Zsófi imája

A templom hosszú ablakain keresztül úgy dőlt be a fény, hogy Zsófi már kezdte azt hinni, valami jelenség készülődik a nyomában. Kizárólag annak a néhány embernek, akik ezen a közönséges márciusi vasárnap reggelen valami földönkívüli hívásnak eleget téve itt ültek a padokban ájtatos némaságban és várták, hogy a tiszteletes felsuhogjon a fehér lépcsőkön a szószékre és áldásra emelje a kezét. A lány már el is képzelte, ahogy Sándor felemeli a barna fejét a karzaton, Zsófira szegezi és többé le sem veszi róla. Közben az énekkar soha nem hallott szintóniában dicsőítő zsoltárokat énekel és a két fiatal lassan elindul egymás felé.

Ám a csoda elmaradt. Hiába táncolta körbe az sok fény a lány sápadt ábrázatát, Sándor úgy horgasztotta a fejét az összekulcsolt két kezére, mintha attól félne, a következő pillanatban a föld is elnyeli, nem csak az öreg orgona hangja. Simára olajozott haja az arcába lógott, minta éppen Zsófitól védelmezte volna az ábrándos kék szemét. Miért pazarolta a sors erre a férfire azt a sok színt és hagyta a magafajta fiatal lányt szürkén tengődni az asszonyok padjában, mikor ott lenne a helye a keresztpadban a többi fiatal között?

Pedig azon a reggelen a kora tavaszi nap sem vallott szégyent, és Zsófi végre az ormótlan kabátja nélkül lépett ki a kapun. A szomszéd méhész is odaköszönt rá, pedig az már alig látott, vagy csak azt vette észre, amit látni akart. Mégis hiábavalónak érezte a sok vasárnapi holmit, a selyem harisnyát, ami minden lépésnél egyre lejjebb csúszott a térdén, és az új cipőt, ami a Molnárékig átformálta a sarkát, ha Sándor fejéből képtelen volt kitörölni egy katolikus lány nevét. De nem csak Zsófi volt ellene Sándor hóbortos érzelmeinek, hanem mindkét gyülekezet, legfőképpen a katolikus.

Sándor az alvég egyik sarki vájogházában jött világra. Az apja nappal a földdeken dolgozott, este meg hegedűlt a helyi néptáncegyüttesben. Akkor is a vonójáért nyúlt, amikor kiszóltak a hátsó szobából, hogy egészséges, erős fia született. Hat évesen a gyerek már vonszolta az apja nagy hegedűjét maga után. Tízévesen végre saját hangszert kapott és hamarosan bevették az ifjúsági zenekarba. Az együttes minden szombaton fellépett valamelyik kultúrházban, vagy lakodalmon, de még temetésen is zenéltek, ha az elhúnytnak az volt az utolsó kívánsága. A fiúnak jól jött a pénz a fellépésekért, de méginkább kedvelte, ha katolikus lakodalomba hívták, ahol a táncolók között előbb vagy utóbb megjelent a szép Tankó Ibolya. A tánc végeztével együtt sétáltak haza a lány frissen vakolt téglaházáig.

Egy vasárnap Sándor csak késő reggelre ért haza, ahol az anyja szemlesütve várta, aztán meg szó nélkül fogta a belinerjét és elindult a templomba. Másodikat sem csendítettek, de úgy igyekezett, hogy mire a katolikusok kifelé jönnek a miséről, addigra ő ne legyen az utcán. Zsófiék rendesen két sorral ültek a Sándor anyja mögötti padban, s amikor beléptek a templomba, az már úgy mélyedt a zsoltáros könyvébe, mintha most látta volna életében először. Zsófi ösztönösen feltekintett a karzatra, de a fiú ezúttal nem volt ott. Számtalan vasárnap prédikálhatott a tiszteletes vigasztalódásról, türelemről, azt az üres helyet csak nem tudta teleprédikálni Sándorral.

Egy péntek este Zsófiék disznótorba voltak hivatalosak a Juhosékhoz. Juhosné, a keresztanyja, fürge mozgású, kerek asszony volt, akinek a lépésénél csak a nyelve pörgött gyorsabban, bár saját elmondása szerint a szájára nem vett volna senkit, akiről nem tudott egészen bizonyosat. Ezúttal azonban olyan hírrel szolgált az asztaltársaságnak, amitől Zsófinak a lélekzete is majdnem elállt, s most az egyszer nem bánta, hogy háromszor hallotta ugyanazt a történetet három különféle forrásból.

A faluban ugyanis az járta, hogy a Tankó lánynak elmaradt a havija. Még az anyjának sem árulta el, csak egy nap felmászott a padlásra és onnan ugrált a fészer keményre döngölt földjére, hogy megszabaduljon a terhétől. Ha a bokáját el nem töri, ki tudja, mi egyéb kárt tesz magában a szerencsétlen. Gyerek ugyan nem volt benne, de az orvos segédje, aki jóban volt a kis Tóthékkal, csak nem állta meg, hogy még aznap este el ne beszélje a pápista lány balszerencséjét. Sándor még aznap este megjelent nála a hegedűjével, de Ibolya egyszeriben kiadta az útját, mondván hogy úgy sem kellett volna neki egy ilyen mihaszna muzsikus, akinek a nótázáson kívül másutt sem jár az esze.

