén csak a költemény maradt.

Mikor végzett, gondosan összehajtotta és a fedőborító alá csúsztatta a papírosokat. Visszasétált a nappaliba és leült a helyére a kanapén. Még pihentette egy kicsit a kötetet az ölében, aztán lapozgatni kezdte. A baljával erősen egymáshoz szorította az első néhány oldalt, nehogy kiessen a tartalmuk. Megtalálta a Faludy-verset, aminek csak arra az egyetlen sorára emlékezett. „Ne válassz férjet!” Zsuzsának hívták az első feleségét. A vers címét ceruzával aláhúzták. Most értette meg Gyula üzenetét.

Pista közben felállt és kiment a szobából. Meg sem kérdezte, hogy kér-e egy pohár vizet. Tíz perc is eltelhetett közben. Vajon mit csinál? Pedig még vége sincs a meccsnek. Csak nem gyanakszik? De hát mire gyanakodna? Megbántódott, hogy ezt a régi verses könyvet olvasta? Vagy megint a gyomra fáj? Mindig mondja neki, hogy ne egyen annyi zsírosat vacsorára. Olyan mint egy akaratos gyerek. Most menjen utána? Csak nem vonulhat a nyomában? Becsukta a könyvet és a zajokat figyelte a konyha felől. A tévét is lehalkította egy kicsit. Olyan üres és idegen lett nélküle a szoba, hogy önkéntelenül a képernyőn futkározó focistákat kezdte bámulni. Nincs mit megbánnia. Két évig várta Pistát. Betöltötte a 26-ot mire leszerelt és abban a korban egy lány már csaknem vénnek számított annyi idősen. Hosszú és magányos telük volt. Alig néhány hétvégén keresztül engedte, hogy a fiatal mérnök telebeszélje a fejét költeményekkel, de sosem lett hűtlen Pistához. Nem választott mást. S most is csak egy órán át ragadta magával ez a mihaszna emlék. Versek. Mire jó mindez? Mit akarnak tőle most? „Pista!” - kiabált ki a konyha irányába? „Mit csinálsz odakinn? Nem vagy jól?” A férfi csendesen visszaült mellé. „Ittam egy kis vizet. Ég a gyomrom a pörkölttől. Kértél volna egy pohárral?” „Sokáig elvoltál.” – válaszolta kicsit sértődötten. „Elmúlasztod a meccs végét. Már az utolsókat rúgják.” Ezen aztán nagyot nevettek.

Egyedül a pékné Annus

Pékné Annus széles mosollyal libbent fel a buszra és nagy hangon üdvözölte a visszafojtott hangon trécselő asszonyok társaságát. Egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy elnézést kérjen. Neki itt legalább annyi joga van késni, mint bármelyik másik utazónak. Különben sem fordulhat elő, hogy éppen ő maradjon le a programról, amikor maga szervezte az egészet. Azt meg nem kell tudni senkinek ezek közül, hogy két öltő ruhát váltott mire sikerült elindulnia,  mert egy hőhullám öntötte nyakon pontosan abban a percben, amikor kettőre zárta maga mögött a kaput. Az is lehet, hogy csak túl meleg volt ehhez a kötött kardigánhoz. Mikor végre lecsendesedett a forróság a testében, rögvest fázni kezdett és kezdhette az öltözködést elölről. Még megigazított néhány csattot a kontyában, aztán elégedetten szemlélte végig a művét a duplatükörben. Mert a péknének lángvörösen izzó, dúsan hömpölygő haja volt. Az igaz, hogy hat hetente utána igazította a színét a fodrász, de attól az még mind az ő tulajdonában volt.

