Békés karácsonyt!

Az Ünnephez

Az idén egy különös ajándékot kérek,
Ha az Ünnep mégis erre téved,
És engem is kérdőre von:
Hát te, mit szeretnél?

Válaszom tétova, csak suttogni merem,
Mert kérésem felettébb szertelen,
Teljesíthető-e, nem tudom.
Itt is hideg a tél.

Új bundát akarsz, sapkát, puha sálat?
Takarót, hogy melegítse hátad?
Ha kapható, meglátod, hozom.
Az nem kap, ki nem kér.

Mit én szeretnék, Ünnep, nem csomagolható!
Fényes papírra semmi szükség.
Aranyos szalag az asztalon.
Hiába, mit sem ér!

Csak add nekem újra, mi volt enyém:
Egy ház, az otthon, minden a helyén.
Karomban erő, csizmám koptatom.
Sok van még, mennyi fér?

De tőled ezt el nem várhatom mégsem.
Te sem vagy több csak egy törékeny
kis üveggömb. Ha nem foglak
erősen, szétröpülnél.

Hisz téged is csak én formáztalak:
kis gyertyák, masnik, szavak.
Tűzhelyem melege védett,
Ha kinn zenélt a szél.

Ünnep, ígérem, megint szép leszel!
Legyen egy tenger, vagy tízezer
Mérföld! Bár szívem itt dobog,
A lelkem hazaér.


Kívánom, hogy épp olyan legyen az ünnepetek, mint amilyennek szerettétek volna, hogy legyen és ha valóban olyan lesz, akkor tudjatok neki teljes szívből örülni!

Örömvírus

Korábban már írtam arról, hogy errefelé úton-útfélen mosolyognak az emberre miközben folyton azt kérdezik, hogy jól van-e. Ha megpróbálnám százalékosan kifejezni, hogy a kérdezők közül hányan érdeklődnek őszintén a hogylétem felől, azt hiszem, nem lenne arra szükség, hogy mindegyikük orra elé egy kérdőívet dugjak. Leginkább talán a tekintetekből olvasható ki. Persze sok múlik azon, hogy épp merre járunk, kivel találkozunk, de az egyszerűség kedvéért vegyünk egy átlagos hétköznapot, amelyen tárgyaltam az ingatlanügynökkel, fecsegtem a postással, bevásároltam, elvittem a gyereket edzésre, körbegyalogoltam a lakótelepet, találkoztam két kutyasétáltatóval és egy sportgyaloglóval. Nem túlzok, ezek mind megkérdeték, hogy vagyok. Én persze már tudom, hogy a "How are you doing?"-ot valójában itt üdvözlésként használják, de mégse adjuk fel ilyen könnyedén: talán az edzésen az egyik anyukát valóban érdekelte a kedélyállapotom. Olyan öt százalékra tippelek.

Elkeseredésre azért semmi ok. Most ugyanis nem azt fogom boncolgatni, hogy akkor miért kérdezgetnek olyan fáradhatatlanul. Elvégre rám köszönt és nem csupán egy egyszerű "Hi"-jal intézett el vagy - ne adja az ég - egy ellenszenves tekintettel, mivel megzavartam a nyugalmát. Ráadásul a "How are you?"-hoz szinte kötelezően csatolandó egy széles mosoly. Ettől ugye mindjárt más a helyzet, mivel a "Hi"-hoz nem feltétlenül jár a 32 fog (többnyire tényleg szépek a fogsorok). Egy mosolyra viszont illik mosollyal válaszolni. Csak érdekességként említem meg, hogy igen közel élek a "Smiley face" ikonocska szülőföldjéhez, ugyanis Mr. Harvey Ball, egy biztosító társaság alkalmazottja, itt Massachusetts-ben rajzolta meg 1963-ban a mosolygó arcocskát egy kampányhoz. Szerencsétlennek fogalma sem volt, hogy milyen sikere lesz a műnek, így nem foglalkozott a grafika oltalmazásával, minek okán később egy garasa sem származott világszerte közkedvelté vált illusztrációjából. Remélem, azért sok öröme telt abban, hogy a képecske azóta is naponta fakaszt mosolyt az arcokon szerte a világban.

Oda-visszamosolygunk hát egymásra, ha van rá nyomós okunk, ha nincs. Legalábbis itt a Nyugati féltekén. "No judgement!" - vágná rá az angol, azaz "Ne ítélkezzünk!". Elégedjünk meg annyival, hogy ez olyan szociális viselkedési jellemző. Odahaza tényleg nem dobálózunk feleslegesen ezzel a gesztussal. Általában véve, ha nincs jó kedvem, nincs mosoly és nem kérdezgetem fűtől-fától, hogy hogy érzi magát. Ha meg tőlem kérdezik annak ellenére, hogy igyekszem minden arcizmommal suggallani a rossz kedvem, akkor bizony sok esetben az ártatlan kérdező fejére borítom az összes búmat és bánatomat. Így mostantól ketten lehetünk mogorvák, szomorúak, bosszúsak vagy dühösek. Hogy én ettől most majd jobban érzem magam? Azt kétlem. Többnyire inkább rosszabbul. Kiönthettem ugyan a lelkem, megoszthattam a terheket, de ha tettem ezt egy olyan embertársammal, akit valójában nem érdekelt a mondandóm vagy nincs módjában, szándékában segíteni, akkor megette a fene az egészet. Pusztán csak verbalizáltam a nyomasztó gondolatokat, amitől azok most még valóságosabban és ijesztőbben merednek rám vissza. A panaszainkkal tehát csínyján kell bánni és a megfelelő partnerre bízni azokat.

A jókedvünket azonban nem szükséges és nem is szabad ilyen óvatosan kezelnünk. Mi több, a vidámságunkat, boldogságunkat, örömünket valósággal úgy kellene terjesztenünk, ahogyan azt tesszük oly sikeresen az influenzával. A Time magazin cikke szerint, két pszichológus húsz évig vizsgálta a Kaliforniai Egyetemen, hogyan terjed a boldogság-effektus. A kutatás döbbenetes eredményeket hozott. A vidám egyénnel élő testvér 14%-kal lesz boldogabb, 8%-kal a házastárs, 25%-kal az egy mérföldön belül élő barát, 10%-kal a barát barátja és 5,6%-kal a barát barátjának a barátja. De boldogabb lesz tőle a szomszédja, a kollégája és persze a szomszéd barátja és a kolléga barátja, stb, stb. Mondhatni valóban úgy terjed a jókedved, mint egy vírus, csak épp sokkal kellemesebb tünetekkel. Ha a jókedvű egyén egy olyan társsal osztja meg örömét, akivel kölcsönösen kedvelik egymást, ráadásul a társ is hasonlóan pozitív hangulatnak örvend, akkor a boldogságot megduplázódva élvezheti mindkét fél. Ez már szinte a paradicsom! Arról nem nyilatkozott a cikk írója, hogy az általában vett vidám természetű emberről volt-e szó a vizsgálódásban, vagy elégséges, ha alkalom adtán rendkívül jó hangulatban körbefutjuk a rokonokat, szomszédokat, hogy biztosítsuk aznapra az ő jókedvüket is. Úgy vélem, az előbbiről lehetett szó, de bizonyára nem ártunk azzal sem, ha esetenként meglepjük az ismerősöket az örömünkkel búskomorságunk helyett. Feltehetőleg már ez felvidítja majd őket. Az orvosok szerint sok más egyéni viselkedés terjedhet hasonló módon a velünk kapcsolatban állók között vagy ahogyan divatosan hívjuk a "network"-ünkön belül. Ilyen például a dohányzás vagy a dohányzásról való leszokás. A fogyókúra és az elhízottság. Akik pedig a legbiztosabb hordozói a viselkedésmintáknak, azok nem mások, mint a saját gyermekeink. Ők ugyanis nagyon fogékonyak, tanulékonyak és rugalmasan reagálnak a változásokra. Mindemellett sokszor kiterjedtebb ismerősláncolattal (ez csináltam a "network"-ből, mit szóltok hozzá?) rendelkeznek, mint mi magunk.

Miután elolvastam a cikket és gyorsan visszapergettem a napot a fejemben, rá kellett jöjjek, hogy aznap legalább öt alkalommal kiabáltam le a gyermekeimet valamilyen lehetetlen ok miatt. Jobb, ha fel sem sorolom őket, mert a szégyenpír az arcomon még a sorok között is látható lesz. Hogy hányszor nevettem ma velük, arra valahogy nem emlékszem ennyire tisztán. De ezt a napot igazán nem vehetjük alapul. Rosszul aludtam, fáradtan ébredtem, fájni kezdett a fejem, későn kerültünk asztalhoz, nem sikerült kitakarítani a fürdőszobákat és nem írtam meg a karácsonyi üdvözlő lapokat. Hogy a szomszéd néni sem lett boldogabb tőlem, annyi biztos, de valahogy ez zavar most a legkevésbé. Legyinthetnék az egészre és mondhatnám egyszerűen azt is, hogy nem kell mindent elhinni, amit az újságokban összeírnak. Mit tudhat a szomszédaimról két San Diego-ban élő pszichológus. Még én sem ismerem őket. Azt pláne nem várhatják el tőlünk, hogy naponta megnevettessük egymást, hogy ettől majd az ismerőseik ismerőseinek is jobb legyen. Nem mintha ártana bármelyikünknek is egy kis jókedv így karácsony közeledtével. Nekem legalábbis biztosan nem.

Koszorút az istállóra

Az úgy volt, hogy múlt héten kaptam egy meghívást a családdal egy koszorúkészítő partira. Már azon elcsodálkoztam, hogy a pár, aki a házukba invitál, miért mutat irányunkba ilyen heves érdeklődést most, amikor azon túl, hogy a gyerekeink fél éve néhány hétig együtt rúgták a labdát, az edzéseken pedig a "Hello, how are you?"- n kívül egyéb mondani valónk nem igazán akadt. A koszorúkészítéstől meg egyenesen összeszorult a gyomrom visszagondolván korábbi ádventes próbálkozásaimra. Mindennek a tetejére, ezek nem ádventi koszorúk, ezeket a ház falára függesztik vagy teszem azt az istálló falára (Elpatkolt a ló? - elnézést, ezt nem tudtam kihagyni.). És már benne is vagyok legújabb szociográfiai elmélkedésem közepében. Ugyanis pontosan ez állt a meghívóban: "Hozzatok némi rágcsálni valót magatokkal és a parti végeztével egy gyönyörű, saját kezűleg kötött koszorúval távozhattok, amely majd a ház vagy az istálló (!) falát díszítheti." Hitvesemre ebben a problémában nem számíthattam. Adtam magamnak 24 órát, hogy eldöntsem, feltétlen szembesíteni akarom-e jómagam és családom ennek a kihívásnak. Elismerem, nem akasztásra hívogattak, de nem éreztem a hasonlatot egészen távolinak. A kutyát sem fogjuk ismerni a partin (kettő is volt a házban, és valóban egyiket sem ismertük!). Koszorút sem kötöttünk még, és istállónk sincs. Elmegyünk! És már írtam is a lelkes választ a feltételezett hölgynek, illetve pontosítok, jegyeztem magam "igen"-nel az e-mail-es automatikus meghívón. Ebből még baj lehet, de ránk fér egy kis kaland!

