Egyedül a pékné Annus

Pékné Annus széles mosollyal libbent fel a buszra és nagy hangon üdvözölte a visszafojtott hangon trécselő asszonyok társaságát. Egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy elnézést kérjen. Neki itt legalább annyi joga van késni, mint bármelyik másik utazónak. Különben sem fordulhat elő, hogy éppen ő maradjon le a programról, amikor maga szervezte az egészet. Azt meg nem kell tudni senkinek ezek közül, hogy két öltő ruhát váltott mire sikerült elindulnia,  mert egy hőhullám öntötte nyakon pontosan abban a percben, amikor kettőre zárta maga mögött a kaput. Az is lehet, hogy csak túl meleg volt ehhez a kötött kardigánhoz. Mikor végre lecsendesedett a forróság a testében, rögvest fázni kezdett és kezdhette az öltözködést elölről. Még megigazított néhány csattot a kontyában, aztán elégedetten szemlélte végig a művét a duplatükörben. Mert a péknének lángvörösen izzó, dúsan hömpölygő haja volt. Az igaz, hogy hat hetente utána igazította a színét a fodrász, de attól az még mind az ő tulajdonában volt.

Ebből a hajból annak idején olyan termetes kontyot rakott Annus, hogy a pék kezéből reggel hatkor kitáncoltak a frissen sült briósok. Nagyot nevetett Feri ügyetlenségén a fiatal segédlány, aztán marokra kapta a köténye elejét, s egy szálig felkapkodta a szédült süteményeket a földről. Feri meg csak állt elvörösödve és várta, hogy Annus gondosan lefújkálja a láthatatlan porszemeket a briósokról. "Jó lesz ez így is a bereckieknek." Mosolygott huncutul a zöld szemével a pék szerelemtől kábult tekintetén. Pedig Feri is berecki volt ízig-vérig, de Annust ez egy cseppet sem zavarta. Ő itt csak átutazóban élt a nagyanyjával amíg be nem tölti a 18-at, utána úgy is felmegy majd Pestre, hogy ott találja meg a szerencséjét. Ki tudja, lehet, hogy valaki rácsodálkozik az utcán és másnap színésznőt csinál belőle, vagy beleszeret egy gazdag üzletember és soha többé nem kell dagasztós tálat mosogatnia. Annyi biztos, hogy vele nagy tervei voltak az Alkotónak különben nem pazarolt volna ilyen gyönyörűséges hajkoronát a fejére és olyan ringós lépést a járásába. De Annus nem pusztán csak szép lány volt, de ráadásul még okos is. Sosem tudott volna megelégedni azzal, hogy egy egyszerű pékné maradjon Berecken, még akkor sem, ha Feri annyi gondoskodó figyelemmel vette körül, amennyit sosem látott más férfitől beleszámítva a saját apját is, aki miatt két éve elhagyta a szülői házat. Tudta jól ezt a fiatal pék, csak megzabolázni nem tudta a szívét. Hogyan is tehette volna, amikor a lány úgy billent be minden hajnalban a pékségbe a feltűzött lánghajával, hogy abba belesajdult a férfi egész mellkasa. Egy nap aztán nem bírta tovább hordozni magában a vágyat, s ahogy Annus felegyenesedett a kemence ajtajától és szabad kezével kiterelgetett egy eltévedt fürtöt a kipirosodott arcából, Feri a dereka köré fonta a karját és olyan reményvesztetten szorította magához a lány meleg testét, mintha bizonyosan tudta volna, hogy ez lesz az utolsó alkalom. Annusnak alig három perc kellett ahhoz, hogy az új helyzetet végiggondolja, s bár kellemesen meglepte az amúgy igen szolid pék szakavatott csókja, azért csak sikerült egy erélyes mozdulattal eltolni magától Ferit, s nagyot koppantani a kezében tartott tepsivel a szerelmes fiú fejére. "Mégis mit képzelsz, te péklegény?!" - kiáltott rá kihevülten a kemence melegétől és talán egyébtől is a lány, de azt sosem vallotta volna meg ennek az egyszerű berecki fiúnak. "Azt képzelem, Annus, hogy ha hozzám jössz feleségül, én cukorral meg fahéjjal szórom be a földet is előtted!" Hanem amaz csak nagyot legyintett a pék hirtelen született vakmerőségén, s miután a tepsitől időközben megszabadult, csípőre tett kézzel válaszolt a kérőjének. "Feri, neked egészen elment a józan eszed! Te tényleg azt hiszed, hogy én egy péklegénynek tartogatom magam? Hogy képes lennék Berecken megvetni a lábam és életem végéig kenyeret dagasztani ezeknek, hogy legyen mit vágniuk a zsíros szalonnájuk mellé? Gyorsan verd ki a fejedből ezt a gondolatot, a fonott kalácsnak valót meg kezd újradagasztani, mert ahogy elnézem, igen rendesen kikelt az edényből." Feri akkorát ütött a túlkelt tészta tetejébe, hogy az olyat sóhajtott, mintha az utolsó lehelletét adta volna ki. Aznap a fonott kalács egy órával később került a polcokra, amit a bereckiek szóvá is tettek a boltosnak. A boltos csak a fejét rázta, hogy ő ugyan nem tud semmit, talán a Pünkösdinét kellene megkérdezni, az átellenben lakik a pékkel. A Pünkösdiné már tíz órakor ott súrolta a lábát a pékség bejárata előtt, de Annus most nem szaladt elé, hogy betessékelje a hidegről. Tudta jól, hogy aznap miért ragaszkodik az öregasszony a meleg cipőhoz, s hogy behozza a kíváncsisága akkor is, ha nem kérik. Úgy surrant ki a hátsó ajtón, mintha éppen kirabolta volna a pékséget, pedig egyebet nem vitt magával, csak a péklegény szívét, azt meg úgy sem tudná pénzzé tenni, így már a Röges utca sarkán megszabadult tőle.
 
