2008. augusztus 22., péntek

Lepkék a pizzatésztában


A pizza nem kimondottan nyári étel. Nem is igazán téli. A pizza minden évszakban, minden alkalomra és bármilyen napszakban biztonsággal fogyasztható. Hidegen, melegen vagy akár langyosan. Talán csak fagyosan nem igazán élvezhető teljes valójában. Viszont lehet kerek és négyszögletes, vastag és vékony, édes (Ettél már almás pizzát? Kitűnő!) és sós! És az a sok féle-fajta feltét! Csak a képzelet szabhat határokat! A pizzát természetesen az olaszok költöztették Amerikába. Ám a jenkik egy ideig megvetéssel és gyanakodva tekingettek a szegényes és a legkevésbé sem vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag újkeletű élelemre. Mára azonban - azt mondják - New Yorkban ehető a világ legfinomabb pizzája. Hát ezen nem fogunk összeveszni. Én ettem ott is, Szicíliában is, nekem mindenhol egyformán ízlett. Azzal viszont egy pizza sem vetekedhet, amit a háziasszony (netalántán a háziúr) otthon készít el saját kezűleg. Abban sokkal több van egy titokzatos összetevőből a lisztnél is. Pizzakészítéskor mindig valami ujjongásféle támad bennem. Egyfajta könnyedségérzés, ahogy az élesztőt a lisztbe keverem és elkezdem gyúrni a ragacsos masszát. Talán azért, mert minden alkalommal eszembe jut egy nyári történet, amitől egy csomó apró lepke kezd a gyomromban táncolni. Hát én mindig ezeket a szédült kis lepkéket is belesütöm a tésztába. Hiszem, hogy ettől lesz olyan különlegesen finom az otthoni pizza és ettől válik mindenki olyan furcsa módon vidámmá és szertelenné, aki eszik belőle. Sosem fogom biztosan tudni, hogy igaz-e a történet vagy sem. Ezt a döntést rád bízom. Egy barátnőmtől hallottam, és ha valaki magára ismer benne, legyen az az ő titkos öröme. Nekünk többieknek pedig marad a tanulság és a szerencsésekben talán ezután életre kelnek a lepkék tésztagyúrás közben.

A szokásos nyári szabadságára ment a család, de ezúttal nem Horvátországba készültek, ahol már legalább öt nyarat töltöttek, hanem az Olaszhon felé vették útjukat, hogy végre a Toszkán tengert is kipróbálják. Nagy volt az izgalom, hiszen az Adriát már úgy ismerték, mint a tenyerüket. Kiépített szállásuk volt és 3-4 ismerős család a társaságban, bevált vendéglők és fagyizók. De a gyerekek már új helyekre vágytak és Olaszország sem tűnt sokkal messzebb. Végre itt voltak! Egy eldugott kis nyaralóhelyen, ahol rajtuk kívül alig volt más külföldi. Ez egy kicsit ijesztőnek tűnt a magyaroktól zsongó horvát partok után, így kipakolás után elindultak, hogy megbarátkozzanak ideiglenes otthonukkal. Az élelmiszer bolttól és vendéglőktől kezdve az utazási irodáig, mindent szépen elrendeztek a körbekerített telepen a medencék körül. Nem volt gyönyörű kilátás a tengerre, nem voltak a házacskák sem a négycsillagos jelöléshez méltóan berendezve vagy akár egymástól hallótávolságon kívül. A helyi családok viszont magukkal hozták a kutyát, a papagájt, a nagymamát, a nagybácsit, a TV-t és a kazettás magnetofont. "Sebaj, hátha ránk ragad majd néhány új szó és egyfajta olaszos hangulata lesz tőlük az estéinknek."- bátorította a férj az egyre inkább nekikeseredő feleséget, aki egész más képet álmodott meg az első itáliai nyaralásuk színhelyéül.

