2014. április 18., péntek

A kihelyezett irodában

Leállítja a motort és csak ül a csöndben. A garázsban. A garázscsöndben. Az ellenállhatatlan. Csak két perc vagy egy gondolatnyi idő. Ami nem lehet a sajátja, talán csak kölcsönbe vette. De miért hazudik még ebben a nagy csöndben is? Ebben úgy is minden tökéletesen hallható.

Áll az irodaajtóban és alig hiszi el, hogy ennyire vakmerő. A férfi felé lép, aztán megtorpan. Nem ért semmit. A férfiak soha sem értenek semmit. Legalábbis a lényeget nem. Mintha a világból csak az elhanyagolható részeket érzékelnék. Azoknak meg semmi haszna. És nem lehet nekik elmagyarázni. Mert elmagyarázhatatlan. A férfi zavarodott képpel feláll, de mosolyog. Vajon tényleg örül? Hátha mégis felfogja, hogy ez jó. De mire? Mire jó ez az egész? Később annyival rosszabb lesz. Viszont nem jön közelebb. Vagy mégis? Csak egy kicsit. Neki kell lépni. Ez nem túl nőies, de lehetetlen a helyén maradni. Valami hátulról nagyot taszít rajta és most már ott állnak egészen közel. És dől belőlük a sok semmit mondó szó. Közben órák telnek el. Évek. Teljesen elfecsérelt idő. Nem is kellene szólni. Elég lenne, ha magához húzná. Csak úgy, gondolkodás nélkül. Ilyen esetben nem szabad gondolkodni. Főleg beszélni nem. De ő csak beszél. Mekkora marhaságokat mond. Legalább ne próbálna viccelődni. Feltehetően a férfinek nincs is humorérzéke. Akkor meg mi a frászt keres itt? És ennyire közel? Közben egyre fröcsögnek a szájából a szavak. Szóval itt bújkálsz minden szerda délután? Fogalmam sem volt róla. Miért szükséges már az elején mellé beszélni? Igen, itt - válaszolja a férfi. És most te is itt vagy - tehetné még hozzá, de nem teszi. Azt is megkérdezhetné, hogy vajon miért. Persze ha megkérdezné sem árulná el. Sajnos mennem kell - szól a férfi. Ezt merészeli szólni! Várnak a vonalban. Te jó ég! Már itt sem vagyok. Lehet, hogy nem is voltam. És mégis. Örült, hogy látott. Ó, valóban? Blablabla.

Nem emlékszik, ki indult el előbb az ellenkező irányba. Remélte, hogy ő, és a férfi hosszan utánanézett. Jó lett volna egy kicsit maradni. Álldogálni a közelében. Csak úgy, értelmetlenül.

Végül is simán ment minden. Valamikor talán szóba hozzák a kihelyezett irodát. Elbeszélgetnek róla néhány percig. Napfényes, tágas terem. Kicsit kiesik a városközponttól, de éppen ez benne a vonzó. El lehet merülni a gondolatokban. Főleg, ha nem jelenik meg az ajtóban az egyik idétlen kollegina. És mégis ott van. Aztán az ajtó felé szökken. Mint valami őz, akire hirtelen lőni kezdenek.

 Menekülni kellett. Ez érthető. De elég lett volna lassabban, némi méltósággal. Ezt nem a férfi gondolja. Ezt a nő. A garázscsendben. A férfi valószínűleg már el is felejtette, hogy ott járt. Ütemesen verte a billentyűket tovább. A nap végén rendben összepakolta a holmiját és hazament. Ő nem vette észre a csöndet a garázsban. Ahhoz különleges érzékszervek kellenek.