A nagyanyja szerint a lány még aznap vonatra szállt és meg sem állt Budapestig. Hogyan is tudta volna ő megállítani? Tán fusson utána a köszvényes lábával? Biztos a Rozihoz ment. Már régóta tervezgette, hogy nála fog megszállni, amíg munkát nem talál, de hogy a Rozi ott lakik-e még a Bosnyák tér környékén, arról sosem jött hír. Ő volt Annus egyetlen ángya, aki öt éve hagyta ott az urát, Annus nagyivó bácsikáját, s meg sem állt a fővárosig. Valójában senki sem tudta, hogy miből tartja el magát, s csak Annus remélte, hogy a segítségére lesz egy napon. Két hónapig nem hallottak a szökött lány felől. Egy nap sötétedéskor kopogtattak a fiatal pék ajtaján. Feri éppen a vacsorájához ült, s bosszúsan rúgta ki maga alól a széket, hogy megnézze miért zavarják ilyen későn. Köztudomású, hogy a pékek a tyúkokkal mennek aludni, hiszen azok már négykor szórják a lisztet a dagasztó tálba, hogy hatra kocsira pakolhassák a gőzölgő cipókat. Aznap éjszaka azonban a berecki péklegény nemigen húnyta le a szemét. Annus állt az ajtóban dideregve a hidegtől. A négyes vonattal érkezett Pestről, s a fészerben húzódott meg sötétedésig, hogy meg ne lássák a szomszédok. Feri egy elárvult szó nélkül engedte be.  Elé tolta a teli tányérját és csak nézte, ahogy a lány az utolsó cseppig kimeregette a zöldbablevest. "Második van? Valami cukros-fahéjas?" A fiú lisztet vett elő meg dagasztó tálat. "Beletelik egy jó órába. Megvárod-e?" "Én meg, ha nem bánod." "Nem bánom." A pap csak kétszer tudta kihirdetni az ifjú párt a templomban.  Három hét múlva megvolt az esküvő, hogy Annus kölcsönbe kapott menyasszonyi ruhája nehogy elhasadjon a gömbölyödő formáján. A menyecsketánc alatt is többször leültette a vőfély, hogy szusszanhasson egyet. A baba két hónappal született korábban az idejénél. "Nem lehet manapság tudni, miként számolják az időt ezek az orvosok." Panaszkodta Annus nagyanyja a boltban a Pünkösdinének. "De ha holnap reggel bejön a pékségbe, kap öt olyan ropogós zsemlét, ami abban a percben jött ki a kemencéből, csak ne firtassa tovább ezt a számolgatást a faluban."