A fiúk a hetedik bugyorban érezték magukat, miután a délutáni gépezés békés harmóniáját kellett feladniuk az ismeretlen kézműves partizás érdekében. Viszont leesett az első hó, és a házat egy mély erdei út végén találtuk. Kezdett karácsonyivá alakulni a hangulat. De a "ház" elnevezést pontosítanom kell. A rezidencia. Akkorra már hosszú kocsisor parkolt az úton és talán észre sem vették volna a háziak, ha mi egy hirtelen mozdulattal balra kapjuk a kormányt és hazáig meg sem állunk, de kíváncsi természetem megint felülkerekedett. Leparkoltunk. A lovak csak álltak a hóesésben a kerítés túlsó oldalán és mintha ők is azt fontolgatták volna unott tekintettel, hogy hát ezek meg, mit keresnek itt. "Meghívtak!" Néztem bosszúsan vissza rájuk. A ház az 1800-as években épülhetett. Az ajtó feletti kőből faragott ananász nem illett a környezetéhez, de mindenképpen egzotikussá tette az épület bejáratát. Odabenn várt a következő meglepetés. A ház asszonya ugyanis nem az az anyuka volt, akire én gondoltam, hanem valaki más... "Ki ez egyáltalán és honnan ismer engem? - kérdeztem riadtan magamtól, miközben némán átfutottam a válasz e-mail-em szövegén. Vajon írtam-e bármi olyat, amiből az előttem szélesen mosolygó hölgy azonnal rájöhetett, hogy összekevertem valakivel. Olvashatott a gondolataimban, mert rövid bemutatkozása alatt elmesélte Steve-nek, hogy ő és én úgy féléve találkoztunk Amesburyben egy focipróbán. Együtt izgultunk két órát végig a pálya szélén és a végén ártatlanul átnyújtottam neki a kártyámat, hogy ha mégis úgy hozná a sors, segíthetnénk egymásnak a srácok szállításában. Az ő fia sajnos nem került a csapatba, de gondolta, tetszeni fog a koszorúkészítés. Hát persze! - kiáltottam fel ösztönösen a megvilágosodástól. Lányos zavaromban a kutyák szaladtak segítségemre. Hát persze, hogy imádom a kutyákat! A fiúk szorosan tapadtak az oldalamhoz, így verekedtük be magunkat a vendégektől hemzsegő ház fogadó szobájából a nappaliba.

Minden olyan romantikus volt. Égett a tűz a kandallóban. Halkan duruzsoló vendégek ültek körben a kanapékon és a puha karos székekben borospoharakat szorongatva. Vadidegen arcok, kíváncsi tekintetek. A házigazda hölgy bemutatott bennünket a társaságnak, aztán előrántott valakit az egyik csoportból (tisztára mint a filmekben) és magunkra hagyott bennünket az újabb idegennel. Hamar rájöttünk, hogy semmi másról nem kell és nem is akarják, hogy beszéljünk, csupán arról, hogy Európában éltünk hosszú ideig, én ott is születtem, mennyire közel laktunk Budapesthez, és hogy miért vagyunk most Ipswich-ben. Amint a kérdező kielégítette kíváncsiságát, továbbpasszolt bennünket egy másik vendégnek. Így araszolgattunk el a belső helyiségbe, ahol már javában folyt a koszorúkészítés. A földön kiterített neylonon levágott fenyőágak feküdtek nagy halomban. Körülötte guggolva, térdelve, kis széken üldögélve szorgoskodott néhány ambíciózus férfi és nő. Főleg nő. Dekorációs kellékek a fal melletti asztalkákon, masnik, tobozok. Könyörögve néztem a páromra, hogy most ne hagyjon itt magamra, mert az végzetes lehet. Hidegvérrel mérte fel a szemközti sarkot menedékül, ahová sikeresen be is fészkeltük magunkat. A fiúk közben eltűntek mellőlünk, amiért nagyon hálás voltam. Elég volt a magam baja. A mellettünk tüsténkedő addigra félig pakolta drótból tekert koszorú alapját fenyőággal. Bíztatóan festett. Őt rohantuk le a tapasztalatlanságunkkal. Meg kell adni, végtelen türelemmel magyarázta el, hogyan készül a hagyományos karácsonyi koszorú errefelé. Igazán nem űrtudomány. Az meglehet, de nem is csupán annyi, mint megvásárolni a kész terméket a legközelebbi virágboltban, amiben nekem sokéves gyakorlatom van. Közben pedig egymást váltották a vendégek, volt aki maradt, volt, aki mosolyogva legyintett és továbbállt. Mi zöldfülűek meg azt hittük, hogy a koszorú elkészítése kötelező! De íme, ha a megfelelő végén emeltük meg a művet, akkor nem tátongtak az üresen maradt részek túl szerencsétlenül. A klasszikus koszorún csak egy nagy piros masni ékeskedik, amiben megint egy másik anyuka sietett a segítségünkre. Vajon őket fizették azért, hogy feltűnés nélkül pontosan ott legyenek, ahol az egyik vagy másik vendég épp szerencsétlenkedik? Nem. Gyermekkori barátnő volt. Az ővé az istállójára készült. A miénk a garázsra. Arra sem kell nagy, csak egy autós.

Jobbára így vészeltünk át két órát, amikor ismét megjelentek a fiúk, hogy akkor mostmár menjünk haza, a számítógépen valami tinédzserek ülnek. Addigra történetünket már épp ötödször meséltük el, ideje volt indulni. A beszélgetések úgy is egyre inkább arra terelődtek, hogy ki merre lovagol, merre síel, merre vitorlázik vagy hegyet mászik a nyáron és ki hányszor járt Európában. Magyarországon számosan megfordultak a társaságból. Két hatvanon felüli hölgy annak idején fogathajtó versenyen tudta le Budapestet, Prágát és Bécset. Imádták Magyarországot. Még most is lovagolnak, télen sífutnak. A házuktól indulva barangolják be a környéket. De legszívesebben hegyi kirándulnak ezekkel a rövid sítalpakkal, amikkel felfelé is lehet menetelni. Kondiban tartja a szívet.

Ezt a partit lassan harminc évvel ezelőtt kezdeményezte, jobban mondva "alapította" a szomszéd néni és a férje. Hatalmas fenyvesük van fenn Maine-ben. Karácsony közeledtével felautózott a birtokra, megkopasztotta a fákat és hozta az anyagot az eseményhez. Az egyike a legrangosabb karácsony előtti partiknak. Sok ilyen és ehhez hasonló összejövetelt rendeznek ilyen tájban a módosabb házakban. Minél közismertebb és elismertebb valaki társadalmi körökben, annál több ilyen partira lesz hivatalos. Januárban majd arról lehet társalogni, hogy ki hol vett részt, mit evett, kivel találkozott és miről folyt a beszélgetés. A parti magja jellemzően változatlan. Ők a biztosíték arra, hogy a házigazda bármikor az új és ismeretlen vendégeitől biztonságos területre menekülhessen, de a társaságot mindig színesíteni, frissíteni illik. Az idős házaspár azonban idén átadta a staféta botot a szomszéd birtok asszonyának és férjének (erre a státuszára a mai napig nem esküszöm meg). Ilyen módon lett nekünk is szerencsénk jelen lenni. Ha elég érdekeseknek bizonyultunk, van esélyünk, hogy jövőre is visszahívjanak.

A koszorúnkat azért mindenki tapintatosan megdícsérte kifelé menet. Első próbálkozásra nem is rossz. Az ágakat lehetne egy kicsit rövidebbre vágni, sűrűbben rakni a csomókat egymás mellé és szorosabbra húzni. Van még rajta javítani való valóban, de ott ékeskedik a garázs bejárata mellett a házfalon. Ma egy kicsit megtépázta a szél, holnap majd megfoltozom. Nem szokta még a helyét, de remélem, átvészeli valahogy a karácsonyt.

P.S. Ami a képen látható, nem valódi, csupán a fantázia szüleménye.

A "diner"

Kíváncsi lennék, hányakat riasztok el az idegen címmel, de reménykedem, hogy mégis lesznek, akik az első megtorpanás után veszik a bátorságot és követik kíváncsiságukat a bejegyzés belsejébe. Ahogyan mi is követtük vasárnap délben - ha nem is annyira a kíváncsiságunkat mint inkább az éhező gyomrunkat - egy igazi amerikai "diner"-be (ejtsd: dájnör) a családdal. De miért kínzom az olvasót az angol szóval? Miért nem hívom rendesen csak úgy, hogy vendéglő, étterem, kajálda, gyorsétkezde, büfé vagy egyszerűen csak vendéglátó ipari egység. Mert - higyjétek el nekem -, nem illene egyik sem rá.

Egyre inkább úgy érzem, hogy nem szabad mindent szót görcsösen lefordítani. Ezt pedig azért merem ilyen profán módon kijelenteni, mert teljes bizonyossággal tudom, hogy Lőrincze Lajos nem olvassa e blogot. A többiek meg talán most is olyan elnézőek lesznek velem, mint korábban.

Előre bocsátom, hogy alig nyolc hónapnyi ittlét után, még mindig nem töröm az anyanyelvemet, sőt ezelőtt ritkábban volt módomban ennyit foglalkozni a magyar grammatikával, mint amióta elkezdtem a bejegyzéseket. Szinte látni vélem, ahogy az ismerősök hol belesápadnak, hol meg kivörösödnek a helyesírási hibáim láttán. Elismerem - így utólag is -, hogy sosem volt erősségem a nyelvtan, de nem is vállaltam - a diplomám ellenére -, hogy tisztában lennék minden egyes szabályával. A szótan számomra mindig izgalmasabb területe volt a nyelvészkedésnek, mert a szótan valamelyest rugalmassabban tudott reagálni az idő múlására. Persze az is lehet, hogy ez most csak egyfajta kifogás, amin most egyszerűen átsiklunk, mert különben sohasem jutunk el egy igazi amerikai "diner" belsejébe. Továbbá nem leszek képes alátámasztani az érvelésemet sem, miszerint nem lehet és nem is szabad minden egyes szót lefordítani az anyanyelvünkre, mert ezzel sok esetben megfosztjuk annak leglényegesebb jelentéstartalmától. De még mielőtt továbbmennék a szó boncolgatásában, hadd osszam meg veletek ehelyütt egyik volt kedves professzorom alapelvét, mely szerint egyetlen szórol sem mondható el teljes bizonyossággal, hogy a szó jelentése pontosan megegyezik egy másik idegen nyelv szavával. Magyarra lefordítva pedig: az "alma" szó nem feltétlenül jelenti azt, hogy "apple".

A "diner" márpedig valóban egy vendéglátó ipari egység, de ennél azért sokkal többet is jelent egy helybéli számára. Általában véve a "diner" nem része egy étteremláncnak, de mégis amikor az ember belép, akkor nagyjából ugyanaz a hangulat fogadja mint egy másik "diner"-ben - mondjuk - Kaliforniában. Abban is biztos lehet, hogy az étlap sem fog jelentős különbségeket mutatni. Ha a "diner" kicsi, mint a hozzánk közeli, akkor úgy 40 személyt tud egyszerre leültetni. A többiek, ha teszem azt épp vasárnap 10 és 12 között próbálnak asztalhoz kerülni, türelmesen várakoznak a bejárat előtt. A sor pedig állhat 4 főtől kezdve akár 40 főböl is. Aki erre a menüre határozta el magát aznap reggel, az tántoríthatatlan lesz, mert a kínálat két minőségében hordoz garanciát. Az egyik egész egyszerűen az, hogy a vendég nem fog éhes maradni, miután az adagok hatalmasak. A másik sem sokkal bonyolultabb. Az éhező tudniillik pontosan azt kapja a tányérjára és olyan formában, ahogyan azt még otthon megálmodta.

