Szellemszerető

Ahányszor leemelt egy díszt a fáról, olyan készségesen potyogtak a földre a kiszáradt tűlevelek, mintha három hete csak erre a pillanatra vártak volna. A nagy ugrásra a mélybe szabadon eresztve az ágakat visszafordíthatatlan mezítelenségükben megfosztva mindentől, ami fénylik, mindentől, ami az emlékét hordozná sosem volt boldog karácsonyestéknek. Óvatosan fektette a csillogó üveggömböket a műanyag formákba, s végre rájuk csukta a tetőt. Az ünnep úgy bújt vissza a poros kartondobozva, mint a lámpásba zárt szellem.

A gyerekek kötelességtudóan énekeltek, Győző vörös arccal ingatta a fejét a dalocska együgyű ritmusára, az anyja pedig csípőre tett kézzel várta, hogy végre az asztalra tehesse a halászlét, aminek a tetején összefüggő tekervényt képzett a lángoló színű zsír. Kövér volt a ponty, de ebben a házban a kövérség a szemmel látható jólétet jelentette, valós bizonyítékát annak, hogy a dolgok rendben vannak, sőt irigylésre méltóan jobban, mint bármelyik rokon házában. S ha valami mégsem alakult tökéletesen, arról egyszerűen nem kellett beszélni, mert ha nem beszéltünk róla, akkor az tulajdonképpen meg sem történt. S ebben a házban sok dolog nem történt meg. Ilyenkor télen különösen nem. Az esetleges disznóöléseken kívül legfeljebb egy kis szomszédolással telt az idő. A januári hó aztán a szomszédok álmatag kísérteteit is visszariasztotta a háztól és a napok úgy sötétedtek a befagyott konyhaablakra, mintha sosem akarnának többé rácsodálni a kinti világra. De jobb volt így a falak hűvös társaságában, amíg a gyerekek meg nem érkeztek az iskolából és az anyja elő nem bújt a szobájából, hogy uzsonnát készítsen nekik, mintha még arra is alkalmatlan lenne. Nem szólt mégsem. Hagyta, hogy terebélyes alakja véglegesen betöltse a téli konyha egyetlen használható szegletét, ahová az asztalt tolták a csempézés idejére.

A mennyezetig érő csempe Győző mániájává vált mióta Szűcs sógoréknál voltak Sándort köszönteni. A sógor idősebbik fia, a Gyula, egy hidegburkoló mellett segédkezett majd egy éve és mikor végre sikerült olcsón lengyel csempét szerezni a Jászságban, a gyerek plafonig rakta a kisze-kusza csíkozású csempéket a konyhájukban, hogy az ember egészen beleszédült a látványba. A sógor savanyú bora sem vette el a kedvét Győzőnek, hogy ne koccintsanak az ügyletre aznap este. Győző a soha véget nem érő traktorépítés mellett nem ért rá leutazni vidékre, az anyja a fájós térdeire panaszkodott, így Juli maradt kiválasztani a csempét. Egy kedd reggel jött érte Szűcs sógor a Wartburgjával. Az anyja még szendvicseket is készített, hátha nem érnek vissza ebédre. Az autó váraltanul lassított egy leágazásnál, aztán megállt. A férfi hatalmas teste úgy nehezedett a Juliéra, mint amikor az ujjai a buborékos papír kicsi dombocskáiból igyekeznek a levegőt kipréselni. Nem volt mit tenni. Mégcsak nem is kiáltott a feketén meredező fák felé, amik inkább halottnak tettették magukat mintsem hogy segítsenek. És otthon sem, amikor a sógor vigyorogva mutogatta a csupasz fehér csempét az anyjának. Ebben a lányban nincs semmi élet, hogy valami színesebbet választott volna. Győző engesztelésül két poharat csapott az asztalra, az anyja kenyeret és szalonnát szelt, és a sógor elégedett ábrázattal huppant a három szék egyikére. Juli beterelgette a gyerekeket a szobájukba és fürdővizet engedett. Nem túl sokat, nehogy kiürüljön a boiler, de forrót. Annyira forrót, hogy meg kellett kapaszkodnia a kád szélében és hol az egyik, hol a másik lábát emelte ki a vízből. Végül csak beleült és hagyta, hogy égesse a bőrét, hogy fájjon. Azelőtt sosem fésülködött elalvás előtt, most hosszan símította ki a haját a verejtékező homlokából. Ettől vékonyabbnak tűnt az arca, s a szeme nagyobbnak, fényesebbnek. A szeme. A tükörből valami idegen fénnyel hunyorgott rá vissza. Az új világoskék hálóingjét vette fel, azt amelyiken madiera mintás fodor futott körbe alul és a nyaki részen. Aztán köszönés nélkül lefeküdt. Jobb, ha most nem imátkozik. – gondolta magában, s türelmesen várta, hogy végre megint magával rántsa az öntudatlanság bódító maszlaga, ha puhán betakargatja az éjszaka. De az álmokkal nem lehet egyezkedni.

