A kilátóban

Nem volt a világ legszebb orgonabokorja, de Irénke már nem is vette észre a kopaszodó ágakat és az utca porától megszürkült leveleket. Kormossal osztozkodott a tövében finom homokká túrt mélyedésen, ami éppen a vaskapu és a zöldséges kert között támogatta a drótkerítés roskatag hálóját. De az is lehet, hogy a kerítés nyújtott végső támaszt a megfáradt bokornak. Annak idején a bejáratot igyekeztek vele díszíteni, hiszen ilyenkor májusban, pontosan anyák napja környékén, bódító illatú, fodros lila virágokat hozott. “Ez egy dupla” - ismételte el minden évben a nagyanyja, s hálából öntött egy kannával a szárára. A kutya azért szeretett alatta heverészni, mert innen szemmel tarthatta a nyári konyha ajtaját, de legfőképpen mert lesből ugorhatott, ha a kapu előtt idegen sétált el, vagy ha háziak érkeztek meg. Az elhelyezkedése mindenképp kedvező volt, így Irénke is hamar felfedezte a kitűnő játszó háznak való bokoralját és miután összeseperte a kutyaszőrt, konyhát rendezett be az egyik szegletben, a másikban pedig nappalit, ahová a vendégeket várta délutánonként teázni.

Aznap a szomszéd Évi volt hivatalos, úgy hogy szép rendben egymás mellé sorakoztatta az edényeit, a szalonban belocsolta a homokot és keményre döngölte az üléseket. Kormos egy darabig érdeklődéssel figyelte a kislány gyakorlott mozdulatait, aztán unottan a két mellső lábára támasztotta a fejét és elaludt. Minden készen állt a vendég fogadására, de Évi csak nem jött és Irénke azt fontolgatta, átszalad hozzá, hogy megkérdezze, miért késik, mert neki háromkor az anyukája elé kell menni a Kissékig, hogy segítsen a biciklijén hazahozni a bevásárlást. A kutya ekkor csóválni kezdte a farkát, habár a szeme még mindig csukva volt, de a következő pillanatban már a kapu előtt futkosott le-föl izgatottan vakkantva. “Ez Évi lesz” - ugrott fel a bokorból Irénke és friss vízért szaladt. A kaput azonban anya nyitotta és a lábával igyekezett a lelkes kutyát arréb terelni, mert mindkét keze dagadtra tömött szatyrokkal volt tele. “Anyuci, nem vettem észre, hogy ennyi az idő. Haragszol? Vártam az Évit, de nem jött, pedig azt mondta, hogy mindjárt ebéd után itt lesz. Mindig megígéri, aztán csak nem jön. Majd egyszer én is így teszek és meglátja, hogy milyen az, ha számítunk valakire, az meg nem jön. Kár, mert én szeretek eléd menni. Hoztál valamit? Sós kiflit vagy csak simát? Látom a sarkát. Letörhetem? Csak beszaladok, megmosom a kezem. Kaptál hozzá új paradicsomot? Nem baj, elég lesz a kifli is.” Anya szeme nem mosolygott. Pedig a sok kérdéstől sosem álhatta meg. “A korábbival jöttem. Elengedtek.” Azzal lepakolta a szatyrokat és egy darabig moccanás nélkül bámulta a két nagy halmot az asztalon. Vagy talán nem is azokra figyelt, inkább csak nézett maga elé, de ezt Irénke igazán nem tudta eldönteni, ő csak annyit vett észre, hogy valahogyan másmilyennek tűnt mint máskor, és ettől annyira elbizonytalanodott, hogy még a kifliért sem mert a csomagba nyúlni. Aztán anya hirtelen azt kérdezte: “Van kedved kirándulni?” Irénke a kérdésétől egészen zavarba jött. “Most? Csak ketten? Nem kell főznöd? Adjak előtte a tyúkoknak? Évi már biztos nem jön át, vagy mégis átszaladjak és megkérdezzem, nincs-e kedve velünk jönni?” “Ne!” Kiáltott rá élesen anya, hogy Irénke egészen megijedt a hagjától, de a kirándulás gondolata mégsem hagyta, hogy kedvét szegje. “És hova megyünk, Anyuci? Átöltözzek? Viszunk uzsonnát?” “Csak menjünk, most, úgy ahogy vagy.” Azzal megragadta Irénke kezét és a hátsó kapu irányába indult. “A kilátóba megyünk.” “A kilátóba?! Fel is mehetek? Vagy csak ibolyázunk? De buta vagyok, hiszen az már elnyílt.” A kislány nem volt benne biztos, hogy anya meghallotta a kérdéseit, de nem merte őket megismételni, mert olyan szorosan fogta a kezét, hogy az már szinte fájt és attól félt, hogy ha megharagszik, akkor még jobban fogja szorítani, és anya sosem bántotta azelőtt, még akkor sem, amikor egy teljes egész piskótatésztát temetett el a hátsó kertben, mert az egyik oldala egészen lapos lett, a másik meg akkorára dagadt, hogy annak meg a közepe maradt nyers. És most sem bántani akarta, ezt biztosan tudta, hiszen kirándulni viszi fel a kilátóba, ahová mindig vágyott, de anya még sosem engedte, hogy a nagyokkal felmenjen azokon a vékony vaslépcsőkön, és most igazán boldognak kellen lennie, de talán a sajgó keze vagy a korgó gyomra miatt, de nem érezte teljes bizonyossággal, hogy örül, de az is lehet, hogy csak túlságosan izgult a kaland miatt és amikor majd fenn áll a toronyban, és végre látja az erdő összes fájának a tetejét, de még a két templom tornyát is, akkor már egészen biztos lesz benne, hogy ez élete legboldogabb napja.

