A Kiserdőn keresztül ballagtak, anya meg a lánya, mint annak
idején, és a Kiserdő szinte alig változott. Azóta sem nőttek benne ritka fák,
csak akác, mogyoró, elvétve egy tölgy vagy hárs. A homokos ösvény mellett, a
napos foltokon apró fehér virágok nyíltak, csak úgy a maguk örömére. A lány
csodálkozott, hogy azóta sem lepte el a gaz és még elindultak rajta az emberek gyalogosan, mint
most ők, hogy a végén az új temetőnél bukkanjanak ki. Nem volt hosszú, talán
tizenöt perces séta a főúttól, és nem is olyan sötét vagy félelmetes, mint Dante
erdője. Legalábbis nappal nem az, éjszaka meg mindenütt sötét van.
Az anya bicegett egy kissé mióta tavaly télen ráesett a térdére. A fák közé érve emlékek szaladtak köré.
- Ott találták meg, egy kicsit beljebb - szólalt meg váratlanul.
- Kit? - követte a lány az anyja tekintetét.
- Az Icát. Tele ment kulanccsal a teste, alig volt észnél. Most meg milyen szép családja van.
Már majdnem kiértek a túloldalra. A fák megritkultak, felerősödött a szél. A temetőben különben mindig fújt, és már itt elkezdte.
- Nem normális dolog ennyire szeretni, Mama.
Az anya erre felnevetett és támaszt keresve a lányába karolt.
- Végül mégis mind odaveszünk benne.