Ebből a hajból annak idején olyan termetes kontyot rakott Annus, hogy a pék kezéből reggel hatkor kitáncoltak a frissen sült briósok. Nagyot nevetett Feri ügyetlenségén a fiatal segédlány, aztán marokra kapta a köténye elejét, s egy szálig felkapkodta a szédült süteményeket a földről. Feri meg csak állt elvörösödve és várta, hogy Annus gondosan lefújkálja a láthatatlan porszemeket a briósokról. "Jó lesz ez így is a bereckieknek." Mosolygott huncutul a zöld szemével a pék szerelemtől kábult tekintetén. Pedig Feri is berecki volt ízig-vérig, de Annust ez egy cseppet sem zavarta. Ő itt csak átutazóban élt a nagyanyjával amíg be nem tölti a 18-at, utána úgy is felmegy majd Pestre, hogy ott találja meg a szerencséjét. Ki tudja, lehet, hogy valaki rácsodálkozik az utcán és másnap színésznőt csinál belőle, vagy beleszeret egy gazdag üzletember és soha többé nem kell dagasztós tálat mosogatnia. Annyi biztos, hogy vele nagy tervei voltak az Alkotónak különben nem pazarolt volna ilyen gyönyörűséges hajkoronát a fejére és olyan ringós lépést a járásába. De Annus nem pusztán csak szép lány volt, de ráadásul még okos is. Sosem tudott volna megelégedni azzal, hogy egy egyszerű pékné maradjon Berecken, még akkor sem, ha Feri annyi gondoskodó figyelemmel vette körül, amennyit sosem látott más férfitől beleszámítva a saját apját is, aki miatt két éve elhagyta a szülői házat. Tudta jól ezt a fiatal pék, csak megzabolázni nem tudta a szívét. Hogyan is tehette volna, amikor a lány úgy billent be minden hajnalban a pékségbe a feltűzött lánghajával, hogy abba belesajdult a férfi egész mellkasa. Egy nap aztán nem bírta tovább hordozni magában a vágyat, s ahogy Annus felegyenesedett a kemence ajtajától és szabad kezével kiterelgetett egy eltévedt fürtöt a kipirosodott arcából, Feri a dereka köré fonta a karját és olyan reményvesztetten szorította magához a lány meleg testét, mintha bizonyosan tudta volna, hogy ez lesz az utolsó alkalom. Annusnak alig három perc kellett ahhoz, hogy az új helyzetet végiggondolja, s bár kellemesen meglepte az amúgy igen szolid pék szakavatott csókja, azért csak sikerült egy erélyes mozdulattal eltolni magától Ferit, s nagyot koppantani a kezében tartott tepsivel a szerelmes fiú fejére. "Mégis mit képzelsz, te péklegény?!" - kiáltott rá kihevülten a kemence melegétől és talán egyébtől is a lány, de azt sosem vallotta volna meg ennek az egyszerű berecki fiúnak. "Azt képzelem, Annus, hogy ha hozzám jössz feleségül, én cukorral meg fahéjjal szórom be a földet is előtted!" Hanem amaz csak nagyot legyintett a pék hirtelen született vakmerőségén, s miután a tepsitől időközben megszabadult, csípőre tett kézzel válaszolt a kérőjének. "Feri, neked egészen elment a józan eszed! Te tényleg azt hiszed, hogy én egy péklegénynek tartogatom magam? Hogy képes lennék Berecken megvetni a lábam és életem végéig kenyeret dagasztani ezeknek, hogy legyen mit vágniuk a zsíros szalonnájuk mellé? Gyorsan verd ki a fejedből ezt a gondolatot, a fonott kalácsnak valót meg kezd újradagasztani, mert ahogy elnézem, igen rendesen kikelt az edényből." Feri akkorát ütött a túlkelt tészta tetejébe, hogy az olyat sóhajtott, mintha az utolsó lehelletét adta volna ki. Aznap a fonott kalács egy órával később került a polcokra, amit a bereckiek szóvá is tettek a boltosnak. A boltos csak a fejét rázta, hogy ő ugyan nem tud semmit, talán a Pünkösdinét kellene megkérdezni, az átellenben lakik a pékkel. A Pünkösdiné már tíz órakor ott súrolta a lábát a pékség bejárata előtt, de Annus most nem szaladt elé, hogy betessékelje a hidegről. Tudta jól, hogy aznap miért ragaszkodik az öregasszony a meleg cipőhoz, s hogy behozza a kíváncsisága akkor is, ha nem kérik. Úgy surrant ki a hátsó ajtón, mintha éppen kirabolta volna a pékséget, pedig egyebet nem vitt magával, csak a péklegény szívét, azt meg úgy sem tudná pénzzé tenni, így már a Röges utca sarkán megszabadult tőle.
 