A férfi nem volt idős, sem pedig fiatal, de biztosan öregebbnek tűnt Julinál. Fehér öltönyt viselt, még a kalapja is fehér volt, amitől a fiatal asszonynak szinte nevethetnékje támadt. Mégis mit gondol, hol van ez, a nagycirkuszban? Mire való ilyen öltözékben egy falusi búcsúban megjelenni? Mindenki az idegen férfit bámulta, de az csak állt egy helyben és Julit nézte. Aztán felé intett azzal a gyönyörű kezével. Vékony hosszú ujjai voltak és fehér, egészséges körmei. Juli zavartan nézett körbe, hogy mit szól majd ehhez a sok ember. Még csak nem is ismeri, életében nem látta, de ki hisz majd neki? Aztán megindult a férfi felé. Nem is lépkedett, inkább lebegett a kék hálóingjében, hogy elérje a kinyújtott kezét, amik felsegítették az ülésre. A rokonok, a szomszédok kivörösödött arca mind a körhinta alatt maradt, de a fehér öltönyös férfi ott ült mellette, átfogta a vállát, és mosolyogva nézte Julit, de olyan rendületlenül mosolygott, hogy Juli már kezdte azt hinni, hogy nem is hús-vér férfi, csak egy bábu, akit mellé rendeltek a körhintára, hogy ne féljen ettől a forgástól. Most jutott eszébe, hogy nem félt. Hagyta, hogy az este hűvösödő levegője kisímítsa a homlokából a nedves haját, s Juli végre felismerte a férfi szemében azt az idegen kékséget, amit előző este látott a tükörben. Mintha már nem is körbe járt volna velük a hinta, csak úgy utaztak át a fehér csempéken megcsillanó fényeken, keresztül a sötétségen, ami úgy nehezült a búcsú sátoraira, mint egy rossz lehelletű száj. Annyira vágyott rá, hogy megcsókolja vagy hogy legalább megkérdezze a nevét, de a férfi csak ölelte szorosan magához és mosolygott. Itt biztonságban vagyok. – gondolta magában, s az idegen végre közelebb hajolt...

Ha nem nyitja ki a szemét azonnal és nem engedi be a reggel fényeit, az álom részletei tisztán maradnak a fejében. A gyerekek a szobájukban kiabáltak, de Juli mozdulatlanul feküdt az ágyán. Még nem ereszti el. Türelmetlenül pörgette a képeket újra és újra a szorosra zárt szemhéja mögött, de a zajok irgalmatlanul rángatták magukhoz. Egyenesen a fürdőszobába szaladt, s a tükörben megnyugodva találta azt a különös új fényt a szemében. Nem fonta be a haját. A fehér blúzát vette fel és a kék rakott szoknyáját. Az anyja megrökönyödve nézte: Te meg miért öltöztél ki ilyen puccosan? Juli felkapta a fejét, a konyha feltúrt sarkában ott állt a fehér öltönyös férfi és felé bólintott. Az asszonyka elpirult, kiterelte a tincseket a szeméből és az anyja felé fordult. Az iskolába viszem a gyerekeket, nem nézhetek úgy ki, mint aki tyúkólat takarít. – válaszolta könnyedén, azzal kézenfogta a két kicsit és kitáncolt a konyhából.

Az öltönyös férfi Juli minden lépését követte. Hol a húsos pult mögül, hol a magárus mérlege mellől, hol az eperpalánták alól, hol a krumpliszsákból intett felé. A falusiak sajnálkozva néztek össze a háta mögött, hogy ilyen fiatalon ment el a józan esze, mert hát ki hallott még olyat, kibontott hajjal udvart söpörni, meg minden nap másik blúzban jelenni meg az iskolában. Állítólag az öreganyja alsószoknyáiból varrta, de hát mégsem való egy férjes asszonynak ennyi időt tölteni flancolással. Juhászné szerint a közjegyzőre vetett szemet, annak mórikálta magát. De Juli nem bánta a gúnyos megjegyzéseket. Egy pillanat és elfelejtik ezt is a szerencsétlenek, mint az összes boldog álmukat ébredéskor.