A kertész

Józsi bácsi háza a Paulista-kert túloldalán magasodott, legalábbis harminc évnek ezelőtt sokkal magasabbnak tűnt a miénknél. Ma sem értem, hogyan keletkezett a szintkülönbség a két telek között, de ha átakartam szaladni a kertész házához, előbb meg kellett másznom egy méternyi dombocskát, hogy a nagy kertbe jussak, ami olyan lustán nyújtózott az öreg telkéig, mintha palacsintatésztából öntötték volna. Azt nem tudom, hogy a Paulista-kert kinek a tulajdonában lehetett, mivel hosszú évek óta nem művelte senki, ám éppen ez volt benne a leggyönyörűbb. Apám csak azért kaszálta a házunk felőli oldal egyik sarkát, hogy ott labdázzunk a szomszéd Zsuzsival. Mi aztán úgy vettük birtokba eme részt, mintha a kasza nyele valóságos határokat vágott volna a fűbe. A legnagyobb élvezet azért mégiscsak az volt, ha letértünk az egyenesre vágott mezőről és kalandokat kerestünk a kert többi zugában.

Hogy valaha mégis gondos kezek művelték a birtokot, azt onnan lehetett tudni, hogy virágzó bokrok és gyümölcsfák nőttek a vadon egy-egy lehetetlen szegletében. Nálunknál nem ismerte senki jobban, hogy hol érett kékszilva és hol fehér, melyiken tanyáztak tenyérni szarvasbogarak, hol bújt a kis mandulafa, ami március végén tündérrózsaszín virágokat hozott, melyiken nőttek fahéjízű citromalmák, és melyikről pottyant olyan apró nácikörte, hogy még az én markomban is elfért. Innen hordtuk meg anyámnak télire a birsalmát, hogy lekvárt főzzön belőle vagy cseréltük be Zsuzsiéknál naspolyára, ami viszont csak az ő kertjükben termett, s amiért én meglehetősen irígy is voltam, mivelhogy a naspolyafa ugyan szépnek sosem volt mondható, de úgy olvadt meg az ember szájában a gyümölcse, mintha már odafenn lekvárt főzött volna belőle a természet, és rút kis gubacsokban akasztgatta volna az ágakra.

