Nagyon keveset tudok a voodoo-vallásról, és a ceremóniáknál használt babákról, de tegnap mégis úgy éreztem, mintha valamelyik Haitin élő közösség idős tagjai engem szemeltek volna ki próbababának, hogy az ifjúságnak demonstrálják az ősi áldozatokat és egyéb mutatványokat. Már csak arra vagyok kiváncsi, hogy sikerült-e nekik kontaktlencsét is illeszteni a baba szemére, vagy szemüveges voltam, amit közösségben én speciel sohasem tennék fel. Elismerem, nem lehet könnyű minden szempontból élethűre alkotni a voodoo-babát. Ámbár lehet, hogy a mai technológiákkal akár egy apróka laptop-ot is sikerült a baba ölébe illeszteniük, mert azon keresztül érkeztek a kis tűszúrások. Ha azonban mégsem az ősi afrikai vallás áldozatává váltam, ami a rabszolgasággal vándorolt át Közép-Amerikába, majd onnan feljebb, az Egyesült Államok déli részébe, ami azért elég ijesztően hangzik, lévén egyre közelebb jelenlegi tartózkodási helyemhez, akkor itt az ideje, hogy megtegyek minden lehetséges óvintézkedést, hogy megóvjam magam a legközelebbi hasonló kinzásoktól. Ha mégsem a voodoo martalékává lettem, akkor meglehet saját, sokkal puritánabb jellegű vallásom kivánt múltbéli vagy talán jövőbeni vétkeimért kárpótlást szerezni. De túlságosan nagy feneket keritek a tegnapi nap szomorú történéseinek, amelyek a mai nap tükrében már nem tűnnek olyannyira tragikusnak, csak talán, ha az ember egyszerre nagyobb dózisban kapja a rossz hireket, akkor kezdi úgy érezni, hogy a baj talán mégis önmagában rejtőzik.
Ezek után szinte pironkodva teszem közzé, hogy melyek is voltak ezek a szomorúságok, amiktől én a szúrásokat érezni véltem. Kutyánk, Fogo (igen rövid o-val irtuk, egy kis sziget Labrador mellett északon), akitől igen fájdalmas volt elszakadni elutazásunk előtt és aki mégis a jószerencse folytán baráti kezekbe került, megszökött új otthonából több mint egy hónapja és azóta nem látták. Egy neveletlen kutyáról van szó csupán, aki már valójában nem is tartozik hozzánk, de aki öt évig a része volt minden napunknak és aki egy fájdalmas esemény után azért került hozzánk, hogy engem kirángasson a letargia mély verméből. Azt hiszem, sikerült is neki. Annyi baj volt vele, hogy időm nem volt másra gondolni. Többször lett beteg, elvágta a lábát, elütötte az autó, tönkretette a kertünket, a teraszunkat, az autók belsejét, a gyerekek ruháit és még ki tudja mennyi bosszúságot okozott, amelyek azonban eltörpültek a szeretete, a ragaszkodása, a kedvessége, a játékossága, és persze a gyönyörűsége mellett. Az én nehéz évem után hitvesre jött a következő, és megint Fogo volt az, aki - ha öntudatlanul is - de segitségére volt. Keretet adott a napjainak, értelmet az üres délelőttöknek. Vitte a gondterhelt férfit a Páskomra, hogy a feje és a tüdeje megteljen friss levegővel. A mai napig nem tudom, hogy melyiknek volt nagyobb szüksége a napi egy órás terápiára. A páskomi erdők, mezők éltek, annak ellenére, hogy a környékbeliek szivesen parkolták hatalmas halmokban itt a szemetüket. A kis róka, a vaddisznó, az őzek és nyulak egy idő után már messziről felismerhették Fogo óvatlan csötretését a bokrok között. A fácánok a fűben türelmetlenül várták az utolsó kritikus pillanatot, amikor drámai szárnycsapkodással rebbentek fel a fészkükről, ha a kutya egy méteren belül került. Sosem fogott semmit a bolondos eb, de úgy lobogott a füle az örömtől, ahogy visszafelé tartott játékos portyáiról, hogy az ember kénytelen volt vele mosolyogni.
Fogo vadászösztöne ott élt a zsigereiben, de szertelensége, önfejűsége kezelhetetlenné tette és most azt hiszem, ez lett a végezete. Folytonos sóvárgása a szabadságra, a játékra, a kalandra sokkal erősebben élt benne, minthogy valaha is felfoghatta volna, hogy nem lesz képes fegyelem nélkül túlélni e vágyakozásokat. S talán mégis túlélte. Még nem akarom elfogadni, hogy nem. Csak egy kutya volt, de a mi kutyánk. Olyan meleg szemekkel és olyan odaadó rajongással irántunk, hogy arról továbbra is nehéz lemondani.
