Az úgy volt, hogy múlt héten kaptam egy meghívást a családdal egy koszorúkészítő partira. Már azon elcsodálkoztam, hogy a pár, aki a házukba invitál, miért mutat irányunkba ilyen heves érdeklődést most, amikor azon túl, hogy a gyerekeink fél éve néhány hétig együtt rúgták a labdát, az edzéseken pedig a "Hello, how are you?"- n kívül egyéb mondani valónk nem igazán akadt. A koszorúkészítéstől meg egyenesen összeszorult a gyomrom visszagondolván korábbi ádventes próbálkozásaimra. Mindennek a tetejére, ezek nem ádventi koszorúk, ezeket a ház falára függesztik vagy teszem azt az istálló falára (Elpatkolt a ló? - elnézést, ezt nem tudtam kihagyni.). És már benne is vagyok legújabb szociográfiai elmélkedésem közepében. Ugyanis pontosan ez állt a meghívóban: "Hozzatok némi rágcsálni valót magatokkal és a parti végeztével egy gyönyörű, saját kezűleg kötött koszorúval távozhattok, amely majd a ház vagy az istálló (!) falát díszítheti." Hitvesemre ebben a problémában nem számíthattam. Adtam magamnak 24 órát, hogy eldöntsem, feltétlen szembesíteni akarom-e jómagam és családom ennek a kihívásnak. Elismerem, nem akasztásra hívogattak, de nem éreztem a hasonlatot egészen távolinak. A kutyát sem fogjuk ismerni a partin (kettő is volt a házban, és valóban egyiket sem ismertük!). Koszorút sem kötöttünk még, és istállónk sincs. Elmegyünk! És már írtam is a lelkes választ a feltételezett hölgynek, illetve pontosítok, jegyeztem magam "igen"-nel az e-mail-es automatikus meghívón. Ebből még baj lehet, de ránk fér egy kis kaland!
A fiúk a hetedik bugyorban érezték magukat, miután a délutáni gépezés békés harmóniáját kellett feladniuk az ismeretlen kézműves partizás érdekében. Viszont leesett az első hó, és a házat egy mély erdei út végén találtuk. Kezdett karácsonyivá alakulni a hangulat. De a "ház" elnevezést pontosítanom kell. A rezidencia. Akkorra már hosszú kocsisor parkolt az úton és talán észre sem vették volna a háziak, ha mi egy hirtelen mozdulattal balra kapjuk a kormányt és hazáig meg sem állunk, de kíváncsi természetem megint felülkerekedett. Leparkoltunk. A lovak csak álltak a hóesésben a kerítés túlsó oldalán és mintha ők is azt fontolgatták volna unott tekintettel, hogy hát ezek meg, mit keresnek itt. "Meghívtak!" Néztem bosszúsan vissza rájuk. A ház az 1800-as években épülhetett. Az ajtó feletti kőből faragott ananász nem illett a környezetéhez, de mindenképpen egzotikussá tette az épület bejáratát. Odabenn várt a következő meglepetés. A ház asszonya ugyanis nem az az anyuka volt, akire én gondoltam, hanem valaki más... "Ki ez egyáltalán és honnan ismer engem? - kérdeztem riadtan magamtól, miközben némán átfutottam a válasz e-mail-em szövegén. Vajon írtam-e bármi olyat, amiből az előttem szélesen mosolygó hölgy azonnal rájöhetett, hogy összekevertem valakivel. Olvashatott a gondolataimban, mert rövid bemutatkozása alatt elmesélte Steve-nek, hogy ő és én úgy féléve találkoztunk Amesburyben egy focipróbán. Együtt izgultunk két órát végig a pálya szélén és a végén ártatlanul átnyújtottam neki a kártyámat, hogy ha mégis úgy hozná a sors, segíthetnénk egymásnak a srácok szállításában. Az ő fia sajnos nem került a csapatba, de gondolta, tetszeni fog a koszorúkészítés. Hát persze! - kiáltottam fel ösztönösen a megvilágosodástól. Lányos zavaromban a kutyák szaladtak segítségemre. Hát persze, hogy imádom a kutyákat! A fiúk szorosan tapadtak az oldalamhoz, így verekedtük be magunkat a vendégektől hemzsegő ház fogadó szobájából a nappaliba.
