A névnapi fám

Néhány éve már, hogy nem kedvelem a névnapjaimat és a születésnapjaimat. Legszivesebben átugornám ezeket a dátumokat, de még az előzőeket is. Tényleg nem azért, mert rendithetetlen mérföldkövei az idő múlásának. Azt tökéletesen látom minden más napon is és minden egyéb dologgal kapcsolatosan. Ezeken az áldott napokon feszült leszek, néha még el is pityeredem, mert úgy érzem, hogy az elvárton alul teljesitek a boldogságszintemmel. Pedig nagyon örülök a kitüntető figyelemnek, amit az ismerősöktől ilyenkor kapok, csak épp nem tudok naptár szerint jókedvű vagy rosszkedvű lenni. Igy voltam ezzel az idei névnapomon is.

Napokkal előtte tudtam, hogy kettő nem túl kellemes elfoglaltságom lesz a nap folyamán, amiket nem állt módomban máskorra csoportositani. Egyéb más események is úgy alakultak, hogy meglehetősen komoran indult a reggel. Hitves ismét utazáshoz pakolt, a gyerekek iskolába. Gondoltam, azért eszükbe juttatom még időben, hogy a névnapom van, mert még rosszabbul érzik majd magukat a nap végén, hogy elfelejtettek felköszönteni. Bocsánatkérések hosszú sora következett, majdnem lemaradtak az iskolabuszról. Hitves napközben még vagy háromszor felhivott, hátha valahogy jóvá teheti a reggeli baklövést. Pedig valójában az én hibám volt.

Amerikában ugyanis nincsenek névnapok. Ez például tetszik itt. De hogyan tudja az ember lerázni magáról több mint negyven év csökevényét? Nekem bizony nehezen megy. Meg is állapodtunk jó előre a családdal, hogy itt senki másnak nem emlékezünk meg a névnapjáról, csak az enyémről. Talán nem hangzik túl demokratikus döntésnek, de mennyire valósulhat meg a demokrácia egy családban? Ám 21.-én reggelre mégis ott maradtam egy csomó izgalommal a gyomrom közepén és egy elárvult névnappal. Persze ha azzal kezdem, hogy "Igyekezzetek haza, ma ünnepi vacsorát főzök!", talán vették volna a burkolt üzenetet, de mégsem voltam képes erre a szivességre és különben is kinek jó az, ha én, az ünnepelt, az egész napomat a konyhában töltöm? Nekik ugyebár. Tulajdonképpen megint engem igazoltak a történések.

Aztán mégis elérzékenyültem, ahogy kinyitottam a gépet és várt néhány baráti névnapi üdvözlet. Az egyik közülük különösen meglepett. Éva gyöngyfája, legutóbbi keze munkája. Én még sohasem kaptam egy fát a névnapomra, de általában véve sem kaptam fát semmilyen alkalomra. Még virtuálisat sem. És bár a fácska fotó formátumban érkezett, eredetije pedig tőlem több ezer kilométerre diszelgett az ő otthonában, én mégis a sajátomnak éreztem azonnal a kis fát. Mert nemcsak a gesztus volt, ami magával ragadott, hanem ahogy ez a fácska kihivóan nézett rám vissza a levélből. De a napnak még közel sem volt vége és kélyesen vigyorogva vártak rám a kellemetlen pillanatok az orvosi rendelőben. A fát hát ki kellett kapcsolnom egyelőre.

Az idő - hála az égnek - olyankor is lendületesen múlik, amikor túl akarunk valamin lenni, csak talán egy kicsit lassabban. Aztán végre felhivhattam a mamám, hogy minden aznapi keserűségemet átruházzam rá. Szegény csak szivta magába az én negativ hullámaimat egy órán keresztül és én megkönnyebbülten tettem le a kagylót. Köszönöm, ez most jobban esett, mint egy szelet grillezett lazac tormamártással. Aztán a barátnőmmel folytattam az iménti gyakorlatot Skype-on és amikor azt mondta, hogy "Most nem engedheted meg magadnak, hogy összeomolj!", hát a könnyem csorgott a nevetéstől. Ez volt a torta. Délután a fiúk lelkesen igérték meg, hogy vigyáznak magukra, amig én elmegyek tornázni és fogalmuk sem volt, hogy milyen önfeledt táncba kezdtek meggémberedett izmaim a jógaszőnyegen. Holnap bizonnyal majd nem lesznek ennyire hálásak a tagjaim az aznapi túlkapásukért, de elkezdtem ünnepi hangulatba kerülni.