A pékné megállt a busz elején, jobb kezével megtámaszkodott az első ülés támláján, a baljával felmérte, mennyire tart a kontyja, aztán kicsit felszegte az állát. "Na, berecki nyugdíjas klub, kinek hiányzik a padtársa?" Az asszonyok bizonytalanul néztek maguk köré, de nem szólt senki.  "Azt írták azok a vidékiek a ma reggeli email-ben, hogy csülökpörkölt lesz ebédre. Most szóljon, aki vegetariánus!" Ezt már csak nem lehetett nevetés nélkül hagyni. Hiába, egyedül a pékné Annus tudott ilyen jó hangulatot teremteni. "Pistám, akkor csapjunk a lovak közé!" - szólt oda a vörös hajú asszony a sofőrnek. "Annus, nem a te urad parkolt a busz elé?" Feri egy teli rekesz frissen sütött sós kiflit nyújtott fel a feleségének. A kiflik tetején egy papírzacskó fickándozott merészen. "Egy kis útravaló az asszonyoknak.  Az meg a tiéd, Annus, egy cukros-fahéjas." S a bereckiek irigykedve nézték, ahogy az a kettő egymás szemébe kapaszkodott búcsúzóul.

Na, itt vagyok, anyukám!

Vannak reggelek, amikor hiába teszem az egyik lábam a másik elé, mégsem jutok előre. Ezek a nem-indul-be-velem-a-nap névre hallgató reggelek. Mintha ilyenkor hiányozna belőlem egy cseppnyi életvíz ahhoz, hogy beindítsam a gépezetet, ami tíz kerek perc alatt összekapja a házat, végiggondolja, hogy mi lesz vacsorára, megvan-e hozzá minden a hűtőben, kiért kell menni és hova és hánykor, van-e tiszta edző póló,lesz-e idő házizni, ki vár rám a telefon másik végén, és ezen közben adódik-e harminc perc, hogy a fejemre tegyem a mások által hallgathatatlan zeném és elfeledkezzem az imént felsoroltakról.

Telnek az értékes percek, és én öntudatlanul vonszolom magam a konyha és a fürdőszoba között ismeretlen irányba a kezemben egy törlőronggyal és egy fél zoknival. Rendesen a kétségbeesés előtti utolsó pillanatban tekint le rám a Magasságos és adja kezembe a telefonkagylót: Hívd már fel, te szerencsétlen! Kérlel a maga megszokott türelmes módján, és én anélkül tárcsázom a számot, hogy halvány fogalmam lenne, mit fogok neki mondani. De vele nem kell előre megtervezni a beszélgetést, nem kell körülményesen megválogatni a szavakat, olykor nem is kell mondani semmit, csak időközönként belehümmögni a vonalba, hogy még élek, itt vagyok és figyelek minden szóra, csak jó egy kicsit hagyni, hogy valaki más viselje a gondomat.