Húsvét előtt jártak a kilátónál, alig egy hónapja. Akkor több mint egy órába tellett mire felértek a toronyhoz, mert folyton megálltak nézelődni vagy kitérőket tettek az ibolyás részek felé. Irénke aznap is szeretett volna elidőzni az ösvény kedvenc részeinél. Az erdő bejáratánál például volt egy vadles. Lentről ugyan nem tűnt túl magasnak, de ha felmászott az ember a tetejére, akkor egészen meglepődött, hogy mennyivel messzebbre lát. Irénke mindig igyekezett egészen mozdulatlanul állni egy darabig, hátha valami különleges madarat vesz észre, vagy egy kóbor rókát, esetleg vaddisznót a kicsijével, de többnyire túl hamar megunta a várakozást, aztán meg egy kicsit tartott is tőle, hogy tényleg előjön valami vadállat, és akkor ott kell töltsék az éjszakát, amíg az tovább nem áll. Ezen a délutánon is előreszaladt, hogy felkapaszkodjon a les korhadt lépcsőin, de anya utána kiáltott, hogy most erre nincs idő, ami eléggé sajnálatos volt, ha már erre jártak, de azzal vígasztalta magát, hogy bentebb az erdő valamelyik árnyas szegletében azért találnak gyönygyvirágot, ami ilyen tájban nyílik, és bár a ház mögött is teméntelen bokor nő, valamilyen okból csak elvétve akadt rajta virág, mégis bevárta az anyját és csendben sétáltak tovább. Annyira hangtalanul lépkedtek, hogy Irénke fel-fel rezzent a tavalyi avarban keresgélő madarak zajára, de most nem álltak meg, hogy megkeressék a kis kapirgálót a megbarnult levelek között. Irénkének kezdett elmenni a kedve a kirándulástól, ráadásul egyfolytában ropogós kiflivégek jártak a fejében, és az orgonabokor alatti fészke, ahová azóta Kormos bizonyosan visszaköltözött felborítva a teázáshoz előkészített csészéket. Aztán egyszerre a tölgyfák között feltűnt a torony szürke fala és Irénke szíve nagyot dobbant.

Nem tudta az okát, de valahányszor észrevette az építményt felsejleni a tisztás közepén, valami borzongató érzés futott rajta végig. Talán mert sosem engedték, hogy felmenjen a tetejébe, vagy a falakra festett furcsa irka-firkák, a visszhang, ami felröpítette, vagy a mélybe húzta a hangokat, vagy a hideg vaslépcsők, amik minden lépésnél görcsösen igyekeztek kicsusszanni a cipője alól, vagy a magasság igérete, ami alázatos törpékké varázsolja a fákat, és ormótlan óriássá a szemlélődő lábait. Irénke reménykedett, hogy aznap megérti a leérkezők arcára kiült ámulatot, most mégsem akarta siettetni, hogy maga is megérezze az örökös szelet az arcában, amin madarak vitorláznak az erdő felett. Kirántotta a kezét az anyjáéból és egy kivágott fa után maradt nagy tuskóhoz szaladt mintha menedéket keresne. “Anyuci, ha hoztunk volna uzsonnát, ezen szépen megteríthetnénk. Legalább üljünk le egy kicsit pihenni.” De anya elfodította az arcát és végre megszólalt: “Gyere, menjünk, szép lesz odafentről.”

Az épület aljában törött üvegdarabokon lépkedtek keresztül, aztán megkapaszkodtak a hideg vaslépcsőben és elindultak felfelé. Irénke szinte hallani vélte a mellkasában dörömbölő szívét, ahogy anya előtt haladt egyik emeletről a másikra. A lépcsőfordulók voltak a legfélelmetesebbek, mert néhol hiányzott egy-egy darab a padlóból, amin le lehetett nézni az alsóbb szintekre. A kis kőralakú üvegablakokon keresztül inkább csak sejteni lehetett, hogy milyen magasan járnak. “Ne forduljunk inkább vissza? Nem baj, ha mégsem megyünk ma fel.” Maga sem értette, mitől bátortalanodott el, de ahogy közeledtek a legfelső emelethez, úgy erősödött a szél zúgása fentről és Irénke kész volt bármelyik pillanatban visszafordulni. Anya azonban gyengéden a kislány lábára tette a kezét, mintha azt mondaná, itt vagyok, nem lesz bajod. És mégis, Irénke most először érezte életében, hogy elbizonytalanodik az érintésétől, mégsem mert megállni. Amint kidugta a fejét az utolsó lépcsőfokról, a hajába kapott a szél, mintha magával akarná rántani. A kíváncsisága hamar felülkerkedett és négykézláb mászott ki a korláthoz. Anya úgy állt mögötte, mintha észre sem vette volna a zabolátlanul kergetőző szelet, a távoli hegyek szürkés kék álmatag vonalait, mintha nem ez lett volna a legszebb kilátás a világon, hogy szinte megfájdult az ember szeme a májusi erdő bársonyos zöldjétől, a környék falvainak gombafejű házaitól, az ég végeérhetetlen messzeségétől. Nem, anya nem láthatta mindezt, mert tele volt a szeme könnyel, s Irénkének fogalma sem volt, hogy mitől ennyire szomorú, hogy mit mondhatna szebbet, biztatóbbat ettől a látványtól. “Anyuci, lehet innen látni a házunkat?” “Nem. Egy völgyben van” - válaszolta szinte suttogva. “Kár. Pedig én még mindig éhes vagyok. Mikor megyünk vissza? Enném már azt a kiflit. Paradicsom nélkül is jó lesz.” Anya zsebkendőt vett elő, megtörölte a szemét és végre Irénkére nézett. “Hoztam hozzá azt is” és átölelte a kislányt.