Nem tudom, hogy az ászanák tették-e, de hazafelé a kocsiban világosodott meg végre a kis fa metaforája. Nem ő hasonlatos hozzám. Éppen forditva. Én szeretnék olyanná alakulni, mint az az egyenes derekú, karjait magasba lenditő, energikus, vidám, céltudatos, határozottan piros levelű büszke fácska. Köztudomású, hogy a klasszikus jógapoziciók (ászanák) leginkább természetből vett mintákat próbálnak utánozni. Többnyire állatokat, de olyankor fát vagy hegyet. És én egész jógaórán arra törekedtem, hogy olyan magabiztosan álljak a talajon, ahogyan Éva fája, vagyis mostmár az én fám. Virtuálisan. Azt hiszem, lassan kezdem megérteni, hogy egyensúlyra törekedve miért igyekszünk megszabadulni éppen legemberibb tulajdonságunktól és felölteni egy olyan élőlény formáját, amelynek nincsenek gondolatai, de amelyik rendithetetlenül áll a környezet viszontagságai közepette a puszta túlélésre apellálva. Nem könnyű gyakorlatok és nem is mindig fizikailag haladják meg a képességeinket, de ha sikerül olykor-olykor, akkor néhány pillanatra végtelen könnyedség hullámzik végig az elmén és az izmokon. Egy kicsit olyan, mint egy pohár alkohol hatása kortyolgatás nélkül, csakhogy másnap nem gyötör majd a fejfájás. A pezsgő is megvolt.

Ilyen módon lett az én névnapom majdnem teljesen ideális. Mindez pedig annak ellenére, hogy tudatosan törekedtem arra, hogy tönkretegyem. A nap végén aztán egy másik fa is felderengett az éjjeli lámpa félhomályában. Egy öreg cseresznyefa a kertünkben. Még nagyapám ültette fiatalon. Már alig hozott gyümölcsöt, apámnak vaskos támasztékokkal kellett feldúcolnia az alsó ágait, de az egyik ilyen megtermett ágára hintát kötött nekem. És az idős cseresznyefa attól a naptól fogva még éveken keresztül énekelt nyár elején krupliültetéskor ringatózva a hintám ütemére. Egész elnyűhettem szegényt a sok esetlen rimmel és hamis dallammal, de egyikünk sem bánta. Mindketten jól jártunk.



(Elnézést, de továbbra sem találom a hosszú i-ket az új gépemen, de dolgozom rajta.)

Békés karácsonyt!

Az Ünnephez

Az idén egy különös ajándékot kérek,
Ha az Ünnep mégis erre téved,
És engem is kérdőre von:
Hát te, mit szeretnél?

Válaszom tétova, csak suttogni merem,
Mert kérésem felettébb szertelen,
Teljesíthető-e, nem tudom.
Itt is hideg a tél.

Új bundát akarsz, sapkát, puha sálat?
Takarót, hogy melegítse hátad?
Ha kapható, meglátod, hozom.
Az nem kap, ki nem kér.

Mit én szeretnék, Ünnep, nem csomagolható!
Fényes papírra semmi szükség.
Aranyos szalag az asztalon.
Hiába, mit sem ér!

Csak add nekem újra, mi volt enyém:
Egy ház, az otthon, minden a helyén.
Karomban erő, csizmám koptatom.
Sok van még, mennyi fér?

De tőled ezt el nem várhatom mégsem.
Te sem vagy több csak egy törékeny
kis üveggömb. Ha nem foglak
erősen, szétröpülnél.

Hisz téged is csak én formáztalak:
kis gyertyák, masnik, szavak.
Tűzhelyem melege védett,
Ha kinn zenélt a szél.

Ünnep, ígérem, megint szép leszel!
Legyen egy tenger, vagy tízezer
Mérföld! Bár szívem itt dobog,
A lelkem hazaér.