Lassan rájuk esteledett az első toszkán nap és a család vacsorázni indult. A bolt már bezárt, a vendéglőben azonban még senki sem üldögélt, ami meglehetősen barátságtalanná tette a sötéten várakozó ebédlőt. Egy sarokkal arrébb zajt hallottak a pizzéria felől. Nem is rossz ötlet. Mi sem lenne helyénvalóbb mint egy frissen sütött pizzával ünnepelni a szerencsés megérkezést. Leülni azonban a sütödében nem lehetett. Eltelt néhány perc, mire megértették a kiszolgáló lány kétségbeesett magyarázkodását és mutogatását. A pizzát legalább két órával korábban kellett volna megrendelni. Voltak azonban főtt tészták szemetgyönyörködtető szószokkal, így nem maradtak éhen. Végre először érezték át a nyaralás első nyugalmas pillanatát kis teraszukon vacsorázva. Az éjszaka azonban nem hozta meg mindenki számára a pihenést. Az olasz családok ugyanis sokáig maradtak fenn és nem vallottak szégyent hangos társalgásukkal sem. Hajnalban aztán lelkes ugatással keltek a kutyák. Gazdáik azonmód igyekeztek túlkiabálni őket, hogy elhallgattassák őket. Hátha a kis bambinik tovább alszanak egy kicsit, és hagyják az éjszakázó szülőket megszabadulni sajgó fejfájásuktól. A feleség kétségbeesetten forgolódott az ágyán és egyre bosszúsabban hallgatta férje szuszogását. Őt miért nem zavarja ez a káosz? A gyerekek viszont frissen ébredtek és mivel az új hellyel és a nyaralás izgalmával voltak telve, hát korán egymásnak estek és hamarosan sírásba torkollott a játék. Egy magányos tengerparti sétára gondolt a feleség, de a tenger egy jó tíz perces bicikliútra volt az üdülő falutól. Mivel nem volt szíve felébreszteni békésen alvó hitvesét, hát fogta a két gyerkőcöt és elindult velük reggelit vásárolni.

A boltban már javában sürögtek-forogtak a falulakók, és friss kenyér illata csapta meg a feleség orrát. Türelemmel állt a sorban, hogy zsemlét vegyen reggelire, focaccia-t ebédre, a vacsorát meg majd meglátja. A gyerekek közben száz különböző édességgel rohanták le, amit mindenképpen ki kell majd próbálniuk. "Mintha nem is jöttünk volna el otthonról." - gondolta. A reggeli nagyon jól esett, és várta őket a tenger. Csak a part ne lett volna dugig kiabáló emberekkel. Valahogy mostanában egyre inkább zavarta a középkorú nőt a zaj. Egyre kevesebb türelemmel hallgatta otthon a gyerekek zsivaját. Fárasztotta a fiatal kollégák lendületes fecsegése az irodában, és bizony azon vette észre magát, hogy nem hallja meg édesapja századszor elpanaszolt derékfájását sem. "Biztosan a korral jár." - gondolta magában némi lelkiismeretfurdalással és már alig várta, hogy megint magára maradjon ebéd előtt egy órácskára a könyvével, amíg a többiek kiszaladtak a csúszdás medencét kipróbálni. Aztán ismét ebédidő lett. Ezúttal nem felejtették el megrendelni az esti pizzát. A délután kellemesen telt. Olvasás, fürdőzés a langyos tengerben, tévézés. Az este fénypontja lesz a séta a vacsoráért. Vagy mégsem? Hosszú sorban álldogáltak az emberek a napi betevő pizzájukra várakozva a kis sütöde előtt. Jutott idő a bámészkodásra. Három fehér kendős pizzás fiú szorgoskodott a helyiség belsejében. Ez feltehetőleg része volt a helyi látványosságoknak. A fiúk az édesapával hamarosan ráuntak a nézelődésre és úgy döntöttek, hogy ők addig körülnéznek a környéken és keresnek vacsora utánra fagyit. A feleség hálásan nézett a férje után, hogy néhány békés perccel ajándékozta meg. Aztán a tekintete visszakalandozott a pizzasütőkre.