A nagyanyja szerint a lány még aznap vonatra szállt és meg sem állt Budapestig. Hogyan is tudta volna ő megállítani? Tán fusson utána a köszvényes lábával? Biztos a Rozihoz ment. Már régóta tervezgette, hogy nála fog megszállni, amíg munkát nem talál, de hogy a Rozi ott lakik-e még a Bosnyák tér környékén, arról sosem jött hír. Ő volt Annus egyetlen ángya, aki öt éve hagyta ott az urát, Annus nagyivó bácsikáját, s meg sem állt a fővárosig. Valójában senki sem tudta, hogy miből tartja el magát, s csak Annus remélte, hogy a segítségére lesz egy napon. Két hónapig nem hallottak a szökött lány felől. Egy nap sötétedéskor kopogtattak a fiatal pék ajtaján. Feri éppen a vacsorájához ült, s bosszúsan rúgta ki maga alól a széket, hogy megnézze miért zavarják ilyen későn. Köztudomású, hogy a pékek a tyúkokkal mennek aludni, hiszen azok már négykor szórják a lisztet a dagasztó tálba, hogy hatra kocsira pakolhassák a gőzölgő cipókat. Aznap éjszaka azonban a berecki péklegény nemigen húnyta le a szemét. Annus állt az ajtóban dideregve a hidegtől. A négyes vonattal érkezett Pestről, s a fészerben húzódott meg sötétedésig, hogy meg ne lássák a szomszédok. Feri egy elárvult szó nélkül engedte be.  Elé tolta a teli tányérját és csak nézte, ahogy a lány az utolsó cseppig kimeregette a zöldbablevest. "Második van? Valami cukros-fahéjas?" A fiú lisztet vett elő meg dagasztó tálat. "Beletelik egy jó órába. Megvárod-e?" "Én meg, ha nem bánod." "Nem bánom." A pap csak kétszer tudta kihirdetni az ifjú párt a templomban.  Három hét múlva megvolt az esküvő, hogy Annus kölcsönbe kapott menyasszonyi ruhája nehogy elhasadjon a gömbölyödő formáján. A menyecsketánc alatt is többször leültette a vőfély, hogy szusszanhasson egyet. A baba két hónappal született korábban az idejénél. "Nem lehet manapság tudni, miként számolják az időt ezek az orvosok." Panaszkodta Annus nagyanyja a boltban a Pünkösdinének. "De ha holnap reggel bejön a pékségbe, kap öt olyan ropogós zsemlét, ami abban a percben jött ki a kemencéből, csak ne firtassa tovább ezt a számolgatást a faluban."

A pékné megállt a busz elején, jobb kezével megtámaszkodott az első ülés támláján, a baljával felmérte, mennyire tart a kontyja, aztán kicsit felszegte az állát. "Na, berecki nyugdíjas klub, kinek hiányzik a padtársa?" Az asszonyok bizonytalanul néztek maguk köré, de nem szólt senki.  "Azt írták azok a vidékiek a ma reggeli email-ben, hogy csülökpörkölt lesz ebédre. Most szóljon, aki vegetariánus!" Ezt már csak nem lehetett nevetés nélkül hagyni. Hiába, egyedül a pékné Annus tudott ilyen jó hangulatot teremteni. "Pistám, akkor csapjunk a lovak közé!" - szólt oda a vörös hajú asszony a sofőrnek. "Annus, nem a te urad parkolt a busz elé?" Feri egy teli rekesz frissen sütött sós kiflit nyújtott fel a feleségének. A kiflik tetején egy papírzacskó fickándozott merészen. "Egy kis útravaló az asszonyoknak.  Az meg a tiéd, Annus, egy cukros-fahéjas." S a bereckiek irigykedve nézték, ahogy az a kettő egymás szemébe kapaszkodott búcsúzóul.