Minden olyan romantikus volt. Égett a tűz a kandallóban. Halkan duruzsoló vendégek ültek körben a kanapékon és a puha karos székekben borospoharakat szorongatva. Vadidegen arcok, kíváncsi tekintetek. A házigazda hölgy bemutatott bennünket a társaságnak, aztán előrántott valakit az egyik csoportból (tisztára mint a filmekben) és magunkra hagyott bennünket az újabb idegennel. Hamar rájöttünk, hogy semmi másról nem kell és nem is akarják, hogy beszéljünk, csupán arról, hogy Európában éltünk hosszú ideig, én ott is születtem, mennyire közel laktunk Budapesthez, és hogy miért vagyunk most Ipswich-ben. Amint a kérdező kielégítette kíváncsiságát, továbbpasszolt bennünket egy másik vendégnek. Így araszolgattunk el a belső helyiségbe, ahol már javában folyt a koszorúkészítés. A földön kiterített neylonon levágott fenyőágak feküdtek nagy halomban. Körülötte guggolva, térdelve, kis széken üldögélve szorgoskodott néhány ambíciózus férfi és nő. Főleg nő. Dekorációs kellékek a fal melletti asztalkákon, masnik, tobozok. Könyörögve néztem a páromra, hogy most ne hagyjon itt magamra, mert az végzetes lehet. Hidegvérrel mérte fel a szemközti sarkot menedékül, ahová sikeresen be is fészkeltük magunkat. A fiúk közben eltűntek mellőlünk, amiért nagyon hálás voltam. Elég volt a magam baja. A mellettünk tüsténkedő addigra félig pakolta drótból tekert koszorú alapját fenyőággal. Bíztatóan festett. Őt rohantuk le a tapasztalatlanságunkkal. Meg kell adni, végtelen türelemmel magyarázta el, hogyan készül a hagyományos karácsonyi koszorú errefelé. Igazán nem űrtudomány. Az meglehet, de nem is csupán annyi, mint megvásárolni a kész terméket a legközelebbi virágboltban, amiben nekem sokéves gyakorlatom van. Közben pedig egymást váltották a vendégek, volt aki maradt, volt, aki mosolyogva legyintett és továbbállt. Mi zöldfülűek meg azt hittük, hogy a koszorú elkészítése kötelező! De íme, ha a megfelelő végén emeltük meg a művet, akkor nem tátongtak az üresen maradt részek túl szerencsétlenül. A klasszikus koszorún csak egy nagy piros masni ékeskedik, amiben megint egy másik anyuka sietett a segítségünkre. Vajon őket fizették azért, hogy feltűnés nélkül pontosan ott legyenek, ahol az egyik vagy másik vendég épp szerencsétlenkedik? Nem. Gyermekkori barátnő volt. Az ővé az istállójára készült. A miénk a garázsra. Arra sem kell nagy, csak egy autós.
Jobbára így vészeltünk át két órát, amikor ismét megjelentek a fiúk, hogy akkor mostmár menjünk haza, a számítógépen valami tinédzserek ülnek. Addigra történetünket már épp ötödször meséltük el, ideje volt indulni. A beszélgetések úgy is egyre inkább arra terelődtek, hogy ki merre lovagol, merre síel, merre vitorlázik vagy hegyet mászik a nyáron és ki hányszor járt Európában. Magyarországon számosan megfordultak a társaságból. Két hatvanon felüli hölgy annak idején fogathajtó versenyen tudta le Budapestet, Prágát és Bécset. Imádták Magyarországot. Még most is lovagolnak, télen sífutnak. A házuktól indulva barangolják be a környéket. De legszívesebben hegyi kirándulnak ezekkel a rövid sítalpakkal, amikkel felfelé is lehet menetelni. Kondiban tartja a szívet.
Ezt a partit lassan harminc évvel ezelőtt kezdeményezte, jobban mondva "alapította" a szomszéd néni és a férje. Hatalmas fenyvesük van fenn Maine-ben. Karácsony közeledtével felautózott a birtokra, megkopasztotta a fákat és hozta az anyagot az eseményhez. Az egyike a legrangosabb karácsony előtti partiknak. Sok ilyen és ehhez hasonló összejövetelt rendeznek ilyen tájban a módosabb házakban. Minél közismertebb és elismertebb valaki társadalmi körökben, annál több ilyen partira lesz hivatalos. Januárban majd arról lehet társalogni, hogy ki hol vett részt, mit evett, kivel találkozott és miről folyt a beszélgetés. A parti magja jellemzően változatlan. Ők a biztosíték arra, hogy a házigazda bármikor az új és ismeretlen vendégeitől biztonságos területre menekülhessen, de a társaságot mindig színesíteni, frissíteni illik. Az idős házaspár azonban idén átadta a staféta botot a szomszéd birtok asszonyának és férjének (erre a státuszára a mai napig nem esküszöm meg). Ilyen módon lett nekünk is szerencsénk jelen lenni. Ha elég érdekeseknek bizonyultunk, van esélyünk, hogy jövőre is visszahívjanak.
A koszorúnkat azért mindenki tapintatosan megdícsérte kifelé menet. Első próbálkozásra nem is rossz. Az ágakat lehetne egy kicsit rövidebbre vágni, sűrűbben rakni a csomókat egymás mellé és szorosabbra húzni. Van még rajta javítani való valóban, de ott ékeskedik a garázs bejárata mellett a házfalon. Ma egy kicsit megtépázta a szél, holnap majd megfoltozom. Nem szokta még a helyét, de remélem, átvészeli valahogy a karácsonyt.
P.S. Ami a képen látható, nem valódi, csupán a fantázia szüleménye.