Ott állunk hát türelmesen várakozva a sorunkra és közben van idő beszélgetni vagy belehallgatni a többiek laza trécselésébe. Mert az ember nem jön a "diner"-be, hogy világrengető politikai vagy tudományos témákat feszegessen. A "diner" vendége farmerben, pólóban és sportcipőben van az alkalomhoz illően öltözve, de ezzel különösebben nem foglalkozik, mert itt valóban nem azért kötött ki, hogy végigmérje a vendégkínálatot, vagy hogy őt nézegessék. Ide azért jött, mert éhes volt. És nem holmi "gourmet" (lefordítható?) finomságra vágyik, ami akár rosszul is sülhet el vagy inkább ki, hanem egészen bizonyosan tele hassal és a jólismert szájízzel akar majd távozni. Ahogyan a partnere is. Mert a "diner"-be többnyire nem magányos farkasok járnak, illetve talán csak reggel 5-től 8-ig ugrik be egy-egy munkás ember szólóban, hogy olyan kalóriákkal töltse fel magát, ami majd a teherautón vagy a markolón ülve is melegen tartja legalább 12-ig. 10-től aztán jönnek a barátok, a rokonok, a munkatársak (nem kollégák!), a házastársak, fiúk és lányok, vagy csak fiúk és csak lányok. Egyszóval jön a nép. Nem a szép és a jómódú, nem az állandóan fogyókúrázó Barbie-baba, nem az intellektuális vagy a kifinomult, hanem az egyszeri ember. Ő pedig reggelire tojást fog kérni omlettként vagy tükrösen egy kis főtt krumplival, vastag palacsintát áfonyával vagy anélkül, pirítóst sok-sok vajjal és kávét, legalább egy fél litert, de nagyon hígat. Csakhogy a reggeli menüt kérheti jobbára egész nap. Ha azonban úgy támad kedve, akkor ehet reggelire ebédet, ami hamburger, az ínyenceknek egy szelet sajttal és szalmakrumplival. Ha mégis gondok vannak a koleszterinszinttel, akkor talál még legalább tíz féle szendvicset, néhány salátát, tengeri halat többfélét is, de csakis olajban sütve, hogy legalább a panírban legyen anyag, ami majd a jóllakottság érzését kelti egy-két órára. A "diner" vendége - amennyiben még bírja kapacitással hamburgere végeztével - szívesen vendégeli meg magát egy szelet "pie"-jal (ejtsd: páj), ami nem pite, mert kerek és szinte egyáltalán nincs a tésztájában sütőpor. Az alma is csak úgy nagyjából van benne összevágva, forró és mindenképp jár hozzá egy gombóc vanília fagyi.

Közben a felszolgáló hölgy sűrűn odaszalad az asztalhoz, feltölti a kávésbögrét és megkérdezi, hogy "Minden rendben, honey?". Mert ha nincs minden rendben, mert elfogyott a ketchup vagy a juharszirup, akkor szalad és hoz egy másik üveggel és rögtön megint megkérdi, hogy akkor mostmár minden rendben, ugye? Közben pedig mosolyog, vagy épp káromkodik, de mindenképpen barátságos és közvetlen. Ő lehet öreg vagy fiatal, csinos vagy kimondottan csúnya, de általában véve csak olyan mint bármelyik másik ember, aki az asztalnál ül. Így aztán sem nem alárendeltje annak, sem nem helyezi magát a vendége fölé pusztán azon oknál fogva, hogy ő kívülről tudja az étlapot. Ő is csak egy egyszeri ember, akinek az jutott ma osztályrészéül, hogy eléd tehetett egy nagy tál ételt, de amitől persze te sem fogod úgy érezni, hogy kiváltságos vagy. Egyszerűen csak jóllaksz, felmelegedsz, kibeszéled magadból az előző nap nehézségeit, hogy aztán egy óra elteltével onnan folytatsd a gyűrődést, ahol abbahagytad. Mindez pedig történt egy rozsdamentes alumínium bódéban, piros műbőr padokon üldögélve, és még csak a "jukebox" sem működött az asztalon.

Ugye milyen kevés kell ahhoz, hogy a mi egyszeri emberünk otthon érezze magát? Hogy ne kelljen feszengenie, vagy - uram bocsá' -megjátszania magát. Hogy ne legyen muszáj minden pillanatban arra figyelnie, hogy ki nézi és milyennek látja, hogy egyszerűen csak önmaga lehessen. Márpedig a "diner" nem követel a vendégétől semmi egyebet, csak ezt. A számla miatt sem fog koldusbotra jutni. A "diner" nem több és nem kevesebb, mint az aznapi betevő falatodhoz fűzött reményeid megtestesülése és valljuk be, ez már valami. Bár így teljesülne az összes többi is! Ezek után kérdem én ismét: hogyan fordítanád ezt a szót magyarra? Nem lacikonyhának az biztos. Azt pediglen angolra lenne igen nehéz átrakni.

Kanapékrumpli

Van egy nagyon kifejező szóösszetétel az angolban azokra, akik szívesen gubbasztanak hosszú órákat a pamlagon tévét nézve, olvasgatva, vagy egyszerűen csak vegetálva: "couch potato", azaz "kanapékrumpli". Nem a világ legintelligensebb és legfontossabb elnevezése, de valljuk be őszintén, azért nagyon eredeti. Hát most én is ilyen kanapékrumplinak érzem magam. Immáron harmadik napja teljes szimbiózisban élünk ő és én. De az együttlétünk úgyszólván nem harmónikus. Ő ugyan csak a formáját kezdi némileg elveszteni, én viszont a formámom túl a türelmem is. Annyi azonban biztos, hogy mostanra már egyikünk sem boldog a másik társaságában. De titkon reménykedünk, hogy alig néhány nap és lassan majd megválunk egymástól, ha nem is véglegesen, de legalább a napok nagyobb részére. Na nem mintha önszántamból kötődnék ennyire a kanapémhoz, nem valamiféle gyengéd vonzalom, ami hozzáláncol. Bár így lenne!

Sajnos volt egy kis szeánszom a hétvégén az operációs asztalon, onnan pedig egyenes úton jutottam ide, a gyengélkedőre. Kerek két napig viseltem az állapotom sztoikus nyugalommal, mára viszont romba dőlt minden igyekezetem, hogy béketűrően viseljem szorult helyzetem. Nem vagyok jó kanapékrumpli még betegen sem. Egy jó kanapékrumpli megpakol két tálcát mindenféle rágcsálni valóval és lehetőleg valami édes, színes, pezsgős itallal, amibe dug egy szívószálat is, nehogy a nehéz poharat emelgetnie kelljen, ha megszomjúhozik a maratonhosszúságú tévéműsort nézve, vagy regény méretű újságját olvasva, keresztrejtvényfejtés közben, "chat"-elve, internetshopping-olva, vagy egyszerűen csak hallgatva a kinti világ zaját. Egy jó kanapékrumpli lelkiismeretfurdalás nélkül adja át magát a teljes semmittevésnek, egy pillanatig sem érinti meg a haszontalanság érzése, végtelen nyugalmát csupán egy dolog zavarhatja meg, ha elfogy a pattogatott kukorica.

Biztosan velem van a baj. - gondoltam pironkodva, miután minden erőfeszítésem kudarcba fulladt, hogy megtaláljam a megfelelő tévécsatornát, ami lekötötte volna a figyelmemet két percnél hosszasabban. Nem tudok lazítani. Nem tudom magam elengedni és élvezni a pillanat tökéletességét. Túlságosan merev vagyok. A kanapékrumpli nem görcsöl azon, hogy egyre csak hájasabb és elpuhultabb. Hogy már nincs is feje, csak nyaka vagy esetleg már az sem. Hogy nincsenek saját ötletei, tervei, álmai, hogy nem kreatív és eredeti, hogy a mozgása lelassult és eltunyult, a gondolkodása pedig megtompult. Hogy elvesztette az ítélőképességét és az érzékei is fokozatosan felmondják a szolgálatot. Lassan a sós és édes között sem lesz képes különbséget tenni. Hogy elvesztette az időérzékét és az empátiás képességét. Hogy nincs már semmi, ami egy kis színt, izgalmat, változatosságot visz az életébe, amitől ismét emberi formája lenne. Nem is tudja önmagáról, hogy ő mostmár nem más, csak egy nagycsomó barna kanapékrumpli. Egy valamit tud csupán, hogy jól érzi magát ebben az állapotában. Övé a nirvána, a végtelen öntudatlanság. Igen. A kanapékrumpli gyermekmódjára tud boldog lenni.

És én ettől fosztom meg magam! Annyi mindent tanítanak itt mindenféle tanfolyamokon. Csak mondok néhány példát, amit most hirtelen kinézek a szomszéd város kis kollégiumának brossúrájából: Orosznyelv utazóknak, Ítéld meg az időt, Az elveszett szerencse megtalálása kártyákból, Tégy rendet a házadban és az irodádban, Takaríts tervezetten, élj többet, Mi van vacsorára?, stb, stb. Épp csak azt nem tanítják, hogy hogyan válik az ember jó kanapékrumplivá. Vagy ezt már úgy is tudják errefelé a legtöbben? Megint lemaradtam valamiről, ami jól jöhetett volna ilyen ronda esős időben és amikor az ember a harmadik napját tölti műtét után az ágyon.

Íme a fogorvos!

Elállt kinn az eső és kiállt a fejemből a fájás. Ez jó hír! Akkor ennek most lehet örülni. Legalábbis öt percre, aztán megint körül kell nézni, hogy minek örülhetnék legközelebb. Meg ne ijedjetek, nem fogom öt percenként lejegyezni, hogy mivel sikerült a pesszimizmusom, a melankóliám, a rosszkedvűségem és a többi negatív energiákat hordozó hangulatom legyőzni a novemberi sötét délutánban. Az sem fog visszarángatni a megszokott elégedetlenkedő és csalódott mivoltomba, hogy alig egy órája a fiam fogorvosa meglepőt kérdezett miközben én komoly erőbedobással győzködtem az elpityeredő kis beteget, hogy a szuri igazán nem fog fájni, meg sem érzi majd, mert az a zöld zselés izé már előre elzsibbasztja a helyét, és különben is, csak nem fog ilyen semmiség miatt ennyire neki keseredni, amúgy meg túl lesz az egészen röpke percek alatt és otthon várja a számítógép, sőt még palacsintát is sütök, pedig arra igazán nehezen szánom rá magam. A rögtönzött kis monológ után végre a doktor is szóhoz jutott és megkérdezte: "Milyen nyelven beszél a gyerekhez?" Ezzel persze az égvilágon nem lett volna semmi baj, csakhogy miután elárultam a titkot, tovább tudakolózott: "Milyen egyéb ázsiai nyelvet beszél?" Hm?

