Ez volt az egyetlen hely, ahonnan látni vélte a tájat, amit tizenöt éve maga mögött hagyott. A felfoghatatlan méretű eget, ami kék szemével figyelte az ügyetlen mozdulatait. A váci hegyeket, amelyek úgy magasodtak a messzeségben, mintha határt jelölnének: ne láss, ne álmodj tovább! És a falu két templomát árbócként meredezni a dombok hullámai között.
De vajon látják-e őt azokon a fehér vitorlákon üldögélve a galambok, amikor a tyúkólat pucolja fekete gumicsizmában? Hallja-e a habos ég, amikor elalvás előtt a gyerekkorát siratja. Ha tudta volna, hogy ennyi marad mindössze, jobban igyekszik megérteni, miféle kincs átvágni a határon, amikor az árvalányhajat úgy fújja a szél, mintha kábulatba szeretné símogatni, amikor az anyja az asztal közepére teszi a gőzölgő fazekat, s keresztet rajzol a kenyér aljára, amikor félúton találkozik Pirivel, s a délutánt az állomáson töltik a jövőről álmodozva. Mert egy szeptemberi napon, amikor három bevásárló táskába gyömöszölte a holmiját és két faluval odébb költözött, az egyetlen vágy, amely vele maradt, hogy vasárnaponként hazalátogasson.
Pedig mennyire várta, hogy ügyes asszony váljék belőle, mint a nővéréből. Hogy maga válasszon anyagot az új húsvéti ruhájához, hogy szégyenlősen csókolja az urát az arcán, amikor megérkezik a munkából. Majd ő megmutatja ezeknek a népeknek, hogyan öltözik tisztességesen egy fiatal asszony munkába menet, hogyan kapál egyszerre két sor kukoricát a határban délutánonként. Nem maradt semmi abból a büszkeségből, ami egy tucatnyi táskába sem fért volna annak idején. A két gyerek maradt. S bár a fiú már nagy, mégsem érti, miért veszekszik folyton. Az inkább elmegy otthonról, ki tudja merre, ha meglátja az apját a kapuban ködös tekintettel betámolyogni, s ő eleinte magába fojtja a kiáltást. Aztán mégis jönnek a szitkok, mint egy megduzzadt folyó megállíthatatlanul, s az este nyugalma szökve menekül a kertkapun át. A kislány ilyenkor közelebb húzódik. Szorosan mellé, és suttogni kezd. Anyu, ne szólj. Menjünk ki a kertbe, sétáljunk fel a dombra, nézzük meg, érik-e már a szeder.
Az anyjához nem mehet. Amióta eljött otthonról, azóta együtt merül kábulatba a papával. Mikor hazamennek vasárnaponként messziről látja, ahogy vöröslik az arca. Összeszorul a gyomra és csak rázná két karjánál fogva, hogy megszabaduljon a keserűségétől. Legalább maga ne! Legalább maga maradt volna meg nekem.
Könyörtelenül törnek rá az emlékek, ahogy zötyög az üres vagonban a falu felé. Be sem kell húnynia a szemét, mintha utazna az időben. Kicsi lány megint és boldog. De úgy boldog, ahogy csak most ismeri fel. Ahogy akkor nem tudhatta még. Minden szín és forma, hang és illat, minden olyan közeli, amint odahajolnak a lábához és megcsókolják a cipőjét, és ő hagyja, hogy elkényeztessék a potyogó gesztenyék, a fa kérgén siető hangyák, hogy belepje a por a fehér templomos zokniját. Csak ritkán félt a sötétben. Ha morgott a papa a másik szobában. Ilyenkor az anyja átjött és bebújt mellé. Jó meleg volt a teste, erős és biztonságos. Visszatartott lélekzettel maradna a pillanatban, de az semmivé lesz a következő vasuti átjárónál. Most neki kellene odabújnia, és neki mindig hideg a lába. Hogyan melegíthetne fel ő bárkit? Még a kenyér is esetlenül áll a kezében, a leves meg íztelen.
Néha leült egy kicsit hozzá az anyja, hogy meséljen az időről, amikor szolgált. Csak percrekre, mert mindig várta valami tennivaló, de az a pár perc egy egész napra kitartott. Kisimította a kötényét, a bal lábát - az mindig dagadt - a kisszékre rakta és mélyet sóhajtott. Aztán egy darabig csak maga elé révedt, mintha arra várna, hogy köré gyűljenek a megidézett szellemek. Az édesanyja, a nagyanyja, a nagyságosok, a kisasszonyok, a rokonok, a szomszédok.
Az anyja emlékei mostmár a sajátjai. S itt poroszkál mellette ez a kíváncsi szemű lányka. Hát miért nem találja az időt, hogy az ölébe húzza, kiterelje a szeméből a neveletlen hajszálakat és elbeszélje, hogy volt. Mintha magának akarná őrizni a meséket, vagy talán attól fél, nem állnak össze tökéletesen a szavak, s száraz lesz, mint a szombati pogácsája. Vagy nem értené, nem is figyelne rá. Néha úgy érzi, láthatatlan. A múltkor a boltban a hentes egyből a mögötte állót vette sorba. Pedig nem alacsony, olyan közepes méretű, és a ruhája is mindig rendes. Talán a fakó haja miatt.
De innen föntről biztosan jól látható. Magasabban áll mint azok az öreg tölgyfák, magasabban a két templom tiszta tornyánál is. Innen nem látszik a ház, amiben idegenné vált emberekkel lakik. Se a tyúkól, meg a kukoricás, a fészer bejárata elé döntött rossz bicikli, se az a halomnyi keserűség, ami megtöltötte a három táskáját, s arra vár, hogy megint útnak induljon. De hová is? S ez a kicsi lány? Ő mivé lenne? Aki még azt hiszi, minden olyan lesz, ha felnő mint ez a látvány. Tágas és végtelen. Hogy mindig lesz idő egy kicsit megpihenni és emlékezni.
Jó állni ebben a májusi szélben. Lenn sosem érzi így a szelet az arcában. Mintha ki akarná söpörni a gondokat a fejéből. Mintha csak körülötte forogna most, körbe símogatná és bebugyolálná. Vagy talán ezek már az ő szellemei? Aztán Irénke kérdezett valamit. A házról, hogy látszik-e. S azt is mondta, éhes. Friss kiflit hozott neki és idei paradicsomot. Ideje volt visszaindulni.
4 éve