Már a második versszakát énekelte a gyülekezet a záró éneknek, s a népek szép rendben megindultak kifelé a padsorokból. Zsófi is menni készült, imára kulcsolta a kezét, de csak nem állhatta meg, hogy elébb fel ne nézzen a karzatra. “Add, édes jó Uram, hogy egy nap a szeme is kinyíljon ennek a fiúnak, ne csak a füle, s lássa végre, hogy olyan ház alatt muzsikál, ahol nem értik a hegedűszót. Add még azt is, ha belefér, hogy én meg olyan udvarlót találjak, akiknek a kedvéért érdemes a sarkamat ilyen keservesen feltörni, s ezt a bánatos harisnyát a térdemen hurcolni végig a falun, mert ha én most a Molnárékhoz bemegyek, ez a harisnya velem haza már nem jön. Ámen.”

Több mint húsz év telt azóta. Zsófi idős anyjával a hatodik padsorban ült és Sándort nézte a karzaton. A férfi nagyot bólintott felé és ő visszamosolygott. Évről évre látta a nagyobb ünnepeken, amikor Zsófi hazalátogatott Pestről a családdal. Tudta róla, hogy két kékszemű fia született, s hogy a felesége szívesen maradt otthon vasárnap délelőttönként. Zsófi összekulcsolta a kezét és majdnem felnevetett, hát mégis csak csoda történt azon a márciusi vasárnapon a szadai református templomban.

Szellemszerető

Ahányszor leemelt egy díszt a fáról, olyan készségesen potyogtak a földre a kiszáradt tűlevelek, mintha három hete csak erre a pillanatra vártak volna. A nagy ugrásra a mélybe szabadon eresztve az ágakat visszafordíthatatlan mezítelenségükben megfosztva mindentől, ami fénylik, mindentől, ami az emlékét hordozná sosem volt boldog karácsonyestéknek. Óvatosan fektette a csillogó üveggömböket a műanyag formákba, s végre rájuk csukta a tetőt. Az ünnep úgy bújt vissza a poros kartondobozva, mint a lámpásba zárt szellem.

A gyerekek kötelességtudóan énekeltek, Győző vörös arccal ingatta a fejét a dalocska együgyű ritmusára, az anyja pedig csípőre tett kézzel várta, hogy végre az asztalra tehesse a halászlét, aminek a tetején összefüggő tekervényt képzett a lángoló színű zsír. Kövér volt a ponty, de ebben a házban a kövérség a szemmel látható jólétet jelentette, valós bizonyítékát annak, hogy a dolgok rendben vannak, sőt irigylésre méltóan jobban, mint bármelyik rokon házában. S ha valami mégsem alakult tökéletesen, arról egyszerűen nem kellett beszélni, mert ha nem beszéltünk róla, akkor az tulajdonképpen meg sem történt. S ebben a házban sok dolog nem történt meg. Ilyenkor télen különösen nem. Az esetleges disznóöléseken kívül legfeljebb egy kis szomszédolással telt az idő. A januári hó aztán a szomszédok álmatag kísérteteit is visszariasztotta a háztól és a napok úgy sötétedtek a befagyott konyhaablakra, mintha sosem akarnának többé rácsodálni a kinti világra. De jobb volt így a falak hűvös társaságában, amíg a gyerekek meg nem érkeztek az iskolából és az anyja elő nem bújt a szobájából, hogy uzsonnát készítsen nekik, mintha még arra is alkalmatlan lenne. Nem szólt mégsem. Hagyta, hogy terebélyes alakja véglegesen betöltse a téli konyha egyetlen használható szegletét, ahová az asztalt tolták a csempézés idejére.

A mennyezetig érő csempe Győző mániájává vált mióta Szűcs sógoréknál voltak Sándort köszönteni. A sógor idősebbik fia, a Gyula, egy hidegburkoló mellett segédkezett majd egy éve és mikor végre sikerült olcsón lengyel csempét szerezni a Jászságban, a gyerek plafonig rakta a kisze-kusza csíkozású csempéket a konyhájukban, hogy az ember egészen beleszédült a látványba. A sógor savanyú bora sem vette el a kedvét Győzőnek, hogy ne koccintsanak az ügyletre aznap este. Győző a soha véget nem érő traktorépítés mellett nem ért rá leutazni vidékre, az anyja a fájós térdeire panaszkodott, így Juli maradt kiválasztani a csempét. Egy kedd reggel jött érte Szűcs sógor a Wartburgjával. Az anyja még szendvicseket is készített, hátha nem érnek vissza ebédre. Az autó váraltanul lassított egy leágazásnál, aztán megállt. A férfi hatalmas teste úgy nehezedett a Juliéra, mint amikor az ujjai a buborékos papír kicsi dombocskáiból igyekeznek a levegőt kipréselni. Nem volt mit tenni. Mégcsak nem is kiáltott a feketén meredező fák felé, amik inkább halottnak tettették magukat mintsem hogy segítsenek. És otthon sem, amikor a sógor vigyorogva mutogatta a csupasz fehér csempét az anyjának. Ebben a lányban nincs semmi élet, hogy valami színesebbet választott volna. Győző engesztelésül két poharat csapott az asztalra, az anyja kenyeret és szalonnát szelt, és a sógor elégedett ábrázattal huppant a három szék egyikére. Juli beterelgette a gyerekeket a szobájukba és fürdővizet engedett. Nem túl sokat, nehogy kiürüljön a boiler, de forrót. Annyira forrót, hogy meg kellett kapaszkodnia a kád szélében és hol az egyik, hol a másik lábát emelte ki a vízből. Végül csak beleült és hagyta, hogy égesse a bőrét, hogy fájjon. Azelőtt sosem fésülködött elalvás előtt, most hosszan símította ki a haját a verejtékező homlokából. Ettől vékonyabbnak tűnt az arca, s a szeme nagyobbnak, fényesebbnek. A szeme. A tükörből valami idegen fénnyel hunyorgott rá vissza. Az új világoskék hálóingjét vette fel, azt amelyiken madiera mintás fodor futott körbe alul és a nyaki részen. Aztán köszönés nélkül lefeküdt. Jobb, ha most nem imátkozik. – gondolta magában, s türelmesen várta, hogy végre megint magával rántsa az öntudatlanság bódító maszlaga, ha puhán betakargatja az éjszaka. De az álmokkal nem lehet egyezkedni.

