A konyha munkahely?

Ez nem Irén története lesz, ez az én pénteki napom története. Minden szó igaz, de a gondolatok, amelyek a történést követték, nos, azokért vállalom a felelősséget és vállalok vitát, egyet nem értést, rosszallást, haragot, sértődést, de kiállok mellettük az utolsókig.

Még mielőtt azonban közzé tenném a rövid, és tulajdonképpen eléggé mindennapi esemény részleteit, előre ki szeretném hangsúlyozni. Ez a bejegyzés nem férfiellenes. Egy ápolónő kérdése indította el bennem a gondolatok, vagy inkább kérdések özönét, amelyekre húsz éves korom óta keresem a választ valószínűleg életem végéig. Nem a férfiakat vádolom együtt nem érzéssel, nem feminista zászlókat lobogtatok miközben három férfivel osztom meg az életem legboldogabb részét. Egyszerűen csak a helyére szeretnék tenni az értékrendemben néhány dolgot, hogy jobban, sokkal jobban érezzem magam a bőrömben, mint nő.

Több mint egy éve élünk az Államokban. A hitvesem a napjának 12 óráját házon kívül tölti a munkája miatt. Ráadásul olykor utazik, amikor három-négy-öt éjszakát is távol van tőlünk. Úgy gondoltam, hogy az első időkben fontosabb, ha itthon maradok és segítem a fiúkat a letelepedésben. Otthont keresek, barátságossá teszem a családi fészket. Kiigazodom a boltok között, az orvosok között, megismerem az iskolai elvárásokat, hol áll meg az iskolabusz, igyekszem emlékezni, hogy mikor hozzák a vizet, mikor viszik a kukát, miért dobják az ajtóm elé a csomagot, miért nincs piac, mit lehet a farmokon kapni, mivel festi őszülő hajam a fodrász, hogy találok haza a fociedzésekről.