Visszafelé egyfolytában azon gondolkodott Irénke, hogy miért van az, hogy hazafelé mindig rövidebbnek tűnik az út. És azon is, hogy vajon Kormos visszafeküdt-e azóta az orgonabokor alá.

Egy perc

Végre meghallotta a kopogtatást. Mintha évekig várta volna, most mégis szinte hátba támadta a hirtelen jött zaj.

Délután sétálni mentek az egyetemi parkba. Nem emlékezett, miről beszélgettek. Kábultan érzékelte, hogyan mozdul a férfi alakja egyre közelebb az övéhez, mintha láthatatlan kötelekkel vonszolta volna maga felé. Önmagát is meglepte a pillanatnyi átalakulás. Lelassította a lépését és úgy vackolta be magát az idegen szavak mögé, mintha csupán kódolt üzeneteket továbbítana. Aztán a férfi megkérdezte, hogy a vacsora előtt felugorhat-e egy rövid időre, s ő gondolkodás nélkül egyezett bele. Most miért hazudna? Kiért? Akkor még mindez olyan egyértelműnek tűnt. Egy ismeretlen férfi könyörtelen ölelésére vágyott. Nem a csókjára, inkább a tekintetére, amellyel előtte végigméregeti a száján a redőket, és aztán nem hagyja, hogy az a száj egyetlen józan gondolatát kimondja. Valójában bárkire, aki elfeledteti vele egy órára, hogy az az óra élete legnevetségesebb hazugsága, mert egy kicsi gyerek várja otthon és egy férj, akivel hetek óta nem alszik egy ágyban, aki mégis úgy ragaszkodik hozzá, mint egy kínai vázához, amit generációk hagyományoznak egymásra, s most rajta a sor. Mindez mégsem szokatlan senki számára, mert előbb-utóbb mindannyiunk életében megjelenik egy ilyen váza, amire megmagyarázhatatlan okokból vigyázni kell. De ebben a tisztára mosott idegen városban, ezek között a sápadt, vékonyarcú emberek között, szemben a kollégium fehérre meszelt falával úgy is minden olyan képzeletbelinek tűnt. Talán valóban az volt. Egy idétlen játék, amitől nem tud szabadulni, mert azt igérték a végén mindenki nevet. S ő csak nevetni akart, olyan önfeledten, mint sok évvel ezelőtt, s már nem is emlékezett, hogy min, de beleremegett tőle a teste, és miközben élvezettel törölgette a könnyeit, attól sem félt, hogy egyszer abba kell hagynia.

A férfi mellé ült kommunikáción. A tanár nem találta a kivetítő távirányítóját, mikor az hirtelen felé fordult és megkérdezte, hol rejtegeti a kapcsolót. Pillanatok alatt kellett beleszeretni a merész könnyedségébe, az ellenmondást nem tűrő fehér fogaiba, a fürkésző sötét szemekbe, amelyekben egy egész hárem táncolt áttetsző selyem fátylakban. Semmit nem tudott róla, a világról, amiből jött, de éppen ettől érezte magát annyira biztonságban mellette. Nem volt kíváncsi a családjára, a barátaira, a kollégáira, hogy milyen okból menekült két hétre továbbképezni magát. Mert ide mindenki menekülni jött, ez nyilvánvaló volt. A szemináriumokat visszatartott lélekzettel ülték végig, s az esti programokon végre értelmet kapott a távollét.