A férfi nem volt idős, sem pedig fiatal, de biztosan öregebbnek tűnt Julinál. Fehér öltönyt viselt, még a kalapja is fehér volt, amitől a fiatal asszonynak szinte nevethetnékje támadt. Mégis mit gondol, hol van ez, a nagycirkuszban? Mire való ilyen öltözékben egy falusi búcsúban megjelenni? Mindenki az idegen férfit bámulta, de az csak állt egy helyben és Julit nézte. Aztán felé intett azzal a gyönyörű kezével. Vékony hosszú ujjai voltak és fehér, egészséges körmei. Juli zavartan nézett körbe, hogy mit szól majd ehhez a sok ember. Még csak nem is ismeri, életében nem látta, de ki hisz majd neki? Aztán megindult a férfi felé. Nem is lépkedett, inkább lebegett a kék hálóingjében, hogy elérje a kinyújtott kezét, amik felsegítették az ülésre. A rokonok, a szomszédok kivörösödött arca mind a körhinta alatt maradt, de a fehér öltönyös férfi ott ült mellette, átfogta a vállát, és mosolyogva nézte Julit, de olyan rendületlenül mosolygott, hogy Juli már kezdte azt hinni, hogy nem is hús-vér férfi, csak egy bábu, akit mellé rendeltek a körhintára, hogy ne féljen ettől a forgástól. Most jutott eszébe, hogy nem félt. Hagyta, hogy az este hűvösödő levegője kisímítsa a homlokából a nedves haját, s Juli végre felismerte a férfi szemében azt az idegen kékséget, amit előző este látott a tükörben. Mintha már nem is körbe járt volna velük a hinta, csak úgy utaztak át a fehér csempéken megcsillanó fényeken, keresztül a sötétségen, ami úgy nehezült a búcsú sátoraira, mint egy rossz lehelletű száj. Annyira vágyott rá, hogy megcsókolja vagy hogy legalább megkérdezze a nevét, de a férfi csak ölelte szorosan magához és mosolygott. Itt biztonságban vagyok. – gondolta magában, s az idegen végre közelebb hajolt...

Ha nem nyitja ki a szemét azonnal és nem engedi be a reggel fényeit, az álom részletei tisztán maradnak a fejében. A gyerekek a szobájukban kiabáltak, de Juli mozdulatlanul feküdt az ágyán. Még nem ereszti el. Türelmetlenül pörgette a képeket újra és újra a szorosra zárt szemhéja mögött, de a zajok irgalmatlanul rángatták magukhoz. Egyenesen a fürdőszobába szaladt, s a tükörben megnyugodva találta azt a különös új fényt a szemében. Nem fonta be a haját. A fehér blúzát vette fel és a kék rakott szoknyáját. Az anyja megrökönyödve nézte: Te meg miért öltöztél ki ilyen puccosan? Juli felkapta a fejét, a konyha feltúrt sarkában ott állt a fehér öltönyös férfi és felé bólintott. Az asszonyka elpirult, kiterelte a tincseket a szeméből és az anyja felé fordult. Az iskolába viszem a gyerekeket, nem nézhetek úgy ki, mint aki tyúkólat takarít. – válaszolta könnyedén, azzal kézenfogta a két kicsit és kitáncolt a konyhából.

Az öltönyös férfi Juli minden lépését követte. Hol a húsos pult mögül, hol a magárus mérlege mellől, hol az eperpalánták alól, hol a krumpliszsákból intett felé. A falusiak sajnálkozva néztek össze a háta mögött, hogy ilyen fiatalon ment el a józan esze, mert hát ki hallott még olyat, kibontott hajjal udvart söpörni, meg minden nap másik blúzban jelenni meg az iskolában. Állítólag az öreganyja alsószoknyáiból varrta, de hát mégsem való egy férjes asszonynak ennyi időt tölteni flancolással. Juhászné szerint a közjegyzőre vetett szemet, annak mórikálta magát. De Juli nem bánta a gúnyos megjegyzéseket. Egy pillanat és elfelejtik ezt is a szerencsétlenek, mint az összes boldog álmukat ébredéskor.

A kertész

Józsi bácsi háza a Paulista-kert túloldalán magasodott, legalábbis harminc évnek ezelőtt sokkal magasabbnak tűnt a miénknél. Ma sem értem, hogyan keletkezett a szintkülönbség a két telek között, de ha átakartam szaladni a kertész házához, előbb meg kellett másznom egy méternyi dombocskát, hogy a nagy kertbe jussak, ami olyan lustán nyújtózott az öreg telkéig, mintha palacsintatésztából öntötték volna. Azt nem tudom, hogy a Paulista-kert kinek a tulajdonában lehetett, mivel hosszú évek óta nem művelte senki, ám éppen ez volt benne a leggyönyörűbb. Apám csak azért kaszálta a házunk felőli oldal egyik sarkát, hogy ott labdázzunk a szomszéd Zsuzsival. Mi aztán úgy vettük birtokba eme részt, mintha a kasza nyele valóságos határokat vágott volna a fűbe. A legnagyobb élvezet azért mégiscsak az volt, ha letértünk az egyenesre vágott mezőről és kalandokat kerestünk a kert többi zugában.