Kívánom, hogy épp olyan legyen az ünnepetek, mint amilyennek szerettétek volna, hogy legyen és ha valóban olyan lesz, akkor tudjatok neki teljes szívből örülni!

Koszorút az istállóra

Az úgy volt, hogy múlt héten kaptam egy meghívást a családdal egy koszorúkészítő partira. Már azon elcsodálkoztam, hogy a pár, aki a házukba invitál, miért mutat irányunkba ilyen heves érdeklődést most, amikor azon túl, hogy a gyerekeink fél éve néhány hétig együtt rúgták a labdát, az edzéseken pedig a "Hello, how are you?"- n kívül egyéb mondani valónk nem igazán akadt. A koszorúkészítéstől meg egyenesen összeszorult a gyomrom visszagondolván korábbi ádventes próbálkozásaimra. Mindennek a tetejére, ezek nem ádventi koszorúk, ezeket a ház falára függesztik vagy teszem azt az istálló falára (Elpatkolt a ló? - elnézést, ezt nem tudtam kihagyni.). És már benne is vagyok legújabb szociográfiai elmélkedésem közepében. Ugyanis pontosan ez állt a meghívóban: "Hozzatok némi rágcsálni valót magatokkal és a parti végeztével egy gyönyörű, saját kezűleg kötött koszorúval távozhattok, amely majd a ház vagy az istálló (!) falát díszítheti." Hitvesemre ebben a problémában nem számíthattam. Adtam magamnak 24 órát, hogy eldöntsem, feltétlen szembesíteni akarom-e jómagam és családom ennek a kihívásnak. Elismerem, nem akasztásra hívogattak, de nem éreztem a hasonlatot egészen távolinak. A kutyát sem fogjuk ismerni a partin (kettő is volt a házban, és valóban egyiket sem ismertük!). Koszorút sem kötöttünk még, és istállónk sincs. Elmegyünk! És már írtam is a lelkes választ a feltételezett hölgynek, illetve pontosítok, jegyeztem magam "igen"-nel az e-mail-es automatikus meghívón. Ebből még baj lehet, de ránk fér egy kis kaland!

A fiúk a hetedik bugyorban érezték magukat, miután a délutáni gépezés békés harmóniáját kellett feladniuk az ismeretlen kézműves partizás érdekében. Viszont leesett az első hó, és a házat egy mély erdei út végén találtuk. Kezdett karácsonyivá alakulni a hangulat. De a "ház" elnevezést pontosítanom kell. A rezidencia. Akkorra már hosszú kocsisor parkolt az úton és talán észre sem vették volna a háziak, ha mi egy hirtelen mozdulattal balra kapjuk a kormányt és hazáig meg sem állunk, de kíváncsi természetem megint felülkerekedett. Leparkoltunk. A lovak csak álltak a hóesésben a kerítés túlsó oldalán és mintha ők is azt fontolgatták volna unott tekintettel, hogy hát ezek meg, mit keresnek itt. "Meghívtak!" Néztem bosszúsan vissza rájuk. A ház az 1800-as években épülhetett. Az ajtó feletti kőből faragott ananász nem illett a környezetéhez, de mindenképpen egzotikussá tette az épület bejáratát. Odabenn várt a következő meglepetés. A ház asszonya ugyanis nem az az anyuka volt, akire én gondoltam, hanem valaki más... "Ki ez egyáltalán és honnan ismer engem? - kérdeztem riadtan magamtól, miközben némán átfutottam a válasz e-mail-em szövegén. Vajon írtam-e bármi olyat, amiből az előttem szélesen mosolygó hölgy azonnal rájöhetett, hogy összekevertem valakivel. Olvashatott a gondolataimban, mert rövid bemutatkozása alatt elmesélte Steve-nek, hogy ő és én úgy féléve találkoztunk Amesburyben egy focipróbán. Együtt izgultunk két órát végig a pálya szélén és a végén ártatlanul átnyújtottam neki a kártyámat, hogy ha mégis úgy hozná a sors, segíthetnénk egymásnak a srácok szállításában. Az ő fia sajnos nem került a csapatba, de gondolta, tetszeni fog a koszorúkészítés. Hát persze! - kiáltottam fel ösztönösen a megvilágosodástól. Lányos zavaromban a kutyák szaladtak segítségemre. Hát persze, hogy imádom a kutyákat! A fiúk szorosan tapadtak az oldalamhoz, így verekedtük be magunkat a vendégektől hemzsegő ház fogadó szobájából a nappaliba.