Most először gondolkodtam el azon, hogy mivel Oroszország jócskán belelóg Ázsiába, vajon akkor az oroszt is lehet ázsiai nyelvnek számítani? Aztán elszégyeltem magam amiatt, hogy tíz évnyi orosztanulás után - én még szigorlatoztam is belőle - mégsem mondhatom nyugodt szívvel, hogy beszélek oroszul, és hivatalosan úgy sem soroljuk az ázsiai nyelvek közé, úgyhogy kénytelen vagyok a kérdésére nem-mel válaszolni. Vagy lehetséges lenne, hogy dél-Szibériára gondolt, ahonnan az ős magyarok nekiindultak a vándorlásuknak? Netalán tisztában lenne azzal, hogy a magyar az uráli nyelvcsaládhoz tartozik, és akkor pedig tényleg nehéz eldönteni, hogy európai vagy ázsiai ugyebár, mivel éppen az Urál hegység választja e két kontinenst ketté. "Nem, sajnos nem beszélek ázsiai nyelveket. Csak magyarul, angolul és olaszul még egy kicsit." Neki persze tökéletes menekülési útvonala volt enyhe zavarától a fiam száján keresztül, én viszont egyedül maradtam a kételyeimmel a nyelveket illetően. Hogy mégis megtörjem a szorongató csendet, hátrafordultam a székemen, hogy tanulmányozzam az orvos saját kezű olajfestményeit. "Muszály leszek megdícsérni őket, mégiscsak a fiam fogairól van szó." - gondoltam kétségbeesve kutatva a megfelelő szavak után. Az egyik kép egy vízesést, a másik egy magányos csónakot egy kis szigettel ábrázolt. De nem csak a téma volt tragikusan közönséges és émelyítő, a gonddal kiválasztott színek bármelyike vetekedhetett volna az esőerdők egzotikus madárfajtáinak tollazatával. Úgy rikácsoltak rám a rózsaszínek, lilák, türkiszek, világoskékek, pirosak, narancsok, hogy szinte belefájdult a szemem. Talán otthonosabban mutatnának egy középkategóriájú szálloda szobájának falán vagy akár egy fényűző szolárium öltözőjében. A művész önelégülten tekintett munkáira, és töredelmesen bevalotta, hogy már nem is emlékszik, melyik szigeten ragadta magával a látvány, talán Bora Borán vagy Tahitin. Aha, most ő akar engem elkápráztatni az utazásaival. Hát legyen, de tovább nem megyek a dícséretekkel, mert még a fejébe szállnak és képes lesz folytatni, pedig amióta megszületett a kisfia, azóta nehezen talál szabadidőt festegetésre. "Minden gyermek egy áldás." - sóhajtottam fel némán megkönnyebbülve, és innentől kezdve végre közös terepen jártunk. Az orvos-bébi most két éves. Akkor Thomas, a gőzmozdony, vette át a helyét a festőállványnak. Bingó! Eddigre már szülöttem túl volt a nehezén, vagyis az érzéstelenítésen, és együtt vártuk a zsibbadást. "Íme egy elégedett ember." - gondoltam magamban. "Minden színben, minden ecsetvonásban tombol az életöröm, a magabiztosság, az optimizmus, csak sajnos ettől nem lesznek szebbek." Vagy megint én nézem ezeket az ártatlan próbálkozásokat túlságosan kritikusan szemmel? Lehetséges, hogy ezek a képek bárkit is elbűvölnének? A művészt magát minden bizonnyal, hiszen itt díszelegnek az orvosi szobája falán pusztán egy karnyújtásnyira. Szinte látom, ahogy minden alkalommal elégedettség önti el, amint feltekint rájuk betege lyukas fogairól. "Voila, un homme." - gondolja talán ilyenkor. Na jó, ezt talán mégsem, mert ugyebár nem beszél ázsiai nyelveket, ahogyan Napóleon és Goethe!

De miért ostorozom ezt az orvost ilyen kíméletlenül, amikor ő is csak egy ember, és ha nem is egy von Gogh - bár mindketten megfordultak Tahitin -, mégiscsak ő az, aki legkisebb gyermekem szerencsétlenül járt fogát befoltozza, ráadásul még agyon is dícséri bátor viselkedéséért. S ha őt boldoggá teszi önnön kezemunkájának látványa, tündököljön bár a magányos csónak narancsos-türkiszes naplementében, hát minden joga megvan hozzá. Miért kell, hogy elvárjam tőle a tökéletességet minden téren? Miért nem elég nekem a kisfiam megkönnyebbült és büszke mosolya, amint kimenekül a fogorvosi székből? Tudom jól, mi bánt ebben az emberben. Nem az, hogy fogalma nem volt, mit kezdjen kis hazám anyanyelvével. Még csak nem is az, hogy vallatni lehetne a festményeivel. Az zavar benne, hogy olyan látványosan elégedett magával, amikor én napról napra küzdök a pesszimizmusom ellen. Azt olvastam valahol, hogy a hajlam feltehetően genetikailag örökölhető. Akkor pedig akár most fel is adhatnám a küzdelmet, de mégsem teszem. Hála ennek az orvosnak, ma még reménykedem, hogy tanulható, s ha nem is számítok jelentős pálfordulásra, azért én ezt a bejegyzést most megírtam, kihelyezem a virtuális falamra, és akkor nézegetem majd, amikor csak kedvem szottyan hozzá. Pedig ez sem lett tökéletes. Mégcsak nem is oda lyukadtam ki benne, ahová eredetileg szerettem volna. Nem igazán kifinomult, nem uralkodik benne logikai rend és a szókészlete is meglehetősen szegényes, de mégis mosolyognom kell tőle. Hát kell ennél több? Ezzel megint kihúzom holnapig.

Szavazat helyett

Megpróbáltam nem írni Obamáról, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt, pedig tisztában vagyok vele, hogy már alig maradt információ, amit nem írtak le vagy mondtak el róla. Nem is maradt más, csak a személyes véleményem, ami meglehetősen szánalmasan hangozhat egy olyan ember szájából, aki úgy csöppent bele az amerikai választásokba, mint egy korty szilvapálinka a ráklevesbe.

Tudom, hogy Európában is óriási népszerűségnek örvend, de hogy itt milyen méreteket ölt az Obama-kultusz, azt lassan már nehéz szavakba foglalni. Félre ne értsetek, odavagyok érte én is! Szinte már zavarba ejt a saját rajongásom. Nem akarom azt mondani, hogy "én már régen megmondtam, hogy ebben a pasasban van valami", de tényleg van benne valami magával ragadó. Ezt próbálja most mindenki megfejteni. Számokkal, statisztikákkal, pszichológusokkal, jövendő-mondókkal és még ki tudja kivel és hogyan. Annyi biztos, hogy amikor kiderült a győzelme a választás éjszakáján egy ember maradt csupán higgadt. Ő maga. Mi többiek hisztérikus örömtáncba kezdtünk, mert hiszen mikor történik meg a való életben, hogy győz a jobbik. Sajnos csak ritkán. Az egyszeri ember hát nem múlasztja el az alkalmat az ünneplésre, ha mégis teljesül a szinte lehetetlen. Főleg, ha ebben benne van a saját keze munkája is. Mert mindenki, aki rá szavazott, saját személyes győzelmeként élte át a választást, és nem is mondom, hogy ne élje át a dicsőséget, mert hiszen ebből a sok egyből lett 64 millió! Én is büszke vagyok rájuk, és kivételesen sajnáltam, hogy nem szavazhattam. "Maradunk."- vetettem oda a férjemnek éjszaka 11:00-kor, amikor bejelentették, hogy Obama átlépte a szükséges 270 elektori szavazatot. Jót nevetett, pedig - szerintem - nem voltam vicces.

A csoda megtörtént és innentől kezdve mindenki megint nyugodtabban alszik az elmúlt néhány hét sokkoló eseményei után. Itt van nekünk mostmár Obama, majd ő megoldja a bajokat. Egy biztos, a gazdasági helyzetet, amit megörököl "sánta kacsának" csúfolt elődjétől, azt nem irígyli tőle senki, viszont mindenki elvárja, hogy a csoda ne csak egy napig tartson, hanem minimum négy évig, de inkább nyolcig. Közben a leépítések megkezdődtek a vállalatoknál és a munkanélküliség 14 éve nem látott méreteket ölt. Remélem, a megválasztott elnök mágikus tudománya, amivel a világot vette le a lábáról, megerősíti a bankokat, megtámogatja hitelfelvevőket, életet lehel a Wall Street-en forgalmazott részvényekbe és megtartja a munkahelyeket. Világraszóló mutatvány lesz, az biztos.

Általában tényleg nem politizálok. Csak mert nem értek hozzá. Soha nem hittem abban, hogy az én amatőr figyelmem és véleményem bármiféle társadalmi méretű változást idézhet elő. Arról nem is beszélve, hogy az utóbbi négy-öt, vagyis inkább inkább száz-kétszáz, vagy még inkább az utóbbi ezer év valahogy elvette a magyar ember kedvét a politizálástól. A minap azonban, amikor épp gyarló módon őszülő hajszálaimtól igyekeztem megszabadulni, fültanuja lehettem a szalonban, amint a fodrász hölgy olyan magas röptű eszmefuttatásba kezdett ügyfelével a választás körülményeiről és pontjaival kapcsolatosan, hogy elfelejtettem szólni, hogy lejárt az időm, így most egy árnyalattal sötétebben pompázik a hajam a megszokottnál. Ezen bizony egy kicsit elszégyeltem magam, mármint nem a hajam színén, annak már úgy is mindegy. Kifogásként azt hoztam fel mentségemre, hogy talán nem annyira magától veszett el az egyén kedve odahaza a politizálástól, hanem inkább külső "tényezők"szoktatták arra, hogy ne avatkozzon bele olyan dolgokba, ami nem rá tartozik. Bizony meglehet. Most viszont itt vagyok, és álmélkodva hallgatom, hogy a fodrászom önkéntes munkát végzett a helyi képviselőjelölt kampányában. Hm.

Obama persze ezt jobban tudta, és állandóan azzal kezdte a mondatait, hogy "mi", és tényleg nem a királyi többest értette ezalatt. Úgy nézett az emberek szemébe, hogy azok saját magukat kezdték látni benne. Válogatás nélkül azonosult vele az afrikai-amerikai, a latino, az ázsiai, a kaukázusi. Ahogyan a vérében keveredik Afrika és Amerika, úgy ötvöződik benne a kisebbség és a többség. Mert bár Amerika az idegen jövevények országa, a kisebbséget, különösen a színesbőrű kisebbséget még mindig sokhelyütt előítéletekkel kezelik. Csakhogy a kisebbség egyre növekedik és egyre jelentősebb erőket képvisel, még akkor is, ha ezt republikánus körökben nehezen fogadják el. Ráadásul Obamában nem akármilyen kisebbség vére találkozott a jenkiével. Bármelyikünk találhat benne valami vonzót. Én megkockáztatom, még a nagy fülei is sármosak.

Retorikai képessége, intelligenciája, sziklaszilárd nyugalma azonban könnyen elfeledteti az emberekkel, hogy azért ő mégiscsak egy politikus. Méghozzá vérbeli politikus, aki azért köztudomásúan számos olyan személy barátságát, ismeretségét, segítségét is élvezte, akik - úgy szólván - nem tartoznak a nagyrabecsült politikai elit körökhöz. De most szemet húnyunk efölött, és ahogy a mamám mondta annyiszor, amikor lázadoztam férfitársaim gyarlóságain, elintézzük annyival, hogy "Kislányom, úgy sincs tökéletes férfi." Valóban nincs. Persze tökéletes nő sincs, de ez egy másik bejegyzés tárgya lesz. Biztos vagyok benne, hogy Obama sem az, de most milliárdnyi emberben keltett reményt egy békésebb, toleránsabb, emberibb világról, és ez már önmagában sem kis teljesítmény. Adja az ég, hogy beválthassa a hozzá fűzött reményeinket.

Szellemünnepek

Este fél hét, de már sötét van odakinn. Idebenn is. Csak gyertyák égnek az ablakunkban és a monitor. Itt ülök a gépnél boszorkánynak öltözve és várok. Várom, hogy a gyerekek becsöngessenek és megkérdezzék: "Trick or treat?" Látom az arcukat, ahogy elbizonytalandonak, amikor meglátnak. Lehet, hogy túl jó a jelmezem? Messziről lányok sikítását hallani és azon töprendgek, hogy még mi az, amit itt át kell élnem először.

Remélem, sokan jönnek majd a házhoz, mert irdatlan mennyiségű édességet vásároltam össze. A szomszéd néni szerint több mint száz gyerek is kopogtathat majd az ajtón. Nagyon kellemetlen szégyenben maradni, ha elfogy a csoki és a cukorka. A fiúk már úton vannak. Attól tartok egy kicsit korán, de amint beöltöztek kalóznak és nindzsának, nyomban olyan izgalom lett rajtuk úrrá, amit már nem lehetett itthon kordában tartani. Nekiindultak ketten a sötétségnek, hogy életükben először bekopogtassanak idegen házakba és édességet kunyerbáljanak. De persze álruhában bármit megtehet az ember, még olyan dolgokat is, amit normális körülmények között meglehetősen megalázónak tartana. Az enyéimre ráadásul rásóztam két UNICEF-es dobozkát is, amibe aprópénzt kell gyűjteniük a templomunk megbízásából. Még ebbe is szemrebbenés nélkül belementek, ami azért elég meglepő az én szégyenlős gyerekeimet tekintve.