Már a vonaton tudta, hogy találkozni fog valakivel, akinek a közelségétől darabokban foszlik le az utóbbi néhány év fásultsága. Most mégis belezavarodott a történet egyszerűségébe. Hát valóban ennyi lenne az egész? Semmi ügyeskedés, taktikázás? Akkor miért nem tudja mégsem elhallgattatni ezeket a végnélküli kérdéseket a fejében? Mégiscsak beszélniük kellett volna. Vele? Ezzel a valótlanul fiatal férfivel, akinek a szemében pontosan olyan nőnek tűnt, amilyeneket filmekben lehet látni? Mit tudja ez az ember, mennyire fárasztó megjátszani ezt a nőt, hogy esténként eszelősen dörzsölgeti a homlokán a ráncokat, hogy kerüli az embereket, mert úgy érzi átlát minden szavukon, s elviselhetetlenek a gondolataik? Ha tudná, most nem álldogálna az ajtója előtt. Ha látja az arcát három nappal ezelőtt búcsút inteni a férjének, ha hallja közben a gondolatait mellé sem ül a padban. Hagyj elmenni egy rövid időre, tudod, hogy visszajövök és a következő este meleg vacsora vár az asztalon. Hagyd, hogy két hétig a nevemet is másként ejtsék és nekem eszem ágába ne jusson kijavítani, mert egyszeriben ők lesznek a családom. S egy férfi az ajtó előtt lesz a kedvesem. Engedd, hogy két hétig valaki mássá legyek, valakivé, aki azt sem tudja, hogy létezel, hogy 11 évig vártalak, s hogy sosem érkeztél időben, és mostmár késő. Már nem akarom, hogy időben hazagyere, sőt várom a napokat, amikor elutazol. Képzeld, ilyenkor szinte egyáltalán nem főzök. Néha csak vajas kenyeret eszünk és kézből harapjuk hozzá az uborkát Bogival. Fel sem szeletem. A lányod néha tízig tévézik és Nutellás kenyeret majszol a szőnyegen. De olyan is volt már, hogy velem aludt a földön hálózsákban egy hétköznap éjszaka. Reggel persze elaludtunk, és én azt üzentem az osztályfőnöknek, hogy későn érkeztünk a színházból. A szennyes kosár mellé dobálom a levetett ruháim és a mosogatóban hagyom a reggeli edényt. Délutánig. És nevetünk, tele a szánk vajas kenyérrel és úgy nevetünk, mert nem elég, hogy kiborult a tej a tejtartóból, de Bogi bele is lépett és végigjárta vele a konyha gyönyörű kövezetét, amit te választottál apád javaslatára. Engedj hát, te jobban tudod, hogy nem veszem el, csak átalakulok két hétre.

Újra kopogtattak. Felállt és az ajtó felé indult, de nehezére esett a lépés. “Egy perc!” - kiáltott ki. “Minden oké?” - kérdezte a másik bizonytalanul. Hadd várakozzon egy kicsit. A fürdőszobába szaladt és a tükörbe nézett. Olyan ismerős volt az arc. Hát mégis csak én vagyok.

Zsófi imája

A templom hosszú ablakain keresztül úgy dőlt be a fény, hogy Zsófi már kezdte azt hinni, valami jelenség készülődik a nyomában. Kizárólag annak a néhány embernek, akik ezen a közönséges márciusi vasárnap reggelen valami földönkívüli hívásnak eleget téve itt ültek a padokban ájtatos némaságban és várták, hogy a tiszteletes felsuhogjon a fehér lépcsőkön a szószékre és áldásra emelje a kezét. A lány már el is képzelte, ahogy Sándor felemeli a barna fejét a karzaton, Zsófira szegezi és többé le sem veszi róla. Közben az énekkar soha nem hallott szintóniában dicsőítő zsoltárokat énekel és a két fiatal lassan elindul egymás felé.

Ám a csoda elmaradt. Hiába táncolta körbe az sok fény a lány sápadt ábrázatát, Sándor úgy horgasztotta a fejét az összekulcsolt két kezére, mintha attól félne, a következő pillanatban a föld is elnyeli, nem csak az öreg orgona hangja. Simára olajozott haja az arcába lógott, minta éppen Zsófitól védelmezte volna az ábrándos kék szemét. Miért pazarolta a sors erre a férfire azt a sok színt és hagyta a magafajta fiatal lányt szürkén tengődni az asszonyok padjában, mikor ott lenne a helye a keresztpadban a többi fiatal között?

Pedig azon a reggelen a kora tavaszi nap sem vallott szégyent, és Zsófi végre az ormótlan kabátja nélkül lépett ki a kapun. A szomszéd méhész is odaköszönt rá, pedig az már alig látott, vagy csak azt vette észre, amit látni akart. Mégis hiábavalónak érezte a sok vasárnapi holmit, a selyem harisnyát, ami minden lépésnél egyre lejjebb csúszott a térdén, és az új cipőt, ami a Molnárékig átformálta a sarkát, ha Sándor fejéből képtelen volt kitörölni egy katolikus lány nevét. De nem csak Zsófi volt ellene Sándor hóbortos érzelmeinek, hanem mindkét gyülekezet, legfőképpen a katolikus.

Sándor az alvég egyik sarki vájogházában jött világra. Az apja nappal a földdeken dolgozott, este meg hegedűlt a helyi néptáncegyüttesben. Akkor is a vonójáért nyúlt, amikor kiszóltak a hátsó szobából, hogy egészséges, erős fia született. Hat évesen a gyerek már vonszolta az apja nagy hegedűjét maga után. Tízévesen végre saját hangszert kapott és hamarosan bevették az ifjúsági zenekarba. Az együttes minden szombaton fellépett valamelyik kultúrházban, vagy lakodalmon, de még temetésen is zenéltek, ha az elhúnytnak az volt az utolsó kívánsága. A fiúnak jól jött a pénz a fellépésekért, de méginkább kedvelte, ha katolikus lakodalomba hívták, ahol a táncolók között előbb vagy utóbb megjelent a szép Tankó Ibolya. A tánc végeztével együtt sétáltak haza a lány frissen vakolt téglaházáig.

Egy vasárnap Sándor csak késő reggelre ért haza, ahol az anyja szemlesütve várta, aztán meg szó nélkül fogta a belinerjét és elindult a templomba. Másodikat sem csendítettek, de úgy igyekezett, hogy mire a katolikusok kifelé jönnek a miséről, addigra ő ne legyen az utcán. Zsófiék rendesen két sorral ültek a Sándor anyja mögötti padban, s amikor beléptek a templomba, az már úgy mélyedt a zsoltáros könyvébe, mintha most látta volna életében először. Zsófi ösztönösen feltekintett a karzatra, de a fiú ezúttal nem volt ott. Számtalan vasárnap prédikálhatott a tiszteletes vigasztalódásról, türelemről, azt az üres helyet csak nem tudta teleprédikálni Sándorral.