Minden olyan romantikus volt. Égett a tűz a kandallóban. Halkan duruzsoló vendégek ültek körben a kanapékon és a puha karos székekben borospoharakat szorongatva. Vadidegen arcok, kíváncsi tekintetek. A házigazda hölgy bemutatott bennünket a társaságnak, aztán előrántott valakit az egyik csoportból (tisztára mint a filmekben) és magunkra hagyott bennünket az újabb idegennel. Hamar rájöttünk, hogy semmi másról nem kell és nem is akarják, hogy beszéljünk, csupán arról, hogy Európában éltünk hosszú ideig, én ott is születtem, mennyire közel laktunk Budapesthez, és hogy miért vagyunk most Ipswich-ben. Amint a kérdező kielégítette kíváncsiságát, továbbpasszolt bennünket egy másik vendégnek. Így araszolgattunk el a belső helyiségbe, ahol már javában folyt a koszorúkészítés. A földön kiterített neylonon levágott fenyőágak feküdtek nagy halomban. Körülötte guggolva, térdelve, kis széken üldögélve szorgoskodott néhány ambíciózus férfi és nő. Főleg nő. Dekorációs kellékek a fal melletti asztalkákon, masnik, tobozok. Könyörögve néztem a páromra, hogy most ne hagyjon itt magamra, mert az végzetes lehet. Hidegvérrel mérte fel a szemközti sarkot menedékül, ahová sikeresen be is fészkeltük magunkat. A fiúk közben eltűntek mellőlünk, amiért nagyon hálás voltam. Elég volt a magam baja. A mellettünk tüsténkedő addigra félig pakolta drótból tekert koszorú alapját fenyőággal. Bíztatóan festett. Őt rohantuk le a tapasztalatlanságunkkal. Meg kell adni, végtelen türelemmel magyarázta el, hogyan készül a hagyományos karácsonyi koszorú errefelé. Igazán nem űrtudomány. Az meglehet, de nem is csupán annyi, mint megvásárolni a kész terméket a legközelebbi virágboltban, amiben nekem sokéves gyakorlatom van. Közben pedig egymást váltották a vendégek, volt aki maradt, volt, aki mosolyogva legyintett és továbbállt. Mi zöldfülűek meg azt hittük, hogy a koszorú elkészítése kötelező! De íme, ha a megfelelő végén emeltük meg a művet, akkor nem tátongtak az üresen maradt részek túl szerencsétlenül. A klasszikus koszorún csak egy nagy piros masni ékeskedik, amiben megint egy másik anyuka sietett a segítségünkre. Vajon őket fizették azért, hogy feltűnés nélkül pontosan ott legyenek, ahol az egyik vagy másik vendég épp szerencsétlenkedik? Nem. Gyermekkori barátnő volt. Az ővé az istállójára készült. A miénk a garázsra. Arra sem kell nagy, csak egy autós.

Jobbára így vészeltünk át két órát, amikor ismét megjelentek a fiúk, hogy akkor mostmár menjünk haza, a számítógépen valami tinédzserek ülnek. Addigra történetünket már épp ötödször meséltük el, ideje volt indulni. A beszélgetések úgy is egyre inkább arra terelődtek, hogy ki merre lovagol, merre síel, merre vitorlázik vagy hegyet mászik a nyáron és ki hányszor járt Európában. Magyarországon számosan megfordultak a társaságból. Két hatvanon felüli hölgy annak idején fogathajtó versenyen tudta le Budapestet, Prágát és Bécset. Imádták Magyarországot. Még most is lovagolnak, télen sífutnak. A házuktól indulva barangolják be a környéket. De legszívesebben hegyi kirándulnak ezekkel a rövid sítalpakkal, amikkel felfelé is lehet menetelni. Kondiban tartja a szívet.