Hiába, erről szólt az egész október. A házak előtti fákon műanyag csontvázak, a bokrokon műpókháló és végtagok. Szellemek, feketemacskák, óriás méretű pókok és sírfejek. És persze az elmaradhatatlan sütőtökök sütőtökből, agyagból, papírból, műanyagból, gipszből és ki tudja még miből. Ipari méretű cukros és csokis zsákok a boltokban. Talán majd ez fellendíti az erősen megtépázott gazdaságot. Az emberek nem bírnak ellenállni, elvégre mégis csak a gyerekekről van szó. Rajtuk legalább ne spóroljunk. Nekem december 6.-a jut az eszembe, és olyan Mikulás-csokoládék, amik még a Húsvétot is megérték. Ha Mami nem olvasztotta be őket a Lúdlábja tetejére, akkor akár a kukában is végezhették. Talán mégis jobb ezt letudni így októberben, mint december elején, amikor nyakunkon a karácsony és a lelkiismeretes szülő titkon abban reménykedik, hogy Mikulás ez egyszer cserben hagyja a gyerekekeit. Miért is ne ebbe a hűvösödő, sötétedő őszi hangulatba hozzon ez a furcsa szokás egy kis színt és vidámságot? Rajtam ne múljék, még azt is elhiszem, hogy az aprópénz, ami a kis naracsszínű dobozokban közben már hazaérkezett, valóban elkerül Afrikába.

Ha ezen múlik a honalapítás, fejet hajtok az "őslakosok" hagyományai előtt és hagyom, hogy a gyerekeim zsáknyi nyalókával térjenek haza a Halloween-es portyáról. Csütörtökön majd szépen összecsomagolom, és beviszem a város "Éléskamrájába", ahonnan a rászorultakat etetik. Mert hiszen úgy sem az a fontos, hogy mekkora halom édesség gyűlik össze. De akkor vajon mi a cél? Ha nagyon-nagyon messzire akarok menni, azt mondanám, hogy a Halloween itt valami hasonlót igyekszik közvetíteni az "élők" felé, mint a Hallottak Napja otthon. És most elsősorban a gyerekekre gondolok mint "célcsoport" (elnézést a pályázatos kifejezésért). Mert ma (másnap) megint itt ülök a gép előtt. Megint ég egy gyertya mellettem. Ma azonban azokért égetem, akikért most kinn lennék a szadai és a bottyáni temetőkben és egyenként járnám végig a sírokat.

Ahányszor a temetőbe mentünk Halottak Napján - még az elmúlt néhány évben a gyerekeimmel is - annyiszor jutnak eszembe gyerekkorom gyertyaégetései. Ott álltunk a sírok körül és néztük a sok feketébe öltözött emberalak sötét árnyékát bolyongani le-föl a temetőben. Hát ettől nem igazán kellett félelmetesebb látvány. Mit holmi műanyag csontváz vagy pók a házfalán, amit már jó előre kiakasztanak, hogy a gyerekek hozzászokjanak és még csak véletlenül se ijedjenek meg tőlük Halloween éjszakáján? De hát mi nem ugyanígy lettünk hozzászoktatva ahhoz, hogy a sír, ami felett állunk, egy családtag pihenőhelye, aki most elégedetten tekinget ránk odafentről, hogy ilyen sok szép fényes gyertyával világítottuk ki a sírját? Nem voltunk-e már képesek gyerekként felismerni a sötét alakokban a keresztanyánkat, az unokatestvéreket, az utcabélieket? Milyen izgalmas volt kísérletezni órákon keresztül a viharos szélben, hátha nekem sikerül égve tartanom a gyertyát legalább egy percen keresztül? Ha pedig nagyon közel rakom őket egymáshoz, akkor olyan nagy lángot tudok éleszteni, ami eléri a fenyőbokor alsó ágait, és aztán lehet izgulni, hogy megyullad-e. Sosem volt elég gyertya, sosem volt elég idő, hogy kifutkározhassuk magunkat a sírok körül, de mindig visszataláltunk a szülőkhöz.

Természetes élettérré válik a temető azon az estén, az együttlét elhúnyt családtagokkal, ahogyan itt természetes látvánnyá válik a fákról lógó szellem, az ajtóban álló csontváz, boszorkány és minden, ami félelmet válthat ki egy kicsi gyerekből. Az egyik a halál gondolatához szándékozik hozzászoktatni, a másik az ismeretlentől való rettegéstől akar megszabadítani. A különbség végeredményben annyi, hogy az itteniek utcai jelmezfelvonulást csináltak belőle, mi a temetőben jövünk össze, hogy emlékezzünk, beszélgessünk. A hallottainkért indulunk el a gyertyáinkkal, de valójában nem magunkért állunk-e odakinn a szélben?

Azt mondják, a mexikóiak kiviszik az ünnepi vacsorát is. Zenélnek és táncolnak a temetőben Halottak Napján abban bízva, hogy velük múlatnak a sírlakók szellemei is. Az amerikai temetők viszont nagyon elhagyatottan néznek ki ilyenkor. Mondhatnám, hogy otthon a meleg szobában is gondolhat az ember a szeretteire, hiszen idén én sem mentem ki az enyéimhez. Az ebédlő asztalunkon égettük a gyertyákat. Mégis, amikor képzeletben végigjártam egyenként a sírokat jöttem rá, hogy tényleg volt olyan, akinek a lakójára idén csak ezen a napon emlékeztem. Szégyen, nem szégyen, nagy a család. De legyünk őszinték, boszorkánynak sem öltözöm be sűrűbben.

Díszpárnák eladók

Ha az ember új helyre költözik, nehéz elkerülni, hogy ne kelljen egy-két új holmit beszerezni az új otthonába, hiszen a hurcolkodás megkönnyítése végett sok dologtól megszabadult. Azon túl, hogy ez anyagilag mennyire nem éri meg, én mégis azt gondolom, hogy ez hasznos. Annak idején megszállottan tanulmányoztam a Feng Shui lakberendezési alapelveket. 2000 táján ez igen divatba jött és valóban sok segítséget nyújtott egy új házba költöző embernek, ha fogalma sem volt, hogy hogyan rendezze azt be. Hová pakolja az ágyát, milyen színeket használjon a falon, ne legyenek éles sarkai az asztalnak, tegyen egy-két "mozgalmas" tárgyat passzív helyekre, hogy a "chi", azaz az energia folyamatosan és egyenletesen tudjon áramolni. A Feng Shui egyik elve szerint viszont az is jót tesz a ház lakójának, ha elavult, megunt, kopott vagy felesleges dolgaitól időnként megszabadul, és néhány új elemet épít be környezetébe, ami megújulást hozhat a mindennapokba, biztosítja a jó egészség megőrzését, stb., stb. Valóban nem a Feng Shui előnyeiről szeretnék most beszámolni, bár meggyőződésem - azok után is, hogy a láz elmúlt -, hogy sok hasznos, megszívlelendő ötlete van.

Szóval költöztünk, méghozzá át az óceánon és ha az embert nem a vállalata cibálja át a túlsó partra, hanem önként vállalkozik a nagy feladatra, akkor - eléggé nem elítélhető módon - igyekszik annyi holmijától megszabadulni, amennyitől csak lehet, és csak épp a legszükségesebbeket bepakolni a hatszámjegyű kamionba. A túlparton aztán hosszas várakozás után megérkezik a teherautó és egyből valahogy kisebbnek és szerényebbnek tűnik a benne rejlő holmi, ami alig néhány héttel ezelőtt a tökéletes otthont töltötte meg. Pedig milyen jó újra látni az ismerős tárgyakat! Egyenként kell kézbe venni minden darabot, ami azért odahaza is megtörténik egy rendes festés alkalmával. De most mégis minden olyan furcsának és idegennek tűnik a kezedben. Nézel körbe-körbe az új házban, hogy találj neki helyet és találsz, de olyan árván áll dédanyád öntött vasalója az új posztján, hogy szinte megsajnálod. Majd csak megszokja. És akkor egyszercsak elfogynak a dobozok, pedig mégcsak nem is érzed úgy, hogy kész vagy, hogy megtelt a ház, hogy ismét körbevesz az otthonod, amit hetekkel ezelőtt szétbontottál. De talán nem elsősorban azért, mert minden olyan bizonytalanul áll még az új helyén, hanem leginkább, mert a fele holmid hiányzik. Azoknak remélhetőleg valaki más látja mostmár hasznát, és ez a gondolat valamennyire kárpótolja a hiányukat. Ha sikerült a honvágyrohamot gyorsan kiheverni, akkor tisztán látod, hogy a házad félig üres. Egyáltalán nem otthonos vagy akár barátságos, és itt az ideje egy-két dolgot összevásárolni, hogy legalább az illúziót megteremtsd addig is. Meddig is...?

A vásárlás gondolatától valószínűleg legtöbb nőtársam (és talán néhány férfi is, már hallottam ilyenekről!) egy kicsit izgatott lesz. Kötelező "shopping"! Kell ettől több? Ez nem is Amerika, ez Mekka! Hm!? Nem túl szerencsés párosítás, de Isten őrizzen, hogy politizálni kezdjek, mikor végre egy ilyen vidám témát boncolgatok! Pedig a humorérzékemre, higyjétek el nagy szükség lesz a továbbiakban. Pusztán két dolog nehezíti meg célom elérését. A házat, ahol nagyjából egy évig tervezünk maradni, béreljük. Ki tudja, milyen lesz majd az igazi otthonunk? Egyébként pedig hol találok én itt olyan dolgokat, amik majd összhangban lesznek a már meglévő berendezésekkel, legalábbis azzal a kevéssel, amivel már rendelkezünk, és amelyek - hogy is mondjam -, annyira nem illenek az összképbe már most? Hitvessel elhatároztuk hát, hogy tényleg csak a legszükségesebb használati tárgyakat vesszük meg egyelőre, a többit majd csak akkor, ha már a jövőbeni házunkban leszünk. A pirítós sütő és a gereblye még elég könnyen is ment, hanem elérkeztünk a házvásárláshoz.

Most megint azt gondolhatjátok, hogy ez milyen izgalmas kaland és valóban. Sokkal felemelőbb érzés végre nekem végig sétálnom vadidegen emberek otthonán fitymálkodva mint fordítva. Ám mégis az idegösszeomlás szélén érkezem haza minden egyes háztűznézés után, mert ahogy belépek bérelt kis lakásunkba, egyre inkább tűnik csupasznak. Pedig próbálom a fejemben az ott lévő berendezési tárgyakat az enyéimmel felcserélni és elképzelni még hozzá majd azokat, amiket majd a jövőben szerzünk be, de egyelőre nem megy. Járom végig az idegen szobákat és nem tudom levenni a szemem a bútorokról, a függönyökről, a szőnyegekről és az ágyakról. Főleg az ágyaktól tudok teljes melankóliába esni. Nagyon szépek az ágyak. Magas, faragott vagy kovácsolt ágyfejjel, és ágyvéggel. Gyönyörű takarókkal és legalább hat díszpárnával, amelyeknek az anyaga színben harmonizál a függönnyel és a szőnyeggel, de néha a lámpabúrával is. Az a teljes összeomlás, ha már a lámpabúra is ugyanabból az anyagból készült, mint a függöny. Aztán minden folytatódik a szuterénben, ahol kis játszóház van berendezve a lánygyermeknek, a fiúra pedig vár a kismotorja, a kenuja, a biliárdasztal vagy csak egy egyszerű kis házimozi. Mire a ház végére jutok, már szédül a fejem a rengeteg homitól. Az ingatlanos hölgy általában látja rajtam, hogy kétségbe vagyok esve, de megnyugtat, hogy a lakók már közben át is költöztek egy másik ingatlanba, ezeket a holmikat igazán gyorsan ki tudják rámolni, ha sürgősen szeretnénk birtokba venni. Ez megnyugtató! Remek! De akár maradhatnak is, a mi holmiainkat addig bepakoljuk a vendégszobába. Ott is elférnek.

