A húsvétból amerikai szomszédaink nem csinálnak nagy felhajtást. Nem dekorálják túl a házakat, a kerteket. Ugyan néhány elárvult műtojás ott himbálózik a hideg éjszakáktól rettegő fákon vagy lazán elszórva a serkedő gyepen, de többnyire annyi mutatkozik a készülődésből, hogy leszedték végre a karácsonyi díszeket, leporolták a tavalyi, műanyag, tavaszi koszorúkat és egy óvatlan pillanatban kiakasztották a bejárati ajtóra. Nehéz időket élünk. A húsvéti nyúl is megszorító csomagot tojik. Engem ugyan egy cseppet sem zavar, hogy ilyen szerényen lopakodik az ünnep az otthonokba, rábízva mindenkire, hogy milyen távlatokba akarja vinni. Az üzenet talán így szól idén: a külsőségek helyett munkálkodjunk a spirituális elmélyülésen, az olcsóbb. Soha jobbkor egy kis böjtölés. Ha az ember templomjáró, akkor ott úgy is értelmet kap nagypéntek. Ha nem, akkor sincs komoly gond, munka után lehet készülődni egy vidám hangulatú első piknikre a szabadban.
Történhet úgy is, hogy az ember leányának van egy anyósa, aki 800 áldott kilométerre lakik és ebben az évben úgy adta a sors, hogy éppen ezen a hétvégén ünnepelte a 80. születésnapját. Hitvesem családja ritkán fut össze teljes létszámmal, mivel a távolságot ebben az országban nem azzal a parányi európai kávéskanállal mérték, amit itt nem is ismernek és a négy testvér három különböző államban él, a mama pedig a negyedikben. A jóhír azonban az, hogy a 800 kilométer mind déli irányba visz Virginiáig. A világ eme részén a tavasz igen kellemes és szemetgyönyörködtető. Javában virágzanak az aranyeső bokrok, rózsaszínben és fehérben pompáznak a gyümölcsfák. Egyszóval, teljesen olyan mint otthon, csak talán a sok esőtől még zöldebb a fű, még bujább a természet. Ez valamelyest kárpótol a tíz órányi zötyögésért a forgalomban és - a gyerekek legnagyobb örömére - a "fast food" ebédért.
A ritka nagy találkozások elkerülhetetlenül sok stresszel járnak. Az elvárások, a különbözőségek, az ismeretlenség, az idegenség. Ám ha átvészeljük az első néhány órát, akkor az együttlét öröme a többszörösével ajándékoz meg a fáradozásunkért. Az idő pedig ilyenkor is sebesen telik és kár lenne azzal tölteni, hogy feszengve üldögélünk órákon keresztül egymás gyerekét dicsérgetve, hogy milyen nagyot nőttek, amikor itt vagyunk a környék egyik legnívósabb bevásárlóközpontjától egy karnyújtásnyira. A new york-i házaspár valósággal a központtal egybeépült hotelben szállásolta be magát, így ők egyszerűen átsétálhatnak a nagy szárnyasajtókon a "shopping" Mekkájába és Szezám tárulj...! Várjatok! Mégis csatlakozom a női csoporthoz, a fiúk iTouch-ot mennek ugyanis vásárolni az Apple Store-ba. Attól bármi érdekesebb lesz. Pontosan mit keresünk? Egy új "prom" ruhát a 17 éves unokahúgunknak. Hát persze! Az izgalmas lesz! Most ne hagyj cserben drága jó képzelő erőm! Milyen egy "prom" ruha? Kétségbeesve futamodom régen látott moziélményeimhez (American Pie) és kezdem összerakni az eseményeket a ruhákkal. Ági Nénikém, úgy örülök, hogy velünk jössz és segítesz! Hát még én! Csak pörgessetek meg a tengelyem körül százszor és talán a végére annyira szédülök majd, hogy elfelejtem, hány "prom" ruhám NEM volt. Mire azonban felocsúdok a történelmi kalandozásból, addigra ott állunk a báli ruhák tarka mezejének közepén, és sógornőim kérdő tekintete szegeződik rám. Melyiket próbálja fel Anna a kedvedért? Az én kedvemért? Egy pillanat, igen, mindjárt meglesz, máris. Ezt. Ezt a zöldet. Zöld ez egyáltalán?