Mostanra kezdem végre úgy érezni magam, hogy kezdünk egyenesbe jönni, s talán ismét alkalom nyílhat a számomra, hogy munkába álljak. A munkakeresés azonban nem egyszerű dolog itt sem, különösen a mostani szűkös időkben, amikor néhányan már arra is hajlandóak, hogy fizetés nélkül tartsák meg a munkahelyüket pusztán az egészségbiztosítás miatt és azért, hogy ne essenek ki a kapcsolatrendszerükből. Hála az égnek azonban, hitves munkája révén akkor is megélnénk, ha én úgy döntenék, hogy egyáltalán nem szándékozom visszaintegrálni magam a pénzkeresők közé. Áldott sorsom valamely oknál fogva mégsem elégít ki, s elkezdtem elhelyezkedési lehetőségeket keresni. Közben továbbra is elegendő teendő adódik a ház körül és úgy veszem észre, hitves sem igazán sürgeti a dolgot, s hogy meggyőzzön, többször meg is beszéljük, hogy miért. Nyilván nem árulok el nagy titkokat azzal, hogy egy család mennyit spórol, ha az édesanya, vagy uram bocsá', az édesapa otthon marad a gyerekekkel. Egészségesebben eszik a család, többnyire nincs takarítószemélyzet, nincs gyerekpásztor, a gyerekek jobban tanulnak, kiegyensúlyozottabbak, stb, stb. Az esetek túlnyomó részében pedig még mindig az apa az, aki eltartja a családot, vagyis olyan keresettel rendelkezik, amelyikből a család a legjavát finanszírozza a kiadásainak. Mert a férfiakat ugye még mindig, a fejlett országokban is jobban fizetik. Egyszerűen azért, mert férfi. Még akkor is, amikor nem teherhordó munkáról van szó. Pedig köztudomásúan a nők magasabb százalékban végeznek mostanság felsőfokú intézményben, tehát feltehetőleg értelmileg is képesek ugyanazt a feladatot éppen ugyan olyan jól elégezni. De ők nők, akik szülni fognak, aztán gyerekeket nevelnek és háztartást vezetnek. Nekik nőnek kell lenni, maradni. És ki várja tőlük el, hogy ezt mind megtegyék, ha nem a férfiak. És miért? Hogy ők nyugodtan dolgozhassanak 10 órát az irodában és ne kelljen azon töprengeniük, hogy vajon aznap mi legyen vacsorára, miért kapott a gyerek már megint csak négyest matekból, mikor jön a vízvezetékszerelő, hogy a csepegő csapot megjavítsa, mikor kezdődik az edzés és mikor ér véget, hogy jut el a gyerek a suliból a zongoraórára, mitől lesz az ing ismét tiszta és jól vasalt, mikor cseréltük utoljára az ágyneműt, mit kell vinni a délutáni sulis bulira és van-e ajándék a hétvégi szülinapi zsúrra. A dolgozó férj ugyanis jellemzően felkel, megreggelizik, jó korán, még mielőtt a család többi tagja ébred, mivel szeret korán elindulni, hogy elkerülje a forgalmat és hogy aztán korábban haza is jöhessen, tehát önmagában bekapja a reggelit, aztán huss, se híre se hamva egész nap. Este, ha hazajön fáradtan, megint jobb, ha nem zavarjuk, mert ugyebár korán kelt, egész nap dolgozott és még mindig tele a feje olyan komoly problémákkal, aminek mi a felét sem értenénk. Ennek okán az édesanya úgy rendezi, hogy a gyerekek addigra megvacsoráztak és az ágyban várják az édesapát, hogy az egy odaadó csókot nyomjon a homlokukra és jóéjszakát kívánjon nekik. A lelkiismeretesebbje még megkérdezi a csemetéktől, hogy minden rendben volt-e a suliban és ugye szót fogadtak a mamának. Ezek után férfiasságának teljes tudatában leül a gőzölgő vacsorához, aminek következményeként hamarosan édes álomba merül a tévé előtt, vagy az újság sportrovata felett. Majd eljön a nyári vakáció ideje és a család kérdőn néz az édesapára, hogy vajon miből gazdálkodhatnak. A család feje pedig nagyvonalú és lesz tengerparti nyaralás és új stoplis cipő. A jó feleség hálás pillantást vet hitvesére, mert idén nem kell a bolgár tengerparton a műanyag flakonok között kiterítenie a törölközőjét a földre, hanem a spanyol riviérán a személyzet vezeti a saját napozó ágyához. Hites ura azonban a hotelszobában marad, hogy átnézze az email-eket és a legsürgetőbbekre válaszoljon, mert ha kiteszi a lábát egy pillanatra, azon nyomban minden a fejetetejére áll és jobb azért résen lenni. Viszont megigéri, hogy egy óra múlva ő is tényleg ott lesz a strandon és tollasozik a srácokkal egy félórát, ha a rossz dereka nem szól bele.

Hogy meglennének nélkülünk és a gyerekek nélkül? Nyilvánvalóan meg. Nem is akárhogyan. Magányosan, elhagyatottan, kiábrándultan, életuntan, céltalanul. Kell a család, kell egy feleség, kellenek a gyerekek, kell, aki gondjukat viseli, aki értelmet ad a munkájuknak, aki elismeri a teljesítményüket.