Egy péntek este Zsófiék disznótorba voltak hivatalosak a Juhosékhoz. Juhosné, a keresztanyja, fürge mozgású, kerek asszony volt, akinek a lépésénél csak a nyelve pörgött gyorsabban, bár saját elmondása szerint a szájára nem vett volna senkit, akiről nem tudott egészen bizonyosat. Ezúttal azonban olyan hírrel szolgált az asztaltársaságnak, amitől Zsófinak a lélekzete is majdnem elállt, s most az egyszer nem bánta, hogy háromszor hallotta ugyanazt a történetet három különféle forrásból.

A faluban ugyanis az járta, hogy a Tankó lánynak elmaradt a havija. Még az anyjának sem árulta el, csak egy nap felmászott a padlásra és onnan ugrált a fészer keményre döngölt földjére, hogy megszabaduljon a terhétől. Ha a bokáját el nem töri, ki tudja, mi egyéb kárt tesz magában a szerencsétlen. Gyerek ugyan nem volt benne, de az orvos segédje, aki jóban volt a kis Tóthékkal, csak nem állta meg, hogy még aznap este el ne beszélje a pápista lány balszerencséjét. Sándor még aznap este megjelent nála a hegedűjével, de Ibolya egyszeriben kiadta az útját, mondván hogy úgy sem kellett volna neki egy ilyen mihaszna muzsikus, akinek a nótázáson kívül másutt sem jár az esze.

Már a második versszakát énekelte a gyülekezet a záró éneknek, s a népek szép rendben megindultak kifelé a padsorokból. Zsófi is menni készült, imára kulcsolta a kezét, de csak nem állhatta meg, hogy elébb fel ne nézzen a karzatra. “Add, édes jó Uram, hogy egy nap a szeme is kinyíljon ennek a fiúnak, ne csak a füle, s lássa végre, hogy olyan ház alatt muzsikál, ahol nem értik a hegedűszót. Add még azt is, ha belefér, hogy én meg olyan udvarlót találjak, akiknek a kedvéért érdemes a sarkamat ilyen keservesen feltörni, s ezt a bánatos harisnyát a térdemen hurcolni végig a falun, mert ha én most a Molnárékhoz bemegyek, ez a harisnya velem haza már nem jön. Ámen.”

Több mint húsz év telt azóta. Zsófi idős anyjával a hatodik padsorban ült és Sándort nézte a karzaton. A férfi nagyot bólintott felé és ő visszamosolygott. Évről évre látta a nagyobb ünnepeken, amikor Zsófi hazalátogatott Pestről a családdal. Tudta róla, hogy két kékszemű fia született, s hogy a felesége szívesen maradt otthon vasárnap délelőttönként. Zsófi összekulcsolta a kezét és majdnem felnevetett, hát mégis csak csoda történt azon a márciusi vasárnapon a szadai református templomban.

Szellemszerető

Ahányszor leemelt egy díszt a fáról, olyan készségesen potyogtak a földre a kiszáradt tűlevelek, mintha három hete csak erre a pillanatra vártak volna. A nagy ugrásra a mélybe szabadon eresztve az ágakat visszafordíthatatlan mezítelenségükben megfosztva mindentől, ami fénylik, mindentől, ami az emlékét hordozná sosem volt boldog karácsonyestéknek. Óvatosan fektette a csillogó üveggömböket a műanyag formákba, s végre rájuk csukta a tetőt. Az ünnep úgy bújt vissza a poros kartondobozva, mint a lámpásba zárt szellem.

A gyerekek kötelességtudóan énekeltek, Győző vörös arccal ingatta a fejét a dalocska együgyű ritmusára, az anyja pedig csípőre tett kézzel várta, hogy végre az asztalra tehesse a halászlét, aminek a tetején összefüggő tekervényt képzett a lángoló színű zsír. Kövér volt a ponty, de ebben a házban a kövérség a szemmel látható jólétet jelentette, valós bizonyítékát annak, hogy a dolgok rendben vannak, sőt irigylésre méltóan jobban, mint bármelyik rokon házában. S ha valami mégsem alakult tökéletesen, arról egyszerűen nem kellett beszélni, mert ha nem beszéltünk róla, akkor az tulajdonképpen meg sem történt. S ebben a házban sok dolog nem történt meg. Ilyenkor télen különösen nem. Az esetleges disznóöléseken kívül legfeljebb egy kis szomszédolással telt az idő. A januári hó aztán a szomszédok álmatag kísérteteit is visszariasztotta a háztól és a napok úgy sötétedtek a befagyott konyhaablakra, mintha sosem akarnának többé rácsodálni a kinti világra. De jobb volt így a falak hűvös társaságában, amíg a gyerekek meg nem érkeztek az iskolából és az anyja elő nem bújt a szobájából, hogy uzsonnát készítsen nekik, mintha még arra is alkalmatlan lenne. Nem szólt mégsem. Hagyta, hogy terebélyes alakja véglegesen betöltse a téli konyha egyetlen használható szegletét, ahová az asztalt tolták a csempézés idejére.

