Örömvírus

Korábban már írtam arról, hogy errefelé úton-útfélen mosolyognak az emberre miközben folyton azt kérdezik, hogy jól van-e. Ha megpróbálnám százalékosan kifejezni, hogy a kérdezők közül hányan érdeklődnek őszintén a hogylétem felől, azt hiszem, nem lenne arra szükség, hogy mindegyikük orra elé egy kérdőívet dugjak. Leginkább talán a tekintetekből olvasható ki. Persze sok múlik azon, hogy épp merre járunk, kivel találkozunk, de az egyszerűség kedvéért vegyünk egy átlagos hétköznapot, amelyen tárgyaltam az ingatlanügynökkel, fecsegtem a postással, bevásároltam, elvittem a gyereket edzésre, körbegyalogoltam a lakótelepet, találkoztam két kutyasétáltatóval és egy sportgyaloglóval. Nem túlzok, ezek mind megkérdeték, hogy vagyok. Én persze már tudom, hogy a "How are you doing?"-ot valójában itt üdvözlésként használják, de mégse adjuk fel ilyen könnyedén: talán az edzésen az egyik anyukát valóban érdekelte a kedélyállapotom. Olyan öt százalékra tippelek.

Elkeseredésre azért semmi ok. Most ugyanis nem azt fogom boncolgatni, hogy akkor miért kérdezgetnek olyan fáradhatatlanul. Elvégre rám köszönt és nem csupán egy egyszerű "Hi"-jal intézett el vagy - ne adja az ég - egy ellenszenves tekintettel, mivel megzavartam a nyugalmát. Ráadásul a "How are you?"-hoz szinte kötelezően csatolandó egy széles mosoly. Ettől ugye mindjárt más a helyzet, mivel a "Hi"-hoz nem feltétlenül jár a 32 fog (többnyire tényleg szépek a fogsorok). Egy mosolyra viszont illik mosollyal válaszolni. Csak érdekességként említem meg, hogy igen közel élek a "Smiley face" ikonocska szülőföldjéhez, ugyanis Mr. Harvey Ball, egy biztosító társaság alkalmazottja, itt Massachusetts-ben rajzolta meg 1963-ban a mosolygó arcocskát egy kampányhoz. Szerencsétlennek fogalma sem volt, hogy milyen sikere lesz a műnek, így nem foglalkozott a grafika oltalmazásával, minek okán később egy garasa sem származott világszerte közkedvelté vált illusztrációjából. Remélem, azért sok öröme telt abban, hogy a képecske azóta is naponta fakaszt mosolyt az arcokon szerte a világban.

Oda-visszamosolygunk hát egymásra, ha van rá nyomós okunk, ha nincs. Legalábbis itt a Nyugati féltekén. "No judgement!" - vágná rá az angol, azaz "Ne ítélkezzünk!". Elégedjünk meg annyival, hogy ez olyan szociális viselkedési jellemző. Odahaza tényleg nem dobálózunk feleslegesen ezzel a gesztussal. Általában véve, ha nincs jó kedvem, nincs mosoly és nem kérdezgetem fűtől-fától, hogy hogy érzi magát. Ha meg tőlem kérdezik annak ellenére, hogy igyekszem minden arcizmommal suggallani a rossz kedvem, akkor bizony sok esetben az ártatlan kérdező fejére borítom az összes búmat és bánatomat. Így mostantól ketten lehetünk mogorvák, szomorúak, bosszúsak vagy dühösek. Hogy én ettől most majd jobban érzem magam? Azt kétlem. Többnyire inkább rosszabbul. Kiönthettem ugyan a lelkem, megoszthattam a terheket, de ha tettem ezt egy olyan embertársammal, akit valójában nem érdekelt a mondandóm vagy nincs módjában, szándékában segíteni, akkor megette a fene az egészet. Pusztán csak verbalizáltam a nyomasztó gondolatokat, amitől azok most még valóságosabban és ijesztőbben merednek rám vissza. A panaszainkkal tehát csínyján kell bánni és a megfelelő partnerre bízni azokat.