De a kultúrsokknak még nincs vége. Délután beugrom a patikába, hogy csomagoló papírt vegyek születésnapra (közben vettem észre, hogy a pirítós sütőt akár itt is megvehettük volna, na majd legközelebb), de a lábam megáll a műanyag sütőtökök előtt. Jövőhéten Halloween! Narancssárga még a sörnyitó is. De nem ez az, amitől ismét enyhe szédülés fog el. Giccset láttam otthon is eleget, na jó nem sütőtökformájút, de minden mást és száz különböző illatú gyerta várja a magyar vásárlókat, ha a megfelelő illat az, amely tökéletessé varázsolja az ünnepet. De a magyar ünneplő közönség talán még nem tudja, hogy igazán meghitt hangulatot, csak "gyömbéres süti" illatú vagy "frissen sült kenyér" illatú gyertyával kelthet. Őszinte leszek, nem tudtam választani. Sütőtököt mi is vettünk, az otthon is volt mindig, és Ipswich messze földön híres a gyönyörű "pumpkin"-jairól. Kifaragjuk, gyertyát is teszünk majd bele. Csak olyan illatmenteset, hogy ne keltse azt az illúziót, hogy friss kenyeret sütöttem. Pedig sütöttem, de banánosat. Annak pedig egészen más az illata.

Ezen a héten nem megyek házat nézni. Inkább elolvasok néhány cikket arról, hogy mik az okai a pénzügyi válságnak, miért szabadulnak meg az emberek a nagy házaiktól. Hogyan próbálják pénzzé tenni mindazt, amit hitelből összevásároltak, és időközben rájöttek, hogy nem képesek a törlesztő részletet fizetni, most pedig még a munkahelyük is bizonytalanná válik. Persze megtették, mert megtehették. Lehetőséget teremtettek a bankok, a befektetési intézetek. Őket szidjuk jobb híján és nem gondolunk arra, hogy talán egy-két díszpárnával kevesebb is elég lett volna.

Két világban

Augusztus óta motoszkál a fejemben Magdi kérdése, amit az "Olimpiai bikini" című bejegyzésemhez írt: "Hány év idegen országban élés után veszted el az eredeti nemzetiségedet (a lelkedben lévőt), illetve melyik országhoz kell lojálisnak lenned 10, 20, 30 akárhány év után?"

Az idei olimpiai játékok számomra legemlékezetesebb fénypontja a férfi vízilabdacsapatok döntője volt. Biztosan nem kell egyikőtöket sem emlékeztetnem arra, hogy a magyarok és az amerikaiak legjobbjai csaptak össze Kínában az aranyért. Két oka is volt, hogy nagyon örültünk annak, hogy végignézhetjük a meccset. Egyrészt azért, mert - az amerikai csapat döntős lévén - itt is elejétől végéig közvetítették az eseményt, másrészt és első sorban azért, mert a magyarokkal kellett megküzdeniük az amerikai pólósoknak. Kis családunk izgatottan fészkelte be magát a tévé elé és elkezdődtek a találgatások, a megjegyzések, a beszólások. Ezekből rögtön ki lehetett találni, hogy ki-ki közülünk melyik oldalon áll. Steve pókerarca semmit sem árult el, de tudtuk, hogy megszokott diplomatikus magatartása mögött mégis ott rejtőzik az elkötelezettség fogadott hazája iránt, amelyet hites feleségével örökölt. Persze az is lehet, hogy csupán a kisebbel való szolidalitás késztette és készteti azóta is arra, hogy ne mindig honfitársai mellett álljon ki. Én legalábbis szeretem ilyen romantikus ruhába öltöztetni az amúgy nehezen megfejthető gondolatait. Nagyobb fiam, aki korábban vízilabdázott két évet, rendíthetetlenül állt a magyar csapat mögött. De azt hiszem, nem csak emiatt. Bár rá szemmel láthatólag pozitív hatással volt új környezete és a fiúban olyan energiák szabadultak fel, amelyekről azt sem tudtuk eddig, hogy ott rejlenek, benne már mély gyökereket eresztett bölcsőhazája. A kisebbik viszont úgy indított, hogy neki valójában mindegy, ki nyer, ő így is, úgy is jól jár. Hát most mondjátok erre, hogy nem erőteljes és nyerő politikai attitűd? Azért én mégis helyén valónak éreztem, hogy rendre utasítsam és választásra késztessem. Szabad egy anyának ilyet tenni? Biztosan nem, de hát mondta valaki, hogy én tökéletes anya vagyok? Mégis a gyermek volt az, aki e kényes helyezeten felülkerekedett és logikusabban tudott érvelni mint én. "Most itt vagyunk, mama, most az amerikaiaknak kell szurkolni." És én teljesen kétségbeestem. Hát az első kilenc éve, amit Magyarországon töltött így semmisül meg alig pár hónap leforgása alatt? Tudom, az én dolgom, hogy a magyarságtudatot napról napra elevenen tartsam a gyermekemben, de lehetséges ezt megtenni egy idegen országban hosszú távon?

A meccs nagyon izgalmasan kezdődött. Fej fej mellett dobálta a gólokat a két csapat. Ne felejtsük el, hogy ez az amerikai "team" a szerbeket verte meg az előző napon. Olyan agymosáson estek át a jenki vizilabdázók az új edző, Terry Schroeder, vezetésével a felkészülési időszakban, ami 30 év után döntőbe juttatta őket. Nem tántorodtak meg a még itt is elismert aranyéremtartós magyar csapattól sem. Tényleg hittek abban, hogy megnyerhetik ezt az olimpiát. És az én fejemben már ott mocorgott a kérdés, amit meg sem lett volna szabad fogalmazni: Lehet, hogy veszthetünk ellenük? Ezt az aranyat is elviszik a többi százzal? A tízpercenként beadott riportokból pedig hullámokban hömpölygött az amerikai sportolókból a küzdeni vágyás, a kitartás, az önbizalom, de ezekről már korábban írtam. A magyar csapat azonban életre kelt (Mit nem adnék, ha hallhattuk volna, hogy Kemény Dénes mivel "injekciózta" be a fiainkat a szünetben!) és megnyerte az aranyat. Hát mégis sikerült nekik! - lélegeztünk fel a tévé előtt mindannyian. A kisebb fiam szerint minden egyes aranyat, amelyet a vízipólósaink nyakába akasztottak egyenként kellett volna hozzászámolni az ország teljesítményéhez (a végére azért ő is a magyaroknak szurkolt...). És valóban, megérdemelte volna mindenegyikük az egyénenkénti elismerést.

Telt, múlt az idő, és én egy igaz történetekből álló kis könyvecskét olvasgattam. A visszaemlékezéseket olasz bevándorló családok leszármazottai írták. A mesélők többnyire harmadik generációs férfiúk és nők voltak, akik mind sikeres karriert futottak be az Egyesült Államokban és mostanra már boldogan élnek hűen őrizvén sok nehézséget átélt őseik kalandjait az új hazában. Az egyik történet címe pedig ez volt: "Azt hívom apámnak, aki ennem ad." Gondolom, nem kell hosszasan magyaráznom a cím burkolt üzenetét. A történet nem igazán támasztotta alá a súlyos címet, de a cím maga elég volt, hogy ismét elgondolkodtasson afelől, amit a kisfiam a fenti meccs kezdetén mondott, azaz hogy mi most itt élünk és az ittenieknek kell szurkoljunk.

Azt gondolom mégis, hogy én már nem tudnék "átállni" és micsoda szemfényvesztés lenne bármi mást mondani ilyen rövid idő elteltével! De a fiúkat hagynom kell, hogy annak a csapatnak szurkoljanak, amelyiket ők választják ki. Egy gyerek nem akar más lenni, mint a többi. Ösztönösen érzi, hogy az egységben az erő, hogy a barátokat ebben a korban még nem a különbözőségek vonzák, hanem a hasonlatosságok. És együtt sokkal jobb játszani mint egyedül, és még a Skype sem tudja felülmúlni az együttlabdázás mámorát. Amikor a magyar iskolánkban búcsúzkodtunk néhány ismerőstől, az egyik tanár így kiabált utánam: "Vidd magaddal Toldit!" Hát persze, hogy magammal hoztam Toldit. De tudod, egylőre ott lapul az egyik doboz mélyén. Egyrészt azért, mert még nincs könyvesszekrényünk és amíg béreljük a házat, addig nem is dobozoljuk ki sok olyan holminkat, amire nincs napi szinten szükségünk. Másrészt pedig azért, mert most E. B. White-ot olvasunk kötelező olvasmányként. Toldinak várnia kell a dobozban arra az alkalomra, amikor már megerősödtünk annyira az itteni mindennapjainkban, hogy összeszorult torok-mentesen leszünk képesek "az elmúlt időkről" emlékezni, ahogy Arany kezdi.

Nem tudom, hogy 10, 20 vagy akár 30 év múltán mit fogok majd Magdi kérdésére válaszolni. Egyelőre úgy veszem észre, hogy ahogy az idő múlik, úgy erősödik bennem a hazatudat, ami azért is érdekes, mert foggal-körömmel igyekszem itt megtalálni a helyem és ez az ország ad most ennem. Mennyivel könnyebb lenne a boldogulás, ha pontosan úgy beépülhetnék mint egy kő a falba? Vannak dolgok, amiket már megértek és elfogadok és vannak, amelyeket meg sem akarok próbálni. Az az idős bácsi is, akiről írtál, Magdi, 40 évesen jött mint én és 55 év után sem tudott a kérdésre válaszolni. A fent említett olasz történetek egyik írója, Enoe Di Stefano, pedig ezt írta: "Mi sono sempre domandata perche il fato abbia voluto dividere la mia vita tra i due mondi. Oggi non me lo chiedo piu..Non ho ancora trovato una risposta e penso che non la potro trovare mai perche...non esiste." Magdi, Te értetted, de a többieknek segítségül íme a fordítás: Állandóan azt kérdeztem magamtól, hogy a sorsnak miért kellett az életemet két világ között megosztani. Ma már nem kérdezem ezt többé...Még nem találtam meg a választ és azt gondolom, hogy soha nem is fogom megtalálni, mert...nem létezik."

Teásbögrék

“A barátság az égvilágon semmit nem követel, kivéve egyvalamit: őszinteséget. Csak ezt az egyet, de ez nem kevés.” (Ingmar Bergman)

Ezek után mit mondhat még el az egyszeri ember a barátságról? Mondani való éppenséggel akad elég, de talán ennyire tömören és lényegretörően nehéz egy magamfajtának összefoglalni. Azért engedjétek meg, hogy én is elbíbelődjek egy kicsit a gondolattal. Márcsak olyan folyományaként minapi beszélgetésünknek az én kedves barátnémmal. Hogy miért szükséges, hogy két barát beszélgessen a barátságról? Hát mikor is szokott két összeszokott partner beszélgetést kezdeményezni a kapcsolatukról? Többnyire olyankor, ha valami (esetleg valaki) megzavarja a kapcsolat eddigi természetes menetét és az kibillen az egyensúlyából. Akkor tényleg beszélni kell róla. A felek igyekeznek a problémát feltárni és kiötölni egy akciótervet, ami majd szépen rendbe hozza a dolgokat. De olyan is van, hogy egyszerűen csak valamely tényező akadályozza a kapcsolatban részvevő partnerek közötti kommunikációt, illetve változnak a kapcsolat külső és belső körülményei. Én külső körülménynek gondolom a fizikai környezetben való változást, mondjuk egy költözést. A belső körülmények változásához sorolnám, teszem azt, ha az egyik fél talál egy "jobb" barátot, férjhez megy, politikailag, vallásilag más álláspontra jut, stb.

