2009. január 13., kedd

Titkos Egyedüli Viselkedés (TEV)

Van Neked TEV-ed? Jól olvastad: TEV-ed és nem tevéd (é-betűm még maradt az új gépemen, csak a hosszú i tűnt el, ezért újra és újra elnézést kérek). A cimből persze már kitalálható, hogy mit röviditettem. Amióta itt élek jenkiországban, azóta én is röviditek. Ez olyan divatos dolog errefelé. Valószinűleg a TV-vel keződhetett az akronimák története, és hogy milyen messzeségekbe jutott el, azt a cim is mutatja. Egy angol kifejezést forditottam eléggé fantáziátlanul tükörforditásban magyarra: Secret Single Behaviour, azaz SSB. Valljuk meg őszintén, sokkal jobban hangzik angolul, mint az én amatőr próbálkozásom, de elégedjünk meg most ezzel. A lényeg tulajdonképpen úgy is benne van. Na de mi is a lényeg?

A kifejezéssel egy amerikai filmben találkoztam először. Még maguk a beszélgető partnerek sem értették pontosan, hogy a főhősnő miről beszél, amikor társainak feltette a kérdést: "Van nektek TEV-etek?" "Hogy mink?"- kérdeztek vissza azonnal a többiek. "Hát Titkos Egyedüli Viselkedésetek." Ezek cselekvések, amelyeket az emberfia vagy lánya olyankor tesz, amikor biztos abban, hogy senki a világon nincs a közelében, azaz nem látja, hogy mit csinál. Nana! Ne tessék feltétlenül rosszra gondolni! Nagyon ártatlan dolgokról van szó jellemzően. Mindjárt hozok is példát a saját TEV-éimből, hogy megértsétek, talán mégsem annyira elitélhetőek. Én, ha senki nincs a házban, viszont van időm, szeretek betenni egy Andrea Bocelli lemezt és tele torokkal üvölteni vele azt a néhány szót, amire emlékszem az adott dalból, ez pedig többnyire nem más, mint: "Amore mio!" Ha kiülvöltöztem magam, akkor persze fájni kezd a torkom, amit nyomban néhány kanál mézzel kúrálok egyenesen a mézes üvegből. Na ezt látná a család! De olykor készitek egy oliva olajos pakolást is a fejemre, amitől nagyjából úgy nézek ki 10 percig, mint aki legalább egy éve nem mosott hajat. Emellé feldobok egy tejfölös pakolást az arcomra, amihez "Hannibal Lecter", a "Bárányok hallgatnak" cimű film főszereplője adta az ötletet. De az Operaház Fantomja is nyugodtan meginvitálhatna a klubjába, nem vallana szégyent velem. Van még egy pár ehhez hasonló, de nem ijesztgetem velük tovább a társaságot.

A közönséges ember talán nem is annyira gondol bele, hogy milyen drága kincs az a kevéske idő, amit teljesen egyedül tölthet önmagával. Úgy, hogy nem kell folyamatosan önfegyelmeznünk, nem kell cenzúrázni a viselkedésünket, a gondolatainkat, a hangunkat, a mozdulatainkat, a kinézetünket, a természetünket vagy bármi egyebet, amit társaságban egyébként - legyen az akár családi kör - kordában kellene tartanunk. Sokszor még ilyenkor is nehéz megszabadulni a gátlásainktól és mértéktelenül élvezni a "láthatatlanság" szabadságát. Továbbra is ott munkálkodnak bennünk a szokások, a korlátok, a sztereoptipiák, az elvárások, vagy az egyéb keretek, amelyek jobbára körvonalazzák a viselkedéskultúránkat.

De most forditsuk fejére a fentieket és valljuk be magunknak töredelmesen, hogy elképzeltük-e már (akár gyerekkorban, akár néha még most is), hogy egy film főszereplői vagyunk, például ülünk a kocsiban és közben esik az eső, vagy futunk a sötétben hazafelé miközben a kamera követi minden mozdulatunkat és az arcunkon egy drámai hős ábrázatával úgy érezzük, hogy most minden tekintet ránk szegeződik és megrenditően gyönyörűek vagyunk. Na az ember ezt sem csinálja gyakorta társaságban, igaz? De ez is egyfajta Titkos Egyedüli Viselkedés, csakhogy ilyenkor azt képzelem, hogy mindenki engem figyel. De az az ember mégsem én vagyok. Az egy sztár, aki csak lehettem volna, ha úgy alakulnak a dolgok. A dolgok azonban többnyire nem úgy alakulnak, és két perc múlva jön egy autó, amelyik jól beteriti sárral a drámai hőst, azaz engem. Vagy lekésem a drámai buszt, vagy hirtelen megáll a kocsisor előttem és én ott ülök a légzsákból áradó égszinkék ködben. Nem túlzok. Megtörtént. Azóta sem merem azt a bizonyos Eros Ramazzotti lemezt hallgatni a belvárosban csúcsforgalomban.

És most ugorjunk át a másik oldalra. Ott ülök minap a fogászati rendelő várótermében és a Vogue-ot nézegetem. A divatlapot, amiben esetenként feltűnik egy-egy cikk az olvasni is hajlandó közönségnek. Ezek többnyire exkluziv interjúk hirességekkel. Ebben a kiadásban épp Jennifer Aniston-ról készült egy fotósorozat és egy beszélgetés. Nem mondhatnám, hogy egyike a kedvenceimnek, de egyszer-egyszer elszórakoztatnak a romantikus komédiái, amikben felbukkan. Idén lesz 40 éves. Nem irigylem, jobb ezen a fordulón sürgősen túl lenni egy nőnek. Nekem legalábbis a 41. is jobban sikerült. Szóval őt kinozza a riporter a szokásos kérdéseivel, és Jennifer jól nevelten válaszolgat. Persze amire a riporter ki akar jukadni az az, hogy hogyan viseli, hogy ennyi idősen jelenleg egy árva udvarlója sincs a láthatáron (tőle orozta el Angelina Jolie Brad Pitt-et régebben, legutóbb pedig John Mayer pakolta ki másodszor...). Természetesen senki sem várja el tőle, hogy zokogásban törjön ki a riporter előtt és vallja be töredelmesen, hogy tönkre mennek a kapcsolatai, ketyeg a biológiai órája és mikor lesz ebből gyerek, család, stb, stb. Viszont azt elmondja, hogy az egész élete egy kirakat. Az ismert szinészek aligha tudnak elbújni a közönség elől és folyamatosan úgy kell viselkedniük, mintha forgatnának. Ez azért fárasztó lehet, szinte sajnálom. Na jó, erőltessünk magunkra egy kis empátiás készséget. Ő azokat a ritka pillanatokat élvezi, amikor nem figyeli senki, még a biztonsági őr sincs a közelében, a titkárja sem, a takaritó nő, a szakács, a kertész, a személyi edző, a manager, a pszichiáter, az öltöztető, a mit tudom én még, kicsodája. Néha csak egyedül szeretne lenni. Vajon mire gondol olyankor? Azért neki is van TEV-je?

Én csak remélni tudom, hogy igen, hogy Jennifer Aniston-nak, nekünk és mindenkinek van Titkos Egyedüli Viselkedése. Jelentéktelen apróságok, de a miénk. Szégyellnénk őket mások előtt, mert esetleg otrombák, gusztustalanok, furcsák, visszataszitóak, nevetségesek. De ha önmagunkhoz sem vagyunk soha őszinték, akkor kihez?