“A barátság az égvilágon semmit nem követel, kivéve egyvalamit: őszinteséget. Csak ezt az egyet, de ez nem kevés.” (Ingmar Bergman)
Ezek után mit mondhat még el az egyszeri ember a barátságról? Mondani való éppenséggel akad elég, de talán ennyire tömören és lényegretörően nehéz egy magamfajtának összefoglalni. Azért engedjétek meg, hogy én is elbíbelődjek egy kicsit a gondolattal. Márcsak olyan folyományaként minapi beszélgetésünknek az én kedves barátnémmal. Hogy miért szükséges, hogy két barát beszélgessen a barátságról? Hát mikor is szokott két összeszokott partner beszélgetést kezdeményezni a kapcsolatukról? Többnyire olyankor, ha valami (esetleg valaki) megzavarja a kapcsolat eddigi természetes menetét és az kibillen az egyensúlyából. Akkor tényleg beszélni kell róla. A felek igyekeznek a problémát feltárni és kiötölni egy akciótervet, ami majd szépen rendbe hozza a dolgokat. De olyan is van, hogy egyszerűen csak valamely tényező akadályozza a kapcsolatban részvevő partnerek közötti kommunikációt, illetve változnak a kapcsolat külső és belső körülményei. Én külső körülménynek gondolom a fizikai környezetben való változást, mondjuk egy költözést. A belső körülmények változásához sorolnám, teszem azt, ha az egyik fél talál egy "jobb" barátot, férjhez megy, politikailag, vallásilag más álláspontra jut, stb.
Szóval képzeld el, hogy van egy jó barátod. Azt gondolod, hogy talán a legjobb barátod, aki családi okok folytán nagyon messze költözik tőled. Egy olyan barát, akivel ezidáig napi szinten tartottad a kapcsolatot, aki ott volt minden sátoros ünnepen a házadnál, és te is az övénél. Egyszóval akire jóban és rosszban számíthattál. Aztán csak fogja magát és innentől kezdve már nem lesz olyan könnyen elérhető. Barátok azért még maradnak a közeledben, de - legyünk őszinték magunkhoz - a nagyon jó barátait az ember az egyik kezén meg tudja számolni. És akkor ez olyan mintha az embernek levágnák az egyik ujját! ÁÁúúú! Ez fáj! Mit lehet tenni? Sebaj, marad még legalább négy ujjunk és az még mindig jobb, mintha egyáltalán nem lennének, nem igaz? Legalábbis így gondolja a szegény pára a búcsú pillanatában. És másnap tényleg nem tudod csak úgy felhívni, hogy a házit leellenőrizd, mert ők mindig biztosabban tudják, vagy egy teára, hogy elpanaszolhasd, hogy kiütéses lettél a sárgabaracktól is, hogy megkérdezd, hogy ő volt-e már mammográfián és hogy az milyen érzés, vagy ha egyszerűen nem jut eszedbe valamelyik ismerősötöknek a neve, és ő a látens memóriabankod. Nem is csörren meg annyit a telefonod, mert - ha hiszed ha nem -, vannak dolgok, amikben csak te tudsz neki segíteni. Valójában mi marad a kapcsolatból most, hogy sok-sok kilométer választ el benneteket? Egy kicsit mintha magányosabb lennél.
Ám lassan rájössz, hogy az élet megy tovább, nem vesztetted el az ujjad, csak egy kicsit távolabbra került a tenyeredtől, de azért az még a te ujjad, és az is marad ilyen vagy olyan formában. Szerencsés esetben azért ott van még neked a másik legjobb barátod, akivel továbbra is össze lehet ülni a kanapén egy teára, ha a hitvesednek kimenőt adtál, és suttogni egy fél éjszakán át, hogy a gyerekek fel ne ébredjenek. Akire még mindig rá tudsz csörögni, hogy gyorsan szaladjon el a srácokért a suliba, mert bedugultál a sztrádán, akinek letesztelheted az összes új sütireceptjét. És maradnak még a cimborák. Nem is tudom, cimborái csak a fiúknak vannak? De akkor mi hogyan nevezzük azokat a barátnőket, akikkel alkalmanként összejövünk, nagyon jót dumálunk, el is gondolkodunk azon, hogy miért nem tesszük ezt sűrűbben, de aztán mégis telik-múlik az idő, és valahogy mégsem jön össze. Mégis ott vannak és mindegyiküknek megvan a helye az életedben, mert mindegyiküktől kapsz valamit, ami jó neked, vagy mert mindegyikük érdekes, intelligens, segítőkész, vagy csak érdeklődést mutat irántad. Az is lehet, hogy egyszerűen csak olyan mint te, ami megnyugató vagy épp az ellenkezője, ami viszont izgalmas. Nevezzük lánypajtásoknak? Ez olyan úttörős. Csajok? Ez túl szegényes. Tyúkok? Ennek negatív a konnotációja. Az ÖTYÉ-sek? Ez nekem retro. Cimboralányok? Ez mondvacsinált. Úgy tűnik a magyar nyelvben a nőknek nem adatott meg az alkalmi barátnő elnevezése.