Ezt a partit lassan harminc évvel ezelőtt kezdeményezte, jobban mondva "alapította" a szomszéd néni és a férje. Hatalmas fenyvesük van fenn Maine-ben. Karácsony közeledtével felautózott a birtokra, megkopasztotta a fákat és hozta az anyagot az eseményhez. Az egyike a legrangosabb karácsony előtti partiknak. Sok ilyen és ehhez hasonló összejövetelt rendeznek ilyen tájban a módosabb házakban. Minél közismertebb és elismertebb valaki társadalmi körökben, annál több ilyen partira lesz hivatalos. Januárban majd arról lehet társalogni, hogy ki hol vett részt, mit evett, kivel találkozott és miről folyt a beszélgetés. A parti magja jellemzően változatlan. Ők a biztosíték arra, hogy a házigazda bármikor az új és ismeretlen vendégeitől biztonságos területre menekülhessen, de a társaságot mindig színesíteni, frissíteni illik. Az idős házaspár azonban idén átadta a staféta botot a szomszéd birtok asszonyának és férjének (erre a státuszára a mai napig nem esküszöm meg). Ilyen módon lett nekünk is szerencsénk jelen lenni. Ha elég érdekeseknek bizonyultunk, van esélyünk, hogy jövőre is visszahívjanak.

A koszorúnkat azért mindenki tapintatosan megdícsérte kifelé menet. Első próbálkozásra nem is rossz. Az ágakat lehetne egy kicsit rövidebbre vágni, sűrűbben rakni a csomókat egymás mellé és szorosabbra húzni. Van még rajta javítani való valóban, de ott ékeskedik a garázs bejárata mellett a házfalon. Ma egy kicsit megtépázta a szél, holnap majd megfoltozom. Nem szokta még a helyét, de remélem, átvészeli valahogy a karácsonyt.

P.S. Ami a képen látható, nem valódi, csupán a fantázia szüleménye.

Szellemünnepek

Este fél hét, de már sötét van odakinn. Idebenn is. Csak gyertyák égnek az ablakunkban és a monitor. Itt ülök a gépnél boszorkánynak öltözve és várok. Várom, hogy a gyerekek becsöngessenek és megkérdezzék: "Trick or treat?" Látom az arcukat, ahogy elbizonytalandonak, amikor meglátnak. Lehet, hogy túl jó a jelmezem? Messziről lányok sikítását hallani és azon töprendgek, hogy még mi az, amit itt át kell élnem először.

Remélem, sokan jönnek majd a házhoz, mert irdatlan mennyiségű édességet vásároltam össze. A szomszéd néni szerint több mint száz gyerek is kopogtathat majd az ajtón. Nagyon kellemetlen szégyenben maradni, ha elfogy a csoki és a cukorka. A fiúk már úton vannak. Attól tartok egy kicsit korán, de amint beöltöztek kalóznak és nindzsának, nyomban olyan izgalom lett rajtuk úrrá, amit már nem lehetett itthon kordában tartani. Nekiindultak ketten a sötétségnek, hogy életükben először bekopogtassanak idegen házakba és édességet kunyerbáljanak. De persze álruhában bármit megtehet az ember, még olyan dolgokat is, amit normális körülmények között meglehetősen megalázónak tartana. Az enyéimre ráadásul rásóztam két UNICEF-es dobozkát is, amibe aprópénzt kell gyűjteniük a templomunk megbízásából. Még ebbe is szemrebbenés nélkül belementek, ami azért elég meglepő az én szégyenlős gyerekeimet tekintve.

Hiába, erről szólt az egész október. A házak előtti fákon műanyag csontvázak, a bokrokon műpókháló és végtagok. Szellemek, feketemacskák, óriás méretű pókok és sírfejek. És persze az elmaradhatatlan sütőtökök sütőtökből, agyagból, papírból, műanyagból, gipszből és ki tudja még miből. Ipari méretű cukros és csokis zsákok a boltokban. Talán majd ez fellendíti az erősen megtépázott gazdaságot. Az emberek nem bírnak ellenállni, elvégre mégis csak a gyerekekről van szó. Rajtuk legalább ne spóroljunk. Nekem december 6.-a jut az eszembe, és olyan Mikulás-csokoládék, amik még a Húsvétot is megérték. Ha Mami nem olvasztotta be őket a Lúdlábja tetejére, akkor akár a kukában is végezhették. Talán mégis jobb ezt letudni így októberben, mint december elején, amikor nyakunkon a karácsony és a lelkiismeretes szülő titkon abban reménykedik, hogy Mikulás ez egyszer cserben hagyja a gyerekekeit. Miért is ne ebbe a hűvösödő, sötétedő őszi hangulatba hozzon ez a furcsa szokás egy kis színt és vidámságot? Rajtam ne múljék, még azt is elhiszem, hogy az aprópénz, ami a kis naracsszínű dobozokban közben már hazaérkezett, valóban elkerül Afrikába.