Szóval képzeld el, hogy van egy jó barátod. Azt gondolod, hogy talán a legjobb barátod, aki családi okok folytán nagyon messze költözik tőled. Egy olyan barát, akivel ezidáig napi szinten tartottad a kapcsolatot, aki ott volt minden sátoros ünnepen a házadnál, és te is az övénél. Egyszóval akire jóban és rosszban számíthattál. Aztán csak fogja magát és innentől kezdve már nem lesz olyan könnyen elérhető. Barátok azért még maradnak a közeledben, de - legyünk őszinték magunkhoz - a nagyon jó barátait az ember az egyik kezén meg tudja számolni. És akkor ez olyan mintha az embernek levágnák az egyik ujját! ÁÁúúú! Ez fáj! Mit lehet tenni? Sebaj, marad még legalább négy ujjunk és az még mindig jobb, mintha egyáltalán nem lennének, nem igaz? Legalábbis így gondolja a szegény pára a búcsú pillanatában. És másnap tényleg nem tudod csak úgy felhívni, hogy a házit leellenőrizd, mert ők mindig biztosabban tudják, vagy egy teára, hogy elpanaszolhasd, hogy kiütéses lettél a sárgabaracktól is, hogy megkérdezd, hogy ő volt-e már mammográfián és hogy az milyen érzés, vagy ha egyszerűen nem jut eszedbe valamelyik ismerősötöknek a neve, és ő a látens memóriabankod. Nem is csörren meg annyit a telefonod, mert - ha hiszed ha nem -, vannak dolgok, amikben csak te tudsz neki segíteni. Valójában mi marad a kapcsolatból most, hogy sok-sok kilométer választ el benneteket? Egy kicsit mintha magányosabb lennél.

Ám lassan rájössz, hogy az élet megy tovább, nem vesztetted el az ujjad, csak egy kicsit távolabbra került a tenyeredtől, de azért az még a te ujjad, és az is marad ilyen vagy olyan formában. Szerencsés esetben azért ott van még neked a másik legjobb barátod, akivel továbbra is össze lehet ülni a kanapén egy teára, ha a hitvesednek kimenőt adtál, és suttogni egy fél éjszakán át, hogy a gyerekek fel ne ébredjenek. Akire még mindig rá tudsz csörögni, hogy gyorsan szaladjon el a srácokért a suliba, mert bedugultál a sztrádán, akinek letesztelheted az összes új sütireceptjét. És maradnak még a cimborák. Nem is tudom, cimborái csak a fiúknak vannak? De akkor mi hogyan nevezzük azokat a barátnőket, akikkel alkalmanként összejövünk, nagyon jót dumálunk, el is gondolkodunk azon, hogy miért nem tesszük ezt sűrűbben, de aztán mégis telik-múlik az idő, és valahogy mégsem jön össze. Mégis ott vannak és mindegyiküknek megvan a helye az életedben, mert mindegyiküktől kapsz valamit, ami jó neked, vagy mert mindegyikük érdekes, intelligens, segítőkész, vagy csak érdeklődést mutat irántad. Az is lehet, hogy egyszerűen csak olyan mint te, ami megnyugató vagy épp az ellenkezője, ami viszont izgalmas. Nevezzük lánypajtásoknak? Ez olyan úttörős. Csajok? Ez túl szegényes. Tyúkok? Ennek negatív a konnotációja. Az ÖTYÉ-sek? Ez nekem retro. Cimboralányok? Ez mondvacsinált. Úgy tűnik a magyar nyelvben a nőknek nem adatott meg az alkalmi barátnő elnevezése.

Tehát ott tartottam, hogy egész megszokod az új helyzetet, és akkor mit tesz a szerencsétlen emberlánya? Fogja és levágja az egész karját! Mármint fogja magát (és kis családját) és átrepüli az óceánt. (Most gondolom csak végig, hogy ködös emlékképeim vannak arról, hogy valahol fél úton találkoztam néhány gólyával, csahogy ők az ellenkező irányba utaztak.) De nem kell, hogy az egész óceánt átszeld, elég leköltözni mondjuk Aszódról Bajára vagy fordítva. Az is elég lehet, hogy Bottyánból Szadára költözöl, ahogy azt az anyukám tette, és puff, már ott tátong közöttetek a tér. Te pedig ücsörögsz a túlsó oldalon azzal bíztatván magad, hogy ezek a barátnők már nem fognak továbbállni. Még akkor sem, ha potom tízezer kilométer van a teásbögréitek közt. Épp csak nem fészkelik be magukat a kanapédon, nem sütnek neked csokoládémentes muffint, nem nyomnak a kezedbe kipróbált irodalmat, nem gyűjtik össze cserbenhagyott gyerekeidet, és nem látod, ha a könnyük csordul érted.

Persze, hogy a család a legfontosabb és értük az anya, a feleség mindent megtesz bármi áron. Na de hogy 40 felett új legjobb barátokat találjon, az nem megy egycsapásra! Cimborák pedig akadnak mindenütt, ha az ember egy kicsit kinyújtja a kezét, ha csak résnyire is nyitja az őszinteség ajtaját, ha csak suttogja, hogy társat keres a mindennapokra, ha szemernyi igénye van a beszélgetésre, egy teára, egy vacsorára. Jönnek mint méhecskék a mézre. Hála az égnek! Mert hiszen mindig ott lapul egy nőben a kíváncsiság, a könyörületesség, az empátia, az emberiesség, a rokonszenv, vagy ki tudja mi az még, ami az egyiküket a másikhoz vonzza.

Az idő pedig telik és lassan rájössz, hogy ha át is alakultak a kommunikációs csatornák, azért ott áramlik oda-vissza a lenyesett karod és a lelked között a barátság nedűje, ami - lehet - semmi más csak a tudat, hogy van kinek elmesélni a fejfájásaidat, a büszkeségtörténeteket, a pletykákat és mindenfajta egyéb panaszaidat és örömeidet. Lehet, hogy csak én vagyok így vele - én a szerencsés, aki valóban mindent megoszthat hitestársával -, de annyi minden marad mégis bennem, amit ő nem értene meg soha ebben az áldott életben, egyszerűen mert genetikailag férfinek van kódolva. Mert a mi barátnőink, bár legyenek magasabbak, csinosabbak, okosabbak, ügyesebbek, szorgalmasabbak vagy pedánsabbak nálunk, azért mégis úgy éreznek és úgy gondolkodnak, mint egy nő. Ahogy az én kedves barátnőm mondta, ahhoz pedig idő kell (vagy egy jó női pszichiáter!!), hogy az ember valakinek előszedegesse és megmutassa legrejtettebb csontvázait a sublót alsó fiókjából. Szerintem is. A bizalomhoz idő kell és nem csupán két teásbögre egymás mellet az asztalon.

A boldogságról

Magyarul már ki sem merjük mondani a szót, csak a hagyományosan megszokott kifejezésekben: Boldog karácsonyt!, Boldog szülinapot!, Sok boldogságot!, stb. De valójában a mindennapi szóhasználatban a "boldog" szó egyre elcsépeltebben és üresen hangzik. Szinte nevetségesnek érezzük megkérdezni bárkitől, hogy "Boldog vagy?" vagy egyszerűen csak azt mondani, hogy "Boldog vagyok." még akkor is, ha pedig pillanatnyilag nagyon jól érezzük magunkat a bőrünkben. Megpróbáljuk kikerülni a szót magát mintha valamilyen mumus lenne, vagy talán épp attól félünk, hogy amint kimondjuk rögtön el is múlik a pillanatnyi kellemes érzés. Pontosan úgy mint amikor megkérdezik tőlünk, hogy "Na és, hogy vagytok?". Mit válaszol erre a magyar ember jobbára. "Jól, köszi." vagy "Megvagyunk.", esetleg "Nem panaszkodom." De szinte alig hallani olyat, hogy azt mondaná bárki is, hogy "Kiválóan!", "Fantasztikusan!", "Soha jobban!" vagy "Nagyszerűen!". Veled hányszor történt meg, hogy megkérdezték, hogy vannak a gyerekek, és te azt válaszoltad, hogy jól, és estére már lázas volt az egyikük. Elgondolkodtál-e vajon azon, hogy ez most azért volt, mert épp ma mondtad, hogy jól vannak? Én nagyon sokszor. És mostmár óvatos vagy és inkább úgy válaszolsz, hogy "Nem akarom elkiabálni..." Pedig biztosan többször előfordult, hogy senkinek sem dicsekedtünk a gyerekek jól léte felől, és mégis beteg lett. Csak akkor valószínűleg ez nem is jutott az eszünkbe.

Legyünk vallásosak vagy sem, úgy tűnik az ősi babonák azért sokszor ott munkálkodnak bennünk akaratunk ellenére. De miért van az mégis, hogy az ördög szinte rögtön megjelenik, ha emlegetjük, de a boldogságot hozó angyal nem érkezik egyetlen szóra? Vagy talán épp azért nem jön olyan frissiben és sűrűn mint szeretnénk, mert nem emlegetjük annyit mint az ördögöt? Sikerült eljutnom nekem is a tyúk és a tojás megoldatlan kérdéséhez. Mi volt vajon előbb? A boldogságvágy vagy a boldogság? Tudunk-e egyáltalán olyanra vágyni, amit még nem is tapasztaltunk meg? És vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy adott esetben a boldogságot éljük át, és már csak akkor kezdjük el hiányolni, amikor elmúlt az áldott állapot. És ha átéltük, tehát valóban létezik, akkor vajon miért olyan múlandó? Hogyan tudnánk biztosítani a hosszantartó jóérzést? Vagy egyáltalán mi volt az, amitől olyan boldognak éreztem magam?

Szókratész volt az első, aki ellentmondott az athéni felfogásnak, hogy a boldogság az istenektől származik. Szerinte a boldogság bennünk lakozik és csakis rajtunk múlik, hogy mennyit élünk át belőle. De a boldogságot semmiképp sem az érzékeinkre ható külső tényezők fogják szolgáltatni. Nem étel és ital, nem szexuális örömök, nem gazdagság, mégcsak nem is az egészség az, amely - szerinte - elhozza számunkra vágyaink teljes kielégülését. Mert a vágy mindenkiben ott lakozik születésétől fogva. Szerinte a boldogságot a bölcsesség, a tudás, az elmélkedés hozhatja el csupán számunkra és ezt hosszú és fáradtságos munkával érhetjük el. Szókratészt kivégezték radikális elvei miatt és sosem tudjuk már meg, hogy vajon halála előtt eléggé bölcsnek érezte-e magát a teljes boldogsághoz. Folytathatnánk a sort a többi filozófussal, akik őt követték, de ugorjunk egy nagyot és jussunk el a kereszténységig, amely a mai napig kínálja számunkra a boldogság receptjét. A keresztények egészen új szemszögből közelítették meg a kérdést és már mindenki számára elérhetővé tették az eszményi állapotot. Csakhogy ehhez az ember nem földi életében jut hozzá, hanem csupán akkor, ha - a tanítás szerint - többnyire küszködéssel, fájdalmakkal telve éli le életét, és nem marad számára más öröm e földön csak a remény, hogy a túlvilágon majd elnyeri méltó jutalmát és örök élete lesz. De hogyan tudja az egyszerű földi halandó a mai világban mindezt magáévá tenni? Hogyan sikerül a modern egyháznak úgy átadni a nem sok jóval kecsegtető életmódra a javallatát, hogy ezt mi 21. századi hívők hűen követni tudjuk? Nem könnyű annyi szent! Sem átadni, sem elfogadni. Hiszen miképp tudnánk lemondani a kézzelfogható élvezetekről egy távoli bizonytalan és ismeretlen álomkép reményében? Ez maga a hit, mondod rá te is azonmód. A remény és a szeretet. A remény, hogy annak ellenére, hogy - bár elmúltak az évek felettünk - szépek és vonzóak akarunk maradni, hogy a jómód reményében hátul hagyunk mindent és mindenkit, akik fontosak számunkra, hogy lehetetlen összegeket fizetünk ki egy jó üveg borért vagy egy ruhadarabért, egy autóért, egy olyan mobiltelefonért, aminek a funkciói közül csak hármat használunk rendszeresen, hogy azért lekiabáljuk a gyereket, mert összefagyizta a pólóját, hogy elmondhatlan titkokat őrzünk, mégis szeretnek bennünket odafenn. Hidd el, az égieknek sem könnyű!