S akkor íme a pénteki rövidke történet:
Sietnem kell az ebéddel, mert a nagyobbik fiamért 1 órára kell a táborba érnem, hogy hazahozzam. Általában nagyon éhesen érkezik, s én nem akarom, hogy egy elárvult szendvicset tömjek bele. Itthon vagyok elvégre, van időm főzni. A kisebbik matematika feladatokkal babrál mogorván a konyhaasztalon. Én még reménykedem, hogy be tudom fejezni az email-t, amit a barátnőmnek írok reggel 9 óra óta részletekben. Közben kiporszívóztam az autót, beugrottam a boltba, kitakarítottam az alsó szinten a fürdőszobát. Mindjárt kész a levélke, de a sütő hirtelen sípolni kezd. Kész a fasírt! Hirtelen mozdulattal kirántom, miközben az email befejező során töprengek. Én balga azonban rossz tepsibe töltöttem a húst, a forró olaj a jobb alsó karomra fröccsen. Egy pillanatra nem is fáj. De mi lóg a karomról? A bőröm! Féltenyérnyi nagyságban mutatja magát a rózsaszín epidermis. Egy perc és lüktetően égni kezd. Ez jó jel, még érzem az ujjaim, de meg kell mutatnom orvosnak. Max, figyelj, nincs semmi baj, csak egy kicsit megégettem magam, elugrom a helyi klinikára, mindjárt jövök és adok ebédet! A nővérke azonban más véleményen van. Csak az amatőr kötésem méretéből úgy ítéli, hogy a sürgősségi osztályon a helyem, ami két várossal arrébb van. De nekem most a fiamért kell menjek!? Hát vigye haza a fiát, aztán menjen a sürgősségire! Ja, vagyis, annyira azért nem vagyok rosszul, hogy elvezessek harminc kilométerre, hogy végre valaki ránézzen a sebemre? Ez talán egy másik blogbejegyzés témája lehetne. Végre ülök a regisztrációs hölgy előtt, aki felteszi a sarkalatos kérdést: "Munkával kapcsolatos baleset?" "Aaa, hááát, vagyis, az úgy volt, hogy húskenyeret vettem ki a sütőből. Tudja én nem is eszem húskenyeret, a családnak készült, és...Mit gondol, a konyha munkahely?" A nővér türelmetlenül néz fel rám a papírjáról. "Ezek szerint otthon történt, nem munka közben.", válaszolja határozottan és kipipálja a megfelelő rublikát. Én azonban ott maradok a bizonytalanságban. Persze, értem én, a biztosítás, meg ilyenek. De hát nekem most ez a munkám. Akár lehetne örökre is ez a munkám, s akkor kitől jönne a megbecsülés azért, hogy tisztességesen ellátom a családom? Ki honorálja meg nekem, hogy ma megint főztem, mostam, takarítottam, vasaltam, hurcolásztam a gyerekeim jobbra és balra, hogy beugrottam a postára, a bankba, hogy még a focistárs gyerekének is kentem egy Nutellás szendvicset, mert velünk jött haza. Hogy meglocsoltam a virágokat a ház előtt, bár az is lehet, hogy utoljára, mert az elmúlt két napban elfeledkeztem róluk?

Nincs szükségem a férjem, a gyerekeim elismerésére mégsem, legalábbis nem minden tizedik percben, amikor valamit teszek értük. Valószínűleg megbolondulnék tőle, ha egyfolytában a köszöneteikkel nyaggatnának. Csupán azt szeretném, ha hallgatólagosan ők is elismernék, hogy az én munkám éppen annyit ér, mint a papa munkája, ráadásul sokkal több veszéllyel jár és sokkal több sérüléssel fizikai értelemben. Ezért cserébe viszont nekem se kelljen lépten nyomon hálálkodnom azért, hogy a család normális materiális igényeit finanszírozza. Azzal teszem lehetővé ugyanis az ő munkáját, hogy biztos családi hátteret biztosítok hozzá. Hogy neki egyébre sem kell gondolnia egész nap, minthogy az irodai feladatait megoldja. Illetve talán még azon, hogy vajon mit teszek elé az asztalra aznap este.

A képet ez év májusában fotóztam Boston-ban egy szombat délután, s csatoltam ezen bejegyzéshez ellenpéldául. Mindazonáltal meg vagyok győződve, hogy a fiatal papák nem a babakocsi tologatástól növesztettek ilyen formás bicepszeket.