Ha ezen múlik a honalapítás, fejet hajtok az "őslakosok" hagyományai előtt és hagyom, hogy a gyerekeim zsáknyi nyalókával térjenek haza a Halloween-es portyáról. Csütörtökön majd szépen összecsomagolom, és beviszem a város "Éléskamrájába", ahonnan a rászorultakat etetik. Mert hiszen úgy sem az a fontos, hogy mekkora halom édesség gyűlik össze. De akkor vajon mi a cél? Ha nagyon-nagyon messzire akarok menni, azt mondanám, hogy a Halloween itt valami hasonlót igyekszik közvetíteni az "élők" felé, mint a Hallottak Napja otthon. És most elsősorban a gyerekekre gondolok mint "célcsoport" (elnézést a pályázatos kifejezésért). Mert ma (másnap) megint itt ülök a gép előtt. Megint ég egy gyertya mellettem. Ma azonban azokért égetem, akikért most kinn lennék a szadai és a bottyáni temetőkben és egyenként járnám végig a sírokat.

Ahányszor a temetőbe mentünk Halottak Napján - még az elmúlt néhány évben a gyerekeimmel is - annyiszor jutnak eszembe gyerekkorom gyertyaégetései. Ott álltunk a sírok körül és néztük a sok feketébe öltözött emberalak sötét árnyékát bolyongani le-föl a temetőben. Hát ettől nem igazán kellett félelmetesebb látvány. Mit holmi műanyag csontváz vagy pók a házfalán, amit már jó előre kiakasztanak, hogy a gyerekek hozzászokjanak és még csak véletlenül se ijedjenek meg tőlük Halloween éjszakáján? De hát mi nem ugyanígy lettünk hozzászoktatva ahhoz, hogy a sír, ami felett állunk, egy családtag pihenőhelye, aki most elégedetten tekinget ránk odafentről, hogy ilyen sok szép fényes gyertyával világítottuk ki a sírját? Nem voltunk-e már képesek gyerekként felismerni a sötét alakokban a keresztanyánkat, az unokatestvéreket, az utcabélieket? Milyen izgalmas volt kísérletezni órákon keresztül a viharos szélben, hátha nekem sikerül égve tartanom a gyertyát legalább egy percen keresztül? Ha pedig nagyon közel rakom őket egymáshoz, akkor olyan nagy lángot tudok éleszteni, ami eléri a fenyőbokor alsó ágait, és aztán lehet izgulni, hogy megyullad-e. Sosem volt elég gyertya, sosem volt elég idő, hogy kifutkározhassuk magunkat a sírok körül, de mindig visszataláltunk a szülőkhöz.

Természetes élettérré válik a temető azon az estén, az együttlét elhúnyt családtagokkal, ahogyan itt természetes látvánnyá válik a fákról lógó szellem, az ajtóban álló csontváz, boszorkány és minden, ami félelmet válthat ki egy kicsi gyerekből. Az egyik a halál gondolatához szándékozik hozzászoktatni, a másik az ismeretlentől való rettegéstől akar megszabadítani. A különbség végeredményben annyi, hogy az itteniek utcai jelmezfelvonulást csináltak belőle, mi a temetőben jövünk össze, hogy emlékezzünk, beszélgessünk. A hallottainkért indulunk el a gyertyáinkkal, de valójában nem magunkért állunk-e odakinn a szélben?