A "prom" elnevezés a promenád szó rövidített változata és bizony Európából származik, pontosabban az Egyesült Királyságból, ahol szezonális komolyzenei koncerteken jelentek meg a hölgyek és urak. Az amerikaiak elsősorban iskolai bálokra kölcsönözték a szót. Középiskolától függően tartanak Junior és Senior Prom bálokat jellemzően egy évben egyszer. A Junior Prom a 11. évfolyam bálja, a Senior Prom a középiskolát elhagyók búcsúzó bálja, azaz olyan mint a mi szalagavatónk. Ez véletlenül sem jelenti azt, hogy a lányok és fiúk röpke két év alatt letudják a bálokat, hiszen tartanak ilyen nagyestélyis eseményeket a helyi futball (amerikai foci) csapat hazaérkezéséért a szezon végén, a "Sweet Sixteen" születésnapokon, és még ki tudja milyen egyéb indokkal. Minél több bálra jut el az ifjú hölgy, annál több alkalma lesz hercegnőnek öltözni. A fiúk már nem annyira rajonganak a szmokingért, amit jellemzően bérelnek erre az alkalomra. A "prom" ruhát azonban illik megvásárolni. Mert ha valakinek nincs báli ruhája, az cserélgetni sem tudja a későbbiekben, ha a család már végleg nem bírja anyagilag a húsz és száz ezer forint közé eső ruhadarabok finanszírozását. Különösen, ha a cseperedő leányzónak évente minimum három bálra sikerül beverekednie magát, vagyis meghívást kap egy ismerős vagy akár ismeretlen ifjú lovagtól. Ehhez nem feltétlenül szükséges, hogy együtt járjanak vagy a bál után kényszerből fussanak néhány randit. A "date", azaz a randevú- vagy bálpartner viszont kötelezően meg kell jelenjék az esemény előtt a lányos háznál, hogy kikérje és az est után kötelessége hazakísérni. Közben gondja kell legyen arra, hogy az illető hölgyemény nem éhes, nem szomjas, eleget táncol, egyszóval nem unatkozik túlságosan, és semmiképpen sem marad szalma a bál végére. A lányok olykor összegyűlnek az egyik kiszemelt háznál és teszik meg a szükséges előkészületeket az estére. Ide jön a fodrász, a kozmetikus, esetlegesen a varrónő. Cserélgetnek kellékeket, cipőket ("prom" cipők!), vagy az utolsó pillanatban a ruhát. Közben kattintanak néhányat a telefonjaikon és elküldik a fotókat a jelen nem lévő barátnőknek a biztonság kedvéért, nehogy véletlenül hasonló ruhákban jelenjenek meg, vagy tragikusan sok legyen ugyan abból a színárnyalatból.
A "prom" ruha földig ér, selyem, vékony pántos, vagy pántnélküli, nyitott hátú, gyöngyökkel díszített, de mindenképpen szexi, nőies, gyönyörű vagy botrányosan ízléstelen, amitől szóbeszéd tárgyává válhat, ez azonban nem feltétlenül baj. Sok múlik rajta, hiszen általában a bálon választanak Prom Queen-t, azaz bálkiránynőt, amit a lány mintegy védjegyként hordozhat magával élete végéig. Arról nem is beszélve, hogy a siker további báli meghívásokat hozhat magával és újabb, izgalmasabb "date"-eket, sőt, potenciális barátot.
Anna fáradhathatatlanul cserélgeti magán a ruhákat. Néhány közülük önmagában tetszeleg, üresen, ridegen. Némelyik akkor kel életre, ha végre kitölti egy lány törékeny vagy - teszem azt - nem törékeny, de mindig erőtől, fiatalságtól sugárzó alakja. Mi hárman, Anna édesanyja és két nagynénikéje, elgyötörten, de mosolyogva várjuk az öltöző fülke előtt. Tulajdonképpen úgy is mindegy, hogy mit vesz fel. Fiatal, okos és vidám, de a ruha, ha mégis megtaláljuk az igazit, hercegnővé varázsolja. Ha csak egy éjszakára is. Tündöklő lesz.
Én már rég nem számolom, hány darabot próbál fel, hány üzletet járunk végig. Az órákat viszont igen. Három. Három órája kószálunk a fénylő ruhák között tétován és keressük a tökéleteset. Aztán egyszer csak meglesz. Állítólag szilva színű. Szadán ilyen színű szilva bizony nincs, pedig hétszilvafás falunak hívták. Nekem inkább ciklámen, de mit értek én ehhez. Csak azt látom, hogy tökéletesen áll rajta. Olyan odaadóan öleli át a lány alakját és válik eggyé vele, mintha erre várt volna egész életében. Hogy az övé legyen, hogy kiemeljen minden szépséget, amit látnia kell a világnak és eltakarjon mindent, ami megronthatja a harmóniát. Hát persze, hogy a new york-i nagynéni halássza ki az egyik sarokból. Neki ugyan nincs gyereke, de imád vásárolni. Minden unokahúgának ő választ ruhát. Én fellélegzem. Vár az ebéd, utána egy kényelmes fotel és egy tea. Mehetünk. Ám Anna bizonytalan. A többit is látni akarja. Az összeset. Átautózunk a másik bevásárló centrumba. Itt egy kék selyem ruha nyújtózik vágyakozóan utána. New york-i sógornőmnek ez tetszik jobban. Én kitartok a szilva mellett. Anna úgy vesztegel a tükör előtt, mintha a pap előtt állna, miközben a reménykedő vőlegény az "igen"-jére várakozik. A boldogsága múlhat rajta. Patt helyzet. Végre az édesanya menti meg a vásárlás hajótöröttjeit. Elvisszük mindkettőt, majd a barátnők eldöntik, melyik legyen a szerencsés választott, a másikat pedig megpróbálják visszavinni. Az eladónő belemegy az üzletbe. Neki mindegy, csak vásároljon már valaki.
Két ruhával érkezünk haza. Én nem tudom eldönteni, hogy a fáradtságtól, az éhségtől, vagy a milliónyi fényes ruhától szédülök, de amikor Anna egymás után próbálja magára ismét az otthonmaradottak kedvéért a két költeményt, olyan önelégülten nézek rajta végig, mintha legalábbis magam varrtam volna őket. A szilvaszínűt mindenesetre. A kék hidegnek tűnik. Nem egy ilyen fiatal, meleg szívű, mosolygós lány színe. Mondom én, aki csak mesékben olvastam hercegkisasszonyokról. Még csak nem is álmodtam arról, hogy azzá válhatok, ha csak egy éjszakára. Ezek a ruhák azonban nagyon is valóságosak és mégis egy álom részei. Az amerikai álomé.