A padlástelefon

Irénke lekuporodott két krumplibokor közé. Jó puha volt a homok, mert előző nap innen ásott ki néhány szemet anya a vacsorához. A felnőttek folyton panaszkodtak, hogy túl laza a talaja a kertnek, meg nem szép egyenes, nagyon lankít a ház irányába. De Irénke éppen ezért szeretett itt üldögélni. A tyúkólak és a ház között tökéletesen be lehetett látni az udvarra. Messze laktak a főutcától, csak egy szomszédjuk volt, a Móricék három gyerekkel. A nagylánynak már udvarlója volt. A kisebb, Zsuzsi, két évvel volt idősebb Irénkénél. A fiú, Gyuri csak eggyel, de ő inkább a bátyjával játszott szívesebben, ha annak nem akadt jobb pajtása délutánra. Mégis többnyire négyen csatangolták be a Várdomb rejtekhelyeit és építettek olyan indián sátrat kukoricaszárból, amilyen másnak nem lehetett a faluban. Most is Zsuzsit várta, hogy telefonvezetéket húzzanak a két ház közé. Hát persze, hogy nem igazit! Az a faluban is csak kettő volt. Egy a báróék házában, akit kilakoltattak a kastélyából és telepakolták a lila szobákat egy csomó göthös öregemberrel. Egy pedig a tanácson az elnöknek. Irénkéék spárgából meg üres Bagarolos dobozból készültek telefondrótot eszkabálni. Akkor legalább lesz mire irigykedjenek a többiek, akik folyton azzal bosszantották Irénkét, hogy az Isten háta mögött laknak a Szőlőhegyen.

Ha legalább lett volna rendes szőlőjük, de ebben a homokban az sem szeretett nőni. Mintha mindenkinek jobb földje lett volna a környéken mint nekik. Bezzeg krumpliásáskor milyen jót lehetett játszani a frissen felásott földben. Zoli bátyja a leggyönyörűségesebb autópályákat építette bele. Neki egy-két alagúton kívül nem igazán sikerült mást alkotni, de nem is az volt a lényeg, hogy mi készült belőle, mint inkább, hogy milyen finom és hűvös volt a homok érintése ha belefúrtak a két kezükkel.

A telefonhoz az ötletet az apja adta, és ettől lett igazán különleges a terv. Állítólag már az ő gyerekkorukban is vezettek ilyen telefont a szomszédos házak közé, és ott helyben kiürített két cipőkrémes dobozt külön az ő kedvükért. Pedig mind a kettőnek az alján ott várakozott még a vasárnap reggeli cipőpucolásra egy kis barna meg fekete krém. Azt is igérte, hogy ha ma időben jön haza, akkor fúr egy lyukat a dobozok közepébe, amin átfűzhetik a spárgát és akkor lehet kihúzni. Azt ugyan nem mondta, hogy miként viszik fel a Zuzsiék padlására, de nem igazán merte megkérdezni, mert biztosan olyan egyszerű, hogy azt magyarázni sem kell. Titokban azért remélte, hogy Zoli besegít, mert ő valahogy mindent kitalált csak úgy magától és sosem kérte az apja segítségét.

Anyának is lassan haza kellett már érkeznie, de neki úgy sem lesz ideje arra, hogy Irénke dolgaival foglalkozzon, mert ilyenkor főz vacsorát, állatokat etet, meg összeszedi a kertben a lehullott gyümölcsöt. A rossz körtéket Irénke egyedül is vödörbe szedhette volna ezalatt, ha nem lett volna olyan izgatott a telefonvezetés miatt, és nem félt volna annyira a darazsaktól, amik megállás nélkül lakmároztak a túlérett gyümölcsromokon és már csak akkor vette őket észre, ha jó nagyot csíptek a karjába. Ha anyával szedték fel a gyümölcsöt, sosem félt annyira tőlük, de egyedül egészen más volt a helyzet. Akkor látták a darazsak, hogy ott van egymagában és bármit megengedhettek maguknak. Inkább nem is várakozott tovább a krumplisban, mert már látott a közelben egyet-kettőt, amik kinézték maguknak Irénke citromsárga pólóját. Zsuzsi úgy is kiszólt közben, hogy épp nem ér rá, és kérte, hogy majd fusson át estefelé szólni, ha menni kell a padlásra.