Azt mondják, a mexikóiak kiviszik az ünnepi vacsorát is. Zenélnek és táncolnak a temetőben Halottak Napján abban bízva, hogy velük múlatnak a sírlakók szellemei is. Az amerikai temetők viszont nagyon elhagyatottan néznek ki ilyenkor. Mondhatnám, hogy otthon a meleg szobában is gondolhat az ember a szeretteire, hiszen idén én sem mentem ki az enyéimhez. Az ebédlő asztalunkon égettük a gyertyákat. Mégis, amikor képzeletben végigjártam egyenként a sírokat jöttem rá, hogy tényleg volt olyan, akinek a lakójára idén csak ezen a napon emlékeztem. Szégyen, nem szégyen, nagy a család. De legyünk őszinték, boszorkánynak sem öltözöm be sűrűbben.

Éljen a piknikes kosár!

Ha Rómában vagy, tégy úgy, ahogy a rómaiak. - mondja a latin mondás. És mondogattam én is lépten nyomon ismerősnek és ismeretlennek a nagy utazás előtt. De valóban sikerül-e így tennem most, hogy itt vagyok? Ti hányszor láttátok a Casablanca című híres amerikai filmet Ingrid Bergman és Humphrey Bogart főszereplésével? Én a megszállott férjem által körülbelül idáig tízszer. Na ebben a filmben üldögél egy idős házaspár az étteremben és beszélgetnek: "What watch?"-kérdezi az idős férj. "Six watch."-vágja ki a nénike rövid töprengés után. "Such watch?"- álmélkodik rátartian a bácsi. Így élesítik angol tudásukat miközben várnak a vízumra. Nagyon mulatságosak valóban, de a humor fanyar, hiszen a háború elől menekülnek az ősz fejükkel. Én csupán jöttem a férjem után, ráadásul fiatalabb korban mint a filmbéli pár, sőt az angol tudásom is élesebb némileg, mégis érzem, hogy ugyan olyan felkészületlen vagyok mint ők.

Továbbra is hiszek abban, hogy ha egy idegen országban élsz, Neked kell alkalmazkodnod az ottani szokásokhoz, kultúrához. Szinte hallom, ahogy felteszitek a költői kérdést: Miért van ott olyan? Akár hiszitek, akár nem, van. Olyan pot purie jelleggel, az igaz, de ha veszi az ember a fáradtságot, és elvegyül a nagy masszában, akkor találhat érdekes dolgokat, amit aztán saját belátása szerint magáévá tehet vagy éppenséggel nem. Kezdjük tehát rögtön május elsejével! Az első nagy csalódásom az új hazában. Itt tudniilik nem emlékeznek meg a munka ünnepéről, ami elég abszurd, ha az ember belegondol, hiszen a britek után, chicago-i munkás szakszervezetek szerveztek sztrájkot elsőként a 1800-as években a 8 órás munkanap bevezetése céljából. Az más kérdés, hogy aztán a háború után a keleti blokk kisajátította és a saját képére formálta az ünnepet, aminek eredménye képpen a nyugati országok sajnos hátat fordítottak a majálisnak vagy elnevezték másnak (itt Law-day lett, vagyis a törvény napja). Lett amivé lett kis hazánkban, nekem az egyik legvidámabb napja volt az évnek. Még a tribün előtti erőltetett menetet is szerettem a felvonulási dalokkal, aztán a város alsó parkjában várt ránk a kőrhinta és a virsli. Anyukám hosszú évekig dolgozott a Volánnál, és a buszsofőrök mindig tettek róla, hogy nagy legyen a céges sörsátor. A papák és mamák most az egyszer boldogan szabadultak meg a tízforintosaiktól, hogy gyerekmentesen iszogathassanak és ünnepelhessék önmaguk. Mert ez a nap az övék volt, és jól érezték magukat együtt. Nem emlékszem, hogy néhány üveg sör után bárki is az Éljen május elseje című dalra fakadt volna. Még a gyerkekekkel is kijártunk míg kisebbek voltak, már csak a kőrhinta miatt.