Hogy valaha mégis gondos kezek művelték a birtokot, azt onnan lehetett tudni, hogy virágzó bokrok és gyümölcsfák nőttek a vadon egy-egy lehetetlen szegletében. Nálunknál nem ismerte senki jobban, hogy hol érett kékszilva és hol fehér, melyiken tanyáztak tenyérni szarvasbogarak, hol bújt a kis mandulafa, ami március végén tündérrózsaszín virágokat hozott, melyiken nőttek fahéjízű citromalmák, és melyikről pottyant olyan apró nácikörte, hogy még az én markomban is elfért. Innen hordtuk meg anyámnak télire a birsalmát, hogy lekvárt főzzön belőle vagy cseréltük be Zsuzsiéknál naspolyára, ami viszont csak az ő kertjükben termett, s amiért én meglehetősen irígy is voltam, mivelhogy a naspolyafa ugyan szépnek sosem volt mondható, de úgy olvadt meg az ember szájában a gyümölcse, mintha már odafenn lekvárt főzött volna belőle a természet, és rút kis gubacsokban akasztgatta volna az ágakra.

Talán mégis akadt egy valaki, aki nálunknál is jobban ismerte az elfeledett kert rejtőzködő kincseit. A kertész Józsi bácsi. Ő ugyanis szakavatott kertészember volt. Ezt már csak onnan lehetett tudni, hogy igazi kertészkötényt viselt, aminek a zsebei szerszámoktól, magoktól, zsinegektől, meg ő tudja, mi egyébtől púposodott kerekre. Azért arra sosem vetemedtünk, hogy beletúrjunk a zsebeibe, habár nagyjából minden más dolgát rendre kilestük a jázminbokrok mögül. Számtalan rejtély vette körül a kis embert, de egyet szabad szemmel is jól lehetett látni. Neki volt a leggyönyörűségesebb virágoskertje az egész szomszédságban, éppen a Paulista-kert vadonjának a kellős közepén. S hogy mitől ágaskodtak az ő tulipánjai magasabbra, hogy mitől illatoztak a szegfűi erősebben, mitől hajladoztak a rózsái karcsúbban, mitől bólogattak a pünkösdik mélyebben, mitől nőtt az orgonabokor úgy mintha almafának képzelné magát, azt még szegény öreganyám sem értette, pedig ő köztudomásúan mident sokkal jobban tudott a nála fiatalabbaknál. Azt viszont jól tudta, hogy az öreg kertész Józsi mindig örömmel vett észre bennünket, ahányszor csak feljajdultunk Zsuzsival az elgémberedett lábunktól a jázminbokor mögött, vagy nem bírtuk megállni nevetés nélkül, ahogy előrehajolt a kötényében és a nadrágszára alól kikandikált a két vékony ólába. Ilyenkor odakiáltott a bokornak, hogy menjünk be egy percre, mert küldeni szeretne nagyanyámnak valami süteményt, meg néhány friss zellergumót. Volt úgy hogy a hasunkat fogva pukkadoztunk némán a búvóhelyünkön, és egészen bizonyosak voltunk benne, hogy ebből az öreg semmit sem vett észre, de legtöbbször azért csak odaszaladtunk a kis kapujához és izgatottan huzigáltuk a berozsdásodott kallantyút, hogy bejussunk a kertjébe és marokra foghassuk a lila dáliák pufók fejét. Csak azt az egyet sajnáltuk, hogy Józsi bácsinak nem volt gyereke, akivel bújócskázhattunk volna a számtalan virágágyás között. Ha viszont már ott voltunk, akkor nem álhatta meg az öreg, hogy be ne csalogasson bennünket a konyhájába, mivel valami újat sütött, hiszen úgy sem tudnának ők ketten ennyi süteményt valaha eltakarítani, végül mindig a madaraknak szórja ki a maradékot, hátha nekünk meg ízlik és nagyanyámnak is elmondaná a receptet, de az úgy sem süti meg, mert ebbe vaj kell ám és nem disznózsír, arra meg a Bözsi vagyis nagyanyám, nem fog külön költeni. A sütemények pedig éppen olyan szépségesen illatoztak a kertész Sparhelt-jén, mint a virágjai a kertjében, s az is rögtön látszott, hogy türelemmel szaggatta apróra a tésztát, hogy egyenként fodrozta ki a szélüket, hogy nem került a közepükbe sem több sem kevesebb a málnalekvárból, hogy nem kézzel szórta a tetejüket meg cukorral, hanem cukorszóróval, amit akkor láttam életember először, hogy nem égett meg az aljuk és nem töredezett le a szélük, hogy éppen úgy néztek ki, mint a városi cukrászda polcán. S bár jó lett volna egy kicsit behunyorogni a nagy ház többi részébe is, felbámulni a romos lépcsőnfeljárón, megtapicskolni a félkezű szoborfiú kerek bokáját a kiszáradt szökőkút mellett, azért mégis nagyobb volt a vágy hazasietni a liszteszacskóba csomagolt süteménnyel. Nagyanyám otthon úgy forgatta a kezében a pöttömnyi kosárkákat, mintha azt várná, hogy elmesélik, mitől lettek ennyire formásak. Mi meg a Zsuzsival olyan rendületlenül álltunk ott, mintha magunk sütöttük volna. A cukorszóró miatt ilyen szépek, tudtuk be végül és mindenki ment a maga dolga után, csak én halásztam még egyet ki a zacskó mélyéről kifelé menet.