Kattan a vonal és így szól bele: Na, itt vagyok, anyukám! Mondjad! Mert, hogy többnyire így hív, mintha éppenséggel nem ő lenne az én anyukám. Arról persze szó sincs, hogy én fogom mondani, de ezt ő kiválóan tudja, hiszen nálunk még csak reggel van, és én ilyenkor egyszerű kötőszavakon kívül alig vagyok képes érdemben hozzájárulni a társalgáshoz, de nem is ezért hívtam. Különben is, honnan tudtad, hogy én hívlak? Vagy mostanában mindenkit anyukámnak szólítasz? Csak úgy tudtam, válaszol nevetve. Velünk minden oké, hadarom el a szokásos beugrómat, és otthon? Jaj, nem fogod kitalálni, hogy kivel találkoztam az orvosnál! Nem fogom. Emlékszel az öreg Juhászné Kati nénire, aki a csapás irányába lakik egy öreg kis házban a lánya második férjével? Nem igazán. Ne mond már! Hogy ne emlékeznél! Veled járt isklolába az Éva. Kettővel fölöttem. Na az! Tudod, hogy a fiát elvitték a rendőrök egy hete? Nem tudtam. Az nem lehet, hogy nem mondtam a múltkor! Nem emlékszem. Most mit szólsz hozzá? Elvitték a fiát a rendőrök. Mit csinált? Biztos betört valahova. A szeme sem állt jól annak a gyereknek kicsi korától. Emlékszel? Még dolgoztam a kórházban és jöttem haza munka után egy este. Mama, ez tíz éve volt. Igen. Már jó késő lehetett és a Baranyiék előtt sosem égtek a lámpák. Az öreg Miska bácsi mindig kiverte őket, mert bevilágítottak a szobájába, ő meg korán szeretett aludni menni. Szóval, jövök haza egy este, és valaki elém ugrik a sötétben. Azt hittem, ott halok szörnyet. Akkorát kiáltottam, hogy még a gyerek is megijedt. Úgy szaladt be, mintha kergettem volna. Pedig dehogy kergettem, olyan fáradt voltam, hogy járni alig bírtam. Hazáig kalapált a szívem. Na, ennek a gyereknek az apja a Lajos, aki a Kati nénivel él. A gyerek meg a börtönben. És az Évivel mi lett? Ó, anyukám, az már évek óta lelépett egy másik emberrel. Az első férjével nem tudom mi lett. Hogy is hívták? Fogalmam sincs. Azt nem ismerhetted, veresi gyerek volt. Azzal nem éltek együtt sokáig. Gyerek se lett. Most mit szólsz hozzá? Az Évi odaköltözött az új pasashoz, a Lajos meg maradt a Kati nénivel. Ki látott még ilyet? Az egész falu előtt. Szegény Kati néni egy ideig a klubba sem járt szégyenében, de aztán nem foglalkozott már vele senki és jött megint. A Lajosnak is van valami nője, de azt azért nem vitte oda. Az kéne még: az anyós együtt él a vejkóval meg az élettárssal. A fiúk jól vannak? Mesélj valamit! Jól vannak. A szokásos. Suli, foci, meg ilyesmi. No, jól van akkor. De most olyat mondok, amitől elájulsz. Akkor inkább ne mond. Itt volt az ángyod. Melyik? A dorogi. Csak nem? Hát! Ennyi idő után. Gondoltad volna? És miért jött? Szerintem pusztán a kíváncsiság hozta. Nem volt a házban húsz éve. Te akkor költöztél le Egerbe. Egy búcsúra jöttek át. Utána néhány héttel lett a nagy összeveszés és többet nem láttam. Azt mondja, hallotta a piacon a szomszédjától, hogy nem voltam jól, és jött meglátogatni. Tán azt hitte, már utoljára lát. Na, akkor csalódnia kellett, mert kinn kapáltam a kertben, ő meg beteget látogatott. Jól elkésett vele, de azért beengedtem. Hozott egy egész csirkét. Megpucolva. Aznap reggel vágta le. Gyönyörű állat, volt vagy négy kiló. Én még ekkora combot nem láttam! Mint egy pulykáé. Holnap meg is sütöm. Azzal elleszel egy darabig. Nem magamnak. Jönnek a Klárikáék névnapot köszönteni. Az két hét múlva lesz! Tudom, de telefonáltak, hogy akkor nem érnek rá. Szüretelni fognak. Amióta hivatalosan is Klárikáé lett a Boncsoki telek, azóta művelik. Nem hiszed el, felmásztam oda az egyik este, hogy a tüdőm majd kiszakadt. A saját szememmel akartam látni a szőlőst. Anyukám, az olyan mint a nagyanyjuk idejében. Ki volt gereblyézve. Hiába, a Klárikában Bujdosó vér folyik, azok dolgosok. Mit finomat főzöl a fiúknak? Tonhalas tésztát. Kell abba pirospaprika? Nem. Nembaj, tegyél bele. Van még abból, amit vittem? Van valamennyi. Azt el kell főzni gyorsan. A pirospaprika megsavanyodik egy idő után. Majd küldök megint. Mesélj a fiúkról! Úgy hiányzanak. Láttam az egyik barátjuk nagymamáját a nyugdíjas talákozón. Ahogy meglátott, jött oda, hogy a fiúkról kérdezzen. Mama, de ki volt? A Mariska. Nem a nagymama, a barát. Jaj, hát honnan tudnám én azt, valamelyik a sok közül. Olyan alacsony asszonyka, vörösre volt festve a haja, az biztos nem a saját színe. Velem idős körüli lehet. Ebből nem jövök rá, melyik barátjuk nagymamája volt. És te jól vagy, anyukám, olyan fáradt a hangod? Csak nem akart beindulni a nap. Kicsi gyémántom! Bár oda tudnék repülni egy perc alatt, hogy főzzek Neked valamit. A paradicsomod érik-e? Valami eszi. Azok a tetves mókusok. Permetezed a csípős vízzel? Mama, nincs nekem erre időm. Akkor oda lesz. Nem tart az sokáig. Mielőtt munkába indulsz, szórd meg a borkokat. A gyümölcsön nem érezni, de a mókus nem jön a közelébe. Ne hagyd pusztulásba. Nem hagyom, holnap megöntözöm. Ma már nincs időd? Mindjárt indulnom kell. Na, akkor tegyük le gyorsan, hogy még kiugorhass a kertbe. Imádlak, gyémántom! Én is téged, Mama! A fiúkat ölelgesd meg helyettem! Megölelem, hívlak hamarosan! Várj, tudod ki is puszil? Ki? Zsuzsa nénéd! Én is őt. Most műtötték a jobb lábát, fog neki örülni, ha mondom. Akkor én megyek permetezni. Nem kell sokat. Épp csak egy leheletnyit a levelére. Az elég lesz. Jó, szaladnom kell. Vigyázz magadra! Te is, kicsikém!