Itt viszont közben július lett és 4.-ét majdnem itt is kötelező megünnepelni. Na, persze nem a párt felszólítására, hanem mert azt a nyúlfarknyi történelmet, amely alatt egységes országgá nőtték ki magukat az államok, bizony itt is nagy becsben tartják. Nem a történelmi háttérrel szeretnélek benneteket untatni, amiről a legtöbb helybéli sem tudna sokkal többet mesélni, de a rend kedvéért megjegyzem, hogy ezen a napon, 1776-ban az amerikai gyarmatok aláírták a Függetlenségi Nyilatkozatot, mely szerint elkülönítik magukat az angol monarchiától. És végre jöhetett a tüzijáték, a rezes banda, és a piknikes papírtányér. Gondolhattam volna a mi augusztus 20.-ánkra is a tüzijáték miatt, de higyjétek el, ez mégis csak május elsejés menet.

Röviden elmesélem, hogy milyen is egy igazi július 4.-ei ünneplés egy amerikai kisvárosban. Ipswich-nek van egy gyönyörű és hatalmas kastélya, ami az 1600-as évektől kezdve az 1990-es évekig egy gazdag család tulajdonában volt, majd a 165 hektárnyi parkot épülettel együtt a kihaló család a Nemzeti Történelmi Helyek társaságnak adományozta. A kertből gyönyörű kilátás nyílik a tengerre és rengeteg szabad hely a füvön az ünneplő tömegnek. Az online rendelhető jegyek napokkal előtte elkelnek. Délután háromtól kezdődik a mulatság este 10-ig. Két élő zenekar játszik. Este hétig egy fiatal rock együttes, utánuk pedig egy rezesbandára emlékeztető zenekar, amely közismert amerikai melódiákat ad elő Frank Sinatrától kezdve Gershwinig. Nincs szónoklat, nincs vers, nincs történelmi megemlékezés, nincs egyenruha, és nincs közös éneklés. Még a himnusz hallatán is elbizonytalanodnak a népek, hogy felálljanak-e vagy sem. Az egyik részvevő mellettem meg is jegyezi: "Szerintem, nem kell felállni, nem baseball meccsen vagyunk." Én persze - amint eljut a tudatomig, hogy ez márpedig egy himnusz, az ő himnuszuk igaz, de mégis - úgy pattanok fel a fűről, mint egy gumilabda. A bágyadt tömeg is kelletlen felcihelődik és közben talán van néhány perc elgondolkodni azon, hogy miért is gyűltünk itt össze ilyen népesen. Aztán kezdődhet az igazi lényege az ünnepnek! Az evés! A szabadtéri együttevésnek itt tudománya van, és ha nem készültél rendesen, az olyan, mintha nem tudnád, hogy Magyarországon mért szólalnak meg a harangok pontosan délben.

Itt a történelmet piknikes kosárba csomagolják. Kis szekéren húzzák a kempingasztalkát, székeket és az élelmet. Baráti társaságok alakulnak előre szerveződve vagy spontán. A gyerekek helyet keresnek egy kis könnyített (műanyag labda és ütő) baseball-hoz, a felnőttek pedig megkezdik a a piknik ceremóniáját. A kiválasztott helyet, valamint önmagukat először is körbefújják szúnyogriasztóval. Az asztalokra kerül az ennivaló, aminek zöme leginkább rágcsálni való: csipsz (chips) és salsa (ezt nem bírom magyarul leírni, bár úgy illene), sóskekszek, szendvicsfalatkák, nyers zöldségrudak, szószok. A vacsorát elkészítheted helyben is, amennyiben magad után gurítottad a grilled. Ha kevésbé vagy jó erőben, akkor már otthon megsütötted a hamburgert, a hot dog-ot vagy a csirkét. A menü lehet arab, tex-mex, indiai, mexikói, dél-kelet ázsiai vagy 100%-ban szénhidrát-, zsír- és sómentes. A desszert kevésbé változatos, főleg édes kekszek (cookies), csokis piskóta (brownie), a fogyókúrázóknak és szofisztikáltabbaknak pedig csümölcs és sajt. Sötétedéskor az ideiglenesen birtokolt területetünket körberakjuk teamécsesekkel. A tüzijáték pazar és túl hosszú. Nekem már vacog a fogam a friss tengeri fuvallatoktól. Hiába, ez az első július 4.-ém itt. Nem pakoltam takarót. Talán jövőre már én is rutinosabban készülök történelemből.

Mire hazaérünk, a kisebbik már alszik az autóban, de a környéken még durran egy-egy fáradt petárda. Pedig otthon már július 5.-e.