Józsi bácsi amúgy mindennapos látogató volt a háznál, nem számított rangos vendégnek. Számtalanszor ültünk nagyanyámmal a körte fa alatt és borsót fejtettünk, vagy krumplit hámoztunk, csak hallottuk, ahogy nyikordult a hátsó kapu és már mellettünk is termett a görbe lábaival, fejében a megszürkült svájci sapkájával, fekete keretes szemüvegével az elmaradhatatlan kék kötényében. Nagyanyám meg sem fordult a farönkjén, csak bólintott a fejével, aztán nagyot markolt a borsóból a táljába. Az öreg szinte meg sem állt, hogy visszaköszönjön, fogta a sámlit a lugas alól és a halom borsó mellé ült. Nagyanyám felnézett rám egy pillanatra, én meg szaladtam a konyhába egy másik tálért az öregnek. Egy darabig maradtam, hátha hallok valami fontos hírt, aztán mehettem kedvemre játszani. Hiába reméltem, a sütireceptről nem esett szó, nagyanyám csak annyit mondott, hogy a zellergumó éppen jól jött a levesbe. A kertész közben körbenézett és látszott, hogy felméri a kertünket, aztán megbeszélték a peronoszpórát, a tetveket, a krumplibogarakat, és egyéb növénybetegségeket, amiben nekem már semmi érdekeltségem nem volt. Szürkületkor Józsi bácsi kiegyenesítette a görnyedt hátát, visszatette a sámlit a lugas alá, aztán a friss lépteivel elsietett, nehogy elkéssen otthon a vacsorával, mert a mérnök úr korán szeretett enni.

Sosem tudtam meg a mérnök úr valóságos nevét, s hogy melyik évben költöztek ki Pestről az akkor még messzi, idegen faluba. Látogatók karácsonyra sem érkeztek a roskadozó kúriába. Hogy nem állt rokonságban a két férfi, azt is csak onnan találtam ki a gyerek fejemmel, hogy a falubeliek ízléstelen módon hívták őket, s habár nem bántó szándékkal tették, azért én mégsem szerettem a megalázó gúnynevet. Gondolhattak persze bármit az öreg kertészről, akik nem a Szőlőhegyen laktak, s akik sosem látták a kertjében azokat a karcsú testű, ábrándos tekintetű rózsákat, és akik nem ismerték a flancos cukorszóróját, s hogy úgy tudott a nagyanyám mellé szegődni minden hétköznap délután, hogy még a Mackó sem vette észre a házából. Két ember tudta igazán, hogy nincs nála ügyesebb kertész és jobb szomszéd a faluban: a nagyanyám és én.

Versek Klárához

Gyorsan hűlt a víz. Megpróbált úgy ülni, hogy ne érjen a kád hideg széléhez. Még nem akart kiszállni. Láthatatlannak érezte magát a fürdőszoba rideg fehérségében. Marokra fogta a szivacsot és súrolni kezdte a combján a redőket, amitől hamar kiporosodott a bőre. Fáradtan nyúlt a csaphoz, hogy felmelegítse a vizet. Aztán csak ült mozdulatlanul és közönyösen bámulta, ahogy egymás után pukkadnak ki az apró szappanbuborékok. Egész nap az esti fürdést várta, habár az orvos nem ajánlotta a forró vizet. Tágítja a viszereket. A szoros zoknik sem tesznek jót. Ki tudja honnan, Faludy jutott az eszébe, a költő a nagy felhő hajával. Azt mondják, ő sosem hordott zoknit, még télen sem, és lám, kilencvenvalahány évesen halt meg. Alig egy éve. Még meg is siratta. A szemtelen őszinteségét szerette a verseiben. Kár, hogy nem tanult meg tőle semmit. Csak egyetlen sor derengett az emlékezetében: „Ne válassz magadnak hitvest!” Nem, nem a “hitves” szót használta. A feleségéhez írta, az elsőhöz, de akkor még nem lehettek házasok. „Ne válassz férjet magadnak!” Valami ilyesmi. A börtönből írt, a nő meg csak várta. Hogy is hívták? Semmire sem emlékszik mostanában.

Egy időben sokat olvasott Faludy-t. Attól a fiútól kapta a kötetet, aki olyan hevesen udvarolt neki egy télen keresztül. Mindjárt meglesz a neve. Gyuri? Nem. Gyula! De milyen Gyula? Szőkés barna nyurga gyerek. Te Magasságos, lassan negyven éve! Igen, 24 volt és a fiú sem sokkal több. Mégis olyan gyerekarcú. Sosem tudta komolyan venni a vele idős udvarlókat. „Ne válassz férjet!” Ez az! Szinte ráparancsol a nőre. Ő is választott azon az őszön. Pistát. Az meg fogta magát és bevonult. Hosszúak és sötétek lettek az esték. Icus hívta egy este moziba Pestre, azután táncolni mentek egy vendéglőbe, ahol élő zene szólt. Icusnak sok ismerőse volt a városban. Lekérte ez a törékeny fiú és úgy bámulta, hogy a bokája is összekuszálódott. Majdnem felborultak. De az nem nevetett, csak nézte, amitől ő egészen zavarba jött. Le akart ülni, de az nem tágított. Egyre csak faggatta és közben vizsgálta azokkal a nagy gyerekszemeivel. A János-hegyen találkoztak egy hét múlva. Icus is eljött néhány kollégájával. Még nem esett hó és úgy sütött a nap, mintha arra is ráparancsoltak volna. Gyula hol az egyik, hol a másik oldalán poroszkált. Faludy-ról beszélt, meg más költőkről. Pistát sosem érdekelték a versek. Ámulva hallgatta az idegen férfit, hogy mennyire olvasott. Aztán Gyula randevút kért. Még most is belepirult. Hogyan is mehetett volna? Ő Pistát várta. Pedig rá nem parancsolt senki, főleg Pista nem. Nem is igért az semmit, csak ment a vonattal Vácra. Hiába számított rá, hogy legalább az eljegyzés meglesz mielőtt lenyírják a haját. Annak idején az első találkozójukat is neki kellett kimesterkedni. A fiatal mérnök megérezhette a pillanatnyi bizonytalanságát. Kérlelte, hogy legalább írhasson. Hát írjon, abból még nem lehet baj. Három nap múlva csomag érkezett tőle. Az anyja rosszalló tekintettel rakta elé. „Ha engem ezért megszólnak a faluban, többet nem mégy Pistát látogatni.” – mondta és várta, hogy ő engedelmesen bólintson rá. A szobájában remegő kézzel bontogatta a papírt. Még sosem kapott csomagot. A Faludy-könyv volt benne. Nem új, az igaz, de most már az övé. Ahogy kinyitotta a fedőlapját egy boríték hullott a földre: „Klárának”. Mennyire örült, hogy nem klárizta le. A Klára sokkal elegánsabb volt, meg olyan titokzatos. Pista is klárizta, ahogy mindenki más a faluba. Ki is nevette volna, ha egy nap azt mondja neki, hogy Klára. De ennek a fiúnak hálás volt érte. A névnapjára küldte az ajándékot, bár tudta, hogy az csak két hét múlva lesz. Ő akart az első köszöntője lenni.

