A tánc

Oldalt fordulva állt a tükör előtt és a csupasz hasát vizsgálgatta. "Én már látom. Egyáltalán nem úgy kerekedik, mint egy kiadós ebéd után.  Nem is tudom behúzni." Irén mindig büszke volt a feszes hasára. Két dolgot örökölt az édesapjától. A vékony testalkatát és a ritmusérzékét. Legalább ezért hálás lehetett. Vigyázni fog, hogy ne túl sokat hízzon.

Egy pillanat alatt tört rá az éhség. Valami sósat enne. Vagy inkább savanyút. Az egész napját képes lett volna egy befőttes üveg mellett tölteni, hogy bármikor megkívánja, azonnal egy uborka után nyúlhasson. Így derült ki a munkahelyén is. Olyan sóvárogva nézte ebédidőben a kolléganője kovászosát, hogy az kénytelen volt megválni tőle. "Nem vagy te terhes?", kérdezte magabiztosan. Neki nem lehetett nemet mondani. Ő is terhes volt. Várandós mamáknak egyszerűen nem lehet hazudni. "És mostmár nekem sem.", simított végig elégedetten a pocakján. "A melleim viszont végre tökéletesek. Milyen eszményi lenne, ha pontosan ebben az állapotukban maradnának ezentúl. Anyám sem hízott meg utánam." Aggodalmas pillantást vetett ismét a tükör felé. "De mit veszek ma este fel, ami nem folytogatja majd a derekam. Szabad nekem még egyáltalán táncolnom? Ezt is elfelejtettem megkérdezni az orvostól. Ki tudja, mikor lesz rá legközelebb lehetőségem. Péter nem állhatja az effajta mulatozást. Pedig olyan jól mozog." Önkéntelenül elmosolyodott, amint eszébe jutott a férje robotszerű mutatványa a parketten. Talán túl józan volt a tánchoz. Pedig látszott, hogy élvezi, ha másért nem, hát azért, hogy Irén jól érezze magát. "S most egy része itt pihen a szívem alatt!"

Még mindig a tükör előtt állt, de már nem magát nézte. Két tenyerével a hasát melengetve nézett ki az ablakon a negyedikről. "Ez egy tökéletes nap. Egy boldog nap. Erre jó lenne majd emlékezni, amikor öreg leszek és fáradt. Vagy kiábrándult. Megint." Hirtelen elkapta a kezét, mintha az utolsó gondolat azon keresztül igyekezett volna a méhe felé. "Ma este táncolni megyek!", azzal sarkon fordult és nagyra tárta a szekrény ajtaját. Három váltás ruhát próbált fel, végül egy hosszú, fekete, széles szárú jersey nadrág és egy fehér selyem blúz mellett döntött. A fekete vékonyít és magasít. A fehér őszinte és tiszta. Egyszerű lesz, de elegáns. S míg állt a zuhany alatt, elképzelte magát, amint belép a Földrajzi Múzeumba, ahol a biztosító társaság rendezte az évzáró bankettet. "Rendben leszek."

Úgy beszélték meg Péterrel, hogy ő munka után még elmegy néhány kollégával sörözni, hogy ne érjen oda túl korán. "Ez a te társaságod, én csak zavarnék. Tizenegy felé érted jövök. Érezd jól magad!" Irén még mindig alig hitte el, hogy egy férfi képes pontosan azt mondani, amit hallani szeretne. "Ne gyere későn, nem akarok sokáig maradni", azzal letette a telefont.

A helyszín fényes és méltóságteljes volt. A vacsorát tízre fejezték be és a társaság türelmetlenül várta, hogy végre leoltsák a lámpákat. A beszélgetések morajlását egy hirtelen mozdulattal mosta maga alá a zene. Irén két kolléganője között állt és kipirultan mesélte az anyává alakulás új élményeit, amint rájuk simult az éjszaka és elkezdődött a tánc. Nők és férfiak bújtak elő a bizonytalan pillantások alól. Összeölelkeztek a tekintetek és magukkal ragadták a lábakat. Irén kétségbeesve nézett körül.  Úgy érezte, minden percben egyre nagyobb lesz a hasa. Moccanni sem tudott a félelmektől a fejében. A táncosok egyre távolabb kerültek tőle. A zene zajjá zsugorodott és kínzóan lüktetett a fülében. Mivé változtatja ez a parányi dolog a méhében? Hogyan vállalhat fel egy ekkora felelősséget, amikor néha magáról is megfeledkezik? Mellette marad-e Péter, ha mégis meghízik? Lesz-e benne elég türelem?

Idegesen matatni kezdett a táskájában egy papírzsebkendő után, amikor hátulról egy kar tekeredett a dereka köré. "Josz tancolni.", s anélkül, hogy válaszra várt volna, a férfi gyengéden maga után húzta a meghökkent lányt. Pablo, egy mexikói származású munkatársa volt, aki egy másik emeleten dolgozott, szinte alig ismerte. Egyet azonban biztosan tudott róla, Pablo volt a társaság legjobb táncosa és úgy tűnik, ma estére őt szemelte ki partnerének. A fiú megragadta Irén vállát és pördített rajta egyet. A zene latinos dallamokra váltott. Ezt Pablo intézhette így. Minden mozdulatától egyre erősebbé vált a lányban a bizonyosság, hogy a dolgok a helyükre kerülnek. "Nagyon szep vagy ma", jelentette ki és Irén két kezét a lány feje felé lendítette. Itt tartotta őket a magasban néhány ütemre, mintha rögzítené őket ebben az állapotban, aztán szép lassan végigcsúsztatta a tenyereit a szoborrá vált lány két oldalán egészen a csípőjéig. Irén minden porcikáját átjárta a ritmus ellenállhatatlan melegsége, s végre elfelejtette, hogy bármelyik pillanatban a kíméletlen lelkiismeretfurdalása martalékává válhat.

Pablo majd egy órán keresztül tartotta ebben a szédült forgásban a lányt. Amikor a zene végül elnémult, Irén úgy érezte, mintha anyaszült meztelenül állt volna a fiú előtt. Mégsem bánta. Szikrája sem maradt benne a bizonytalanságnak. "Köszönöm, Pablo, nagyon kellemesen elfárasztottál. Tudod, hogy a negyedik hónapban járok?", nevetett a fiúra mélyeket lélegezve. "Akkor ertem mar, miert olyan szep vagy ma! Gratulalok!" Megölelte a lányt és a fejével a lány mögé biccentett. Irén hátrafordult. Péter ácsorgott a parkett szélén. "Régóta vársz?", kérdezte tőle. "Csak néhány perce, de maradhatunk még." "A legjobbkor jöttél és ő is", simított végig a hasán kipirulva.