Velence tér, 11 óra

Este nyolckor ébredt. Kávét főzött és lezuhanyozott. Rettegett a hideg víztől, most mégis összeszorított fogakkal tűrte, hogy a dermesztő cseppek apró szilánkokkal szúrkálják tele a bőrét. Kilépett a kádból és vacogva állt a neonfényben. Szétborzolta az összeragadt haját a homlokán, felhúzta a szemöldökét, aztán hátat fordított a tükörnek. Az utóbbi időben mintha elmosódtak volna a körvonalai. A ruháját már délelőtt a szék karjára készítette. Aztán kelletlenül kihúzott egy széket az asztal alól és leült a szendvicse mellé. Nem volt étvágya, de ha vezetés közben eszik, reménytelenül lepik el a morzsák. Egy pillanatra látni vélte, ahogy a lány kiszáll a kis fehér Renault-jából és mellé huppan az első ülésre. Az igazat megvallva, a kocsija eddig nem jutott az eszébe. De erre már úgy sem volt idő. Csodálkozott, hogy pár perccel az indulás előtt mennyivel tisztábbak a gondolatai. Aztán önmaga derengett fel egy térképpel a kezében álldogálva a tér közepén. Néha felnézett és a turistákat fürkészte. Talán valamelyik mögül hirtelen előlép a rövidre nyírt frufrujával és az arcát a kezébe temetve várja, hogy odasétáljon hozzá.

A lány rémült arccal fogadta az ötletét és neki esze ágában sem volt megnyugtatni. Éppen ilyen sokkos hatást várt. “Ezt nem gondolod komolyan! Faképnél hagyom Róma közepén, mert valaki mással randevúzom?! Fogalmam sincs, hol van a Viktor Emánuel II emlékmű. Mindenből tréfát űzöl!” Még nyilvánvalóan nem ismerte eléggé ahhoz, hogy tudja, mennyire rajong a modern hős tettekért, hogy minél színpadiasabb a mutatvány, annál kisebb a valószínűsége, hogy lebeszélhető lesz.

Öt oldalas tanulmányt írt össze az olasz reneszánsz művészekről. Kész volt minden útjába eső katolikus templomban betájolni a kereszthajót, egyenként megszámolni a mozaikokat a Szent Péter Bazilikában és órákon át térdepelni egy Tiziano-kép előtt. Azon az estén felolvasta a lánynak az írást, aki eleinte érdeklődéssel figyelt, aztán egyre sűrűbben igazgatta a frufruját. Azt mondta túl hosszú, és az út előtt még le akarja vágni. Neki hosszan tetszett. Ha makacsul a szemébe dőltek a tincsek, úgy bukkant ki alóluk a meleg barna tekintet, mintha azt kérné, mentse meg. És ő éppen ezt akarta, csak még nem tudta pontosan, hogy mitől. Mintha az egész világ azon fáradozott volna, hogy kárt tegyen benne. Talán mert nem volt feltűnően szép, mégis ha ránézett, jól esett elidőzni az arcán.

Egy közönséges kedd reggel látta először. A főnök irodája felé tartott, az új lány felnézett a monitor mögül és futólag rámosolygott. Önkéntelenül megállt és a mellette ülő kolléganőhöz kezdett beszélni, de folyton visszanézett az új jövevényre. Részeire bontva fedezte fel az arcát. A szája telt volt és széles. Be sem mutatkoztak, mintha erre nem is lett volna szükség. A főnököt aznap nem látta. Fél óra múlva megint ott állt és onnan folytatta, ahol abbahagyta. A szeme sem volt különleges, de meg lehetett benne pihenni. A mosolyától átalakult az arcformája. A bőre megfeszült, és kifényesedett, ettől enyhe szédülés fogta el, de amikor az visszarévedt a képernyőbe, a homlokán maradt egy árnyék. Beszélni akart vele, hazakísérni, órákon át szorongatni a kezét. A következő napokban többször ácsorgott a közelében. Két hét múltán tudta, hogy neki kell vigyázni rá és nem annak a másiknak, aki folyton külföldi megbízatásokra járt és azt ígérte, Rómába viszi nyár végén, csak legyen türelemmel.

A lány megint a hajába túrt. Azt mondta, késő van és a helyére vágyik. Sosem volt elegendő idő, hogy elmagyarázzon neki mindent. Hiába jöttek a szavak olykor vaktában, de többnyire túláradóan, sosem mondtak eleget. Egyszerre az esték legnehezebb pillanata a lámpaoltás lett. Nehezen viselte a tétlen várakozást. Egy éjjel végre elege lett a sötétségből, s néhány perc elteltével a feketén csillogó sztráda kéjesen nyújtózott a kerekek előtt. Nevetséges lett volna racionális magyarázatot találni arra, hogy miért teszi meg a fél órás autóutat a lány házához tudván, hogy nincs egyedül, és fogalma sem lesz arról, hogy ott járt, ha nem hagyja valamiféle jelét. De milyen jelet hagyhatna, amit megért és magyarázkodnia sem kell miatta? Nem akarta felbosszantani. Vagy mégis? Hirtelen úgy érezte magát, mint egy kétségbeesett légy a szobában, ami egyre csak visszatér a bezárt ablakhoz, és hiába koppan nagyot az ablaküvegen, azért nem adja fel. A kesztyűtartóban talált egy régi sztrádamatricát, amiből kis kört vágott ki az autókulccsal és a vezető ülés melletti ajtó felső peremére ragasztotta. Mindig ő vezette a kocsit, észre fogja venni másnap reggel. A lakás ablakán kékes árnyak szűrödtek ki. Tévéznek. A lány mellett ülő férfit törölte a képből. Megnyomta az autó távkapcsolóját, ami hármat sípolt, s várt egy darabig. Talán felismeri a hangját és az ablakhoz jön. A függöny rezzenés nélkül állt a pislákoló fényben. Ideje volt hazaindulni.