A mennyezetig érő csempe Győző mániájává vált mióta Szűcs sógoréknál voltak Sándort köszönteni. A sógor idősebbik fia, a Gyula, egy hidegburkoló mellett segédkezett majd egy éve és mikor végre sikerült olcsón lengyel csempét szerezni a Jászságban, a gyerek plafonig rakta a kisze-kusza csíkozású csempéket a konyhájukban, hogy az ember egészen beleszédült a látványba. A sógor savanyú bora sem vette el a kedvét Győzőnek, hogy ne koccintsanak az ügyletre aznap este. Győző a soha véget nem érő traktorépítés mellett nem ért rá leutazni vidékre, az anyja a fájós térdeire panaszkodott, így Juli maradt kiválasztani a csempét. Egy kedd reggel jött érte Szűcs sógor a Wartburgjával. Az anyja még szendvicseket is készített, hátha nem érnek vissza ebédre. Az autó váraltanul lassított egy leágazásnál, aztán megállt. A férfi hatalmas teste úgy nehezedett a Juliéra, mint amikor az ujjai a buborékos papír kicsi dombocskáiból igyekeznek a levegőt kipréselni. Nem volt mit tenni. Mégcsak nem is kiáltott a feketén meredező fák felé, amik inkább halottnak tettették magukat mintsem hogy segítsenek. És otthon sem, amikor a sógor vigyorogva mutogatta a csupasz fehér csempét az anyjának. Ebben a lányban nincs semmi élet, hogy valami színesebbet választott volna. Győző engesztelésül két poharat csapott az asztalra, az anyja kenyeret és szalonnát szelt, és a sógor elégedett ábrázattal huppant a három szék egyikére. Juli beterelgette a gyerekeket a szobájukba és fürdővizet engedett. Nem túl sokat, nehogy kiürüljön a boiler, de forrót. Annyira forrót, hogy meg kellett kapaszkodnia a kád szélében és hol az egyik, hol a másik lábát emelte ki a vízből. Végül csak beleült és hagyta, hogy égesse a bőrét, hogy fájjon. Azelőtt sosem fésülködött elalvás előtt, most hosszan símította ki a haját a verejtékező homlokából. Ettől vékonyabbnak tűnt az arca, s a szeme nagyobbnak, fényesebbnek. A szeme. A tükörből valami idegen fénnyel hunyorgott rá vissza. Az új világoskék hálóingjét vette fel, azt amelyiken madiera mintás fodor futott körbe alul és a nyaki részen. Aztán köszönés nélkül lefeküdt. Jobb, ha most nem imátkozik. – gondolta magában, s türelmesen várta, hogy végre megint magával rántsa az öntudatlanság bódító maszlaga, ha puhán betakargatja az éjszaka. De az álmokkal nem lehet egyezkedni.

A férfi nem volt idős, sem pedig fiatal, de biztosan öregebbnek tűnt Julinál. Fehér öltönyt viselt, még a kalapja is fehér volt, amitől a fiatal asszonynak szinte nevethetnékje támadt. Mégis mit gondol, hol van ez, a nagycirkuszban? Mire való ilyen öltözékben egy falusi búcsúban megjelenni? Mindenki az idegen férfit bámulta, de az csak állt egy helyben és Julit nézte. Aztán felé intett azzal a gyönyörű kezével. Vékony hosszú ujjai voltak és fehér, egészséges körmei. Juli zavartan nézett körbe, hogy mit szól majd ehhez a sok ember. Még csak nem is ismeri, életében nem látta, de ki hisz majd neki? Aztán megindult a férfi felé. Nem is lépkedett, inkább lebegett a kék hálóingjében, hogy elérje a kinyújtott kezét, amik felsegítették az ülésre. A rokonok, a szomszédok kivörösödött arca mind a körhinta alatt maradt, de a fehér öltönyös férfi ott ült mellette, átfogta a vállát, és mosolyogva nézte Julit, de olyan rendületlenül mosolygott, hogy Juli már kezdte azt hinni, hogy nem is hús-vér férfi, csak egy bábu, akit mellé rendeltek a körhintára, hogy ne féljen ettől a forgástól. Most jutott eszébe, hogy nem félt. Hagyta, hogy az este hűvösödő levegője kisímítsa a homlokából a nedves haját, s Juli végre felismerte a férfi szemében azt az idegen kékséget, amit előző este látott a tükörben. Mintha már nem is körbe járt volna velük a hinta, csak úgy utaztak át a fehér csempéken megcsillanó fényeken, keresztül a sötétségen, ami úgy nehezült a búcsú sátoraira, mint egy rossz lehelletű száj. Annyira vágyott rá, hogy megcsókolja vagy hogy legalább megkérdezze a nevét, de a férfi csak ölelte szorosan magához és mosolygott. Itt biztonságban vagyok. – gondolta magában, s az idegen végre közelebb hajolt...