Az asztalokon ekkorra már kis halmokban sorakoztak a tésztaadagok. Az egyik fiú olyan rutinnal fogta kezébe és kezdte gyúrni a megkelt tésztát, hogy a feleség nem bírta levenni a szemét a mozdulatairól. Forgott a tészta körbe-körbe az asztalon, miközben a pék néha nyakon szórta egy kis liszttel. Aztán a kéz megállt és a kis labdát laposra gyúrta. A bal kéz lefogta, a jobb kéz pedig lendületesen nyomogatta széjjelebb és széjjelebb. Aztán a bal kéz hirtelen felkapta a kis pizzaformát és rádobta a jobb kéz égnek meredő ujjaira és most kezdett csak a tészta olyan őrült forgásba kezdeni a magasban, amit aligha lehetett szemmel követni. Már már attól tartott az ember, hogy önmaga zuhan a földre, ha véleletlen nem figyel a ritmusra. A pizza pedig csak nyújtózott és nyújtózott tovább, hogy majdhogy nem széjjel nem hasadt. Ám olyan biztonsággal terült szét a levegőben, mint amikor a port rázzák a takaróból nagytakarításkor. Forgott a pizzatészta, csak forgott olyan féktelen boldogsággal mintha sohasem akarna visszaesni a pizzásfiú tenyerére. Talán tudta, hogy onnan aztán a sütőlapra kerül, be a forró kemencébe, ahol kiégetik majd belőle azt a zabolátlan szenvedélyt, ami ott feszítette szét a magasban táncolva. De mégis vége lett a szédült repülésnek és abban a pillanatban, amikor visszapottyant a várakozó kézbe, ami a lisztes asztalra helyezte óvatosan, a feleségből egy alig hallható kiáltás szakadt fel. Aztán felnevetett, szeme tágra kerekedett és úgy állt ott a tömegben zakatoló szívvel, mintha valami hihetetlen csodát látott volna. Észre sem vette, ahogy a körülötte álló emberek mosolyogva figyelik a fiatal nő hirtelen kitörő jókedvét. Meghallotta a nevetését a pizzásfiú is és hosszan nézett vissza a feleségre. A feleség pedig csak állt a helyén és érezte, hogy nem tud moccanni, pedig a sor közben jócskán megfogyott előtte. "Mama!" - kiáltott valaki türelmetlenül. "Kész a pizzánk?" "Mindjárt, csak még egy perc." - válaszolta az anya a fiának. "Egy pillanat, és mehetünk." A tészta átforrósította a papírdobozt és megmelegítette a tenyerét a nőnek, ahogy átvette a kiszolgáló lánytól. Még sosem tűnt ilyen rövidnek az út vissza a bungallóhoz. "Jólesik a gyaloglás a hosszú autó út után." - magyarázta inkább önmagának. De a fiúk éhesek voltak és türelmetlenek. Ideje volt vacsorához ülni. A pizza minden várakozást felülmúlt. Vékony volt a tésztája, ropogós a széle és sós a sonka rajta. Maga a tökéj. A feleség azonban egy sokkal különlegesebb ízt is megérzett benne. De hogyan is magyarázhatta volna el a családnak, hogy ezt a fűszert az ember nem a szájában érzi. Ez a fűszer ezer apró lepkét kelt táncra az ember gyomrában, amikor a forró tésztába harap. "Gyönyörű napunk volt, ugye?" - mondta váratlanul a nő, de nem várta meg a választ. Gyorsan összeszedte a tányérokat. Megágyazott a fiúknak és korai takarodót fújt. Mozdulatlanul feküdt az ágyán a sötétben. A férj békésen aludt már mellette. A feleség óvatosan megsímogatta hitvese fejét, aztán szorosra zárta a szemét és hagyta hogy a pillangók visszaszállítsák a pizzériába. És máris ott repült körbe-körbe a levegőben szélesre nyújtózva, beleszédülve az eszeveszett forgásba és amikor már úgy érezte, hogy nem bírja tovább a lélegzete, fáradtan hanyatlott a kézbe, ami már várta, hogy még egy utolsót símogasson rajta, mielőtt ropogósra ég a kemence forró belsejében és vacsora után nem marad belőle egy morzsa sem.