Kinn jártál a háznál tegnap éjszaka, hallottam a riasztót. Fel kellett volna hívjalak egy teára? A matricát az ajtón hagytam, annyit fáradtál vele. Legközelebb piros köröcskét kérek, az jobban megy az autó színéhez. Nem kímélsz. Összepakoltam az úthoz. Kereslek, ha visszajöttem. Ugye maradsz?

Két napra csomagolt. Ha úgy dönt, hogy körülnéz, majd kimossa a holmikat. Csak kétszer áll meg, 11 órára oda kell érnie. Visszafelé talán megnéz egy-két dolgot a listáról, de a visszafelére egyelőre nem akart gondolni. CD-t cserélt. Kenny G szaxofonjából torokszorító sirámok hömpölyögték körbe. A zene fontos részévé vált az önkínzásnak. Jól haladt. Szeptember vége volt, a turistaszezonnak vége, kevesen kóboroltak a hajnali utakon. Néhányszor a visszapillantó tükörbe nézett és felborzolta a haját. Egyre erősebben ritkult a homloka környékén, de a szemüveg valamelyest ellensúlyozta a veszteséget. Sosem volt bizonytalan, vagy ha igen, nem szívesen vallotta be magának. Úgy hitte, mindig elegendő a vágy a másik iránti gondoskodásra, a törődésre. S mégis, az elmúlt néhány évben összekuszálódtak a dolgok az életében, mert folyton félreértették a lelkesedését, a közvetlen természetét. S egy nap csak azt vette észre, hogy egy bicikli maradt a garázsban. Elfogta a rémület. Most újra úgy érezte, hogy van valaki, akivel körbe tekerné az óceánt. Csak előtte még látni akarta a szemét.

Egyre hosszabbaknak tűntek az órák és mindene fájt az üléstől. Nem biztos, hogy jó ötlet volt egyben levezetni az egész utat, de tudta, hogy nem lett volna türelme közben megszállni és alvást színlelni. Lassan megérkezik és már csak ez számított. Kell ennél nyomósabb szerelmi vallomás? Lesz még, aki kétségbe vonja a kitartását? Biciklin kellett volna jönnie. Ezen elmosolyodott. Miért is ne? Egyszer végigkerékpározhatnák a kanyargós kis utakat a szőlősök között. Megállnának útmenti fogadókba, elbeszélgetnének a tulajdonossal az idei termésről és megdicsérnék a házibort. Az első évfordulójukon. Vagy mindegyiken. Ha hazamegy átnézi a fékeket. Az is lehet, hogy vesz egy új biciklit. A régi már nem bír ki egy ilyen kalandot. Neki is vesz egy újat.

A papírhalom alól előhúzta a Róma-térképet. Már nincs annyi ideje, hogy a külvárosban hagyja a kocsit. Találnia kell egy parkolót a tér közelében. Fél órája maradt. A térkép megremegett a kezében. Hirtelen végtelenül kaotikusnak tűnt a város. Percenként dudáltak rá, kikiabáltak a kocsikból és indulatosan mutogattak, hogy húzódjon félre. Mopedek cikáztak keresztül-kasul a sorok között. Izzadtság cseppek gurguláztak a pólója alatt. A szemüvege bepárásodott, de nem volt ideje megtörölgetni. A fáradtság vaskarmokkal szorította a fejét. Végre talált egy parkolót, ahol az őr hevesen magyarázta, hogy melyik két autó közé kell beférkőznie. A művelet elsőre lehetetlennek tűnt, de az csak egyre türelmetlenebbül integetett, hogy nem kell izgulni, menni fog. Az autó engedelmesen beilleszkedett, de az ajtókat résnyire sem lehetett nyitni. A csomagtartón keresztül mászott ki, s mikor végre felegyenesedett, a férfi boldog mosollyal ismételgette, hogy “bravo, bravo”. Cserébe az orra alá nyomta a térképet és a Velence térre bökött. Amaz egy pillanatnyi gondolkodás után határozottan jobbra mutatott és egy végtelennek tűnő mondattal az útjára bocsájtotta. Az utolsó néhány száz métert futva tette meg az oldaltáskájába kapaszkodva.

Néhány percig levegőért kapkodva állt a tér szürke márványkövén és értetlenül bámulta a magasban lebegő emlékművet. Aztán végre körülnézett. Tíz perc múlva 11. Sétálgató csoportok omlottak darabjaikra és váltak ismét eggyé. Hunyorgó párok fényképezték egymást esetlenül pózolva jövőbeni emlékek előtt. A város morajlása a mellkasába költözött. Irén, nem a te hibád, nekem jönnöm kellett. Lassan megindult felfelé a lépcsősoron. Azt írták valahol, innen a legszebb a város. Hiába tűnt ismerősnek egy tekintet, egy vállon ficánkoló hajfonat, vagy egy árnyék egy meleg barna homlokon, csak idegen arcokat látott. És mégis ott volt valahol a közelben. Feszengve üldögélt az egyik kávézó teraszán és folyton beletúrt a frufrujába. Nem tartozott ide. Maga sem tudta, hová tartozik. Tegnap éjszaka még azt hitte mellé, de mára minden olyan valószínűtlenné vált, mint ez a szellemruhás építmény a város szívében. De a kilátás valóban magával ragadta a képzeletet. Három órán keresztül nézte, hogy le tudjon róla mondani.