Kettesével veszem a lépcsőket le az alagsorba. Keresem a kis műanyag flakont, amit Mama a nyáron vízzel töltöt meg és erős paprikát áztatott bele, mert az összes virághajtást és zöldségdugványt megdézsmálták a mókusok. A pinceajtón keresztül futok a kertbe és permetezem a növények szárát. Aztán leteszem a locsolót. Csípőre teszem a két kezem, kicsit jobbra döntöm a fejem és rámosolygok a paradicsomokra. Éppen úgy mint Mama. Nem egészen értem, de ez valahogy jót tesz nekik. Nekem biztosan, és már csak annyi idő marad, hogy a kocsiba ugorjak és elindítsam a motort.

A padlástelefon

Irénke lekuporodott két krumplibokor közé. Jó puha volt a homok, mert előző nap innen ásott ki néhány szemet anya a vacsorához. A felnőttek folyton panaszkodtak, hogy túl laza a talaja a kertnek, meg nem szép egyenes, nagyon lankít a ház irányába. De Irénke éppen ezért szeretett itt üldögélni. A tyúkólak és a ház között tökéletesen be lehetett látni az udvarra. Messze laktak a főutcától, csak egy szomszédjuk volt, a Móricék három gyerekkel. A nagylánynak már udvarlója volt. A kisebb, Zsuzsi, két évvel volt idősebb Irénkénél. A fiú, Gyuri csak eggyel, de ő inkább a bátyjával játszott szívesebben, ha annak nem akadt jobb pajtása délutánra. Mégis többnyire négyen csatangolták be a Várdomb rejtekhelyeit és építettek olyan indián sátrat kukoricaszárból, amilyen másnak nem lehetett a faluban. Most is Zsuzsit várta, hogy telefonvezetéket húzzanak a két ház közé. Hát persze, hogy nem igazit! Az a faluban is csak kettő volt. Egy a báróék házában, akit kilakoltattak a kastélyából és telepakolták a lila szobákat egy csomó göthös öregemberrel. Egy pedig a tanácson az elnöknek. Irénkéék spárgából meg üres Bagarolos dobozból készültek telefondrótot eszkabálni. Akkor legalább lesz mire irigykedjenek a többiek, akik folyton azzal bosszantották Irénkét, hogy az Isten háta mögött laknak a Szőlőhegyen.

Ha legalább lett volna rendes szőlőjük, de ebben a homokban az sem szeretett nőni. Mintha mindenkinek jobb földje lett volna a környéken mint nekik. Bezzeg krumpliásáskor milyen jót lehetett játszani a frissen felásott földben. Zoli bátyja a leggyönyörűségesebb autópályákat építette bele. Neki egy-két alagúton kívül nem igazán sikerült mást alkotni, de nem is az volt a lényeg, hogy mi készült belőle, mint inkább, hogy milyen finom és hűvös volt a homok érintése ha belefúrtak a két kezükkel.

A telefonhoz az ötletet az apja adta, és ettől lett igazán különleges a terv. Állítólag már az ő gyerekkorukban is vezettek ilyen telefont a szomszédos házak közé, és ott helyben kiürített két cipőkrémes dobozt külön az ő kedvükért. Pedig mind a kettőnek az alján ott várakozott még a vasárnap reggeli cipőpucolásra egy kis barna meg fekete krém. Azt is igérte, hogy ha ma időben jön haza, akkor fúr egy lyukat a dobozok közepébe, amin átfűzhetik a spárgát és akkor lehet kihúzni. Azt ugyan nem mondta, hogy miként viszik fel a Zuzsiék padlására, de nem igazán merte megkérdezni, mert biztosan olyan egyszerű, hogy azt magyarázni sem kell. Titokban azért remélte, hogy Zoli besegít, mert ő valahogy mindent kitalált csak úgy magától és sosem kérte az apja segítségét.

Anyának is lassan haza kellett már érkeznie, de neki úgy sem lesz ideje arra, hogy Irénke dolgaival foglalkozzon, mert ilyenkor főz vacsorát, állatokat etet, meg összeszedi a kertben a lehullott gyümölcsöt. A rossz körtéket Irénke egyedül is vödörbe szedhette volna ezalatt, ha nem lett volna olyan izgatott a telefonvezetés miatt, és nem félt volna annyira a darazsaktól, amik megállás nélkül lakmároztak a túlérett gyümölcsromokon és már csak akkor vette őket észre, ha jó nagyot csíptek a karjába. Ha anyával szedték fel a gyümölcsöt, sosem félt annyira tőlük, de egyedül egészen más volt a helyzet. Akkor látták a darazsak, hogy ott van egymagában és bármit megengedhettek maguknak. Inkább nem is várakozott tovább a krumplisban, mert már látott a közelben egyet-kettőt, amik kinézték maguknak Irénke citromsárga pólóját. Zsuzsi úgy is kiszólt közben, hogy épp nem ér rá, és kérte, hogy majd fusson át estefelé szólni, ha menni kell a padlásra.