Tehát ott tartottam, hogy egész megszokod az új helyzetet, és akkor mit tesz a szerencsétlen emberlánya? Fogja és levágja az egész karját! Mármint fogja magát (és kis családját) és átrepüli az óceánt. (Most gondolom csak végig, hogy ködös emlékképeim vannak arról, hogy valahol fél úton találkoztam néhány gólyával, csahogy ők az ellenkező irányba utaztak.) De nem kell, hogy az egész óceánt átszeld, elég leköltözni mondjuk Aszódról Bajára vagy fordítva. Az is elég lehet, hogy Bottyánból Szadára költözöl, ahogy azt az anyukám tette, és puff, már ott tátong közöttetek a tér. Te pedig ücsörögsz a túlsó oldalon azzal bíztatván magad, hogy ezek a barátnők már nem fognak továbbállni. Még akkor sem, ha potom tízezer kilométer van a teásbögréitek közt. Épp csak nem fészkelik be magukat a kanapédon, nem sütnek neked csokoládémentes muffint, nem nyomnak a kezedbe kipróbált irodalmat, nem gyűjtik össze cserbenhagyott gyerekeidet, és nem látod, ha a könnyük csordul érted.
Persze, hogy a család a legfontosabb és értük az anya, a feleség mindent megtesz bármi áron. Na de hogy 40 felett új legjobb barátokat találjon, az nem megy egycsapásra! Cimborák pedig akadnak mindenütt, ha az ember egy kicsit kinyújtja a kezét, ha csak résnyire is nyitja az őszinteség ajtaját, ha csak suttogja, hogy társat keres a mindennapokra, ha szemernyi igénye van a beszélgetésre, egy teára, egy vacsorára. Jönnek mint méhecskék a mézre. Hála az égnek! Mert hiszen mindig ott lapul egy nőben a kíváncsiság, a könyörületesség, az empátia, az emberiesség, a rokonszenv, vagy ki tudja mi az még, ami az egyiküket a másikhoz vonzza.
Az idő pedig telik és lassan rájössz, hogy ha át is alakultak a kommunikációs csatornák, azért ott áramlik oda-vissza a lenyesett karod és a lelked között a barátság nedűje, ami - lehet - semmi más csak a tudat, hogy van kinek elmesélni a fejfájásaidat, a büszkeségtörténeteket, a pletykákat és mindenfajta egyéb panaszaidat és örömeidet. Lehet, hogy csak én vagyok így vele - én a szerencsés, aki valóban mindent megoszthat hitestársával -, de annyi minden marad mégis bennem, amit ő nem értene meg soha ebben az áldott életben, egyszerűen mert genetikailag férfinek van kódolva. Mert a mi barátnőink, bár legyenek magasabbak, csinosabbak, okosabbak, ügyesebbek, szorgalmasabbak vagy pedánsabbak nálunk, azért mégis úgy éreznek és úgy gondolkodnak, mint egy nő. Ahogy az én kedves barátnőm mondta, ahhoz pedig idő kell (vagy egy jó női pszichiáter!!), hogy az ember valakinek előszedegesse és megmutassa legrejtettebb csontvázait a sublót alsó fiókjából. Szerintem is. A bizalomhoz idő kell és nem csupán két teásbögre egymás mellet az asztalon.