A nagyanyja a farönkjén ült a körte fa alatt és szárazbabot fejtett. Noszogatta Irénkét, hogy segítsen, de az azt motyogta, hogy majd egy kicsit később, mert előbb össze kell hajtogatnia a kimosott ruhákat. Igazság szerint ki nem álhatott szárazbabot fejteni, mert mind összeszúrkálta a szár a karját, ami aztán egész este viszketett, és még másnap is meglátszott a helye. Bab meg alig lett a szakajtóban, hiába fejtette vagy két órán keresztül. Bement a szobába, egyenesre simította a párnahuzatokat, szögletesre húzta a paplan sarkát, aztán leült a kétszárnyas toalett tükör elé és várta az estét.

Anya közben megérkezett és a konyhában zörgött az edényekkel nem hangosabban a szokásosnál. Jó hangulatban volt. Még dúdolgatott is magában, beletűzdelve egy-egy szót a dallamba, ami vagy különlegesen tetszett neki, vagy csak ennyire emlékezett a szövegből. Volt néhány örökös nóta, amiket szinte imaszerűen ismételt munka közben, de ezeknek is csak a töredékei maradtak.

Hirtelen nagyot csapódott a vaskapu, amire Irénke szíve majdnem kiugrott a helyéből. A konyhából a kislányra kiabált a némaság. Megjött apa, de meg sem próbálta maga után rendesen becsukni a kaput. Már vélni lehetett, hogy az esti telefonvezetésből nem lesz semmi. A tükör mögé bújva is látta az apját bizonytalanul felbotorkálni az udvaron maga mellett egyensúlyozva az öreg Csepel biciklijét, morogván kerülve ki a körtefa alatt mélyen maga elé hajló öreganyját. Anya a földre ejtett egy fedőt, s csak Irénke tudta, hogy szándékosan, s hogy most nem szabad kiszaladni hozzá a konyhába, mert csak útban lenne. Apa is a konyha felől jön majd be, ha csak nem dönt úgy, hogy a fészerben várja meg, amíg az anyja lassan összegyűjti a babszárat és tűntetőleg bevonul a szobájába és aznap már ki sem jön. Irénke amilyen gyorsan csak tudott, a nyári konyha irányába vette az útját a hátsó kijáraton keresztül és meg sem állt a krumplibokrokig. Ott várta reménykedve, hogy az anyja felhozzon egy vödröt és elkezdjék felszedni a darazsas citromkörtét. De anya csak nem jött. Zsuzsiékhoz sem lehetett most átmenni, mert abban a pillanatban, ha meghallotta a kiabálást, le kellett szaladni mégis a kertből és közéjük állni, ami a világ legrémisztőbb dolga volt, de azért mégis büszke volt magára, hogy ő volt az egyetlen, aki ezt meg merte tenni. Mondta is mindig a nagyanyja másnapokon, hogy ha ő nem lenne, ezek ketten már vágóhídra vitték volna egymást.

Annyira feszülten figyelt, hogy alig vette észre, hogy Zsuzsi mellé telepedett a homokban. Valahonnan kerített egy vastag gallyat, azzal fúrta a földet a kinyújtott lába mellett. Irénke kíváncsian nézte egy darabig, aztán kirántotta Zsuzsi kezéből a botot, kettétörte és ketten ástak tovább egészen addig, míg végre egy öklömnyi krumpli gurult közéjük. Rendre két nagyobb és három kisebb szem került elő a bokor alól. A két lány elégedetten rakta kupacba a krumpliszemeket. Ebből most petrezselymes krumpli lesz kovászos uborkával. Irénke felhajtotta a pólója szélét, beleszedte a krumplit, és csendben megindultak a fészer irányába. Sikerült úgy felmászniuk a padlásra, hogy senki sem vette őket észre a házban, ahonnan anya egyenletes zsörtölődése hallatszott. Néhány perc és apa rekedt hangja csattan majd a levegőbe és onnan már megállíthatlan lesz a vihar, de Irénke mostmár mindennek felette volt a padláson berendezett kis fészkében, ahol Zsuzsi kényelmesen elhelyezkedett egy régi konyharuhával letarkart rekeszen és türelmesen várta, hogy elkészüljön az ebéd.

