Tombol a nyár Új Angliában! Nem mondom, nincs negyven fok, de a páratartalom az egekben szárnyal és az ember gyarló módon elfelejti, hogy még június elején is melegre áhíztoztunk. Ha pedig nincs légkondi vagy medence, akkor egy menekülési útvonal van, a tengerpart! Fehér homok, zöldellő buckák, a természetvédelmi övezetben békésen keltető védett madarak és végtelen smaragdzöld víz. Tiszta Hawai, gondolhatná az ember, de amint bokáig gázol az óceánba rá kell ébrednie, hogy a kontinens rossz oldalán van. Miért kell nekem mindig a keleti blokkban kikötnöm? A víz csupán 16-17 fokos. Ez a gyerekeknek, akik az észak-keleti parton nőnek fel, kiválóan alkalmas a pancsolásra. Mi mégis mit összeszidtuk szegény kis Balatonunkat? De legalább meleg volt! Ha nem esett...Mert azért tegyük hozzá, hogy egy szekérre való szerencse kellett ahhoz, hogy a dolgozó az éves rendes egy-két hetes balatoni szabadságát úgy töltse el a tónál, hogy nem kell ideje korán hazacuccolnia az időjárás viszontagságai miatt. De hagyjuk a nosztalgiázást! Csak nem fogok a tengerparton ülve arról ábrándozni, hogy bezzeg Zamárdiban naphosszat áztathatta magát az ember a vízben. A fiúk bezzeg ki-befutkorásznak a dermesztő hullámokba, és még néhány karcsapásra is futja mielőtt ellilul a szájuk. Ők ehhez is hamarabb szoknak hozzá.
A homok viszont meleg és selymes, órákig lehet benne gyalogolni mezítláb. És ha éppen nem kritikus aktívan részvenni a gyerekek játékában, akkor csak ülhetsz a parton és bámulhatod a többieket vagy a nagy vizet. Biztosan tudományos magyarázat is van arra, hogy miért kerül az ember olyan átszellemült hangulatba a tengerparton. Velem legalábbis így van. Minden annyival egyszerűbbnek és magától érthetődőnek tűnik. Elönt az elégedettség már attól is, hogy a tenyerem egyetlen mozdulatával kis dombocskát formálok a homokban. Nem bírom megállni, hogy ne mosolyogjam el magam, ahogy lelkes papák és mamák kitartóan dolgoznak kis ásókkal és vödröcskékke csemetéjük szórakoztatása gyanánt. A profi homokozó szülők ráadásul várformájú műanyagokkal felszerelkezve jönnek, mert azzal még hatékonyabban érhető el a teljesség illúziója. A csemete pedig kétségbeesve bámulja, ahogy apa és anya kitartóan rakják egymás mellé a formákat, míg végre egy egész négyzetméternyi területet sikerül körbeépíteni, amit aztán a gyaloglók áhitattal lépegetnek át. Tessék kérem, így kell minőségi időt tölteni a gyerekkel. Akkora homokvárat építettem neki, amekkorát ez a part még nem látott. Körbe is van kerítve, ahogy kell. Most talán nyugodt lelkiismerettel ülhetek le az újságommal remélvén, hogy leszármazottam teljes biztonságban lesz és egy ideig békén hagy. Mostanában hallottam egy nagyon frappáns kifejezést az olyan szülőkre, akik folyton folyvást ott lebzselnek a gyermekük körül és próbálják nemcsak felügyelni, de aktívan rendezni az életük minden mozzanatát: "helicopter parents". Íme itt túrja a homokot néhány - gondolom magamban.
Én magam sohasem voltam jó homokvár építésben. Talán lány lévén, talán genetikailag nem tudtam három dimenzióban látványtervezni. Hadd ne mondjam, hogy a szüleimnek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy holmi várakat építsenek nekem. Nem volt saját homokozóm sem, de nem is volt erre szükség azon a vidéken. A mi kertünkben a legjobb homokozási idő krumpliásáskor volt. Akkor jó laza és nedves lett a föld, ahogy kiforgatták a felnőttek belőle a krumplit. A bátyám viszont mindig sokkal izgalmasabb és erősebb építményeket formált, ami néha elvette a kedvemet az egész homokozástól. A legjobb az unokahúgomék szőlősében volt mégis. Sokat nyaralatam náluk a vasútállomás mellett. Valami miatt biztonságérzetet adott a bejövő vonatok füttye. Egy évvel volt csak fiatabb mint én, és nagyon összenőttünk. Néha titokban azt kívántam, hogy bárcsak ő lenne a testvérem, akkor nem kellene mindig a bátyám gyönyörű alkotásai mellett az enyéimmel szégyenkeznem. Ültünk az unokahúgommal a szőlőtőkék között és túrtuk a homokot önfeledten két kopott evőkanállal. Együtt játszottunk csak úgy ketten magunkban és közben terveztük a jövőt. Az idő múlását csak a vonatok érkezése és indulása jelezte.
Milyen kár, hogy ezt a fajta idillt a szülő nem tudja megvásárolni a gyerekének! Csak úgy születik a pillanattal mindennemű tervezés és verejték nélkül feltehetőleg akkor, amikor nem hatalmasodunk fölé a mindentudás béklyóival. Ülök a homokban és nézem, ahogy a két gyerekem lyukat váj a földbe. Gátat építenek köré, hogy a hullám ne töltse meg vízzel. A nagyobbiké mindig mélyebb és a gátja biztonságosabb. Már-már ott tartok, hogy a kicsinek én építem meg a védelmet, de meggondolom magam. Nem akarok helikopterszülővé válni. Hát csak ülök tovább a helyemen és tologatom a kezemmel a földet jobbra-balra. Néhány "Piper Plover" iramlik el mellettünk. Ezek verébméretű tengerparti madárkák, a két lábuk olyan fürgén mozog futás közben, hogy szinte alig látni. A partmelletti füves homokban fészkelnek és épp kihalófélben vannak. Itt őrzik a világ teljes állományának 15 százalékát. Remélem, hogy megmaradnak mégis és reménykedem, hogy az én gyerekeim is sokszor átélik majd azt a végtelen békességet a homokban ülve, amikor az idő múlását csak az apály és a dagály váltakozása jelzi.