A jókedvünket azonban nem szükséges és nem is szabad ilyen óvatosan kezelnünk. Mi több, a vidámságunkat, boldogságunkat, örömünket valósággal úgy kellene terjesztenünk, ahogyan azt tesszük oly sikeresen az influenzával. A Time magazin cikke szerint, két pszichológus húsz évig vizsgálta a Kaliforniai Egyetemen, hogyan terjed a boldogság-effektus. A kutatás döbbenetes eredményeket hozott. A vidám egyénnel élő testvér 14%-kal lesz boldogabb, 8%-kal a házastárs, 25%-kal az egy mérföldön belül élő barát, 10%-kal a barát barátja és 5,6%-kal a barát barátjának a barátja. De boldogabb lesz tőle a szomszédja, a kollégája és persze a szomszéd barátja és a kolléga barátja, stb, stb. Mondhatni valóban úgy terjed a jókedved, mint egy vírus, csak épp sokkal kellemesebb tünetekkel. Ha a jókedvű egyén egy olyan társsal osztja meg örömét, akivel kölcsönösen kedvelik egymást, ráadásul a társ is hasonlóan pozitív hangulatnak örvend, akkor a boldogságot megduplázódva élvezheti mindkét fél. Ez már szinte a paradicsom! Arról nem nyilatkozott a cikk írója, hogy az általában vett vidám természetű emberről volt-e szó a vizsgálódásban, vagy elégséges, ha alkalom adtán rendkívül jó hangulatban körbefutjuk a rokonokat, szomszédokat, hogy biztosítsuk aznapra az ő jókedvüket is. Úgy vélem, az előbbiről lehetett szó, de bizonyára nem ártunk azzal sem, ha esetenként meglepjük az ismerősöket az örömünkkel búskomorságunk helyett. Feltehetőleg már ez felvidítja majd őket. Az orvosok szerint sok más egyéni viselkedés terjedhet hasonló módon a velünk kapcsolatban állók között vagy ahogyan divatosan hívjuk a "network"-ünkön belül. Ilyen például a dohányzás vagy a dohányzásról való leszokás. A fogyókúra és az elhízottság. Akik pedig a legbiztosabb hordozói a viselkedésmintáknak, azok nem mások, mint a saját gyermekeink. Ők ugyanis nagyon fogékonyak, tanulékonyak és rugalmasan reagálnak a változásokra. Mindemellett sokszor kiterjedtebb ismerősláncolattal (ez csináltam a "network"-ből, mit szóltok hozzá?) rendelkeznek, mint mi magunk.

Miután elolvastam a cikket és gyorsan visszapergettem a napot a fejemben, rá kellett jöjjek, hogy aznap legalább öt alkalommal kiabáltam le a gyermekeimet valamilyen lehetetlen ok miatt. Jobb, ha fel sem sorolom őket, mert a szégyenpír az arcomon még a sorok között is látható lesz. Hogy hányszor nevettem ma velük, arra valahogy nem emlékszem ennyire tisztán. De ezt a napot igazán nem vehetjük alapul. Rosszul aludtam, fáradtan ébredtem, fájni kezdett a fejem, későn kerültünk asztalhoz, nem sikerült kitakarítani a fürdőszobákat és nem írtam meg a karácsonyi üdvözlő lapokat. Hogy a szomszéd néni sem lett boldogabb tőlem, annyi biztos, de valahogy ez zavar most a legkevésbé. Legyinthetnék az egészre és mondhatnám egyszerűen azt is, hogy nem kell mindent elhinni, amit az újságokban összeírnak. Mit tudhat a szomszédaimról két San Diego-ban élő pszichológus. Még én sem ismerem őket. Azt pláne nem várhatják el tőlünk, hogy naponta megnevettessük egymást, hogy ettől majd az ismerőseik ismerőseinek is jobb legyen. Nem mintha ártana bármelyikünknek is egy kis jókedv így karácsony közeledtével. Nekem legalábbis biztosan nem.

A boldogságról

Magyarul már ki sem merjük mondani a szót, csak a hagyományosan megszokott kifejezésekben: Boldog karácsonyt!, Boldog szülinapot!, Sok boldogságot!, stb. De valójában a mindennapi szóhasználatban a "boldog" szó egyre elcsépeltebben és üresen hangzik. Szinte nevetségesnek érezzük megkérdezni bárkitől, hogy "Boldog vagy?" vagy egyszerűen csak azt mondani, hogy "Boldog vagyok." még akkor is, ha pedig pillanatnyilag nagyon jól érezzük magunkat a bőrünkben. Megpróbáljuk kikerülni a szót magát mintha valamilyen mumus lenne, vagy talán épp attól félünk, hogy amint kimondjuk rögtön el is múlik a pillanatnyi kellemes érzés. Pontosan úgy mint amikor megkérdezik tőlünk, hogy "Na és, hogy vagytok?". Mit válaszol erre a magyar ember jobbára. "Jól, köszi." vagy "Megvagyunk.", esetleg "Nem panaszkodom." De szinte alig hallani olyat, hogy azt mondaná bárki is, hogy "Kiválóan!", "Fantasztikusan!", "Soha jobban!" vagy "Nagyszerűen!". Veled hányszor történt meg, hogy megkérdezték, hogy vannak a gyerekek, és te azt válaszoltad, hogy jól, és estére már lázas volt az egyikük. Elgondolkodtál-e vajon azon, hogy ez most azért volt, mert épp ma mondtad, hogy jól vannak? Én nagyon sokszor. És mostmár óvatos vagy és inkább úgy válaszolsz, hogy "Nem akarom elkiabálni..." Pedig biztosan többször előfordult, hogy senkinek sem dicsekedtünk a gyerekek jól léte felől, és mégis beteg lett. Csak akkor valószínűleg ez nem is jutott az eszünkbe.

