Versek Klárához

Gyorsan hűlt a víz. Megpróbált úgy ülni, hogy ne érjen a kád hideg széléhez. Még nem akart kiszállni. Láthatatlannak érezte magát a fürdőszoba rideg fehérségében. Marokra fogta a szivacsot és súrolni kezdte a combján a redőket, amitől hamar kiporosodott a bőre. Fáradtan nyúlt a csaphoz, hogy felmelegítse a vizet. Aztán csak ült mozdulatlanul és közönyösen bámulta, ahogy egymás után pukkadnak ki az apró szappanbuborékok. Egész nap az esti fürdést várta, habár az orvos nem ajánlotta a forró vizet. Tágítja a viszereket. A szoros zoknik sem tesznek jót. Ki tudja honnan, Faludy jutott az eszébe, a költő a nagy felhő hajával. Azt mondják, ő sosem hordott zoknit, még télen sem, és lám, kilencvenvalahány évesen halt meg. Alig egy éve. Még meg is siratta. A szemtelen őszinteségét szerette a verseiben. Kár, hogy nem tanult meg tőle semmit. Csak egyetlen sor derengett az emlékezetében: „Ne válassz magadnak hitvest!” Nem, nem a “hitves” szót használta. A feleségéhez írta, az elsőhöz, de akkor még nem lehettek házasok. „Ne válassz férjet magadnak!” Valami ilyesmi. A börtönből írt, a nő meg csak várta. Hogy is hívták? Semmire sem emlékszik mostanában.

Egy időben sokat olvasott Faludy-t. Attól a fiútól kapta a kötetet, aki olyan hevesen udvarolt neki egy télen keresztül. Mindjárt meglesz a neve. Gyuri? Nem. Gyula! De milyen Gyula? Szőkés barna nyurga gyerek. Te Magasságos, lassan negyven éve! Igen, 24 volt és a fiú sem sokkal több. Mégis olyan gyerekarcú. Sosem tudta komolyan venni a vele idős udvarlókat. „Ne válassz férjet!” Ez az! Szinte ráparancsol a nőre. Ő is választott azon az őszön. Pistát. Az meg fogta magát és bevonult. Hosszúak és sötétek lettek az esték. Icus hívta egy este moziba Pestre, azután táncolni mentek egy vendéglőbe, ahol élő zene szólt. Icusnak sok ismerőse volt a városban. Lekérte ez a törékeny fiú és úgy bámulta, hogy a bokája is összekuszálódott. Majdnem felborultak. De az nem nevetett, csak nézte, amitől ő egészen zavarba jött. Le akart ülni, de az nem tágított. Egyre csak faggatta és közben vizsgálta azokkal a nagy gyerekszemeivel. A János-hegyen találkoztak egy hét múlva. Icus is eljött néhány kollégájával. Még nem esett hó és úgy sütött a nap, mintha arra is ráparancsoltak volna. Gyula hol az egyik, hol a másik oldalán poroszkált. Faludy-ról beszélt, meg más költőkről. Pistát sosem érdekelték a versek. Ámulva hallgatta az idegen férfit, hogy mennyire olvasott. Aztán Gyula randevút kért. Még most is belepirult. Hogyan is mehetett volna? Ő Pistát várta. Pedig rá nem parancsolt senki, főleg Pista nem. Nem is igért az semmit, csak ment a vonattal Vácra. Hiába számított rá, hogy legalább az eljegyzés meglesz mielőtt lenyírják a haját. Annak idején az első találkozójukat is neki kellett kimesterkedni. A fiatal mérnök megérezhette a pillanatnyi bizonytalanságát. Kérlelte, hogy legalább írhasson. Hát írjon, abból még nem lehet baj. Három nap múlva csomag érkezett tőle. Az anyja rosszalló tekintettel rakta elé. „Ha engem ezért megszólnak a faluban, többet nem mégy Pistát látogatni.” – mondta és várta, hogy ő engedelmesen bólintson rá. A szobájában remegő kézzel bontogatta a papírt. Még sosem kapott csomagot. A Faludy-könyv volt benne. Nem új, az igaz, de most már az övé. Ahogy kinyitotta a fedőlapját egy boríték hullott a földre: „Klárának”. Mennyire örült, hogy nem klárizta le. A Klára sokkal elegánsabb volt, meg olyan titokzatos. Pista is klárizta, ahogy mindenki más a faluba. Ki is nevette volna, ha egy nap azt mondja neki, hogy Klára. De ennek a fiúnak hálás volt érte. A névnapjára küldte az ajándékot, bár tudta, hogy az csak két hét múlva lesz. Ő akart az első köszöntője lenni.