A nagyanyja a farönkjén ült a körte fa alatt és szárazbabot fejtett. Noszogatta Irénkét, hogy segítsen, de az azt motyogta, hogy majd egy kicsit később, mert előbb össze kell hajtogatnia a kimosott ruhákat. Igazság szerint ki nem álhatott szárazbabot fejteni, mert mind összeszúrkálta a szár a karját, ami aztán egész este viszketett, és még másnap is meglátszott a helye. Bab meg alig lett a szakajtóban, hiába fejtette vagy két órán keresztül. Bement a szobába, egyenesre simította a párnahuzatokat, szögletesre húzta a paplan sarkát, aztán leült a kétszárnyas toalett tükör elé és várta az estét.

Anya közben megérkezett és a konyhában zörgött az edényekkel nem hangosabban a szokásosnál. Jó hangulatban volt. Még dúdolgatott is magában, beletűzdelve egy-egy szót a dallamba, ami vagy különlegesen tetszett neki, vagy csak ennyire emlékezett a szövegből. Volt néhány örökös nóta, amiket szinte imaszerűen ismételt munka közben, de ezeknek is csak a töredékei maradtak.

Hirtelen nagyot csapódott a vaskapu, amire Irénke szíve majdnem kiugrott a helyéből. A konyhából a kislányra kiabált a némaság. Megjött apa, de meg sem próbálta maga után rendesen becsukni a kaput. Már vélni lehetett, hogy az esti telefonvezetésből nem lesz semmi. A tükör mögé bújva is látta az apját bizonytalanul felbotorkálni az udvaron maga mellett egyensúlyozva az öreg Csepel biciklijét, morogván kerülve ki a körtefa alatt mélyen maga elé hajló öreganyját. Anya a földre ejtett egy fedőt, s csak Irénke tudta, hogy szándékosan, s hogy most nem szabad kiszaladni hozzá a konyhába, mert csak útban lenne. Apa is a konyha felől jön majd be, ha csak nem dönt úgy, hogy a fészerben várja meg, amíg az anyja lassan összegyűjti a babszárat és tűntetőleg bevonul a szobájába és aznap már ki sem jön. Irénke amilyen gyorsan csak tudott, a nyári konyha irányába vette az útját a hátsó kijáraton keresztül és meg sem állt a krumplibokrokig. Ott várta reménykedve, hogy az anyja felhozzon egy vödröt és elkezdjék felszedni a darazsas citromkörtét. De anya csak nem jött. Zsuzsiékhoz sem lehetett most átmenni, mert abban a pillanatban, ha meghallotta a kiabálást, le kellett szaladni mégis a kertből és közéjük állni, ami a világ legrémisztőbb dolga volt, de azért mégis büszke volt magára, hogy ő volt az egyetlen, aki ezt meg merte tenni. Mondta is mindig a nagyanyja másnapokon, hogy ha ő nem lenne, ezek ketten már vágóhídra vitték volna egymást.

Annyira feszülten figyelt, hogy alig vette észre, hogy Zsuzsi mellé telepedett a homokban. Valahonnan kerített egy vastag gallyat, azzal fúrta a földet a kinyújtott lába mellett. Irénke kíváncsian nézte egy darabig, aztán kirántotta Zsuzsi kezéből a botot, kettétörte és ketten ástak tovább egészen addig, míg végre egy öklömnyi krumpli gurult közéjük. Rendre két nagyobb és három kisebb szem került elő a bokor alól. A két lány elégedetten rakta kupacba a krumpliszemeket. Ebből most petrezselymes krumpli lesz kovászos uborkával. Irénke felhajtotta a pólója szélét, beleszedte a krumplit, és csendben megindultak a fészer irányába. Sikerült úgy felmászniuk a padlásra, hogy senki sem vette őket észre a házban, ahonnan anya egyenletes zsörtölődése hallatszott. Néhány perc és apa rekedt hangja csattan majd a levegőbe és onnan már megállíthatlan lesz a vihar, de Irénke mostmár mindennek felette volt a padláson berendezett kis fészkében, ahol Zsuzsi kényelmesen elhelyezkedett egy régi konyharuhával letarkart rekeszen és türelmesen várta, hogy elkészüljön az ebéd.