Legyünk vallásosak vagy sem, úgy tűnik az ősi babonák azért sokszor ott munkálkodnak bennünk akaratunk ellenére. De miért van az mégis, hogy az ördög szinte rögtön megjelenik, ha emlegetjük, de a boldogságot hozó angyal nem érkezik egyetlen szóra? Vagy talán épp azért nem jön olyan frissiben és sűrűn mint szeretnénk, mert nem emlegetjük annyit mint az ördögöt? Sikerült eljutnom nekem is a tyúk és a tojás megoldatlan kérdéséhez. Mi volt vajon előbb? A boldogságvágy vagy a boldogság? Tudunk-e egyáltalán olyanra vágyni, amit még nem is tapasztaltunk meg? És vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy adott esetben a boldogságot éljük át, és már csak akkor kezdjük el hiányolni, amikor elmúlt az áldott állapot. És ha átéltük, tehát valóban létezik, akkor vajon miért olyan múlandó? Hogyan tudnánk biztosítani a hosszantartó jóérzést? Vagy egyáltalán mi volt az, amitől olyan boldognak éreztem magam?

Szókratész volt az első, aki ellentmondott az athéni felfogásnak, hogy a boldogság az istenektől származik. Szerinte a boldogság bennünk lakozik és csakis rajtunk múlik, hogy mennyit élünk át belőle. De a boldogságot semmiképp sem az érzékeinkre ható külső tényezők fogják szolgáltatni. Nem étel és ital, nem szexuális örömök, nem gazdagság, mégcsak nem is az egészség az, amely - szerinte - elhozza számunkra vágyaink teljes kielégülését. Mert a vágy mindenkiben ott lakozik születésétől fogva. Szerinte a boldogságot a bölcsesség, a tudás, az elmélkedés hozhatja el csupán számunkra és ezt hosszú és fáradtságos munkával érhetjük el. Szókratészt kivégezték radikális elvei miatt és sosem tudjuk már meg, hogy vajon halála előtt eléggé bölcsnek érezte-e magát a teljes boldogsághoz. Folytathatnánk a sort a többi filozófussal, akik őt követték, de ugorjunk egy nagyot és jussunk el a kereszténységig, amely a mai napig kínálja számunkra a boldogság receptjét. A keresztények egészen új szemszögből közelítették meg a kérdést és már mindenki számára elérhetővé tették az eszményi állapotot. Csakhogy ehhez az ember nem földi életében jut hozzá, hanem csupán akkor, ha - a tanítás szerint - többnyire küszködéssel, fájdalmakkal telve éli le életét, és nem marad számára más öröm e földön csak a remény, hogy a túlvilágon majd elnyeri méltó jutalmát és örök élete lesz. De hogyan tudja az egyszerű földi halandó a mai világban mindezt magáévá tenni? Hogyan sikerül a modern egyháznak úgy átadni a nem sok jóval kecsegtető életmódra a javallatát, hogy ezt mi 21. századi hívők hűen követni tudjuk? Nem könnyű annyi szent! Sem átadni, sem elfogadni. Hiszen miképp tudnánk lemondani a kézzelfogható élvezetekről egy távoli bizonytalan és ismeretlen álomkép reményében? Ez maga a hit, mondod rá te is azonmód. A remény és a szeretet. A remény, hogy annak ellenére, hogy - bár elmúltak az évek felettünk - szépek és vonzóak akarunk maradni, hogy a jómód reményében hátul hagyunk mindent és mindenkit, akik fontosak számunkra, hogy lehetetlen összegeket fizetünk ki egy jó üveg borért vagy egy ruhadarabért, egy autóért, egy olyan mobiltelefonért, aminek a funkciói közül csak hármat használunk rendszeresen, hogy azért lekiabáljuk a gyereket, mert összefagyizta a pólóját, hogy elmondhatlan titkokat őrzünk, mégis szeretnek bennünket odafenn. Hidd el, az égieknek sem könnyű!

De ha kínokra és fájdalmakra születtünk csupán, akkor mit kell érezzek olyankor, ha este még bemegyek az alvó gyerekemhez, és motyog valamit álmában míg óvatosan kirángatom alóla a játékát, és bár beleizzadt a pizsamájába, olyan édes az illata így is, hogy bármelyik drága parfümöm lecserélném vele. Mit kell érezzek akkor, ha végre tökéletesre sül a süteményem az új tepsiben? Ha az orvos a vizsgálat után azt mondja, hogy nincs semmi komoly. Ha tényleg nincs semmi baj, és én valóban fantasztikusan érzem magam a bőrömben, sőt szabályosan boldog vagyok! Akkor azért fekete pontot kapok vagy ezeket az alkalmakat nem számítják fel?

Nem sok válasszal szolgáltam nektek annyi biztos. Persze előre láttam, hogy nem fogok Szókratész, Platón, Arisztotelész, Kant vagy a Biblia után valami újabb elméletet kifundálni. Akkor valószínűleg nem ebben a kis blogban terjeszteném a filozófiámat. Annyit mégis el szeretnék mondani - reménykedvén, hogy egy kicsit segít -, ha néha magadnak is felteszed ezeket a kérdéseket. Szerintem, érezzük magunkat nagyszerűen! Bármikor, amikor megadatik a pillanat. Így is biztosan lesz elég piros pont a listánkon.