Ha nem nyitja ki a szemét azonnal és nem engedi be a reggel fényeit, az álom részletei tisztán maradnak a fejében. A gyerekek a szobájukban kiabáltak, de Juli mozdulatlanul feküdt az ágyán. Még nem ereszti el. Türelmetlenül pörgette a képeket újra és újra a szorosra zárt szemhéja mögött, de a zajok irgalmatlanul rángatták magukhoz. Egyenesen a fürdőszobába szaladt, s a tükörben megnyugodva találta azt a különös új fényt a szemében. Nem fonta be a haját. A fehér blúzát vette fel és a kék rakott szoknyáját. Az anyja megrökönyödve nézte: Te meg miért öltöztél ki ilyen puccosan? Juli felkapta a fejét, a konyha feltúrt sarkában ott állt a fehér öltönyös férfi és felé bólintott. Az asszonyka elpirult, kiterelte a tincseket a szeméből és az anyja felé fordult. Az iskolába viszem a gyerekeket, nem nézhetek úgy ki, mint aki tyúkólat takarít. – válaszolta könnyedén, azzal kézenfogta a két kicsit és kitáncolt a konyhából.

Az öltönyös férfi Juli minden lépését követte. Hol a húsos pult mögül, hol a magárus mérlege mellől, hol az eperpalánták alól, hol a krumpliszsákból intett felé. A falusiak sajnálkozva néztek össze a háta mögött, hogy ilyen fiatalon ment el a józan esze, mert hát ki hallott még olyat, kibontott hajjal udvart söpörni, meg minden nap másik blúzban jelenni meg az iskolában. Állítólag az öreganyja alsószoknyáiból varrta, de hát mégsem való egy férjes asszonynak ennyi időt tölteni flancolással. Juhászné szerint a közjegyzőre vetett szemet, annak mórikálta magát. De Juli nem bánta a gúnyos megjegyzéseket. Egy pillanat és elfelejtik ezt is a szerencsétlenek, mint az összes boldog álmukat ébredéskor.

A kertész

Józsi bácsi háza a Paulista-kert túloldalán magasodott, legalábbis harminc évnek ezelőtt sokkal magasabbnak tűnt a miénknél. Ma sem értem, hogyan keletkezett a szintkülönbség a két telek között, de ha átakartam szaladni a kertész házához, előbb meg kellett másznom egy méternyi dombocskát, hogy a nagy kertbe jussak, ami olyan lustán nyújtózott az öreg telkéig, mintha palacsintatésztából öntötték volna. Azt nem tudom, hogy a Paulista-kert kinek a tulajdonában lehetett, mivel hosszú évek óta nem művelte senki, ám éppen ez volt benne a leggyönyörűbb. Apám csak azért kaszálta a házunk felőli oldal egyik sarkát, hogy ott labdázzunk a szomszéd Zsuzsival. Mi aztán úgy vettük birtokba eme részt, mintha a kasza nyele valóságos határokat vágott volna a fűbe. A legnagyobb élvezet azért mégiscsak az volt, ha letértünk az egyenesre vágott mezőről és kalandokat kerestünk a kert többi zugában.

Hogy valaha mégis gondos kezek művelték a birtokot, azt onnan lehetett tudni, hogy virágzó bokrok és gyümölcsfák nőttek a vadon egy-egy lehetetlen szegletében. Nálunknál nem ismerte senki jobban, hogy hol érett kékszilva és hol fehér, melyiken tanyáztak tenyérni szarvasbogarak, hol bújt a kis mandulafa, ami március végén tündérrózsaszín virágokat hozott, melyiken nőttek fahéjízű citromalmák, és melyikről pottyant olyan apró nácikörte, hogy még az én markomban is elfért. Innen hordtuk meg anyámnak télire a birsalmát, hogy lekvárt főzzön belőle vagy cseréltük be Zsuzsiéknál naspolyára, ami viszont csak az ő kertjükben termett, s amiért én meglehetősen irígy is voltam, mivelhogy a naspolyafa ugyan szépnek sosem volt mondható, de úgy olvadt meg az ember szájában a gyümölcse, mintha már odafenn lekvárt főzött volna belőle a természet, és rút kis gubacsokban akasztgatta volna az ágakra.