Ennek a nyaralásnak is eljött a vége mint a többinek. "Talán jövőre Görögországba megyünk?" - bíztatták a kesergő fiúkat a szülők. "Én megtanulok pizzát sütni nektek otthon!" - ajánlotta a feleség. "Fel is dobod majd a levegőbe és megforgatod mint Lucio?" - kérdezte a kisebbik. "Azt talán nem, de mosolyog majd mindenki, aki evett belőle."

2008. augusztus 19., kedd

Az olimpiai bikini

Ti nézitek? Mi is nézzük. Ők pedig, az erősek, a bátrak, a fiatalok, szorgosan küzdenek Kínában a porondon, akarom mondani a sportmezőkön. Az ember azt sem tudja, hogy sajnálja-e őket vagy épp ellenkezőleg. Persze sportja válogatja. A maratonfutókért például nagyon tudok izgulni és a gimnasztikáért, az atlétikáért, a vizes sportokért. Az elismerésemet vagy csodálatomat a strandröplabda játékosai azonban nem nyerik el. Pedig ők is izzadnak emberül, de valahogy mégis túl egyszerűnek tűnik ahhoz, hogy az ember elhiggye, hosszú évek kemény munkája van benne. Lehet, hogy pusztán a tapasztalatlanság beszél belőlem. Előre is elnézést kérek azoktól, akik komolyan tudják venni ezt a sportot. Már én is a tanulási folyamatban vagyok.

Itt Amerikában mindenesetre nagy becsben tartják a homokos röplabda játékosait. Elsősorban azért, mert igen jók benne a honfitársak. Esténként, ha az embernek még van energiája lerogyni a TV elé és ébren maradni egy félórácskát, jobbára csak ezt nézheti az olimpiai játékokat sugárzó tévéadón élőben. Közben pedig bejátszák a játékosokkal készített interjúkat, amiben megtudhatjuk a homokos röpivel kapcsolatos kritikus információkat, mint például azt, hogy a lányok miért is labdáznak egy apró kis bikiniben az olimpián. Hogyan kell a kis szerkót profi módon kiválasztani, és miért kell, hogy az ember lánya vagy fia Kaliforniában szülessen, hogy igazi sztár váljék belőle. Higyjétek el, nem csak a tengerpart miatt! Persze az is fontos tényező, de hát valljuk be, a belga és svájci csapat sem vallott szégyent Pekingben, pedig úgy gondolom, hogy a tengerpartjaik éppenséggel nem a legideálisabbak az év 11 hónapjában a gyakorlásra. A svájciaké különösen nem... Hm? Igazán lényeges viszont, hogy az ember ne feszengjen a fürdőruhájában. - mondta az egyik röpis leányzó. Ő igazán megszokta, hogy egy szál semmiben ugrál a parton, a többiek pedig bámulják. Ez nagyon jelentős, mert ha csupán azon izgulsz, hogy épp a fenekedet nézik meccs közben, akkor szinte biztos, hogy a lecsapásaid nem jönnek be. Szóval kell eme sporthoz egy kevéske exibicionizmus is. Itt az egyik sztárfiút például úgy hívják, hogy a "Professzor". Nincs ám ebben semmi cinizmus. Egyszerűen olyan lexikális tudása van a sportról, amelyért itt már kiérdemli a megtisztelő jelzőt.

