Ha Rómában vagy, tégy úgy, ahogy a rómaiak. - mondja a latin mondás. És mondogattam én is lépten nyomon ismerősnek és ismeretlennek a nagy utazás előtt. De valóban sikerül-e így tennem most, hogy itt vagyok? Ti hányszor láttátok a Casablanca című híres amerikai filmet Ingrid Bergman és Humphrey Bogart főszereplésével? Én a megszállott férjem által körülbelül idáig tízszer. Na ebben a filmben üldögél egy idős házaspár az étteremben és beszélgetnek: "What watch?"-kérdezi az idős férj. "Six watch."-vágja ki a nénike rövid töprengés után. "Such watch?"- álmélkodik rátartian a bácsi. Így élesítik angol tudásukat miközben várnak a vízumra. Nagyon mulatságosak valóban, de a humor fanyar, hiszen a háború elől menekülnek az ősz fejükkel. Én csupán jöttem a férjem után, ráadásul fiatalabb korban mint a filmbéli pár, sőt az angol tudásom is élesebb némileg, mégis érzem, hogy ugyan olyan felkészületlen vagyok mint ők.
Továbbra is hiszek abban, hogy ha egy idegen országban élsz, Neked kell alkalmazkodnod az ottani szokásokhoz, kultúrához. Szinte hallom, ahogy felteszitek a költői kérdést: Miért van ott olyan? Akár hiszitek, akár nem, van. Olyan pot purie jelleggel, az igaz, de ha veszi az ember a fáradtságot, és elvegyül a nagy masszában, akkor találhat érdekes dolgokat, amit aztán saját belátása szerint magáévá tehet vagy éppenséggel nem. Kezdjük tehát rögtön május elsejével! Az első nagy csalódásom az új hazában. Itt tudniilik nem emlékeznek meg a munka ünnepéről, ami elég abszurd, ha az ember belegondol, hiszen a britek után, chicago-i munkás szakszervezetek szerveztek sztrájkot elsőként a 1800-as években a 8 órás munkanap bevezetése céljából. Az más kérdés, hogy aztán a háború után a keleti blokk kisajátította és a saját képére formálta az ünnepet, aminek eredménye képpen a nyugati országok sajnos hátat fordítottak a majálisnak vagy elnevezték másnak (itt Law-day lett, vagyis a törvény napja). Lett amivé lett kis hazánkban, nekem az egyik legvidámabb napja volt az évnek. Még a tribün előtti erőltetett menetet is szerettem a felvonulási dalokkal, aztán a város alsó parkjában várt ránk a kőrhinta és a virsli. Anyukám hosszú évekig dolgozott a Volánnál, és a buszsofőrök mindig tettek róla, hogy nagy legyen a céges sörsátor. A papák és mamák most az egyszer boldogan szabadultak meg a tízforintosaiktól, hogy gyerekmentesen iszogathassanak és ünnepelhessék önmaguk. Mert ez a nap az övék volt, és jól érezték magukat együtt. Nem emlékszem, hogy néhány üveg sör után bárki is az Éljen május elseje című dalra fakadt volna. Még a gyerkekekkel is kijártunk míg kisebbek voltak, már csak a kőrhinta miatt.
Itt viszont közben július lett és 4.-ét majdnem itt is kötelező megünnepelni. Na, persze nem a párt felszólítására, hanem mert azt a nyúlfarknyi történelmet, amely alatt egységes országgá nőtték ki magukat az államok, bizony itt is nagy becsben tartják. Nem a történelmi háttérrel szeretnélek benneteket untatni, amiről a legtöbb helybéli sem tudna sokkal többet mesélni, de a rend kedvéért megjegyzem, hogy ezen a napon, 1776-ban az amerikai gyarmatok aláírták a Függetlenségi Nyilatkozatot, mely szerint elkülönítik magukat az angol monarchiától. És végre jöhetett a tüzijáték, a rezes banda, és a piknikes papírtányér. Gondolhattam volna a mi augusztus 20.-ánkra is a tüzijáték miatt, de higyjétek el, ez mégis csak május elsejés menet.