Talán mégis akadt egy valaki, aki nálunknál is jobban ismerte az elfeledett kert rejtőzködő kincseit. A kertész Józsi bácsi. Ő ugyanis szakavatott kertészember volt. Ezt már csak onnan lehetett tudni, hogy igazi kertészkötényt viselt, aminek a zsebei szerszámoktól, magoktól, zsinegektől, meg ő tudja, mi egyébtől púposodott kerekre. Azért arra sosem vetemedtünk, hogy beletúrjunk a zsebeibe, habár nagyjából minden más dolgát rendre kilestük a jázminbokrok mögül. Számtalan rejtély vette körül a kis embert, de egyet szabad szemmel is jól lehetett látni. Neki volt a leggyönyörűségesebb virágoskertje az egész szomszédságban, éppen a Paulista-kert vadonjának a kellős közepén. S hogy mitől ágaskodtak az ő tulipánjai magasabbra, hogy mitől illatoztak a szegfűi erősebben, mitől hajladoztak a rózsái karcsúbban, mitől bólogattak a pünkösdik mélyebben, mitől nőtt az orgonabokor úgy mintha almafának képzelné magát, azt még szegény öreganyám sem értette, pedig ő köztudomásúan mident sokkal jobban tudott a nála fiatalabbaknál. Azt viszont jól tudta, hogy az öreg kertész Józsi mindig örömmel vett észre bennünket, ahányszor csak feljajdultunk Zsuzsival az elgémberedett lábunktól a jázminbokor mögött, vagy nem bírtuk megállni nevetés nélkül, ahogy előrehajolt a kötényében és a nadrágszára alól kikandikált a két vékony ólába. Ilyenkor odakiáltott a bokornak, hogy menjünk be egy percre, mert küldeni szeretne nagyanyámnak valami süteményt, meg néhány friss zellergumót. Volt úgy hogy a hasunkat fogva pukkadoztunk némán a búvóhelyünkön, és egészen bizonyosak voltunk benne, hogy ebből az öreg semmit sem vett észre, de legtöbbször azért csak odaszaladtunk a kis kapujához és izgatottan huzigáltuk a berozsdásodott kallantyút, hogy bejussunk a kertjébe és marokra foghassuk a lila dáliák pufók fejét. Csak azt az egyet sajnáltuk, hogy Józsi bácsinak nem volt gyereke, akivel bújócskázhattunk volna a számtalan virágágyás között. Ha viszont már ott voltunk, akkor nem álhatta meg az öreg, hogy be ne csalogasson bennünket a konyhájába, mivel valami újat sütött, hiszen úgy sem tudnának ők ketten ennyi süteményt valaha eltakarítani, végül mindig a madaraknak szórja ki a maradékot, hátha nekünk meg ízlik és nagyanyámnak is elmondaná a receptet, de az úgy sem süti meg, mert ebbe vaj kell ám és nem disznózsír, arra meg a Bözsi vagyis nagyanyám, nem fog külön költeni. A sütemények pedig éppen olyan szépségesen illatoztak a kertész Sparhelt-jén, mint a virágjai a kertjében, s az is rögtön látszott, hogy türelemmel szaggatta apróra a tésztát, hogy egyenként fodrozta ki a szélüket, hogy nem került a közepükbe sem több sem kevesebb a málnalekvárból, hogy nem kézzel szórta a tetejüket meg cukorral, hanem cukorszóróval, amit akkor láttam életember először, hogy nem égett meg az aljuk és nem töredezett le a szélük, hogy éppen úgy néztek ki, mint a városi cukrászda polcán. S bár jó lett volna egy kicsit behunyorogni a nagy ház többi részébe is, felbámulni a romos lépcsőnfeljárón, megtapicskolni a félkezű szoborfiú kerek bokáját a kiszáradt szökőkút mellett, azért mégis nagyobb volt a vágy hazasietni a liszteszacskóba csomagolt süteménnyel. Nagyanyám otthon úgy forgatta a kezében a pöttömnyi kosárkákat, mintha azt várná, hogy elmesélik, mitől lettek ennyire formásak. Mi meg a Zsuzsival olyan rendületlenül álltunk ott, mintha magunk sütöttük volna. A cukorszóró miatt ilyen szépek, tudtuk be végül és mindenki ment a maga dolga után, csak én halásztam még egyet ki a zacskó mélyéről kifelé menet.

Józsi bácsi amúgy mindennapos látogató volt a háznál, nem számított rangos vendégnek. Számtalanszor ültünk nagyanyámmal a körte fa alatt és borsót fejtettünk, vagy krumplit hámoztunk, csak hallottuk, ahogy nyikordult a hátsó kapu és már mellettünk is termett a görbe lábaival, fejében a megszürkült svájci sapkájával, fekete keretes szemüvegével az elmaradhatatlan kék kötényében. Nagyanyám meg sem fordult a farönkjén, csak bólintott a fejével, aztán nagyot markolt a borsóból a táljába. Az öreg szinte meg sem állt, hogy visszaköszönjön, fogta a sámlit a lugas alól és a halom borsó mellé ült. Nagyanyám felnézett rám egy pillanatra, én meg szaladtam a konyhába egy másik tálért az öregnek. Egy darabig maradtam, hátha hallok valami fontos hírt, aztán mehettem kedvemre játszani. Hiába reméltem, a sütireceptről nem esett szó, nagyanyám csak annyit mondott, hogy a zellergumó éppen jól jött a levesbe. A kertész közben körbenézett és látszott, hogy felméri a kertünket, aztán megbeszélték a peronoszpórát, a tetveket, a krumplibogarakat, és egyéb növénybetegségeket, amiben nekem már semmi érdekeltségem nem volt. Szürkületkor Józsi bácsi kiegyenesítette a görnyedt hátát, visszatette a sámlit a lugas alá, aztán a friss lépteivel elsietett, nehogy elkéssen otthon a vacsorával, mert a mérnök úr korán szeretett enni.

Sosem tudtam meg a mérnök úr valóságos nevét, s hogy melyik évben költöztek ki Pestről az akkor még messzi, idegen faluba. Látogatók karácsonyra sem érkeztek a roskadozó kúriába. Hogy nem állt rokonságban a két férfi, azt is csak onnan találtam ki a gyerek fejemmel, hogy a falubeliek ízléstelen módon hívták őket, s habár nem bántó szándékkal tették, azért én mégsem szerettem a megalázó gúnynevet. Gondolhattak persze bármit az öreg kertészről, akik nem a Szőlőhegyen laktak, s akik sosem látták a kertjében azokat a karcsú testű, ábrándos tekintetű rózsákat, és akik nem ismerték a flancos cukorszóróját, s hogy úgy tudott a nagyanyám mellé szegődni minden hétköznap délután, hogy még a Mackó sem vette észre a házából. Két ember tudta igazán, hogy nincs nála ügyesebb kertész és jobb szomszéd a faluban: a nagyanyám és én.