2009. február 2., hétfő

Közösségeink

Érdekes dologról olvastam a Wikipédiában a minap, amikor a Fogo kutyánk eltűnésével kapcsolatos bejegyzésemhez kerestem egy kis gyors információt a vodou-ról (angolosan voodoo). A téma felkeltette az érdeklődésemet annál is inkább, mert - amint olvasom -, a mozifilmekben látott voodoo-babák a ceremóniákra valójában nem jellemzőek. Az Afrikából a rabszolgasággal áttelepült vallás itt a katolikus kereszténységgel ötvöződött és vett fel egy meglehetősen speciális formát, amit a mai napig gyakorolnak a közép-amerikai kis országban. Az átlagos vodou-szertartás például egy katolikus imával kezdődik, de a folytatásban a részvevők körben állva addig táncolnak órákon keresztül a dobok ütemére, mignem a többség valóságos transzba esik. Ezeket a szerencséseket az egy fő istenséget szolgáló, de a földi emberek körül állandóan jelenlévő kisebb istenségek szállják meg. A vodou ezektől a kis istenségektől válik többé mint egy vallás. Haitin legyen bár katolikus vagy református hitű egy ember, a vodou mindenképpen az életformájává válik. S bár irott valásos dokumentumaik nincsenek, a vodou morális kódját a születéstől fogva nevelik a gyermekekbe.

Az alapelvek nem különböznek jelentősen a kereszténység elveitől. Érdekes kiemelni a két legjelentősebbet a elitélendő bűnök közül. Ezek pedig a tiszteletlenség és a mohóság. A legfőbb értéke a családon és a vodou-közösségen belüli szeretet és egymás támogatása. A közösség iránti nagylelkűség és segitőkészség szinte kötelező. A közösség az egyén védelmező pajzsa minden esetben. Ezért cserébe az egyén önzetlenül kell támogassa viszont a közösséget, elsősorban a közösség idős tagjait, vagy saját családjának időseit. Az a hivő, aki egyetlen idős embernek sem támasza valamilyen módon, azt egyszerűen kizárják a vodou gyakorlásából, nem vehet részt a ceremóniákon. Egy vodou-hivő ilyen módon soha nincs egyedül, még akkor sem, ha földrajzilag választják el nagy távolságok pártfogoltjaitól, családjától, közösségétől.

Mostmár elárulom, más okom is volt arra, hogy felkaptam a fejem ezekre az információkra. Onnan kezdem, hogy megérkeztünk tavaly áprilisában új hazánkba és egyik első feladatom volt, hogy közösség után nézzek. Úgy éreztem, hogy kis családunk e nélkül olyan, mintha egy kis jégdarabon sodródna. De hogyan keres magának az ember rövid idő alatt egy egész közösséget? Ha vallásos, ahogyan én, akkor ez viszonylag egyszerű az egyházon keresztül. Persze itt is idegen arcok ülnek melletted a padban, de abban többnyire biztos lehetsz, hogy egy valami mégis közös velük és ez kezdetnek már elég. Lesz hol ünnepelni a karácsonyt.

Ahogy telnek a hónapok, úgy formálódik tovább a közösség arca: az iskolai, a munkahelyi, a sportbéli, a kulturális, a baráti, az ünnepi, a bevásárlós, stb. Ám ezek azért továbbra is csak arcok többnyire, amiket az ember lassan felismer, de még nem mondhatja, hogy kölcsönösen ismerik egymást. Az egymás támogatása egyelőre abban merül ki, hogy mi, az egyének, elkezdünk helyi adókat fizetni, dijakat, belépőket, tagságot, stb, de ezek jóformán csak pénzügyi hozzájárulások. A közösség ezért cserébe iskolát biztosit, istentiszteletet, jógaórát, kulturális programokat és egyéb szolgáltatásokat. Mondhatnám azt is, hogy egyszerűen megvásároljuk a közösség támogatását, ami legalább olyan fontos számára, mintha aktivan vennénk részt a programok szervezésében. Legtöbbször nem is várnak többet el tőlünk.

Talán érdektelenségből, vagy talán mert nem volt eléggé meggyőző a hivó szó az otthoni közösségemben, de bizonyos, hogy nem éreztem annyira fontosnak, hogy bármiben annyira aktivan szerepet kellene vállalnom, mint most itt. Ipswich kis város, csupán 13 ezer emberrel, amelynek több mint 70 százaléka idős ember. Lassan leszokom arról, hogy a hajam tépjem, ha a megengedett sebesség alatt kell döcögjek az autómmal az egyébként kihalt úton, mert feltehetőleg előttem egy 90 éves nénike próbálja a Lincoln-ját a sávjában tartani. A néni pedig valószinűleg egy megbeszélésre igyekezik, mert ő valamely programnak a kulturális vagy vendéglátói felelőse. El sem kezdem sorolni az eseményeket, amelyek önkéntesek részvételével szerveződnek. Az alapitványok, non-profitok egyre másra szervezik az úgy nevezett "fund raising"-eket, amelyekre korlátok nélkül lehet sütni a sütiket, salátákat, palacsintákat, lehet fénymásolni, könyvelni, plakátot ragasztani, cikket irni, stb. Egyik eseményt éri a másik. Kulturális, egészségügyi, oktatással kapcsolatos, politikai, megújuló energiával foglalkozó és még ki tudja, milyen egyéb összejeveteleken vehet az ember részt aktiv támogatásával vagy egyszerűen azzal, hogy vásárol egy adag csokis sütit, vesz egy pólót, esetleg egy koncertjegyet. Ha pedig ott vagy, és "bedolgozol", akkor "bedolgozod" magad a többi részvevő fejébe, telefonjába. Ezt hivják úgy, hogy "networking", amiről már korábban szóltam. A rokonság ugyanis legtöbbször messze él. Őket az ünnepnapokra tartogatják az itteniek, de közösségünk mindennap körül vesz bennünket és ha netalántán holnap leépitenek, ami mostanság egyre sűrűbben történik meg, nagyobb a valószinűsége, hogy ez a közösség fog segiteni ismét munkát találni és nem a túlparton élő rokonság.

Persze számtalan fajta mikro- és makroközösségek léteznek. Fentebb elsősorban a lakóközösségről volt szó, amely e kettő közé ékelődik. Speciális mikroközösségeink a munkahelyi, az iskolai, a sportos, az egyházi, stb, amelyek lehetnek a lakóközösség részei is, de létezhetnek ezek mellett párhuzamosan.

Kialakulóban van viszont egy egészen új tipusú közösség, amely az internetre, mint kommunikációs eszközre támaszkodik. A virtuális közösség. A blog, az e-mail, a Skype, az iWiW, a Face Book, a Hi5 és még ki tudja, milyen más eszközök teszik ezt lehetővé. Számomra egyre inkább válik olyan fontos helyszinévé a mindennapjaimnak mint reális környezetem. Meg vagyok győződve, hogy ez jó. Nem hinném, hogy meggátolna abban, hogy sikerüljön valós közösségemben is helyet találnom, viszont minden fizikai határon képes felülkerekedni. Annyi bizonyos, hogy nekem ez a virtuális közösségem segitett átvészelnem a költözés által okozott elszakadást az otthonhagyottaktól.

Legyen az virtuális, reális, vodou vagy keresztény, legyen bármilyen egyéb tipusú, szükségünk van a közösségekre, mint egy jó meleg bundára egy ilyen hideg napon. Ahogyan a közösségünknek is szüksége van ránk, mert nélkülünk kevesebb lesz, gyengébb lesz, vagy egyszerűen nem lesz.