Nyaralás

Felnőtt mese

Mennyi meleg ruhát pakoljak a kicsiknek? Egyáltalán esik Malagá-n ilyenkor az eső? Úgy sem megyünk ki sétálni vacsora után. Kilenckor le kell fektetni Ádámot és Lilit különben olyan nyűgösek. Nem igaz. Nem ők dőlnek ki, hanem inkább én tőlük. Tavaly Görögországban egy órán keresztül kergettem őket a medence körül, míg a többiek a vacsoránál ültek és beszélgettek. Az igaz, hogy Zalán felváltott egy idő múltán, de addigra már étvágyam sem volt a fáradtságtól.

Úgy örülök, hogy most nem társasággal megyünk, hanem csak magunkban. Sokkal egyszerűbb lesz. Az állandó alkalmazkodás a többi nagy gyerekes családokhoz egyáltalán nem pihentető. Egyfolytában csak arra tudok gondolni, hogy mennyivel könnyebb nekik, és milyen jó dolog lehet üldögélni az asztalnál egy kicsit vacsora után és jókat nevetgélni, míg a gyerekek felmennek maguktól a szobájukba játszani, fürödni és lefeküdni. Csak egyszer éljem meg ezt az érzést! Az maga lesz a mennyország. Egyáltalán van értelme, hogy nyaralni menjünk két hat év alatti gyerekkel? Úgy sem emlékeznek majd rá. Mi meg legfeljebb arra, hogy hogyan vészeltük át az idegen helyen a tíz napot velük. Mint valami hajótöröttek egy lakatlan szigeten azzal a különbséggel, hogy ezen a helyen kimondottan ilyen hozzánk hasonló hajótöröttek számára építettek hoteleket, hogy egy lépést se kelljen tennünk a szállodából, ha nem vagyunk kíváncsiak a külvilág többi részére.

Mégis muszáj elmenni itthonról egy kis időre. Kezdek leépülni a gyereknevelésben. Kell, hogy érjenek új ingerek a külvilágból, különben a nevemet is elfelejtem lassan. Mint a múltkor a patikában. Ott álltam egy percig, amikor rám került a sor és csak néztem üres tekintettel a kiszolgáló hölgyre és fogalmam sem volt, hogy mit szerettem volna vásárolni. Elkezdtem szabadkozni, hogy otthon hagytam a listámat, de végül is anélkül jöttem ki, hogy bármit is vásároltam volna. Lehet, hogy ezzel már orvoshoz kellene fordulni vagy elég lenne rá valami vitamint szedni?

Inkább pakolok be több meleg holmit. Miért nem jön ma haza egy kicsivel előbb a szokásosnál? Tudja, hogy várom, hogy izgulok, hogy ezer aggályom van még az utazás miatt, amit jó lett volna megbeszélni elalvás előtt. Fogadok, hogy egy csomó munkát hoz majd magával az útra, én meg igyekezhetek a kicsiket csendben tartani, hogy ne zavarjuk telefonálás közben. Első a munka, ebből élünk, ebből megyünk most is nyaralni és nem is akármilyen helyre. Legyek már egy kicsit elnézőbb.

Imádok korán indulni. Amikor még épp hogy csak hajnalodik és alig vannak az utakon. Ádám és Lili még csendben ülnek és álmatagon nézelődnek körül. Az autó ütemesen ringatja őket és minden olyan bizonytalannak tűnik a félhomályban. Alig kanyarodunk ki a garázsból és én már minden porcikámban érzem, hogy megkezdődött a nyaralás. Legalább velünk van. Néha úgy érzem, a munkájába menekül előlünk. Hogy fárasztjuk vagy untatjuk. Neki sem könnyű. Micsoda tudathasadásos élmény lehet hazajönni hozzánk az irodából.

A szálloda valóban szép és kényelmes. Ez nagy megkönnyebbülés. Tavaly Görögországban vagy fél napot kellett veszekedni a személyzettel, hogy kicseréljék a szobát, amibe lépni sem lehetett a kiságyaktól. A fürdőszoba különösen tágas. Utálom a szűk fürdőszobákat. Nem tudok a kicsikhez odaférni, amikor kiveszem őket a kádból. Egy óra alatt megtalálom mindennek a helyét, aztán lehet egyet szusszani. Ma már nincs idő átöltözni vacsora előtt egy fürdéshez, de lesétálhatunk a partra. Kell, hogy lássam még ma a tengert. Tíz órát szórakoztattam a társaságot az autóban, hogy elviselhető legyen az út. Kell, hogy kinyújtóztassam a szemem, hogy megint rácsodálkozzam arra, a világ valójában sokkal de sokkal nagyobb, mint amit egy kisgyerekes anya a mindennapjaiban fel tud fogni. Hogy lássam a sok idegen ember arcát, ahogy mosolyog, ahogy veszekszik, hogy mégis ugyanúgy él, mint én csak ezer kilométerrel arrébb. De a tenger az más. Az annyira más mint az otthon. Elég a partnak csapódó hullám hátára fektetni óvatosan a gondolatot és tudom, hogy olyan messze viszi, ahol többé a földet sem lehet látni, ahol a képzelet úgy foroghat körbe, mint Lili szoknyája tánc közben. S beleszédül, de nevet.

