Íme a fogorvos!

Elállt kinn az eső és kiállt a fejemből a fájás. Ez jó hír! Akkor ennek most lehet örülni. Legalábbis öt percre, aztán megint körül kell nézni, hogy minek örülhetnék legközelebb. Meg ne ijedjetek, nem fogom öt percenként lejegyezni, hogy mivel sikerült a pesszimizmusom, a melankóliám, a rosszkedvűségem és a többi negatív energiákat hordozó hangulatom legyőzni a novemberi sötét délutánban. Az sem fog visszarángatni a megszokott elégedetlenkedő és csalódott mivoltomba, hogy alig egy órája a fiam fogorvosa meglepőt kérdezett miközben én komoly erőbedobással győzködtem az elpityeredő kis beteget, hogy a szuri igazán nem fog fájni, meg sem érzi majd, mert az a zöld zselés izé már előre elzsibbasztja a helyét, és különben is, csak nem fog ilyen semmiség miatt ennyire neki keseredni, amúgy meg túl lesz az egészen röpke percek alatt és otthon várja a számítógép, sőt még palacsintát is sütök, pedig arra igazán nehezen szánom rá magam. A rögtönzött kis monológ után végre a doktor is szóhoz jutott és megkérdezte: "Milyen nyelven beszél a gyerekhez?" Ezzel persze az égvilágon nem lett volna semmi baj, csakhogy miután elárultam a titkot, tovább tudakolózott: "Milyen egyéb ázsiai nyelvet beszél?" Hm?

Most először gondolkodtam el azon, hogy mivel Oroszország jócskán belelóg Ázsiába, vajon akkor az oroszt is lehet ázsiai nyelvnek számítani? Aztán elszégyeltem magam amiatt, hogy tíz évnyi orosztanulás után - én még szigorlatoztam is belőle - mégsem mondhatom nyugodt szívvel, hogy beszélek oroszul, és hivatalosan úgy sem soroljuk az ázsiai nyelvek közé, úgyhogy kénytelen vagyok a kérdésére nem-mel válaszolni. Vagy lehetséges lenne, hogy dél-Szibériára gondolt, ahonnan az ős magyarok nekiindultak a vándorlásuknak? Netalán tisztában lenne azzal, hogy a magyar az uráli nyelvcsaládhoz tartozik, és akkor pedig tényleg nehéz eldönteni, hogy európai vagy ázsiai ugyebár, mivel éppen az Urál hegység választja e két kontinenst ketté. "Nem, sajnos nem beszélek ázsiai nyelveket. Csak magyarul, angolul és olaszul még egy kicsit." Neki persze tökéletes menekülési útvonala volt enyhe zavarától a fiam száján keresztül, én viszont egyedül maradtam a kételyeimmel a nyelveket illetően. Hogy mégis megtörjem a szorongató csendet, hátrafordultam a székemen, hogy tanulmányozzam az orvos saját kezű olajfestményeit. "Muszály leszek megdícsérni őket, mégiscsak a fiam fogairól van szó." - gondoltam kétségbeesve kutatva a megfelelő szavak után. Az egyik kép egy vízesést, a másik egy magányos csónakot egy kis szigettel ábrázolt. De nem csak a téma volt tragikusan közönséges és émelyítő, a gonddal kiválasztott színek bármelyike vetekedhetett volna az esőerdők egzotikus madárfajtáinak tollazatával. Úgy rikácsoltak rám a rózsaszínek, lilák, türkiszek, világoskékek, pirosak, narancsok, hogy szinte belefájdult a szemem. Talán otthonosabban mutatnának egy középkategóriájú szálloda szobájának falán vagy akár egy fényűző szolárium öltözőjében. A művész önelégülten tekintett munkáira, és töredelmesen bevalotta, hogy már nem is emlékszik, melyik szigeten ragadta magával a látvány, talán Bora Borán vagy Tahitin. Aha, most ő akar engem elkápráztatni az utazásaival. Hát legyen, de tovább nem megyek a dícséretekkel, mert még a fejébe szállnak és képes lesz folytatni, pedig amióta megszületett a kisfia, azóta nehezen talál szabadidőt festegetésre. "Minden gyermek egy áldás." - sóhajtottam fel némán megkönnyebbülve, és innentől kezdve végre közös terepen jártunk. Az orvos-bébi most két éves. Akkor Thomas, a gőzmozdony, vette át a helyét a festőállványnak. Bingó! Eddigre már szülöttem túl volt a nehezén, vagyis az érzéstelenítésen, és együtt vártuk a zsibbadást. "Íme egy elégedett ember." - gondoltam magamban. "Minden színben, minden ecsetvonásban tombol az életöröm, a magabiztosság, az optimizmus, csak sajnos ettől nem lesznek szebbek." Vagy megint én nézem ezeket az ártatlan próbálkozásokat túlságosan kritikusan szemmel? Lehetséges, hogy ezek a képek bárkit is elbűvölnének? A művészt magát minden bizonnyal, hiszen itt díszelegnek az orvosi szobája falán pusztán egy karnyújtásnyira. Szinte látom, ahogy minden alkalommal elégedettség önti el, amint feltekint rájuk betege lyukas fogairól. "Voila, un homme." - gondolja talán ilyenkor. Na jó, ezt talán mégsem, mert ugyebár nem beszél ázsiai nyelveket, ahogyan Napóleon és Goethe!

De miért ostorozom ezt az orvost ilyen kíméletlenül, amikor ő is csak egy ember, és ha nem is egy von Gogh - bár mindketten megfordultak Tahitin -, mégiscsak ő az, aki legkisebb gyermekem szerencsétlenül járt fogát befoltozza, ráadásul még agyon is dícséri bátor viselkedéséért. S ha őt boldoggá teszi önnön kezemunkájának látványa, tündököljön bár a magányos csónak narancsos-türkiszes naplementében, hát minden joga megvan hozzá. Miért kell, hogy elvárjam tőle a tökéletességet minden téren? Miért nem elég nekem a kisfiam megkönnyebbült és büszke mosolya, amint kimenekül a fogorvosi székből? Tudom jól, mi bánt ebben az emberben. Nem az, hogy fogalma nem volt, mit kezdjen kis hazám anyanyelvével. Még csak nem is az, hogy vallatni lehetne a festményeivel. Az zavar benne, hogy olyan látványosan elégedett magával, amikor én napról napra küzdök a pesszimizmusom ellen. Azt olvastam valahol, hogy a hajlam feltehetően genetikailag örökölhető. Akkor pedig akár most fel is adhatnám a küzdelmet, de mégsem teszem. Hála ennek az orvosnak, ma még reménykedem, hogy tanulható, s ha nem is számítok jelentős pálfordulásra, azért én ezt a bejegyzést most megírtam, kihelyezem a virtuális falamra, és akkor nézegetem majd, amikor csak kedvem szottyan hozzá. Pedig ez sem lett tökéletes. Mégcsak nem is oda lyukadtam ki benne, ahová eredetileg szerettem volna. Nem igazán kifinomult, nem uralkodik benne logikai rend és a szókészlete is meglehetősen szegényes, de mégis mosolyognom kell tőle. Hát kell ennél több? Ezzel megint kihúzom holnapig.