A víz egészen kihűlt, ideje volt kikecmeregni. Megint felfázik, mint a múltkor, amikor egy órát trécselt a teraszon papucsban. Óvatosan kilépett a kádból és egy darabig dideregve állt a törölközőjébe bugyolálva. Vajon megvan-e még az a Faludy-kötet? Nem is emlékezett, mikor olvasott utoljára verseket. Azt az egyet azért megkereshetné, amiben kéri a szerelmét, hogy ne válasszon férjet. Pista úgy is a focimeccset nézi. Legalább nem vitáznak össze a csatornákon. Gyorsan magára kapta a köntösét, zoknit húzott és egyenesen a könyvespolchoz sietett. „Egy Faludy-kötetet keresek. Vajon megvan-e még?” Pista a fejét sem fordította felé. Rándult egyet a válla, ami talán nem is neki szólt. Aztán csak ott termett a kezében a könyv, a "Dobos az éjszakában". Furcsa, idegen érzés fogta el, mégsem kellemetlen. Leült vele a kanapé másik végébe és kinyitotta. Minden úgy ismétlődött meg, mint negyven évnek előtte. Az ölébe pottyant a boríték, amin az állt "Klárának". Egyetlen mozdulattal dobta vissza a levelet a helyére és csapta össze a könyvet. Vajon észrevette Pista? Az azonban továbbra is a képernyőt figyelte. Megint reszketett a keze. Lassan felállt és besétált a hálószobába. Ott felemelte a borítót és kivette a levelet. „Édes jó Istenem! Legalább a koromra lennél tekintettel!” Amint nyílt a boríték, az ágyra hullott három papírlap. A levél és még két vers. Megfakult tollvonások. "Boldog névnapot!" "Csókol, Gyula" Az egyik egy Radnóti-, a másik egy Vajda-költemény, a Húsz év múlva. „A duplája, Vajda János, a duplája!” - gondolta mosolyogva. Aztán olvasni kezdett.

Elsőre a levél mértéktartónak, szinte hűvösnek tűnt. Egyetlen szava sem árulkodott a férfi érzelmeiről, vágyairól. Nem kért, nem panaszkodott és nem igért semmit. Csak azt remélte az írója, hogy azok a percek, melyekben Klári a verseket olvassa, egy kicsit különlegesebbek lesznek a többinél, hogy majd elmosolyodik, vagy könny szökik a szemébe, talán bele is pirúl, esetleg elsápad egy-egy idézeten, hogy vele marad egy rím, egy kifejezés arra a napra, hogy talál egy versszakot, mely róla szól és senki másról, s azon töpreng órákig, vajon honnan tudta a költő, hogy pontosan így érez, és hogyan tudta mindezt éppen ezekkel a szavakkal megfogalmazni, amiket ő már olyan rég keresett, csak mindig megzavarták, amikor sikerülhetett volna kimondani. S ezek a versek, mostmár az ővéi. Nem azért, mert elküldték neki egy könyvben, nem azért, mert felteheti a polcra, és letörölheti róluk a port minden szombat délelőtt, hanem mert neki szánták, csakis rá gondoltak, amikor kiválasztották és másolták őket. Ahogyan ővéi lettek a percek is, amelyekben a küldő papírt és ceruzát keresett, lapozott és lapozott egy egész álló délután, és olvasott és gondolkodott és jóváhagyott, vagy úgy döntött, hogy ez vagy az nem oda illő. Aztán újra olvasott és újra gondolkodott, és még sem volt elég. Mert készen állt a jelen a Faludy versekben, de a fiatal mérnők már jövőt festett Vajdával és aztán a múltat Radnótival, a múltat a jövőben, az emlékezést a meg sem történtre. Épp csak beköszönt és már búcsúzott is, hiszen történhetett bárhogyan, a végén csak a költemény maradt.

Mikor végzett, gondosan összehajtotta és a fedőborító alá csúsztatta a papírosokat. Visszasétált a nappaliba és leült a helyére a kanapén. Még pihentette egy kicsit a kötetet az ölében, aztán lapozgatni kezdte. A baljával erősen egymáshoz szorította az első néhány oldalt, nehogy kiessen a tartalmuk. Megtalálta a Faludy-verset, aminek csak arra az egyetlen sorára emlékezett. „Ne válassz férjet!” Zsuzsának hívták az első feleségét. A vers címét ceruzával aláhúzták. Most értette meg Gyula üzenetét.

Pista közben felállt és kiment a szobából. Meg sem kérdezte, hogy kér-e egy pohár vizet. Tíz perc is eltelhetett közben. Vajon mit csinál? Pedig még vége sincs a meccsnek. Csak nem gyanakszik? De hát mire gyanakodna? Megbántódott, hogy ezt a régi verses könyvet olvasta? Vagy megint a gyomra fáj? Mindig mondja neki, hogy ne egyen annyi zsírosat vacsorára. Olyan mint egy akaratos gyerek. Most menjen utána? Csak nem vonulhat a nyomában? Becsukta a könyvet és a zajokat figyelte a konyha felől. A tévét is lehalkította egy kicsit. Olyan üres és idegen lett nélküle a szoba, hogy önkéntelenül a képernyőn futkározó focistákat kezdte bámulni. Nincs mit megbánnia. Két évig várta Pistát. Betöltötte a 26-ot mire leszerelt és abban a korban egy lány már csaknem vénnek számított annyi idősen. Hosszú és magányos telük volt. Alig néhány hétvégén keresztül engedte, hogy a fiatal mérnök telebeszélje a fejét költeményekkel, de sosem lett hűtlen Pistához. Nem választott mást. S most is csak egy órán át ragadta magával ez a mihaszna emlék. Versek. Mire jó mindez? Mit akarnak tőle most? „Pista!” - kiabált ki a konyha irányába? „Mit csinálsz odakinn? Nem vagy jól?” A férfi csendesen visszaült mellé. „Ittam egy kis vizet. Ég a gyomrom a pörkölttől. Kértél volna egy pohárral?” „Sokáig elvoltál.” – válaszolta kicsit sértődötten. „Elmúlasztod a meccs végét. Már az utolsókat rúgják.” Ezen aztán nagyot nevettek.