Este fél hét, de már sötét van odakinn. Idebenn is. Csak gyertyák égnek az ablakunkban és a monitor. Itt ülök a gépnél boszorkánynak öltözve és várok. Várom, hogy a gyerekek becsöngessenek és megkérdezzék: "Trick or treat?" Látom az arcukat, ahogy elbizonytalandonak, amikor meglátnak. Lehet, hogy túl jó a jelmezem? Messziről lányok sikítását hallani és azon töprendgek, hogy még mi az, amit itt át kell élnem először.
Remélem, sokan jönnek majd a házhoz, mert irdatlan mennyiségű édességet vásároltam össze. A szomszéd néni szerint több mint száz gyerek is kopogtathat majd az ajtón. Nagyon kellemetlen szégyenben maradni, ha elfogy a csoki és a cukorka. A fiúk már úton vannak. Attól tartok egy kicsit korán, de amint beöltöztek kalóznak és nindzsának, nyomban olyan izgalom lett rajtuk úrrá, amit már nem lehetett itthon kordában tartani. Nekiindultak ketten a sötétségnek, hogy életükben először bekopogtassanak idegen házakba és édességet kunyerbáljanak. De persze álruhában bármit megtehet az ember, még olyan dolgokat is, amit normális körülmények között meglehetősen megalázónak tartana. Az enyéimre ráadásul rásóztam két UNICEF-es dobozkát is, amibe aprópénzt kell gyűjteniük a templomunk megbízásából. Még ebbe is szemrebbenés nélkül belementek, ami azért elég meglepő az én szégyenlős gyerekeimet tekintve.
Hiába, erről szólt az egész október. A házak előtti fákon műanyag csontvázak, a bokrokon műpókháló és végtagok. Szellemek, feketemacskák, óriás méretű pókok és sírfejek. És persze az elmaradhatatlan sütőtökök sütőtökből, agyagból, papírból, műanyagból, gipszből és ki tudja még miből. Ipari méretű cukros és csokis zsákok a boltokban. Talán majd ez fellendíti az erősen megtépázott gazdaságot. Az emberek nem bírnak ellenállni, elvégre mégis csak a gyerekekről van szó. Rajtuk legalább ne spóroljunk. Nekem december 6.-a jut az eszembe, és olyan Mikulás-csokoládék, amik még a Húsvétot is megérték. Ha Mami nem olvasztotta be őket a Lúdlábja tetejére, akkor akár a kukában is végezhették. Talán mégis jobb ezt letudni így októberben, mint december elején, amikor nyakunkon a karácsony és a lelkiismeretes szülő titkon abban reménykedik, hogy Mikulás ez egyszer cserben hagyja a gyerekekeit. Miért is ne ebbe a hűvösödő, sötétedő őszi hangulatba hozzon ez a furcsa szokás egy kis színt és vidámságot? Rajtam ne múljék, még azt is elhiszem, hogy az aprópénz, ami a kis naracsszínű dobozokban közben már hazaérkezett, valóban elkerül Afrikába.
Ha ezen múlik a honalapítás, fejet hajtok az "őslakosok" hagyományai előtt és hagyom, hogy a gyerekeim zsáknyi nyalókával térjenek haza a Halloween-es portyáról. Csütörtökön majd szépen összecsomagolom, és beviszem a város "Éléskamrájába", ahonnan a rászorultakat etetik. Mert hiszen úgy sem az a fontos, hogy mekkora halom édesség gyűlik össze. De akkor vajon mi a cél? Ha nagyon-nagyon messzire akarok menni, azt mondanám, hogy a Halloween itt valami hasonlót igyekszik közvetíteni az "élők" felé, mint a Hallottak Napja otthon. És most elsősorban a gyerekekre gondolok mint "célcsoport" (elnézést a pályázatos kifejezésért). Mert ma (másnap) megint itt ülök a gép előtt. Megint ég egy gyertya mellettem. Ma azonban azokért égetem, akikért most kinn lennék a szadai és a bottyáni temetőkben és egyenként járnám végig a sírokat.
Ahányszor a temetőbe mentünk Halottak Napján - még az elmúlt néhány évben a gyerekeimmel is - annyiszor jutnak eszembe gyerekkorom gyertyaégetései. Ott álltunk a sírok körül és néztük a sok feketébe öltözött emberalak sötét árnyékát bolyongani le-föl a temetőben. Hát ettől nem igazán kellett félelmetesebb látvány. Mit holmi műanyag csontváz vagy pók a házfalán, amit már jó előre kiakasztanak, hogy a gyerekek hozzászokjanak és még csak véletlenül se ijedjenek meg tőlük Halloween éjszakáján? De hát mi nem ugyanígy lettünk hozzászoktatva ahhoz, hogy a sír, ami felett állunk, egy családtag pihenőhelye, aki most elégedetten tekinget ránk odafentről, hogy ilyen sok szép fényes gyertyával világítottuk ki a sírját? Nem voltunk-e már képesek gyerekként felismerni a sötét alakokban a keresztanyánkat, az unokatestvéreket, az utcabélieket? Milyen izgalmas volt kísérletezni órákon keresztül a viharos szélben, hátha nekem sikerül égve tartanom a gyertyát legalább egy percen keresztül? Ha pedig nagyon közel rakom őket egymáshoz, akkor olyan nagy lángot tudok éleszteni, ami eléri a fenyőbokor alsó ágait, és aztán lehet izgulni, hogy megyullad-e. Sosem volt elég gyertya, sosem volt elég idő, hogy kifutkározhassuk magunkat a sírok körül, de mindig visszataláltunk a szülőkhöz.
Természetes élettérré válik a temető azon az estén, az együttlét elhúnyt családtagokkal, ahogyan itt természetes látvánnyá válik a fákról lógó szellem, az ajtóban álló csontváz, boszorkány és minden, ami félelmet válthat ki egy kicsi gyerekből. Az egyik a halál gondolatához szándékozik hozzászoktatni, a másik az ismeretlentől való rettegéstől akar megszabadítani. A különbség végeredményben annyi, hogy az itteniek utcai jelmezfelvonulást csináltak belőle, mi a temetőben jövünk össze, hogy emlékezzünk, beszélgessünk. A hallottainkért indulunk el a gyertyáinkkal, de valójában nem magunkért állunk-e odakinn a szélben?
Azt mondják, a mexikóiak kiviszik az ünnepi vacsorát is. Zenélnek és táncolnak a temetőben Halottak Napján abban bízva, hogy velük múlatnak a sírlakók szellemei is. Az amerikai temetők viszont nagyon elhagyatottan néznek ki ilyenkor. Mondhatnám, hogy otthon a meleg szobában is gondolhat az ember a szeretteire, hiszen idén én sem mentem ki az enyéimhez. Az ebédlő asztalunkon égettük a gyertyákat. Mégis, amikor képzeletben végigjártam egyenként a sírokat jöttem rá, hogy tényleg volt olyan, akinek a lakójára idén csak ezen a napon emlékeztem. Szégyen, nem szégyen, nagy a család. De legyünk őszinték, boszorkánynak sem öltözöm be sűrűbben.