A hatodik kör

Lehajol, hogy újrakösse a cipőfűzőjét. Az ismerős mozdulattól egy pillanatra megdermed. A fél térdére ereszkedik, s miközben az ujjai vakon követik a begyakorlott mozdulatsort, körülnéz. Tekintete végigsímít a lustán terpeszkedő fekete aszfalton, s az emlék szöcske lábon ugrik a vállára.  A júliusi nap egy szempillantás alatt tavaszi ruhát ránt. Kihúzzák magukat a körvonalak, a fű szégyenlős zöld tunikába bújik, s az égen fészekrakók cikáznak. Egy másik város, másik pályája várja, hogy megkezdje az első körét.

Talán most mégis jobban kellene vigyázni. Frissen gyomirtózták a gyepet. "Semmi gond, - kiabál oda a kertész. Csak ne lépjen rá!" Kevesebbet futok vagy két körrel. És lassabban. Azt olvastam, aki rendszeresen mozog, az az első hónapokban folytathatja. Elindul. Túl hirtelen történt az egész. A két másik gyerek már olyan nagy volt. Elbizonytalanodtak az első napokban, de amint meghozták a döntést, minden lábújjhegyen libbent körös-körül. Csak a bűntudat ne fintorgott volna óráról órára az arcába, s követte minden hová, mint egy rossz szájíz. Kezdettől fogva szeretettek volna egy harmadikat. Akkor miért torpantak meg mégis? Az első körben derül ki, hogy mennyi erőt kell beosztani a többihez. Igyekszik minden lépésnél puhán érkezni vissza a földre, de sosem sikerül. A köldöke környékén érzi az aszfalt könyörtelen keménységét. Vagy már kettőt futott volna? Nem tud odafigyelni. Csak a szél érinti ismerősen az arcát. Még könnyű lehetne a lába, hogy egyedül legyen. Egy nap aztán le kell állnia. Az első kör rövid és reményteli. Még tele tervekkel, amelyek aligha válnak valóra, de pillanatokra minden érinthetővé válik.

A másodiknál elnehezülnek a végtagok, a mellkasa visszakiabál. Mire fel ez a nagy kapkodás? Ki elől rohansz? Légy türelmes. Sosem volt türelmes. Utazni vágyott. Alig két óra a repülőn, s Párizs zsongja körbe. Fodros házfalak, elegáns emberek, ezer féle sajt a polcokon. A kastélyparkban kezdett fájni. Alattomosan, mintha csak a képzeletével játszana. Semmi az egész, csak fáradt. De néhány perc múlva megállás nélküli forgásba kezdtek a nagyhasú bokrok. Szökőkutak fröcsögtek teleszájjal a medencékbe. A második körben folytogatja a rémület, csak a lábai viszik tovább. Éjfélkörül ment el. Egy idős nő ölelte magához egy idegen kórházi ágyon és idegen nyelven duruzsolt valamit a fülébe. Nem akarta, hogy elmagyarázzák.

A harmadik körnél végre feltekint és megnyugszik, hogy mások is kijöttek.  Új arcokat keres, hogy feledje a fehér krizantém csokrot egy párizsi lakás asztalán, s a két gyerek tekintetét. A harmadik kör gyengéden ébresztgeti a szívizmokat mint egy akaratos nyári kaland. Erőtlen dacolás az idővel. Görcsös feledni vágyás és mohó kék tenger. Hamar végez vele, s a negyedik körben végre megtalálja a ritmust. A pszichiáter elégedetten mosolyog. Új munkahely, sportterápia, tanulócsoport, száguldás a sztrádán. Még odaérhet. Talán nincs késő. A negyedikben felmelegszik, sárga címkéket szúr minden gondolatra, s reméli, az ötödik körben lesz rájuk ideje. De az úgy ragadja magával, mint a szegedi gyors.  Kattog a fülében a saját lélekzete, sorok a pult előtt, elfelejtett zeneórák, szürke arcú emberek. Vágyik, hogy magára maradjon és sírni kezd az egyedüllétben.  Csak az illatok érik el, két álomba izzadt fejecske a sötétben. Már alszanak, s ő még marad.