Röviden elmesélem, hogy milyen is egy igazi július 4.-ei ünneplés egy amerikai kisvárosban. Ipswich-nek van egy gyönyörű és hatalmas kastélya, ami az 1600-as évektől kezdve az 1990-es évekig egy gazdag család tulajdonában volt, majd a 165 hektárnyi parkot épülettel együtt a kihaló család a Nemzeti Történelmi Helyek társaságnak adományozta. A kertből gyönyörű kilátás nyílik a tengerre és rengeteg szabad hely a füvön az ünneplő tömegnek. Az online rendelhető jegyek napokkal előtte elkelnek. Délután háromtól kezdődik a mulatság este 10-ig. Két élő zenekar játszik. Este hétig egy fiatal rock együttes, utánuk pedig egy rezesbandára emlékeztető zenekar, amely közismert amerikai melódiákat ad elő Frank Sinatrától kezdve Gershwinig. Nincs szónoklat, nincs vers, nincs történelmi megemlékezés, nincs egyenruha, és nincs közös éneklés. Még a himnusz hallatán is elbizonytalanodnak a népek, hogy felálljanak-e vagy sem. Az egyik részvevő mellettem meg is jegyezi: "Szerintem, nem kell felállni, nem baseball meccsen vagyunk." Én persze - amint eljut a tudatomig, hogy ez márpedig egy himnusz, az ő himnuszuk igaz, de mégis - úgy pattanok fel a fűről, mint egy gumilabda. A bágyadt tömeg is kelletlen felcihelődik és közben talán van néhány perc elgondolkodni azon, hogy miért is gyűltünk itt össze ilyen népesen. Aztán kezdődhet az igazi lényege az ünnepnek! Az evés! A szabadtéri együttevésnek itt tudománya van, és ha nem készültél rendesen, az olyan, mintha nem tudnád, hogy Magyarországon mért szólalnak meg a harangok pontosan délben.
Itt a történelmet piknikes kosárba csomagolják. Kis szekéren húzzák a kempingasztalkát, székeket és az élelmet. Baráti társaságok alakulnak előre szerveződve vagy spontán. A gyerekek helyet keresnek egy kis könnyített (műanyag labda és ütő) baseball-hoz, a felnőttek pedig megkezdik a a piknik ceremóniáját. A kiválasztott helyet, valamint önmagukat először is körbefújják szúnyogriasztóval. Az asztalokra kerül az ennivaló, aminek zöme leginkább rágcsálni való: csipsz (chips) és salsa (ezt nem bírom magyarul leírni, bár úgy illene), sóskekszek, szendvicsfalatkák, nyers zöldségrudak, szószok. A vacsorát elkészítheted helyben is, amennyiben magad után gurítottad a grilled. Ha kevésbé vagy jó erőben, akkor már otthon megsütötted a hamburgert, a hot dog-ot vagy a csirkét. A menü lehet arab, tex-mex, indiai, mexikói, dél-kelet ázsiai vagy 100%-ban szénhidrát-, zsír- és sómentes. A desszert kevésbé változatos, főleg édes kekszek (cookies), csokis piskóta (brownie), a fogyókúrázóknak és szofisztikáltabbaknak pedig csümölcs és sajt. Sötétedéskor az ideiglenesen birtokolt területetünket körberakjuk teamécsesekkel. A tüzijáték pazar és túl hosszú. Nekem már vacog a fogam a friss tengeri fuvallatoktól. Hiába, ez az első július 4.-ém itt. Nem pakoltam takarót. Talán jövőre már én is rutinosabban készülök történelemből.
Mire hazaérünk, a kisebbik már alszik az autóban, de a környéken még durran egy-egy fáradt petárda. Pedig otthon már július 5.-e.