A hajókürt

Nézte, ahogy a reluxán átszűrődő fény bolondot űz a kétségbeesett porszemekből, melyek a magasba menekültek vagy a mélybe zuhantak. Hosszan visszatartotta a lélekzetét, hogy ne szippantsa be a sok ficánkolót, de csak rövid ideig bírta. Összecsücsörítette a száját, maga elé fújt, majd ismét gyorsat sóhajott. Egy hosszú fekete ruhás nő sietett a kijárat felé. Épp csak a szeme látszott az arcát fedő burka mögül. Vajon mosolyog vagy sír? Egyre többet megfordult a fejében, mennyivel egyszerűbb lenne  egy kendő mögé  rejtőzködni. Ahogy kinyílt az egyik ajtó, minden várakozó kiegyenesedett a székén. Az ápolónő az ajtón kilépő fekete ruhás asszony után szólt, aki olyan fürgén perdült vissza hogy Irén attól tartott, átesik a hosszú ruha valamelyik szegletén. Hangok jöttek a maszk alól, de a nővér sem érthette, mert szorosan állt a nő elé. Közel emelte a papírt a fedett archoz és magyarázni kezdett.  Az asszony  bólintott, lesütötte a szemét és úgy libbent ki az ajtón, mintha a szél seperte volna magával. Könyörgő tekintetek kapaszkodtak az előttük visszasiető nővér fehér köpenyébe, de az egy pillantást sem vetett a  többi várakozóra. Irén egy ideig a táncoló porszemeket hesegette, aztán  csak ült üres tekintettel bámulva maga elé. 

 

A magyar doktornő a vizsgáló hűvös levegőjét hozta magával, amint leült mellé a padra. "Ne aggódj, rendben lesz. Infúzión van, majdnem kiszáradt. Nagyon fáradt, de bemehetsz hozzá," mosolyodott el végre. Irén megragadta az orvos karját. "Hazavihetem, Rita?" "Szó sincs róla! Ma éjszakára itt tartjuk. Talán holnap." "De vele maradhatok?" "Nem lehet. Pihend ki magad otthon. Korán reggel bejöhetsz hozzá." "Gondolod, hogy most tudnék egy jót aludni? Nincs egy ágy itt valahol?” „A mellettünk lévő osztályt festik. Az ágyakat letakarták, de az egyiket kicsomagolhatod.  Kelj fel, mielőtt reggel bejön a váltás." Irén megvárta, amíg elalszik a fia, majd csendben megkereste a folyosó végén a festésre várakozó szobákat. Bement az egyikbe, felhajtotta a műanyag fóliát. Az ágyon tiszta fehér huzat feszült. A levegőt erős festékszag járta át. Vaskarmok szorították a homlokát. Kötelességtudóan becsukta a szemét és a zajokat figyelte. A folyosón angolul beszélgettek az éjszakás nővérek. A légkondicionáló keservesen küzdött a kinti párás hőséggel. Autók dübörögtek a kórház előtti négysávos pályán. A kikötő felől hirtelen egy teherhajó kürtje ordított az éjszakai város felé. Irén összerezzent a mély hangtól, de  az utána támadt csendben a lélekzete még ijesztőbbnek tűnt. Imátkozni kezdett. A hiszekegy végébe egészen belezavarodott, s inkább hagyta, hogy tétován támolyogjanak elő a saját szavai. De ki  érti ezt itt meg? A fekete ruhás nő jutott az eszébe. Ahogyan sietve hagyta el a sok idegen ember kíváncsi tekintetét. Irén elszégyelte magát a sötétben. Ő is szerette volna látni az asszony arcát.  Megkapaszkodni az ismerős félelmektől összetört kifejezésén. A hajókürt másodszor is felbúgott röviden, parancsolóan. Ha legalább értené, hogy  mit jelentenek ezek a hangok. 