Ki kell öltözni a vacsorához. Ez először fárasztónak tűnik és főként feleslegesnek, de legalább nem ugyanaz a holmi van rajtam egész nap. Nem is emlékszem, mikor volt rajtam ez a ruha. Tűrhetően nézek ki magamhoz képest. Aztán majd meglátjuk, ha leértünk az étterembe, ott szoktam belesápadni a többi nő alaposságába. Honnan van ennyi idejük magukra és türelmük. Nem is beszélve arról, hogy mibe kerül mindez. A hajuk, a körmük, a cipő, a kis táska. Genetikailag vagyok alulkódolva ezen a téren. Sem igényem, sem ízlésem nincs elég hozzá. Mégis, ha látok egy gyönyörűen ápolt nőt, a sárga irigység fog el és a szégyen. Nem igyekszem eléggé, hogy kihangsúlyozzam a nőisességemet. Erről olvastam valamelyik lapban, de két kicsi gyekek mellett eszembe sem jut, hogy nő is vagyok. Kit érdekel az egész? Zalánt nem zavarja és azt mondja, igénye sincs rá, hogy puccosan nézzek ki. Nem is természetes. Most elsősorban anya vagyok. Talán később, ha már egy kicsit nagyobbak, több időm lesz rá. A kicsiknek igazán mindegy, hogy hogy nézek ki, meg a boltosnak. Tulajdonképpen nem is festek olyan rosszul ebben a kis piros nyári ruhában. Tisztára mint egy nő. A szandálom túl sprotos hozzá, de Ádám után nem tudok magas sarkúban futkorászni az asztalok között. Na, induljunk. Nem kell ebből ekkora felhajtást csinálni.

Svédasztalos vacsora vár. Kínálnak egészen különleges fogásokat, de gondoltak a gyerekekre is. Ez ritka. Általában alig találunk a számukra ehetőt, amit felismernek és hajlandóak a szájukhoz engedni. Látszik Zalán arcán, hogy feszült és fáradt a vezetéstől. Nem tudott még átállni nyaralásra. Ki tudja, melyik kontinensen járnak a gondolatai? Csak látszólag van velünk. A mellettünk lévő asztalnál egy spanyol család négy gyerekkel. Kettő már egészen nagy, kettő kisebb, mint a mieink. Valószínűleg második házasság. Az apa egyfolytában felugrál az asztaltól és újabb tányér ennivalót hoz valamelyik gyereknek. Fáradhatatlanul jön, megy és beszél. A feleség csendesebb. Úgy ül az asztalnál, mintha egyedül lenne. Hihetetlen a nyugalma. Hagyja, hogy a férje körbeugrálja. Valószínűleg csak nyaraláskor van így. Biztos vagyok benne, hogy otthon éppen fordítva van. Hogy lehet négy gyerek mellett ilyen szemrebbenés nélkül ülni? Fogadok, hogy csak megjátsza a vendégek miatt. Zalán is sokat segít a kicsikkel, nem panaszkodhatok. Egyenként viszi őket vacsorát keresni. Aztán amit visszahoznak, azzal én nem vagyok megelégedve. Túl kevés, vagy túl sok, vagy nincs benne elég zöldség. Újra és újra el kell magyarázzam neki, hogy mit esznek meg és mit nem. Magának bezzeg nem hoz semmit. Majd a maradékokat megeszi. Pedig tudja, hogy ez bosszant. Nyaralni jöttünk. Próbáljon már egy kicsit kiengedni.

Folyton a spanyol család mellé kerülünk esténként. Jó érzés felismerni az arcokat, de fáraszt a feleség végtelen béketűrése. Úgy ül ott mindig, mint egy szobor, míg én darabokra hullok a vacsoramenettől. Állunk sorban a fagyira várva Lilikével. Előttünk a spanyol papa. Rám mosolyog. Hola! Zavaromban egy hi csúszik ki a számon. Hát persze, ez a normális. Már egy hete ülünk egymás mellett az asztalnál. Ideje volt egymásra köszönni. Igazán mondhattam volna egy hola-t én is, de félő, hogy még azt hiszi, beszélek spanyolul és szóba akar elegyedni. Legalább rájött, hogy nem kell fárasztania magát tovább, úgy sem értem, mit akar.

