I am Simon Ági. Who?

- Hi! Nice to meet you! I am Simon Ági from Gödöllő.
- Simonagi...Who? Well, how are you?
- Fine. I am just fine. But you know what? Just once, let me tell you really, how I am...

Remélem, hogy sok-sok időd van rám, mert hosszú történet lesz, és a végét még én sem tudom. Persze az is lehet, hogy néha unni fogod, mert volt úgy, hogy én is untam már. De az is lehet, hogy érdekel majd egy-egy gondolat, vagy tanulságosnak találod: íme a példa, amit nem szabad követni! Rád bízom, hogy mire lesz jó Neked. Nekem arra jó, hogy megoszthatom Veled. És ha tetszik, vagy ha nem, Te is elmondhatod nekem. És akkor már ketten leszünk, akik elmondhattuk.

Az úgy volt, hogy két ember egymásra talált. Két nagyon különböző ember. Az egyik nem értette Radnótit, a másik nem értette Walt Whitman-t. Így aztán megegyeztek, hogy a költészetet kihagyják a beszélgetéseikből. Na, azért a helyzet nem volt ennyire drámai, hiszen mindketten értették azt, hogy "pörkölt" és mindketten értették azt, hogy "apple pie". Volt jövőjük. Két gyermekük is lett, akik szájában az "ice cream" vagy a fagyi között tényleg semmi különbség nem volt. Vagy igen? Mert az olaszországi fagyihoz azért semmi sem hasonlítható! De ott aztán a "gelato"-n kívül tényleg senki nem értett semmit. Fel is merült a kérdés: érdemes ezért odaköltözni? Hiszed vagy nem, tényleg nem volt könnyű válaszolni. Gondolj csak bele! Minden este, amikor fáradtan megérkezel a munkából, az iskolából, ott pislákol egy kicsi fény, a remény fénye, hogy vacsora után elsétálhattok a legközelebbi "gelateria"-ba egy hatalmas gombócra. Csak egyre, ünnepnapokon talán kettőre, de az már egy egész étkezést pótol! Akkorák ott a gombócok, hogy már nem is gömb alakúak. Úgy kenegetik azzal a spatulával körbe-körbe, ahogy a kőműves mester a maltert keni a téglákra. Mi mégis maradtunk a kis méretű gombócoknál. Abból többet is lehet kérni, egyszerre több ízt kipróbálni. Akár hármat is! Abból egy már biztosan olyan ízű lesz, mint amire számítottunk. A többit pedig már megszoktuk. Aztán pedig nekem sokat számít, hogy utána kinek kritizálhatom jóízűen azt a két másik gombócot. Érzi-e ő is ugyanazt a problémát bennük, mint én? Egyetért-e velem abban, hogy ez a fagyi úgy rossz, ahogy van. És talán az ízeknél is nagyobb elégedettséggel tölt el, ha igen. Megoldásaink is vannak, hogy hogyan javíthatnánk az ízén, de már tulajdonképpen elértük azt, amire vágytunk. Kellőképpen kipanaszolhattuk magunkat egymásnak. Ezek a fontos dolgok. Feje tetejére állna a világ, ha focilabdaméretű gombócokat kezdenének árulni odahaza. Hát mihez kezdenénk vele? Egymáshoz is dobálnánk talán, ha véletlen mindkettőnknek egyformán ízlene kétségbeesésünkben. Maradtunk hát, de nem a fagyi miatt. Anyám fánkja miatt. Ahogy azt nekünk sütötte...

És látod, most mégis itt vagyunk 10 ezer kilométerre anyámtól. A gombócok meg akkorák, hogy a látványától is gyomorrontásunk lesz. Legjobb lesz, ha nekifogok magam fánkot sütni. Csak az a baj, tudod, hogy a nagy készülődésbe nem volt idő leírni a receptet. Nem volt alkalom, hogy odaálljak a mama mellé dagasztani, vagy - ahogy ő mondaná - érezni a tésztát. Mert azt érezni kell az ujjad hegyén. Az a receptben sincs benne. Most már mindegy. Itt vagyok az óceán másik végén és életemben először egyedül fogok neki a fánknak.