A víz egészen kihűlt, ideje volt kikecmeregni. Megint felfázik, mint a múltkor, amikor egy órát trécselt a teraszon papucsban. Óvatosan kilépett a kádból és egy darabig dideregve állt a törölközőjébe bugyolálva. Vajon megvan-e még az a Faludy-kötet? Nem is emlékezett, mikor olvasott utoljára verseket. Azt az egyet azért megkereshetné, amiben kéri a szerelmét, hogy ne válasszon férjet. Pista úgy is a focimeccset nézi. Legalább nem vitáznak össze a csatornákon. Gyorsan magára kapta a köntösét, zoknit húzott és egyenesen a könyvespolchoz sietett. „Egy Faludy-kötetet keresek. Vajon megvan-e még?” Pista a fejét sem fordította felé. Rándult egyet a válla, ami talán nem is neki szólt. Aztán csak ott termett a kezében a könyv, a "Dobos az éjszakában". Furcsa, idegen érzés fogta el, mégsem kellemetlen. Leült vele a kanapé másik végébe és kinyitotta. Minden úgy ismétlődött meg, mint negyven évnek előtte. Az ölébe pottyant a boríték, amin az állt "Klárának". Egyetlen mozdulattal dobta vissza a levelet a helyére és csapta össze a könyvet. Vajon észrevette Pista? Az azonban továbbra is a képernyőt figyelte. Megint reszketett a keze. Lassan felállt és besétált a hálószobába. Ott felemelte a borítót és kivette a levelet. „Édes jó Istenem! Legalább a koromra lennél tekintettel!” Amint nyílt a boríték, az ágyra hullott három papírlap. A levél és még két vers. Megfakult tollvonások. "Boldog névnapot!" "Csókol, Gyula" Az egyik egy Radnóti-, a másik egy Vajda-költemény, a Húsz év múlva. „A duplája, Vajda János, a duplája!” - gondolta mosolyogva. Aztán olvasni kezdett.

Elsőre a levél mértéktartónak, szinte hűvösnek tűnt. Egyetlen szava sem árulkodott a férfi érzelmeiről, vágyairól. Nem kért, nem panaszkodott és nem igért semmit. Csak azt remélte az írója, hogy azok a percek, melyekben Klári a verseket olvassa, egy kicsit különlegesebbek lesznek a többinél, hogy majd elmosolyodik, vagy könny szökik a szemébe, talán bele is pirúl, esetleg elsápad egy-egy idézeten, hogy vele marad egy rím, egy kifejezés arra a napra, hogy talál egy versszakot, mely róla szól és senki másról, s azon töpreng órákig, vajon honnan tudta a költő, hogy pontosan így érez, és hogyan tudta mindezt éppen ezekkel a szavakkal megfogalmazni, amiket ő már olyan rég keresett, csak mindig megzavarták, amikor sikerülhetett volna kimondani. S ezek a versek, mostmár az ővéi. Nem azért, mert elküldték neki egy könyvben, nem azért, mert felteheti a polcra, és letörölheti róluk a port minden szombat délelőtt, hanem mert neki szánták, csakis rá gondoltak, amikor kiválasztották és másolták őket. Ahogyan ővéi lettek a percek is, amelyekben a küldő papírt és ceruzát keresett, lapozott és lapozott egy egész álló délután, és olvasott és gondolkodott és jóváhagyott, vagy úgy döntött, hogy ez vagy az nem oda illő. Aztán újra olvasott és újra gondolkodott, és még sem volt elég. Mert készen állt a jelen a Faludy versekben, de a fiatal mérnők már jövőt festett Vajdával és aztán a múltat Radnótival, a múltat a jövőben, az emlékezést a meg sem történtre. Épp csak beköszönt és már búcsúzott is, hiszen történhetett bárhogyan, a végén csak a költemény maradt.

Mikor végzett, gondosan összehajtotta és a fedőborító alá csúsztatta a papírosokat. Visszasétált a nappaliba és leült a helyére a kanapén. Még pihentette egy kicsit a kötetet az ölében, aztán lapozgatni kezdte. A baljával erősen egymáshoz szorította az első néhány oldalt, nehogy kiessen a tartalmuk. Megtalálta a Faludy-verset, aminek csak arra az egyetlen sorára emlékezett. „Ne válassz férjet!” Zsuzsának hívták az első feleségét. A vers címét ceruzával aláhúzták. Most értette meg Gyula üzenetét.