A hatodik kör a leghitványabb az összes közül. Összeszűkűl a mellkasa. Az oldala szúrni kezd, a bal térde mogorván reccsen. A tavalyi születésnap előestéjére emlékezteti. Mit számítanak az évek, ha fiatalnak érzed magad?  Önámítás az egész. A kor végérvényesen hagyja cserben az embert. Már utazni sincs kedve, s amikor a délutáni nap az óceán túlsó partján ásít rá, végképp összekuszálódnak a dolgok. Legalább a hatodik körön legyen túl. Ezután akár meg is állhat. Elég lehet egy dermedt estéhez képest, vagy űzheti tovább az ábrándokat, ha aznapra összeállnak a csillagok. Lelassítja a lépéseit. Átnéz a drótkerítésen a focipálya irányába. A két fiú kihevülten rohan a labda után. Visszaintenek és ő belekezd a hetedik körébe.

Jól vagyok

Úgy kezdődik, hogy ránehezedik egy láthatatlan kövér kéz a mellkasomra. Ettől nehezebben kezdem venni a levegőt. Az is lehet, hogy valóban elfogy a levegő, és én vagyok az egyetlen, aki észreveszem. A fejem szédülni kezd, az ujjaim végében bizsergést érzek. Hirtelen minden, ami körbevesz folyékony állagúvá válik, és a lábam úgy süpped a vizenyős szőnyegbe, mintha invogányba tévedtem volna, ahonnan nincs menekvés. Minden porcikámon végighullámzik a bizonytalanság és csak egyetlen dolgot őriz meg a tudat a valóságból, hogy rosszul vagyok.  Feltehetőleg annyira rosszul, hogy ezen már semmi égi vagy földi erő nem segít. A félelem vaskarmokkal tekeredik a mellkasomra, fekete hamut szór az elmémre, s az élniakarás utolsó ösztöne kétségbeesett sóhajjal kúszik a számra. Halálosan rosszul vagyok.

Azt hiszem orvost kell hívni. A lépésem megbicsaklik, a kezem remegni kezd, elönt a forróság, vagy ráz a hideg. Mi marad belőlem, ha most mégis végem lesz? Fekszem az ágyon erőtlenül, s várakozom. Vajon fáj? Látjátok, igazam volt. Valami súlyos baja van a szívemnek. Szívritmuszavar, arritmia vagy mi a fene. Ki tudja? Az orvosnak fogalma sincs, hogy mit élek át. Hiába győzköd, hogy semmit sem talál. Én érzem. Talán mégse hívjátok ki, úgy sem tud segíteni. Folyton ugyanazt hajtogatja. Semmi bajom, csak kimerült vagyok, nem bírom a stresszt, meg ilyesmit. Nem mond kézzel foghatót. Egy szem savanyú cukorka többet segít. Lassan minden a helyére rendeződik, csak a kimerültség marad. Végtelen gyengeség és a rettegés, hogy mikor támad lesből a következő roham.

Leginkább az éjszakákat szereti. Éppen azt a pillanatot, amikor leoltom a lámpát és a sötétség olyan erőszakkal ölel magához, amitől elakad a lélekzetem. Úgy fekszem egyedül kiterülve az ágyon, mintha a saját ravatalomon várakoznék az ezer éve nem látott rokonok erőltetett sajnálkozására. És szólnék, hogy még élek, de nem lehet. Színlelni kell az alvást. Mozdulatlanul feküdni a könyörtelen csendben és várni a csodára.  Az öntudatlanságra. De már késő. Már gondolkodom. S a gondolatok hamis csókokkal borítják az arcom a felismerhetetlenségig.  Az utolsó pillanatban ülök fel, hogy a néma házban kitámolyogjak a konyhába egy korty vízért. Semmi fény, semmi hang.  Állok a hideg kövön és lassan kortyolgatok. Ez jól esik. A talpam alatt a konyha köve, a tenyeremben az üveg formája a jelenbe rántanak. Csak ne kellene visszamennem az ágyamba.

Kedd délután volt. A pszichiáter mosolyogva nézett Irénre. Valakinek mégis csak hinnie kell, ismételgeti kitartóan. Olyan türelmes. Megvizsgálta kardiológus is, igaz? Pánik rohamok. Semmi különleges. Rendbe jön. Meséljen a gyerekkoráról. Doktornő, hagyja, hogy elfelejtsem. Olykor történtek benne kellemes események. Minden ott kezdődik a fejében, folytatja a vékony, szőke tanácsadó. Csírájában kell leállítani a folyamatot. Kezdje azzal, hogy azt hajtogatja, Jól vagyok. Megismétlődik még néhányszor, de egyre ritkábban. Akár ma éjszaka. Ne hagyja, hogy túltegyen magán.

S Irén kedd délután óta jól van.