Az én piros gyöngyfám Budakalászon növesztette az ágait és Ipswich-ben vert gyökeret. Az én fácskámat két szorgos kéz fűzte, hogy örömöt szerezzen vele és a hála repítette át az óceánon, hogy itt sütkérezzen az ablak mellett úgy reggel 9 órától délután háromig. Ha ezt a fát én most a kezembe veszem, akkor Éva barátnőmet látom a kanapén ülve késő este. Lehet, hogy a tévét hallgatja. Lehet, hogy közben ott sertepertél a családja körülötte, hogy megmártózzanak az anyjuk, a feleség békességében, hogy biztonságot találjanak a kezek ritmikusan ismétlődő mozdulataiban, hogy meglessék, amint életet varázsol a jámboran pislogó gyöngyszemekből és a mereven nyújtózkodó drótokból. Mert az én fámnak lelke van. S víz helyett csupán arra vágyakozik, hogy naponta legalább egyszer a kis piros ágain pihentessem a szemem, s hazagondoljak. Ennyit tudok tenni érte én, amiért velem jött.
Köszönöm, Éva, hogy rám bíztad.