Pista közben felállt és kiment a szobából. Meg sem kérdezte, hogy kér-e egy pohár vizet. Tíz perc is eltelhetett közben. Vajon mit csinál? Pedig még vége sincs a meccsnek. Csak nem gyanakszik? De hát mire gyanakodna? Megbántódott, hogy ezt a régi verses könyvet olvasta? Vagy megint a gyomra fáj? Mindig mondja neki, hogy ne egyen annyi zsírosat vacsorára. Olyan mint egy akaratos gyerek. Most menjen utána? Csak nem vonulhat a nyomában? Becsukta a könyvet és a zajokat figyelte a konyha felől. A tévét is lehalkította egy kicsit. Olyan üres és idegen lett nélküle a szoba, hogy önkéntelenül a képernyőn futkározó focistákat kezdte bámulni. Nincs mit megbánnia. Két évig várta Pistát. Betöltötte a 26-ot mire leszerelt és abban a korban egy lány már csaknem vénnek számított annyi idősen. Hosszú és magányos telük volt. Alig néhány hétvégén keresztül engedte, hogy a fiatal mérnök telebeszélje a fejét költeményekkel, de sosem lett hűtlen Pistához. Nem választott mást. S most is csak egy órán át ragadta magával ez a mihaszna emlék. Versek. Mire jó mindez? Mit akarnak tőle most? „Pista!” - kiabált ki a konyha irányába? „Mit csinálsz odakinn? Nem vagy jól?” A férfi csendesen visszaült mellé. „Ittam egy kis vizet. Ég a gyomrom a pörkölttől. Kértél volna egy pohárral?” „Sokáig elvoltál.” – válaszolta kicsit sértődötten. „Elmúlasztod a meccs végét. Már az utolsókat rúgják.” Ezen aztán nagyot nevettek.

Egyedül a pékné Annus

Pékné Annus széles mosollyal libbent fel a buszra és nagy hangon üdvözölte a visszafojtott hangon trécselő asszonyok társaságát. Egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy elnézést kérjen. Neki itt legalább annyi joga van késni, mint bármelyik másik utazónak. Különben sem fordulhat elő, hogy éppen ő maradjon le a programról, amikor maga szervezte az egészet. Azt meg nem kell tudni senkinek ezek közül, hogy két öltő ruhát váltott mire sikerült elindulnia,  mert egy hőhullám öntötte nyakon pontosan abban a percben, amikor kettőre zárta maga mögött a kaput. Az is lehet, hogy csak túl meleg volt ehhez a kötött kardigánhoz. Mikor végre lecsendesedett a forróság a testében, rögvest fázni kezdett és kezdhette az öltözködést elölről. Még megigazított néhány csattot a kontyában, aztán elégedetten szemlélte végig a művét a duplatükörben. Mert a péknének lángvörösen izzó, dúsan hömpölygő haja volt. Az igaz, hogy hat hetente utána igazította a színét a fodrász, de attól az még mind az ő tulajdonában volt.

Ebből a hajból annak idején olyan termetes kontyot rakott Annus, hogy a pék kezéből reggel hatkor kitáncoltak a frissen sült briósok. Nagyot nevetett Feri ügyetlenségén a fiatal segédlány, aztán marokra kapta a köténye elejét, s egy szálig felkapkodta a szédült süteményeket a földről. Feri meg csak állt elvörösödve és várta, hogy Annus gondosan lefújkálja a láthatatlan porszemeket a briósokról. "Jó lesz ez így is a bereckieknek." Mosolygott huncutul a zöld szemével a pék szerelemtől kábult tekintetén. Pedig Feri is berecki volt ízig-vérig, de Annust ez egy cseppet sem zavarta. Ő itt csak átutazóban élt a nagyanyjával amíg be nem tölti a 18-at, utána úgy is felmegy majd Pestre, hogy ott találja meg a szerencséjét. Ki tudja, lehet, hogy valaki rácsodálkozik az utcán és másnap színésznőt csinál belőle, vagy beleszeret egy gazdag üzletember és soha többé nem kell dagasztós tálat mosogatnia. Annyi biztos, hogy vele nagy tervei voltak az Alkotónak különben nem pazarolt volna ilyen gyönyörűséges hajkoronát a fejére és olyan ringós lépést a járásába. De Annus nem pusztán csak szép lány volt, de ráadásul még okos is. Sosem tudott volna megelégedni azzal, hogy egy egyszerű pékné maradjon Berecken, még akkor sem, ha Feri annyi gondoskodó figyelemmel vette körül, amennyit sosem látott más férfitől beleszámítva a saját apját is, aki miatt két éve elhagyta a szülői házat. Tudta jól ezt a fiatal pék, csak megzabolázni nem tudta a szívét. Hogyan is tehette volna, amikor a lány úgy billent be minden hajnalban a pékségbe a feltűzött lánghajával, hogy abba belesajdult a férfi egész mellkasa. Egy nap aztán nem bírta tovább hordozni magában a vágyat, s ahogy Annus felegyenesedett a kemence ajtajától és szabad kezével kiterelgetett egy eltévedt fürtöt a kipirosodott arcából, Feri a dereka köré fonta a karját és olyan reményvesztetten szorította magához a lány meleg testét, mintha bizonyosan tudta volna, hogy ez lesz az utolsó alkalom. Annusnak alig három perc kellett ahhoz, hogy az új helyzetet végiggondolja, s bár kellemesen meglepte az amúgy igen szolid pék szakavatott csókja, azért csak sikerült egy erélyes mozdulattal eltolni magától Ferit, s nagyot koppantani a kezében tartott tepsivel a szerelmes fiú fejére. "Mégis mit képzelsz, te péklegény?!" - kiáltott rá kihevülten a kemence melegétől és talán egyébtől is a lány, de azt sosem vallotta volna meg ennek az egyszerű berecki fiúnak. "Azt képzelem, Annus, hogy ha hozzám jössz feleségül, én cukorral meg fahéjjal szórom be a földet is előtted!" Hanem amaz csak nagyot legyintett a pék hirtelen született vakmerőségén, s miután a tepsitől időközben megszabadult, csípőre tett kézzel válaszolt a kérőjének. "Feri, neked egészen elment a józan eszed! Te tényleg azt hiszed, hogy én egy péklegénynek tartogatom magam? Hogy képes lennék Berecken megvetni a lábam és életem végéig kenyeret dagasztani ezeknek, hogy legyen mit vágniuk a zsíros szalonnájuk mellé? Gyorsan verd ki a fejedből ezt a gondolatot, a fonott kalácsnak valót meg kezd újradagasztani, mert ahogy elnézem, igen rendesen kikelt az edényből." Feri akkorát ütött a túlkelt tészta tetejébe, hogy az olyat sóhajtott, mintha az utolsó lehelletét adta volna ki. Aznap a fonott kalács egy órával később került a polcokra, amit a bereckiek szóvá is tettek a boltosnak. A boltos csak a fejét rázta, hogy ő ugyan nem tud semmit, talán a Pünkösdinét kellene megkérdezni, az átellenben lakik a pékkel. A Pünkösdiné már tíz órakor ott súrolta a lábát a pékség bejárata előtt, de Annus most nem szaladt elé, hogy betessékelje a hidegről. Tudta jól, hogy aznap miért ragaszkodik az öregasszony a meleg cipőhoz, s hogy behozza a kíváncsisága akkor is, ha nem kérik. Úgy surrant ki a hátsó ajtón, mintha éppen kirabolta volna a pékséget, pedig egyebet nem vitt magával, csak a péklegény szívét, azt meg úgy sem tudná pénzzé tenni, így már a Röges utca sarkán megszabadult tőle.
 