A mobiljáért nyúlt. Úgy tűnik, otthon felejtette a nagy kapkodásban. Éjfél után elviselhetetlenné  vált  az idegenség. Óvatosan kibújt a takaró alól és lábujjhegyen megkereste a fia szobáját. Egy ideig hallgatta, ahogy az egyenletesen szedi a levegőt, azután visszament a festékszagú kórterembe. Türelmesen várta a letakart ágyak között, hogy a hajó ismét megszólaljon, de a kürt ezúttal néma maradt. 

Az ebédlőben

Valaki a háta mögött állt. Hiába érezte a tekintetét, ahogy hátrafordult mégis megrezzent Robi fölé tornyosuló alakjától. "Túl magas ez a fiú." - mosolyodott el nyomban Irén. Minden gondolata ott ül az arcán, hiába takarja el az óriási szemüvege. Olyan megadással tud ott várakozni, mint egy száműzött vagy mint akitől végleg megtagadták, hogy az örömök forrásához vezető útra térjen, de mégse háborog. Megszokta, hogy az ismerősöktől leginkább szánalmas pillantásokat kap, bármilyen okossággal áll elő. Robi ugyanis dadogott. Még éppen elviselhetően ahhoz, hogy ügyfélszolgálati teendőket lásson el a biztosítási társaságnál. A rutin szövegek simán gördültek ki a szájából. Csak olyankor okozott némi kellemetlenséget a beszédhibája, ha az ügyfél türelmetlenkedni kezdett, vagy ha olyan kéréssel állt elő, amit a szabályzat korlátozott. Az is problémát jelentett, ha alkalmanként személyeskedésbe fordult a beszélgetés. Amúgy a világ legelőzékenyebb férfiúja volt, mert nem lehetett más. Csak aki jól ismerte, tudta róla, hogy a szemüvege mögül néha olyan megsemmisítő megvetéssel tudott embertársaira nézni, ami felülmúlt minden törekvését arra, hogy belopja magát a szívükbe. Irént azonban azonnal megkedvelte, amikor az a társasághoz került. A lányt szórakoztatták Robi irónikus megjegyzései, amelyeket tovább fűszerezett a fiú görcsösen nyilvánvaló igyekezete. Irén valójában mindenkit őszinte csodálattal figyelt maga körül, akinek kevesebb vagy több jutott az élet jótékony adományaiból. Úgy érezte, ezeknek az embereknek különös küldetése van.

"Sz-sz-szia! Jö-jö-jössz ebédelni?" Robi még csak leplezni sem tudta a zavarát. Döcögve pottyantak elő a szavak a szájából, ha neki kellett először a lányhoz szólnia, kérnie valamit tőle, vagy a tudtára hozni, hogy szüksége van a társaságára, és ezért akár vállalja a kollégák előtti visszautasítást is. "Jövök, egy perc!" - válaszolta a lány egy lélekzetnyi szünet múltán. Tudta, hogy ezzel a mondatával szerzi a legtöbb örömet a mai napon és azt is tudta, hogy már megint nem önmagának. Kikapcsolta a gépét, a vállára akasztotta a táskáját és a várakozó fiúhoz lépett. Robi keze ölelésre lendült, de félúton megállt a levegőben, a szemüvegéhez kapott és hosszan törölgetni kezdte. Irén úgy bámult rá, mintha sosem látta volna még. Egészen idegenné vált a fiú arca. Sosem látta szemüveg nélkül. Robi nem nézett fel. Olyan meredten vizsgálta a művelet közben a padlót, mintha onnan kellene leolvasnia a miniatűr betűket és számokat a szemorvosnak. Nem akarta a lányt homályosan látni, s nem akarta, hogy az ilyen mezítelenül lássa az arcán a kiszolgáltatottságot. Erősen kopaszodott a homlokán, amitől csak még magasabbnak tűnt. Hirtelen nőhetett meg, mert rossz volt a tartása. A keze viszont gyönyörűen festett a hosszú ujjain tökéletesen harmonizáló körmökkel. Irén folyton kényszert érzett rá, hogy megérintse, de biztos volt benne, hogy félreértette volna. Robi valószínűleg szerelmes volt Irénbe. Voltak napok, amikor jól esett a lánynak a figyelmessége és voltak, amikor szenvedett tőle. Ő ugyanis nem volt szerelmes Robiba. Irén mást szeretett. Egy programozót.

