Van annál izgalmasabb érzés, mint ülni az autóban hajnali öt és hat között és végignézni, ahogy a nap lassan nyújtózkodva beragyogja a végeláthatatlan utat a kocsi előtt? Alig van forgalom. A néhány álmos utitárs is inkább úgy tűnik, mintha elveszett volna az előző éjszaka rossz döntései között és kétségbeesve keresi a megoldást, hogy hazataláljon. Csak mi tudjuk biztosan, hogy ahová megyünk, ott mesebeli látnivalók, mennyei ízek, új arcok várnak. Ott frissebb lesz a levegő, melegebb a nap, színesebbek a virágok, hosszabbak a nappalok és sejtelmesebbek az éjszakák. Azt a helyet egy okból teremtette az égi teremtő, hogy egy nap, ha arra járunk, belefeledkezhessünk egy gondolatnyi időre.
Napokkal előtte elkezdjük összecsomagolni a legféltettebb ruháinkat, amelyek közül néhány csak erre az alkalomra várt a szekrény mélyén. Még az árcédula is ott árulkodik a gallérhoz erősítve, de íme, egy jól irányzott nyisszantás, egy rövid mosóprogram és végre teljes értékű utazóvá válhat szégyenlősen kucorogva a ruhás kosár alján. Hogy elindulhasson azonban, meg kell feleljen néhány szigorú követelménynek. Legyen vidám, de ne szeszélyes, legyen kényelmes, de ne túl hanyag, legyen hűvösben meleg és melegben hűvös, esőben vízhatlan, napsütésben könnyű. Legyen elegáns, de ne túl komoly. Bohókás, de nem nevetséges. Legyen éppen olyan, mint amire az adott pillanatban szükség lesz. Nem könnyű feladat, s a rakás egyre nő. Ám lesúlyt a ruhahóhér kíméletlen keze és a nagy halom immáron a harmadára zsugorodik. Még mindig túl magas, de nincs mit tenni. Ettől kevesebbel egyszerűen elindulni sem érdemes. S erős ujjak cibálják, húzzák, vonszolják a zárat, míg az nagyot sóhajtva megadja magát és a helyére kattan. Éppen úgy fest, mint a szomszéd méltóságteljesre növelt sörhasa a vasárnapi ebéd után, amin feltehetőleg egy Bilagit enyhít délután öt körül, de benn van minden, s ami nincs, az végül is pótolható. Az utolsó napra semmi egyéb nem marad, mint a fodrász, a műkörmös, a kozmetikus, még egy telefon mamának, aki holnaptól a házban alszik, egy Zsoltnak, aki elviszi a kutyát sétáltatni, egy Ilonka néninek, aki kedden áthozza mamának az új lencseleves receptjét, és egy a gázosnak, hogy le tudja olvasni a mérőállást.
És elérkezik a nyár legrövidebb éjszakája. Alig három-négy óra, mely alatt alvást színlelünk, miközben számoljuk a perceket a felszabadító ébredésig. Másnap mogorván hunyorog ránk a reggel, hiszen még reggel sincs, de a szívünk már úgy zakatol, mintha a futópadon hagytuk volna bekapcsolva. A fejünkben láthatatlan pipákat vonunk, ahogy szemünk utoljára végigfényképezi a házat. 22 perc késés, de amúgy minden terv szerint.
A nap kérdő tekintettel könyököl a szélvédőre, miközben mi a kilométereket számoljuk a határig. Utazunk, pajtás! Valahová a tenger mellé, délre. Ránk sem ismersz egy hét múlva, amikor megjövünk!
Október. Nyakamig húzom a piros kockás plédet a kanapén. Azt mondják, holnap megállás nélkül esik. Elfárad a karom, s ölembe ejtem a nagy fényképalbumot. Színes fotók százai lélekzetnyi nyaralásokról. S csak alig néhány a közibük szorult számtalan mindennapok biztonságos homályába veszve. Pedig ma már tudom, hogy a legizgalmasabbak a tervezés, a készülődés, a várakozás névtelen percei. Ma már tudom, hogy a legédesebb érzés mégis a megérkezés haza. Amint megáll az autó a kapu előtt, s nincs sötétség a házban. Nem készült ugyan felvétel róla, de tisztán látom mama arcán a megnyugvást, hogy megint itthon vagyunk.
Ma már lemondanék az olasz tengerpart kék-fehér csíkos napernyőiről.