A nagyanyja szerint a lány még aznap vonatra szállt és meg sem állt Budapestig. Hogyan is tudta volna ő megállítani? Tán fusson utána a köszvényes lábával? Biztos a Rozihoz ment. Már régóta tervezgette, hogy nála fog megszállni, amíg munkát nem talál, de hogy a Rozi ott lakik-e még a Bosnyák tér környékén, arról sosem jött hír. Ő volt Annus egyetlen ángya, aki öt éve hagyta ott az urát, Annus nagyivó bácsikáját, s meg sem állt a fővárosig. Valójában senki sem tudta, hogy miből tartja el magát, s csak Annus remélte, hogy a segítségére lesz egy napon. Két hónapig nem hallottak a szökött lány felől. Egy nap sötétedéskor kopogtattak a fiatal pék ajtaján. Feri éppen a vacsorájához ült, s bosszúsan rúgta ki maga alól a széket, hogy megnézze miért zavarják ilyen későn. Köztudomású, hogy a pékek a tyúkokkal mennek aludni, hiszen azok már négykor szórják a lisztet a dagasztó tálba, hogy hatra kocsira pakolhassák a gőzölgő cipókat. Aznap éjszaka azonban a berecki péklegény nemigen húnyta le a szemét. Annus állt az ajtóban dideregve a hidegtől. A négyes vonattal érkezett Pestről, s a fészerben húzódott meg sötétedésig, hogy meg ne lássák a szomszédok. Feri egy elárvult szó nélkül engedte be.  Elé tolta a teli tányérját és csak nézte, ahogy a lány az utolsó cseppig kimeregette a zöldbablevest. "Második van? Valami cukros-fahéjas?" A fiú lisztet vett elő meg dagasztó tálat. "Beletelik egy jó órába. Megvárod-e?" "Én meg, ha nem bánod." "Nem bánom." A pap csak kétszer tudta kihirdetni az ifjú párt a templomban.  Három hét múlva megvolt az esküvő, hogy Annus kölcsönbe kapott menyasszonyi ruhája nehogy elhasadjon a gömbölyödő formáján. A menyecsketánc alatt is többször leültette a vőfély, hogy szusszanhasson egyet. A baba két hónappal született korábban az idejénél. "Nem lehet manapság tudni, miként számolják az időt ezek az orvosok." Panaszkodta Annus nagyanyja a boltban a Pünkösdinének. "De ha holnap reggel bejön a pékségbe, kap öt olyan ropogós zsemlét, ami abban a percben jött ki a kemencéből, csak ne firtassa tovább ezt a számolgatást a faluban."

A pékné megállt a busz elején, jobb kezével megtámaszkodott az első ülés támláján, a baljával felmérte, mennyire tart a kontyja, aztán kicsit felszegte az állát. "Na, berecki nyugdíjas klub, kinek hiányzik a padtársa?" Az asszonyok bizonytalanul néztek maguk köré, de nem szólt senki.  "Azt írták azok a vidékiek a ma reggeli email-ben, hogy csülökpörkölt lesz ebédre. Most szóljon, aki vegetariánus!" Ezt már csak nem lehetett nevetés nélkül hagyni. Hiába, egyedül a pékné Annus tudott ilyen jó hangulatot teremteni. "Pistám, akkor csapjunk a lovak közé!" - szólt oda a vörös hajú asszony a sofőrnek. "Annus, nem a te urad parkolt a busz elé?" Feri egy teli rekesz frissen sütött sós kiflit nyújtott fel a feleségének. A kiflik tetején egy papírzacskó fickándozott merészen. "Egy kis útravaló az asszonyoknak.  Az meg a tiéd, Annus, egy cukros-fahéjas." S a bereckiek irigykedve nézték, ahogy az a kettő egymás szemébe kapaszkodott búcsúzóul.