Talán mégis akadt egy valaki, aki nálunknál is jobban ismerte az elfeledett kert rejtőzködő kincseit. A kertész Józsi bácsi. Ő ugyanis szakavatott kertészember volt. Ezt már csak onnan lehetett tudni, hogy igazi kertészkötényt viselt, aminek a zsebei szerszámoktól, magoktól, zsinegektől, meg ő tudja, mi egyébtől púposodott kerekre. Azért arra sosem vetemedtünk, hogy beletúrjunk a zsebeibe, habár nagyjából minden más dolgát rendre kilestük a jázminbokrok mögül. Számtalan rejtély vette körül a kis embert, de egyet szabad szemmel is jól lehetett látni. Neki volt a leggyönyörűségesebb virágoskertje az egész szomszédságban, éppen a Paulista-kert vadonjának a kellős közepén. S hogy mitől ágaskodtak az ő tulipánjai magasabbra, hogy mitől illatoztak a szegfűi erősebben, mitől hajladoztak a rózsái karcsúbban, mitől bólogattak a pünkösdik mélyebben, mitől nőtt az orgonabokor úgy mintha almafának képzelné magát, azt még szegény öreganyám sem értette, pedig ő köztudomásúan mident sokkal jobban tudott a nála fiatalabbaknál. Azt viszont jól tudta, hogy az öreg kertész Józsi mindig örömmel vett észre bennünket, ahányszor csak feljajdultunk Zsuzsival az elgémberedett lábunktól a jázminbokor mögött, vagy nem bírtuk megállni nevetés nélkül, ahogy előrehajolt a kötényében és a nadrágszára alól kikandikált a két vékony ólába. Ilyenkor odakiáltott a bokornak, hogy menjünk be egy percre, mert küldeni szeretne nagyanyámnak valami süteményt, meg néhány friss zellergumót. Volt úgy hogy a hasunkat fogva pukkadoztunk némán a búvóhelyünkön, és egészen bizonyosak voltunk benne, hogy ebből az öreg semmit sem vett észre, de legtöbbször azért csak odaszaladtunk a kis kapujához és izgatottan huzigáltuk a berozsdásodott kallantyút, hogy bejussunk a kertjébe és marokra foghassuk a lila dáliák pufók fejét. Csak azt az egyet sajnáltuk, hogy Józsi bácsinak nem volt gyereke, akivel bújócskázhattunk volna a számtalan virágágyás között. Ha viszont már ott voltunk, akkor nem álhatta meg az öreg, hogy be ne csalogasson bennünket a konyhájába, mivel valami újat sütött, hiszen úgy sem tudnának ők ketten ennyi süteményt valaha eltakarítani, végül mindig a madaraknak szórja ki a maradékot, hátha nekünk meg ízlik és nagyanyámnak is elmondaná a receptet, de az úgy sem süti meg, mert ebbe vaj kell ám és nem disznózsír, arra meg a Bözsi vagyis nagyanyám, nem fog külön költeni. A sütemények pedig éppen olyan szépségesen illatoztak a kertész Sparhelt-jén, mint a virágjai a kertjében, s az is rögtön látszott, hogy türelemmel szaggatta apróra a tésztát, hogy egyenként fodrozta ki a szélüket, hogy nem került a közepükbe sem több sem kevesebb a málnalekvárból, hogy nem kézzel szórta a tetejüket meg cukorral, hanem cukorszóróval, amit akkor láttam életember először, hogy nem égett meg az aljuk és nem töredezett le a szélük, hogy éppen úgy néztek ki, mint a városi cukrászda polcán. S bár jó lett volna egy kicsit behunyorogni a nagy ház többi részébe is, felbámulni a romos lépcsőnfeljárón, megtapicskolni a félkezű szoborfiú kerek bokáját a kiszáradt szökőkút mellett, azért mégis nagyobb volt a vágy hazasietni a liszteszacskóba csomagolt süteménnyel. Nagyanyám otthon úgy forgatta a kezében a pöttömnyi kosárkákat, mintha azt várná, hogy elmesélik, mitől lettek ennyire formásak. Mi meg a Zsuzsival olyan rendületlenül álltunk ott, mintha magunk sütöttük volna. A cukorszóró miatt ilyen szépek, tudtuk be végül és mindenki ment a maga dolga után, csak én halásztam még egyet ki a zacskó mélyéről kifelé menet.

Józsi bácsi amúgy mindennapos látogató volt a háznál, nem számított rangos vendégnek. Számtalanszor ültünk nagyanyámmal a körte fa alatt és borsót fejtettünk, vagy krumplit hámoztunk, csak hallottuk, ahogy nyikordult a hátsó kapu és már mellettünk is termett a görbe lábaival, fejében a megszürkült svájci sapkájával, fekete keretes szemüvegével az elmaradhatatlan kék kötényében. Nagyanyám meg sem fordult a farönkjén, csak bólintott a fejével, aztán nagyot markolt a borsóból a táljába. Az öreg szinte meg sem állt, hogy visszaköszönjön, fogta a sámlit a lugas alól és a halom borsó mellé ült. Nagyanyám felnézett rám egy pillanatra, én meg szaladtam a konyhába egy másik tálért az öregnek. Egy darabig maradtam, hátha hallok valami fontos hírt, aztán mehettem kedvemre játszani. Hiába reméltem, a sütireceptről nem esett szó, nagyanyám csak annyit mondott, hogy a zellergumó éppen jól jött a levesbe. A kertész közben körbenézett és látszott, hogy felméri a kertünket, aztán megbeszélték a peronoszpórát, a tetveket, a krumplibogarakat, és egyéb növénybetegségeket, amiben nekem már semmi érdekeltségem nem volt. Szürkületkor Józsi bácsi kiegyenesítette a görnyedt hátát, visszatette a sámlit a lugas alá, aztán a friss lépteivel elsietett, nehogy elkéssen otthon a vacsorával, mert a mérnök úr korán szeretett enni.