Elég, ha néha rám mosolyogsz

Minden hang önállóan szólalt meg a fülében. A vonat zakatolása, a szomszéd idegesítő krákogása, a ház előtt játszó gyerekek kiabálása. "Miért kell a gyerekeknek folyton kiabálni?" A szél zabolátlan futkározása a fák levelei között. Az autók lassítása és gyorsulása. A patetikus sóhajtásai a gondolatfolyamok végeztével. Nem akarta őket maga körül. Mozdulatlanul ült a kanapén és rettegett attól, hogy bármilyen moccanására zajfelhő kerekedik ismét körülötte, ami még dermesztőbbé teszi a következő pillanat némaságát. Már alig várta, hogy végre három óra legyen és elkezdődjék a sorozat, amit hétköznapokon ilyenkor végignézett. Zsolt nem tudta, hogy tévézik napközben. Nem volt szabad, hogy megtudja, mert véget nem érő kötekedésbe kezdett volna, hogy milyen jó egyeseknek, akik napközben tévézgethetnek, míg mások azt sem tudják, hogyan osszák be az idejüket, hogy milyen értelmetlen zagyvaságokkal van tele a tévé és valószínűleg innen származnak a folyamatos vásárlási ötletei, hogy ezalatt nyugodtan kitakaríthatta volna a spejzet, hogy hihetetlen, hogy fiatal nő létére unatkozik, hogy ha boldogtalan, csak önmagát vádolhatja érte, mert a kisujját sem mozdítja azért, hogy valami változzék körülötte, a tévé biztosan nem fogja az életét szebbé vagy jobbá varázsolni, mert a tévé egyáltalán nem megoldás semmire, egyetlen haszna van talán, pontosan határozza meg a pillanatnyi hőmérsékletet és a pontos időt. A napközbeni tévézés ugyanis kizárólag mozgásképteleneknek és ágyhozkötött betegeknek való. Ugyanez vonatkozik a napközbeni regényolvasásra is, amit Irén szintén csak egyedül merészelt megejteni és amint végzett, fogta a könyvet és úgy helyezte az ágya melletti asztalkára, ahogyan azt az előző este hagyta. Háromtól megnézi a filmet fél négyig, addigra lehűl annyira a levegő, hogy kimehet falazni a teniszpályákra egy kicsit. Ott legalább van egy kis mozgolódás, ráköszön néhány ismerős arc.

Az epizódnak megint túl gyorsan lett vége. Az őrületbe kergetik a nézőket ezzel a lélekzetnyi történetszilánkokkal. Soha semmi nem oldódik meg, csak minden egyre szövevényesebbé, valóságtalanabbá válik.

Fogta a teniszütőjét, a haját egy baseball-sapka alá túrta, még egyszer megnézte magát a tükörben és elégedetten zárta be maga mögött az ajtót. A hangok hirtelen feléledtek és vidáman futották körbe, amint kilépett az utcára. Az elveszettnek tűnő szél, mintha csak rá várt volna egész délután, előszaladt a lombok közül és csipkelődően kapott a sapka alól furakodó copfja után. Csupasz vállát az augusztusi nap ízlelgette és Irén akaratlanul elmosolyodott a gyengédségétől.