Zalánon a sor, hogy Ádámot vigye fagyiért. Én eseltenül üldögélek Lilivel, amíg a desszertjét majszolja. Igyekszem eltakarni a szomszédok elől a saját tányérom, amin öt szelet különböző fajta sütemény ágaskodik. Muszáj őket megkóstolnom. Nem fogom mindet megenni, de annyira csábítóak. Hirtelen fel kell néznem és azonnal összeakad a tekintetem a spanyol papáéval. Biztosan azt nézi, hogy mennyi édességet eszem. Most már folyton fel kell nézzek, de azonnal el is kapom a tekintetem, mert egyfolytában rajtam a szeme. Ez most gúnyolódik velem? Már egy ideje nem szaladgál el a helyéről. A felesége közben csendesen feláll és elmegy a két nagyobbal. A kicsik még az asztalnál játszanak. Zalán egyre türelmetlenebb. Már ő is menne fel a szobába, hogy lehántsa magáról az ingét és bekapcsolja a tévét. Én még maradnék egy kicsit, de nincs értelme. Mindenki fáradt az egész napos kint léttől és a helyére vágyik. Még utoljára átnézek a szomszéd asztalhoz. Üres. Észre sem vettem, hogy mikor mentek el. Jó lett volna elköszönni.

Még három napunk van. Három este. Zalánt ismét elfogja a hazakészülődés izgalma. Fokozatosan visszakapcsol munkamódba. Én viszont belesüppedek a kialakult új ritmusba és felőlem akár itt maradhatnánk örökre. A kicsik is jól érzik magukat. Egész nap mást sem csinálunk csak velük játszunk. Imádják a vizet, a homokot, a végtelen partot. Én viszont a vacsorát várom. Kár, hogy nem hoztam több ruhát magammal, és egy elegánsabb cipőt. Előtúrom a beszáradt szempillafestékemet és még egy kis rúzst is találok. Nem túl jó minőségű, pár perc alatt lekopik, ha elkezdek enni, de szép a színe. A hajam végéből le kellett volna vágni a nyaralás előtt. Lehet, hogy lenövesztem a fru frum. Annyira kislányosan nézek így ki. Abba kell hagynom a süteményfalást, két hatalmas pattanás meredezik a homlokomon a sok cukortól. Erre legalább alkalmas a frizurám, el tudom takarni őket.

Hola!, köszönök oda a szomszéd asztalhoz. A feleség is rám bólint. A férj észrevehetően úgy időzít, hogy együtt menjünk megint fagylaltért. Közvetlenül mögöttem áll. Megérinti a vállam és mond valamit spanyolul. Lilike előre szalad, és én nem tudom, mi tévő legyek. Ha utána szaladok, elvesztem a helyem, ha nem, ki tudja, hol érem utol. Lili, gyere vissza, vagy nem lesz fagyi! De a kis huncut már az étterem bejáratánál lévő akvárium oldalát kopogtatja. Kétségbeesett pillantást vetek a hátam mögött álló férfire és a kislány után indulok. Csak mosolyog. Menj csak! Menj utána, majd tartom a helyed. Megértem a gesztikulálását. Mire visszaérünk, éppen ő van soron. Maga elé int minket, ráér. Remeg a kezem a fagyis kanálon. Érzem, hogy figyel. Simpatica. Kire érti? Lilikére vagy rám? Hosszan néz a szemembe, de ezúttal állom a tekintetét. Gracias. Ez minden, ami eszembe jut spanyolul, de magyarul sem akarnék többet mondani.

Úgy állok ott a fagylaltos pult mellett, mint egy hercegnő, akiért a hős lovag számtalan veszélyes akadályt küzdött le. Vagy úgy állok ott, mint egy virág, aki tudja magáról, hogy látható, hogy létezik, hogy olyan mint a kert többi virága. Szép és vonzó. Úgy állok ott, mint egy nő.

Az este már otthon ér bennünket. Anyám szilvásgombóccal vár, de az alvó gyerekeket egyenesen az ágyba hordjuk be a kocsiból. Na, milyen volt? Bárcsak elmesélhetném, bárcsak megértenék. Felejthetetlen volt, mami. A többit majd holnap. Most menjünk aludni, hosszú volt az út haza.

Egy gondolatnyi idő marad elalvás előtt, s én úgy kapaszkodom bele, mint a szél Lilike szoknyájába, ha a parkban a hintához szalad, s hagyom, hogy álomba forgasson. Zalán mosolyogva néz rám reggel. Jól áll rajtad a nyaralás, suttogja a fülembe. Gracias. S köré fonom két napbarnított karom.