Sosem tudtam meg a mérnök úr valóságos nevét, s hogy melyik évben költöztek ki Pestről az akkor még messzi, idegen faluba. Látogatók karácsonyra sem érkeztek a roskadozó kúriába. Hogy nem állt rokonságban a két férfi, azt is csak onnan találtam ki a gyerek fejemmel, hogy a falubeliek ízléstelen módon hívták őket, s habár nem bántó szándékkal tették, azért én mégsem szerettem a megalázó gúnynevet. Gondolhattak persze bármit az öreg kertészről, akik nem a Szőlőhegyen laktak, s akik sosem látták a kertjében azokat a karcsú testű, ábrándos tekintetű rózsákat, és akik nem ismerték a flancos cukorszóróját, s hogy úgy tudott a nagyanyám mellé szegődni minden hétköznap délután, hogy még a Mackó sem vette észre a házából. Két ember tudta igazán, hogy nincs nála ügyesebb kertész és jobb szomszéd a faluban: a nagyanyám és én.

Egy áfonyaszem helye

Gondosan rakosgatom az áfonyákat a kis kosárkákban várakozó tésztára. Csak háromba teszek gyümölcsöt, a többi mind csokoládés lesz. A gyerekek jobban szeretik a csokoládésat és a férjem is. Bár igyekszik elhitetni magával, hogy ösztönösen választja az egészségesebbet, de észre veszem, amint a süteményért nyúló keze egy pillanatra elbizonytalanodik a levegőben mielőtt a maszatos kék muffint leemeli a tányérról. Egy másodpercen múlik az egész. Mint egy gondolat, ami úgy igyekszik kibuggyanni a fejünkből, mint a tűzön hagyott tej, de az utolsó pillanatban kétségbeesve rántjuk le a lábast a lángokról. És bár senki nincs körülöttünk, aki elmarasztalhatott volna az ügyetlenségünkért, ráadásul a tenyerünk is izzik a forró edény fülétől, mégis egy apró elégedett sóhaj tör fel belőlünk. Nem futott ki! Nem terítette be a frissen tisztított tűzhelyet a habos fehér láva, amely azonnal ráég az edény oldalára és a benne maradt tej is csupán szomorú emlékét őrzi a szerencsétlenségnek. Anyám rendszeresen hagyta a gázon sütés közben. Eleinte nagyon bosszantotta a figyelmetlensége, de mostanában egyszerűen csak nagyot nevet rajta. Legalább van mit csináljak sütés után is, mondja és gyors mozdulattal áztatja be az edényt a mosogatóban, hogy ne száradjon rá. Én ettől azonnal összeomlok és többé másra sem tudok odafigyelni, csak arra, ahogy ott toporog türelmetlenül a szégyen- és tejfoltos edény a csap alatt és megrovó pillantásokat vet felém bárhol is legyek a konyhában.

Hitvesem egyszer már próbálta elvenni az utolsó csokoládésat a tányérról, de én résen voltam. Legalább megkérdezhetnéd a gyerekeket előtte, hogy kérik-e! Zavartan rántotta vissza a kezét. Tulajdonképpen már nem is éhes, mondta, csak itt volt az orra előtt és az ember olyan meggondolatlanul tesz dolgokat, ha annyi az egész csupán, hogy utána kell érte nyúljunk. Férfiak, gondolom én. Először többnyire önmgukra gondolnak. Micsoda kemény munka, mire hozzászoktatjuk őket, hogy nem egyedül élnek ebben a világban. Anyám sohasem szólt apámra, ha az utolsó szelet húst vette el. Öt illette az első és az utolsó darab is. Övé volt a lehetőség, hogy válasszon a melle húsa és a combja között. Micsoda megtisztelésnek éreztük, ha ezek valamelyikét tette a tányérunkra. Anyám nem mosolygott rá, de kisimult az arca és a hangjával ölelte meg érte. Nekünk, gyerekeknek pedig feloldódott a gombóc a torkunkban és sietve enni kezdtünk. Ma jó a kedvük. Ma nem fogják végigveszekedni az ebédet. Talán eljutunk a desszertig anélkül, hogy apám akkorát vág az asztalra, hogy a tányérokból kiloccsan a leves.