Két héttel az ünnep előtt, karácsonyi előadásra mentünk a gyerekekkel az óvodába. Ezalatt törtek be a házunkba és hordták el az értékeket. Fogo foltos oldallal, összekuporodva és megyötörten várt bennünket haza. Nem a fizikai fájdalmat láttuk a szemében. Inkább a csalódottságot. Valószinűleg kitörő örömmel fogadta a betolakodókat. Nehezen viselte az egyedüllétet, bármit megtett, hogy magára vonja a társaság figyelmét. A gazemberekkel is csak játszani szeretett volna. Félreértették. Ám mégis életben hagyták, mert hamar rájöhettek, hogy kár a vesződségért. Ez a kutya ártalmatlan.
Aztán jött a zöld Suzuki. Csak álltam tehetetlenül és másodpercek alatt állt össze a matematikai képlet a fejemben. Ha a Suzuki legalább 80-nal száguld végig a Munkácsy utcán, nem fogja látni, hogy Fogo elindult a túloldal felé. A kutya persze nem nézett körül és a suzukis valóban nem figyelt. Mintegy alátámasztván a számitásomat, az állat tökéletes ivben repült az út túlsó oldalára. A suzukis tovább hajtott. De lássatok csodát, a kutya három lábára küzdötte magát és ezúttal hivás nélkül bicegett vissza az udvarba. "Ki vágytam az utcára, új kalandra, csalogató idegen szagokat éreztem és vitt a kiváncsiságom, de bajba kerültem, megsérültem, visszajöttem, segitsetek." Fogo egy egész telet töltött "ágynyugalomban" a dolgozóban. Steve ölben vitte le reggelenként a lépcsön, hogy elvégezze a dolgát odakinn. Megvárta és visszavitte. Eleinte meg kellett neki mutatni, hogy pontosan mit is várunk el tőle e néhány percben a csipős hidegben. Ebben valóban csak Steve-re számithattam. Fogo odabent elégedett volt és békés. Többnyire otthonról dolgoztam és olyan nyugalommal feküdt a lábamnál, ami nem volt kinti önmagára jellemző. Elég volt a mellettem pihegő kutyára pillantanom, rajtam is végigáramlott valamifére jóleső zsibbadás. A világ nem tökéletes, de átvészelhető igy együtt. De ha a világ képes egy óceánt is varázsolni közénk és egy háztulajdonost, aki hallani sem akar kutyákról a házban, akkor nem marad más belőle, ami elviselhető, csak a szabadság, a kaland, az erdő, a vadászat. Bármi áron.
A második voodoo-szúrás az éteren keresztül a legkedvesebb amerikai irómról érkezett. John Updike 76 évesen, tőlünk alig néhány mérföldnyire egy hospice-kórházban tüdőrákban meghalt. 1957-ben New Yorkból költözött ide, Ipswich-be, fiatal első feleségével és négy gyermekükkel. Nagyon megszerette a tengerparti kisvárost és válása után is szivesen visszalátogatott ide golfozni és a barátait meglátogatni. Nagy dohányos volt, pedig fiatal korától szenvedett az asztmától.
Elismerem, furcsa lehet, hogy egy bejegyzésben emlitem a volt kutyánkat és egy világhires irót, de két olyan lelket (márha a kutyáknak van lelke egyáltalán) vesztettem el tegnap, akik számtalan örömérzésben, élményben részesitettek, és mindketten egy kicsit megváltoztatták az életem és mindkettőjükben önmagamat is láttam olykor-olykor. Vágytak az újra, az ismeretlenre, a magányra, de végül meggyötörten menekültek vissza a bizonyosságba, a barátokhoz, a családhoz, a közösséghez, hogy a kalandokban szerzett sebeket ők segitsenek befoltozni még mielőtt nem túl késő.
Fogo-nak kétszer születtek kölykei két szomszéd kutyától. A tiz kiskutya mind gazdára talált. Updike 50 regényt, számtalan kritikát hagyott hátra.
Fogo az Isaszegi erdőkben veszett el 2008. decemberében. Nyúzott, sárga labarador, sebekkel az oldalán. Ha valaki látja, nyugodtan megsimogathatja. Hálás lesz érte.
