Az igazi

Karfűzésben álltak a kéttálcás mosogató mellett és feszülten figyelték, ahogy az utolsó cseppek is kényszeredetten feladták a harcot az energiákkal és a mélybe zuhantak. Ez a természet rendje. Ha eljön az idő, egy nőnek családot kell alapítani, gyermeket kell szülni és többnyire elmosogatni vacsora után. Foglalta össze Viola az előző néhány percben elhangzottak leglényegesebb pontjait rövid szünet után. Viola volt közöttük a legidősebb és legrégibb konyhás a hat éve épült sportközpontban. Vöröses barnára festett haját olyan mesterien tűzte hatalmas kontyba, amitől tizenöt kilónyi súlyfeleslege szinte szükségessé vált. Fehér köpenyét szorosra kötötte a derekán és képtelen volt tíz centinél alacsonyabb sarokkal a mosogatótál fölé hajolni, mondván, hogy laposabbakban folyton hanyatt akar esni.

Persze vannak kivételek: ott van például az Icus, Viola szemközti szomszédja. Annak az ura főz, de nem csak csülkös bablevest, meg halászlét, amit alkalmanként Viola férje is befűszerez csak azért, hogy időnként az asszony is emlékeztetve legyen, hogy hogyan kell rendesen befűszerezni a halászlét, különben olyan unalmas halíze lesz, mint az anyjáénak. Szerinte a nőknek köztudomásúan fejletlenebb az ízlelőbimbójuk mint a férfiaknak, csak nekik fontosabb dolguk is akad, minthogy a tűzhely mellett álldogáljanak. Sütögessék az asszonyok nyugodtan a rántott húst órákon át, és vakarják a répát a húsleveshez, ahhoz igazán nem kell különösebb szakértelem. De visszatérve az Icus férjére, az igen, az főz, aztán el is mosogat. Viola rendszeresen jár át hozzájuk és irigykedve hallgatja, hogy úgy beszél Icushoz, mintha a füle is porcelánból lenne: ülj ide, madaram, várj, rakok egy párnát a fájós csípőd alá, hát kávét főzzek-e? Nem csinálom erősre, már túl későn van, majd nem alszol éjszaka. Lehetséges, hogy ez a faj még nem halt ki, vagy nincs nála minden rendben? “A fene se tudja,” folytatta Viola egy lélekzetre. “Lehet, hogy mégsem kellene egy ilyen bájgúnár. Egy férfi legyen férfi. Odateszem elé a feketéjét, el is mosogatok, de legalább kérdezze meg, hogy milyen volt a napom. Na ilyet biztosan nem találsz. Akinek lelke van. Meg rendes munkája. Mert az Icus férje is azóta ilyen mézes-mázos, amióta leszázalékolták és egész nap otthon feleséget játszik. Icus meg még mindig húzza az igát a tarcsai kórházban. Arról nem is beszélve, hogy azért Imre, Icus férje, biztosan nem kerülne fel az Év Legszebb Férfije listára azzal a vörös képével, meg a hatalmas tokájával. És a hangja, jaj, a hideg futkos az ember hátán, ha meghallja. Hogy lehet egy férfinek ilyen magas az orgánuma? Nem lehet ezt műttetni?”

A hölgyek ismét a hatalmas edényhalmazra szegezték a tekintetetüket, mintha a tisztásra mosott lábasoktól várták volna a választ. Azok azonban csüggedten várakoztak a kék-fehér kockás törlőkendőkre, amik az összefont karoktól egy mozdulattal tulajdonosaik hátamögé kerültek és ilyen módon feledésbe is. Évikén volt a sor, hogy a lábasok helyett valamilyen megoldást találjon Viola dilemmájára, amelyet egészen biztosan nem költői kérdésnek szánt, mert akkor nem maradt volna más hátra mint a törölgetés. Évike elbizonytalanodva sóhajtott fel. Hát honnan tudná ő, hogy mit lehet a magas orgánummal tenni, amikor az ő Tibijének nem volt semmi baja a hangjával és mégis elégedetlen volt vele minden hónap végén, mert Tibiben nem volt semmi ambíció.

Évike alig egy éve dolgozott az ebédlőben, ő gyűjtötte össze az edényeket és szortírozta szét a mosogatókban. Kimondottan csinos jelenség lett volna a tiszta fehér bőrével és formás lábszárával, ha sikerül eldöntenie, hogy végleg szőke lesz vagy inkább természetesen barna marad. Addig azonban mind kettő árnyalat határozottan jelen volt a copfba fogott tincsek között.