Az ebédlőben hosszú sorban tolongtak a dolgozók. Robi védelmezően Irén mögé állt, hogy megóvja a lökdösődőktől, de a lány érdeklődéssel nézett körül. "N-n-nincs itt?" - kérdezte a fiú csalódottan követve a lány tekintetét. "Tessék? Ki?" "H-h-hát P-p-péter. Ugyan már, Irén!" - s félig-meddig hátat fordított a lánynak. Irén hirtelen a tenyerébe fogta Robi jobb kezét és vizsgálgatni kezdte. A fiú egészen belepirult a váratlan mozdulatba. Egy árva szót nem tudott kiejteni. A lány a segítségére sietett. "Oda vagyok a kezedért, Robi, mondtam már? Hogy lehet egy fiúnak ilyen gyönyörűen formált keze? Nézd meg az enyém! Hatalmas a tenyerem és rövidek az ujjaim. A körmeim pedig egyszerűen siralmasak." A lány elengedte Robi kezét és a sajátját vizsgálgatta. Amaz értetlenül nézett maga elé. "E-e-ennyi?" - kérdezte végre némi erőlködés után. "Hogy érted?" "E-e-ennyi tetszik belőlem?" Irén állta a tekintetét. "A barátaim közül neked a legszebb a kezed. Sajnálom." "Cs-cs-csak azt ne! L-l-legalább te ne." Végre asztalhoz ültek.

"Ho-ho-hogy olvassátok el együtt a k-k-kedvenc versedet? Ho-ho-hogyan magyarázod el neki J-j-józsef Attilát, P-p-petőfit, Ady-t? N-n-nem fog működni, a-a-annyira más!" "Robi, szerintem, nem ez a legfontosabb egy kapcsolatban. Nem a az irodalom, nem a hasonlóság, vagy a különbözőség." "Akkor mi?" - kérdezett vaktában vissza és akkorát harapott a húsból, hogy ijesztő volt nézni. Látszólag nem érdekelte a válasz. Óvatosan forgatta a szájában a falatot, hogy leplezze a bosszúságát. Közben lassú eleganciával vágott egy újabb darabot a hússzeletből, fontoskodva megpakolta krumplipürével és mindennek a tetejére tornyozott egy szeletet a savanyú uborkájából. Irén nem válaszolt. Türelemmel megvárta, hogy a tökéletesre formált adagot a szájába helyezze és ismét rágni kezdjen. A fiú észrevette a lány hallgatását és kérdően nézett rá. Még nem nyelt le mindent, amikor megszólalt. "Szóval, m-m-mi a legfontosabb?" "Nem is tudom. Talán, hogy mindent szeressünk benne. Hogy ne tudjuk megmagyarázni, hogy mit szeretünk benne. Hogy kívül-belül hasonlítani szeretnénk hozzá, mert annyira szép. Hogy mindegy, hogy ott van-e velünk vagy nincs, mi mégis mindig vele szeretnénk lenni. Valami ilyesmi. Majd meglátod." - válaszolta a lány és nem engedte, hogy Robi levegye róla a tekintetét. "Értem. Mehetünk?" - szólalt meg végre a fiú. "Menjünk. Mennyi munkád van?" -kérdezte Irén megkönnyebbülten. "K-k-kitart estig, de t-t-túlélem."