Süss valamit, kérte a férjem tegnap és én olyan magabiztosan nevettem vissza rá, mintha reflektorok fényében álltam volna a színpadon, miközben a közönség egyhangúlag követeli tőlem, hogy még maradjak. A kérésben valójában azt akarta a tudtomra adni: szükségünk van rád, attól lesz tökéletes a napunk, hogy itthon vársz ránk és amint belépünk a házba, megérezzük azokat a finom illatokat, amiket te varázsoltál, hogy itton legyün benne. Hogy elfeledjük, milyen rideg volt odakinn, hogy bántottak és éhesek voltunk, hogy elbizonytalanodtunk mindenben, amiért odakinn voltunk. Süss valamit, mert neked is kell, hogy érezd, hogy szükség van rád, mert ha mi nem lennénk, akkor most te sem itt lennél és nem ezt tennéd, és az is előfordulhat, hogy sokkal elégedettebb lennél magaddal. A lelkiismeretességedért pedig kárpótol majd, ha hazajövünk és megdicsérjük a süteményt. Azt külön is, hogy áfonyásat is csináltál, mert egy felnőttnek igazán nem illik már csokisat enni.

Mi az az erő, ami ma délelőtt előszedeti velem a keverő tálat, a lisztet, a sütőport és a frissen vásárolt áfonyát a folyó víz alá tartja? Micsoda gépezet munkálkodik bennem, ami felülbírálja minden gondolatom és nem hagyja, hogy a tej kifusson a tűzhelyemen? Miért nem maradtam az északnak vezető úton a reggeli órákban, ami a hegyekbe vezet, vagy fordultam az ellenkező irányba, délnek, ahol melegebb van? Friss áfonyáért kanyarodtam jobbra a boltba. Hazahoztam, és alaposan megmostam őket. Most pedig belerakosgatom a papírkosárkákba úgy, ahogyan az egyik szakácskönyből tanultam. Félig töltöm tésztával a papíredénykéket, aztán óvatosan, hogy ne sérüljenek, ráhelyezem a gyümölcsszemeket. Újabb adagokat merítek a tálból és betemetem a tétován rám meredő áfonyákat. A tetejére is pottyantok néhányat belőlük, de azokat inkább csak dísznek.

Mára egy beidegződött műveletetté vált. Hányszor figyeltem a cipészt vagy a kulcskészítőt munka közben? Szinte elvarázsol a mozgássor tökéletes folyamata, az ember és a tevékenység harmóniája. Olyan biztonságot ad, ha gyakorlott kezeket látok munka közben, hogy nem tudom levenni a szemem. Szinte én is szeretnék beleveszni a végtelenített folyamatba, amelynek a végén valami megjavul, teljesül, de mégsem ez a legszebb benne. Azt hiszem, békességet, rendet találok a rutinos mozdulatokban. Lehet rájuk számítani, s csak ritkán csalódunk bennük. Úgy fonják össze a napjainkat, ahogyan a szimfónia részeit köti össze a vissza-visszatérő dallam.

Megbújok a napi teendőim közé préselve, mint ezek a parányi áfonyaszemek a két réteg muffintészta között, s bár néha szűknek érzem és a sütemény tetejére vágyom, hogy többet lássak, hogy többen lássanak, mégis maradok. Nem értem pontosan miért, de tudom, hogy megérkeztem, itt a helyem. Hagyom, hogy a kezem 180 fokra állítsa be a hőmérsékletet és ha hallom a sípot, beteszem a tésztát pontosan 28 percre. Rá sem nézek miközben sül. A kiáradó illatból meg tudom ítélni, hogy mikor lesz kész. Mint anyám. Csak a sütemény más és a bizonyosság, hogy úgy jutunk el a desszertig, hogy közben nem loccsan ki a tányérunkból az étel.