A pályán néhány páros ütögetett egyenletes ütemben. A salakon két pocakos férfi igyekezett hangos káromkodással pótolni egykori rugalmasságuk, fiatalságuk hiányát. Irén reménykedve nézett körül, hátha ismerősbe botlik és nem kell ismét egyedül püfölnie a falat, de csak a túlsó oldalról hallott monoton puffogást. A koppanások szabályosságából úgy ítélte, hogy a gazdájuk tapasztalt teniszező, így tőle illetlenség lett volna megkérdezni, hogy játszanak-e együtt. Maradt a fal hát és a folyton rossz szögben visszaverődő ütései. Már harmadikra hatalmas ívben repült a labdája a túlsó oldalra. Ügyetlenségét kihasználva, reménykedve indult a kis kapu felé, hogy végre szemügyre vegye a túlsó fél játékosát, hátha az mégis felajánlja a társaságát. Még a kilincset sem volt azonban alkalma lenyomni, mire a teniszlabda szemrehányóan pottyant vissza a saját oldalára. A lány egy csalódott "köszönöm"-mel kapott utána. Mégis minden igyekezete ellenére a labdák rendre röpültek át a palánkon. Már meg sem kísérelt értük menni. Kipirulva várta, hogy azok visszataláljanak hozzá. Tíz perc elteltével azzal szórakoztatta magát, hogy változatosan próbált köszönetet mondani az arcnélküli társnak, aki fáradhatatlanul és teljes némasággal irányította a helyükre az eltévedt labdákat: elnézést, bocsánat, köszi, megint köszi, kösz, köszönöm a türelmét, ne haragudjon. Aztán egyszerre csak kifogyott a hálálkodásból és végre szabad utat engedett a kíváncsiságának. Szorosan megmarkolta az ütőjét és a kisajtóhoz vonult. Bátortalanul nyitotta résnyire, bedugta rajta a fejét és anélkül, hogy képes lett volna kivenni a túloldalon játszó férfi ábrázatát, odaszólt neki: "Gondoltam, személyesen is köszönetet mondok végre a türelméért. Igazán nem bosszantásból teszem, de nem túl rég óta teniszezem, próbálom leszorítani." Az ismeretlen megállt, labdája a bal markába pattant, miközben a háta mögött a délutáni nap sugarai teljes erejükből azon igyekeztek, hogy keresztül verekedjék magukat az elébük úszó bárányfelhőkön, hogy végre megnézzék maguknak a magányos teniszezőt, de a férfi arca az árnyékban maradt. "Semmi gond.", válaszolta az kurtán. Irén mégsem tudott rá haragudni. "Ez is csak úgy magában üti itt a falat, mint én.", gondolta és rokonszenvét egy mosolyba csomagolva bólintott ismét a férfi irányába, aztán visszaballagott a saját oldalára. "A nyavajába! Ezek után már tényleg nem üthetem át, az nagyon kellemetlen lenne."

Alig néhány perc elteltével azonban a túloldalról repült Irén irányába a sárga labda. A lány elégedetten ugrott utána, visszaütnie ám ezúttal nem sikerült elsőre, s mire másodszorra próbálkozott volna, a férfi a kapuban állt és mosolyogva nézte Irén ügyetlenkedését. "Elnézést, de muszáj volt látnom azokat a mosolygós szemeket mégegyszer." Irén kezében megállt az ütő és fogalma sem volt, hogy zavarában mit mondjon. "Itt a labdád.", nyögte ki végre. "Tényleg nem akartam megtartani, csak most valahogy nem sikerült átütnöm." A fiú egyidős lehetett vele. Nem sokkal magasabb Irénnél, sportos, napbarnított és hűvös, de barátságos kék tekintetétől nem lehetett szabadulni. "Van kedved játszani?", kérdezte a fiú. Irént olyan váratlanul érték a szavak, hogy egy pillanatig válaszolni is elfelejtett. Nem akarta, hogy megmoccanjon az a kék szempár. Csak ott akart állni és lubickolni abban a rakoncátlan tekintetben, mint egy két éves gyerek a kis gumimedencéjében. "Biztos vagy benne? Nagyon kezdő vagyok, félek, hogy megbánod néhány perc múlva és aztán majd illendőségből nem mered majd azt mondani, hogy inkább mégsem. Pedig azt szeretném, hogy ha szörnyű és unalmas, rögtön szólj, és akkor abbahagyjuk. Az nekem is rossz lenne, ha utána csak kerülgetnénk egymást a pályán. De mégsem fogsz szólni. Most aztán már késő. Ezen csak én nyerhetek, hidd el, csak nekem lesz hasznomra és az nem igazságos. Elfalazgatok én itt egyedül és talán egyszer leszek annyira jó, hogy mégis megpróbálhatjuk együtt. Ki sem mernél nevetni ilyen ismeretlenül. Nekem persze nagyon jól jönne egy kis gyakorlás, de azt nem várhatom el, hogy..." "Elég.", szólalt meg hirtelen a fiú. "Elég, ha néha rám mosolyogsz." A lány végre elhallgatott, majd a kezét nyújtotta. "Irén vagyok. Akkor játsszunk."