Tibi megunta az állandó nyaggatást és egy hete fogta magát és visszaköltözött az anyjához. Pedig lassan három éve voltak házasok és jöhetett volna a gyerek, de Évike nagyobb házat akart, meg nagyobb autót, Tibi fizetése viszont nem nagyobbodott egy ideje és egy gyereknek hely kell. Azzal annyi holmi jön a házba, már meg is beszélte Mónival, a barátnőjével, hogy mindent elhoz tőle, ha az ő babája kinövi. Tibi meg azt hajtogatta, hogy még csak nem is terhes. Évike most jött rá, hogy Tibi nem szeret előrébb tervezni egy hétvégénél, ami mégiscsak gond, mert annak a gyereknek majd könyvek kellenek, meg öltöny, ha ballag, aztán hátha bejut az egyetemre, mire Tibi azt mondta, hogy még neki sincs egy rendes öltönye, nem hogy a jövőbeni gyerek öltönyére spóroljon, aztán elkezdett később hazajárni mondván, hogy túlórázik, hogy legyen a gyereknek tandíjra, de Magdi nénjétől megtudta a zöldségesnél, hogy az ő fiával bólingoznak Gödöllőn minden este. Tibi sosem volt veszekedős fajta, összedobált egy pár cuccot és átment az anyjához. Akkor most kinek van igaza? Hiába fiatal az ember, ha egyszer családot alapít, akkor többé nem csak magának tartozik felelősséggel. Méghogy főzni, ugyan már? Úgy elkényeztette azt az édesanyja, hogy még a virslit sem tudja melyik végével tegye a lábasba. Most is hozzá rohant vissza, az édeshez, így szólítja, az meg biztos tárt karokkal fogadta, mert nálánál aztán nincs ügyesebb asszony a világon, és mostanra a falu is láthatja, hogy Évike nem tudta a férjét három évnél tovább megtartani. Ott a Marcos a szerda esti sorozatban, az Őrült szenvedélyek-ben. Az másról sem tud beszélni, csak a családról. Ezeknek a braziloknak mind olyan nagy családjuk van, és azok a gyönyörű göndör hajú gyerekek! Tibi meg elkezdett kopaszodni. Legalább egyszer ismerné be, hogy neki van igaza, és hagyná magát végre megnevelni, ha az édesanyja elmúlasztotta. Most nem tudja, visszacsalogassa-e vagy inkább keressen egy ilyen Marcos-képűt, aki egy egész focicsapatot akar az asztala köré varázsolni.

A két nő várakozóan Petrára nézett, aki nyári munkás volt a konyhán és pillanatnyilag azon fáradozott, hogy mindkét lábát beleszuszakolja a jobbos strandpapucsába anélkül, hogy bármely porcikája a konyha zsíros kövéhez érne. Foltos köténye olyan kényszeredetten lógott kislányos csípőjén, mintha oda kényszerítették volna, s csak a megfelelő pillanatra várt, hogy megszabaduljon viselőjétől. Csuklóján színes fonott karkötők tekeregtek önfeledt extázisban. A váratlan csendre felnézett a papucsokról. “Nekem most nincs barátom,” válaszolta vállat rándítva, csak hogy kielégítse a két idősebb nő faggató tekintetét. “Fogalmam sincs, hogy milyen tetszene. Különben meg olyan komolytalan mindegyik. Nem lehet velük beszélgetni semmiről. Talán a Pintér Tomi. Ő néha egész kedves. Azt nem tudom, hogy főzni tud-e, de az biztos, hogy szokott otthon segíteni, mert sosem ér rá velünk lógni munka után. Elváltak a szülei és az anyja kétműszakban dolgozik a Humánnál. Van egy kisebb testvére, folyton arra vigyáz. Neki szép a szeme, olyan bölcs. Azt mondják jól tanul, de ezt nem tudom biztosan, mert egy oszállyal felettem jár. Vele elmennék moziba egy este. Ha ráérne. Aha, a szeme tetszik a legjobban. Meg ahogy jár, olyan magabiztosan. A hangjára pontosan nem emlékszem, de az jó, nem? Azzal nem félnék a Boncsokban sem hazamenni a sötétben. Anyagilag tuti nem állnak jól, de fogadok, hogy Tomi bejut valamelyik jó egyetemre ösztöndíjjal. Én mégse kérdezhetem meg, hogy akar-e velem mozizni. Majd a Fanni, kifaggatja. Fanni bárkitől megkérdez bármit.”

Azzal Petra megragadta a legfelső lábast, leemelte a szárítóról és törölgetni kezdte. A két másik gondterhelt ábrázattal követte a mozdulatait, aztán kelletlenül maguk is kezükbe vettek egy-egy edényt. Évike nagyot sóhajtott és olyan gondossággal szárogatta a tízliterest, hogy attól féltek sosem hagyja abba. Viola az órájára nézett, lefejtette magáról a fehér köpenyt és határozott léptekkel a mosdó irányába indult. “Befejezitek, lányok?” kérdezte menet közben. “Hátha elérem a hármast, és lesz időm beugrani a boltba.” Évike lelkesen szólt utána, hogy menjen csak, ő úgy sem siet, aztán hirtelen Petra kezéből is kiemelte az edényt. “Hagyd, majd én zárok ma. Menj te is, olyan szép az idő.” Mikor Évike teljesen magára maradt, kihúzta a hajgumit a copfjából, végigsimított a szemöldökén, aztán előszedte a mobilját a táskájából. Nem volt üzenete. Megrántotta a vállát, visszaejtette a készüléket az első zsebbe és várt. Aztán megint elővette és kikereste Tibi számát. Miközben kicsöngött a másik oldal, megpróbálta maga elé idézni Tibi szemét. Csak a harmadik csöngésre sikerült, de Tibi végre felvette és beleszólt: “Szia, most végeztél?” Évike tartott egy kis hatásszünetet mielőtt megszólalt: “Mondtam már, hogy tetszik az orgánumod?”