Na jó nem ütlegelem tovább a szegény amerikai röprabdásokat és rajongóikat, bár kétlem, hogy az én kritikám fogja lerontani az eredményeiket, ettől sokkal jobban el vannak látva önbizalommal. Valóban sokat tanulok az amerikai olimpikonok keménységéből, kitartóképességéből, versenyszelleméből és magabiztosságából, ami jellemzője nemcsak a sportolóknak, de szurkolóiknak is, ha megint általánosíthatok, ahogyan az embernek sosem lenne szabad, hogy tegye, de milyen nehéz mégis nem meg tenni, amikor minden utcasarkon ez köszön vissza. Hadd maradjak egy pillanatra még a röpinél. Az egyik meccsen az amcsi fiúk legalább három ponttal maradtak le a spanyol fiúkkal szemben és én már kezdtem titkon reménykedni, hogy ha nem is kis hazám fiai, de legalább az európai vér kerekedik majd felül. Hát nem. A béka bizonyos hátsó feléből is képesek felküzdeni magukat a jenkik. De ezt láttuk az úszókkal is és a gimnasztikás lányoknál is. Itt megint idézni szeretném az egyik USA-beli toronyfutó versenyzőt: "Tudjátok, ez egy nagyon kemény sportág egy amerikai számára, mert épp az ellenkezőjét éled át futás közben, mint az amerikai álom, vagyis a kényelem, az elégedettség, az öröm, a könnyedség. Épp, amikor úgy érzed, hogy már nem bírod tovább, akkor kell egy akadályt átugrani és beletoccsanni a vizesárokba." És valóban, mennyivel nehezebb lehet egy amerikainak elérni ugyanazt az eredményt néhány sportban mint egy kínainak.

Nem tudom, hogy láttátok-e a Fehér tenyér című magyar-kanadai koprodukcióban készült filmet? Nagyon elgondolkodtató történet. Nem mesélem el a tartalmát, ami nem is igen jelentős a filmben, hátha mégis egyszer megnézitek. Számomra - mint volt tanárnak - különösen az a megdöbbentő belőle, hogy egymásnak ellentmondó tanítási módszerekkel hogyan lehet elérni ugyanazt az eredményt az ifjú sportolónál. Csakhogy amíg az egyik módszer megtöri a tanítvány lelkét, addig a másik inkább gazdagítja és erősíti. Belekukkantanék azoknak a 13 és fél éves kínai kislányoknak a lelkébe, akik véletlen csak második helyen végeznek majd Pekingben. Ráadásul azt feltételezem, hogy a film a sportot csak egy allegóriaként használta. Én nem panaszkodhatom. Nekem csak egy méretes köves gyűrűvel verte a fejem az alsós tanítónénim, amiért bal kézzel szerettem volna írni. Írni ugyan megtanultam, de sosem merném grafológusnak megmutatni.

De hova is akarok kilyukadni mindezzel? Választ keresek a fiam kérdésére: Mitől ilyen jók a kínaiak és mitől az amerikaiak? Hát tessék anyukák és apukák! Az én gyenge próbálkozásom pusztán abban merült ki, hogy a kínai egy nagyon fegyelmezett nép. Keményen és kitartóan edz. A sok emberből talán könnyebb is kiválasztani a legtehetségesebbeket. Az amerikairól nem mondhatnám el ugyanezeket. Viszont az önbizalmuk, az ismertségre, elismertségre és győzni akarásra való törekvési vágyuk olyan erőkkel vértezi fel őket, ami sok esetben legyőzhetetlen.

De jönnek majd a vízipólosaink, és akkor mi sem csak nézzük őket, hanem komoly erőkkel szállunk be a ringbe, vagyis a medencébe! Addig pedig szurkolhatunk Togónak, Mongóliának, a litvánoknak és a többi kicsinek, hogy nekik is jusson a jóból. Vagy csak úgy szurkolhatunk önmagunkért, hogy ébren maradjunk a meccs végéig vagy hogy másnap legyen erőnk újra kezdeni a napot és befejezni is. Interjú nélkül, érem nélkül, bikini nélkül, de olyan elszántsággal, mint egy olimpikon.