2011. február 22., kedd

Egy perc

Végre meghallotta a kopogtatást. Mintha évekig várta volna, most mégis szinte hátba támadta a hirtelen jött zaj.

Délután sétálni mentek az egyetemi parkba. Nem emlékezett, miről beszélgettek. Kábultan érzékelte, hogyan mozdul a férfi alakja egyre közelebb az övéhez, mintha láthatatlan kötelekkel vonszolta volna maga felé. Önmagát is meglepte a pillanatnyi átalakulás. Lelassította a lépését és úgy vackolta be magát az idegen szavak mögé, mintha csupán kódolt üzeneteket továbbítana. Aztán a férfi megkérdezte, hogy a vacsora előtt felugorhat-e egy rövid időre, s ő gondolkodás nélkül egyezett bele. Most miért hazudna? Kiért? Akkor még mindez olyan egyértelműnek tűnt. Egy ismeretlen férfi könyörtelen ölelésére vágyott. Nem a csókjára, inkább a tekintetére, amellyel előtte végigméregeti a száján a redőket, és aztán nem hagyja, hogy az a száj egyetlen józan gondolatát kimondja. Valójában bárkire, aki elfeledteti vele egy órára, hogy az az óra élete legnevetségesebb hazugsága, mert egy kicsi gyerek várja otthon és egy férj, akivel hetek óta nem alszik egy ágyban, aki mégis úgy ragaszkodik hozzá, mint egy kínai vázához, amit generációk hagyományoznak egymásra, s most rajta a sor. Mindez mégsem szokatlan senki számára, mert előbb-utóbb mindannyiunk életében megjelenik egy ilyen váza, amire megmagyarázhatatlan okokból vigyázni kell. De ebben a tisztára mosott idegen városban, ezek között a sápadt, vékonyarcú emberek között, szemben a kollégium fehérre meszelt falával úgy is minden olyan képzeletbelinek tűnt. Talán valóban az volt. Egy idétlen játék, amitől nem tud szabadulni, mert azt igérték a végén mindenki nevet. S ő csak nevetni akart, olyan önfeledten, mint sok évvel ezelőtt, s már nem is emlékezett, hogy min, de beleremegett tőle a teste, és miközben élvezettel törölgette a könnyeit, attól sem félt, hogy egyszer abba kell hagynia.

A férfi mellé ült kommunikáción. A tanár nem találta a kivetítő távirányítóját, mikor az hirtelen felé fordult és megkérdezte, hol rejtegeti a kapcsolót. Pillanatok alatt kellett beleszeretni a merész könnyedségébe, az ellenmondást nem tűrő fehér fogaiba, a fürkésző sötét szemekbe, amelyekben egy egész hárem táncolt áttetsző selyem fátylakban. Semmit nem tudott róla, a világról, amiből jött, de éppen ettől érezte magát annyira biztonságban mellette. Nem volt kíváncsi a családjára, a barátaira, a kollégáira, hogy milyen okból menekült két hétre továbbképezni magát. Mert ide mindenki menekülni jött, ez nyilvánvaló volt. A szemináriumokat visszatartott lélekzettel ülték végig, s az esti programokon végre értelmet kapott a távollét.

Már a vonaton tudta, hogy találkozni fog valakivel, akinek a közelségétől darabokban foszlik le az utóbbi néhány év fásultsága. Most mégis belezavarodott a történet egyszerűségébe. Hát valóban ennyi lenne az egész? Semmi ügyeskedés, taktikázás? Akkor miért nem tudja mégsem elhallgattatni ezeket a végnélküli kérdéseket a fejében? Mégiscsak beszélniük kellett volna. Vele? Ezzel a valótlanul fiatal férfivel, akinek a szemében pontosan olyan nőnek tűnt, amilyeneket filmekben lehet látni? Mit tudja ez az ember, mennyire fárasztó megjátszani ezt a nőt, hogy esténként eszelősen dörzsölgeti a homlokán a ráncokat, hogy kerüli az embereket, mert úgy érzi átlát minden szavukon, s elviselhetetlenek a gondolataik? Ha tudná, most nem álldogálna az ajtója előtt. Ha látja az arcát három nappal ezelőtt búcsút inteni a férjének, ha hallja közben a gondolatait mellé sem ül a padban. Hagyj elmenni egy rövid időre, tudod, hogy visszajövök és a következő este meleg vacsora vár az asztalon. Hagyd, hogy két hétig a nevemet is másként ejtsék és nekem eszem ágába ne jusson kijavítani, mert egyszeriben ők lesznek a családom. S egy férfi az ajtó előtt lesz a kedvesem. Engedd, hogy két hétig valaki mássá legyek, valakivé, aki azt sem tudja, hogy létezel, hogy 11 évig vártalak, s hogy sosem érkeztél időben, és mostmár késő. Már nem akarom, hogy időben hazagyere, sőt várom a napokat, amikor elutazol. Képzeld, ilyenkor szinte egyáltalán nem főzök. Néha csak vajas kenyeret eszünk és kézből harapjuk hozzá az uborkát Bogival. Fel sem szeletem. A lányod néha tízig tévézik és Nutellás kenyeret majszol a szőnyegen. De olyan is volt már, hogy velem aludt a földön hálózsákban egy hétköznap éjszaka. Reggel persze elaludtunk, és én azt üzentem az osztályfőnöknek, hogy későn érkeztünk a színházból. A szennyes kosár mellé dobálom a levetett ruháim és a mosogatóban hagyom a reggeli edényt. Délutánig. És nevetünk, tele a szánk vajas kenyérrel és úgy nevetünk, mert nem elég, hogy kiborult a tej a tejtartóból, de Bogi bele is lépett és végigjárta vele a konyha gyönyörű kövezetét, amit te választottál apád javaslatára. Engedj hát, te jobban tudod, hogy nem veszem el, csak átalakulok két hétre.

Újra kopogtattak. Felállt és az ajtó felé indult, de nehezére esett a lépés. “Egy perc!” - kiáltott ki. “Minden oké?” - kérdezte a másik bizonytalanul. Hadd várakozzon egy kicsit. A fürdőszobába szaladt és a tükörbe nézett. Olyan ismerős volt az arc. Hát mégis csak én vagyok.