De ha kínokra és fájdalmakra születtünk csupán, akkor mit kell érezzek olyankor, ha este még bemegyek az alvó gyerekemhez, és motyog valamit álmában míg óvatosan kirángatom alóla a játékát, és bár beleizzadt a pizsamájába, olyan édes az illata így is, hogy bármelyik drága parfümöm lecserélném vele. Mit kell érezzek akkor, ha végre tökéletesre sül a süteményem az új tepsiben? Ha az orvos a vizsgálat után azt mondja, hogy nincs semmi komoly. Ha tényleg nincs semmi baj, és én valóban fantasztikusan érzem magam a bőrömben, sőt szabályosan boldog vagyok! Akkor azért fekete pontot kapok vagy ezeket az alkalmakat nem számítják fel?

Nem sok válasszal szolgáltam nektek annyi biztos. Persze előre láttam, hogy nem fogok Szókratész, Platón, Arisztotelész, Kant vagy a Biblia után valami újabb elméletet kifundálni. Akkor valószínűleg nem ebben a kis blogban terjeszteném a filozófiámat. Annyit mégis el szeretnék mondani - reménykedvén, hogy egy kicsit segít -, ha néha magadnak is felteszed ezeket a kérdéseket. Szerintem, érezzük magunkat nagyszerűen! Bármikor, amikor megadatik a pillanat. Így is biztosan lesz elég piros pont a listánkon.

Dr. Csernus, Sarah Palin és én

Volt már úgy, hogy elbizonytalanodtál önmagadban attól, amit olvastál egy könyvben vagy egy újságban? Hallottál a kozmetikusnál vagy a rádióban? Akár láttál egy sorozatban, netalántán a szomszédban? Pedig teljesen úgy tűnt, hogy a dolgok rendben mennek. A gondolat azonban elkezd a fejedben munkálkodni, egyre mélyebbre rágja be magát és azon veszed magad észre, hogy kétségbe ejtenek az őszülő hajszálaid, a táskák a szemed körül, a cellulitisz a combodon és egyéb dolgok, amelyek - hogy úgy mondjam - nem állnak abban a helyzetben, ahogyan tették alig néhány éve. Hogy a főnököd mostanában elkerül és ugyanazokat az unalmas vacsorákat teszed az asztalra minden este. A gyerekekre egyre gyakrabban rákiabálsz semmiségek miatt. Tarthat az állapot csupán egy napig az adott élmény után, de tarthat hetekig, hónapokig is. Tényleg nem vagyok rendben vagy csak öregszem? - kérdezed kétségbeesve és nem lehet tudni, hogy melyik lenne rosszabb. Pedig alig néhány napja még úgy érezted, hogy elégedett vagy minden téren, és amivel pedig nem, azon szorgalmasan munkálkodol.

Engem két oldalról próbált meg a környezetem az utóbbi időben, hogy megkísértse elvenni a kedvemet önmagamtól. És majdnem sikerült neki. Az egyik Sarah Palin beszéde volt. Ő jelenleg az alaszkai kormányzó és John McCain, a republikánus elnökjelölt, alelnökjelöltje. A minap tehát végighallgattam a bemutatkozását, amelyben hivatalosan is elfogadja a jelölést. A hölgy 44 éves. Öt gyermek édesanyja, akik közül a legkisebb három hónapos és Down-kórós. A 17 éves lánya viszont öt hónapos terhes. Mindemellett olyan karriert futott be az elmúlt húsz évben, amely valóban elismerésre méltó. Ráadásul csinos és sportos (éjfélkor fut a félhomályban és -20 fokban, ha épp délután nem jut rá ideje). Hogy érezze magát az egyszerű halandó ezek után? Ő is csak egy nő! Hogy sikerül neki mégis ilyen 150 százalékosan kiteljesednie? Hogyan lehetséges, hogy minden nap megsímogatja a fejét az öt gyerekének, négyszer-ötször enni ad nekik egy nap, átnézi velük a házit, mesét mond nekik este, tiszta ruhát készít másnapra. Honnan veszi az energiát, hogy a férjét kényeztesse, ha este hazajön fáradtan munka után? Vagy az időt az idősödő szülőkre, a problémás barátokra, a szomszédnénire? Nekem miért nem sikerül a jóval kisebb családom mellett elnökjelöltnek lennem?

Azért ne ijedj meg! Az is lehet, hogy egyszerűen csak holnap megjön a havim és ettől látom a világot ma olyan borúsnak. A biztonság kedvéért azért olvasd el a következő bejegyzésemet a jövő héten. Abban bizonnyal megint a régi derűs (bár egy kissé cinikus), de mégis bizakodó 40-es leszek. Ha más miatt nem is, hát azért, mert túl vagyok egy 12 órás hasgörcsön. Magunt között vagyunk, ugye, lányok? Mert ez a bejegyzés leginkább a nőkről kíván szólni, még ha egy parányit lassacskán is jut el a lényegéhez. De vajon van-e még olyan gondolat, amit nem írtak le a nőkről, olyan lépése, döntése, cselekedete, amit nem elemeztek ki? És tették ezt legtöbbször nem mások mint férfiak!

És íme a második kísértés. A témával kapcsolatos utolsó olvasásélményem az a bizonyos Csernus-könyv volt. Hányan is olvastuk el "A NŐT"? Hajaj! Még a bátyám is köztük volt, pedig neki aztán megvan a magához való véleménye a nőkről, de talán ezúttal neki is szüksége volt egy elismert szakember támogatására. Szóval olvastunk és a sokkhatás nem maradt el. Ez volt a cél, való igaz, de őszintén szólva, mi egyéb volt a könyvben sokkoló azon felül, hogy telis tele volt trágár szavakkal? Hogy bemutatott néhány szerencsétlen asszony és lány még szerencsétlenebb életét? Hogy tükröt fordított az arcunk elé, és jó erősen bele is verte az orrunkat, hogy biztosan rosszul érezzük magunkat tőle? Ha netalántán eddig úgy ítéltük meg, hogy márpedig mi vagyunk valamire valók nők, akkor ezt most iziben felejtsük el, mert egy reménysugárnyi esélyünk sincs az önbecsülésünkhöz. De tessék mondani, kedves Doktor Úr, volt már maga megverve, megcsalva, lealázva, vagy egyáltalán csak megszégyenítve egy férfi által? Erősen kétlem. Hadd mondjam el én is röviden a véleményemet a nőről. Nőnek lenni olyan egy kicsit, mint a menstruáció maga. Nincs menekvés előle. Jön rendszeresen minden hónapban. Van aki észre sem veszi, csak sűrűbben kell a mosdóba mennie és figyelni, hogy minden "rendben" maradjon. Ők a legszerencsésebbek. De van akinél mennydörög és villámlik egy teljes napon át. Közöttük vannak a tűrők, akik nem akarják a pirulát bevenni, mert annak mellékhatásai lesznek. És azok, akik hiába veszik be, az sem segít. Vagy nincs a táskában tartalék gyógyszer, nincs a közelben patika és nincs barátnő, akinél lenne. Egyszerűen nincs hova lenni. Nincs pénz, nincs szülői támogatás. És az ember lánya csak tűri, tűri és reménykedik. Meglehet, titkon örül is egy kicsit, hiszen akkor még funkionál mint nő. Amikor már ez sem adatik meg, akkor ideje más fájdalmak után nézni, hogy továbbra is érezzük, hogy még ott bizsereg bennünk a nőiességünk.

A könyv végére érve úgy éreztem magam, mint egy kiszolgáltatott gyáva kis "nyuszi", aki tulajdonképpen megérdemli a sorsát, mert nincs annyi vér a pucájában, hogy összeszedje magát és otthagyja az urát, aki veri őt is és a gyereket is. Bizony eltelt néhány nap, mire rá kellett ébredjek, hogy helyzetem azért nem ennyire válságos. Sőt! Bátran állíthatom, épp az ellenkezője! És ebben megnyugodva rájöttem, hogy mi az a legjelentősebb elem, amit én - egyike a nőknek - hiányolok az olvasmányból: az együttérzés. Mit tud ez a férfi rólam? Mit tud ez a férfi az életemről, az anyám életéről, a nagyanyám életéről, a barátnőm életéről? Mit tud egy férfi általában a menstruáció kínjáról? Feltehetnék még száz ilyen költői kérdést és a válasz mindre ugyanaz lenne. Én is éreztem magam már úgy, hogy nem megy csillapítás nélkül. Tényleg van olyan nő, akinek sosem fáj? Néha elég volt a mamám, néha a barátnőm, és persze megesett, hogy még ettől is jobban mennydörgött. Minden alkalommal nőtárshoz menekültem, gondolván, hogy nagyobb az esélye, hogy lesz a táskájában egy tampon.

Pedig Sarah Palin is nő. Az energikus, karrierista, talpraesett, intelligens és bátor nő. Azt hiszem ő lenne a tökéletes ellenpélda a Csernus-könyvbe. És én ezektől érzem magam olyan enerváltnak mostanában? Butaság. Ideje valami olyasmi után nézni, ami rólam szól. Az átlag nőről, a hétköznapi nőről, aki semmi mást nem akar elérni az életében csak azt, hogy szeressen és hogy viszontszeressék. Ha fáj, hát fájjon, majd forró fedőt teszek rá, ahogy a nagyanyám.

Lepkék a pizzatésztában

A pizza nem kimondottan nyári étel. Nem is igazán téli. A pizza minden évszakban, minden alkalomra és bármilyen napszakban biztonsággal fogyasztható. Hidegen, melegen vagy akár langyosan. Talán csak fagyosan nem igazán élvezhető teljes valójában. Viszont lehet kerek és négyszögletes, vastag és vékony, édes (Ettél már almás pizzát? Kitűnő!) és sós! És az a sok féle-fajta feltét! Csak a képzelet szabhat határokat! A pizzát természetesen az olaszok költöztették Amerikába. Ám a jenkik egy ideig megvetéssel és gyanakodva tekingettek a szegényes és a legkevésbé sem vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag újkeletű élelemre. Mára azonban - azt mondják - New Yorkban ehető a világ legfinomabb pizzája. Hát ezen nem fogunk összeveszni. Én ettem ott is, Szicíliában is, nekem mindenhol egyformán ízlett. Azzal viszont egy pizza sem vetekedhet, amit a háziasszony (netalántán a háziúr) otthon készít el saját kezűleg. Abban sokkal több van egy titokzatos összetevőből a lisztnél is. Pizzakészítéskor mindig valami ujjongásféle támad bennem. Egyfajta könnyedségérzés, ahogy az élesztőt a lisztbe keverem és elkezdem gyúrni a ragacsos masszát. Talán azért, mert minden alkalommal eszembe jut egy nyári történet, amitől egy csomó apró lepke kezd a gyomromban táncolni. Hát én mindig ezeket a szédült kis lepkéket is belesütöm a tésztába. Hiszem, hogy ettől lesz olyan különlegesen finom az otthoni pizza és ettől válik mindenki olyan furcsa módon vidámmá és szertelenné, aki eszik belőle. Sosem fogom biztosan tudni, hogy igaz-e a történet vagy sem. Ezt a döntést rád bízom. Egy barátnőmtől hallottam, és ha valaki magára ismer benne, legyen az az ő titkos öröme. Nekünk többieknek pedig marad a tanulság és a szerencsésekben talán ezután életre kelnek a lepkék tésztagyúrás közben.

A szokásos nyári szabadságára ment a család, de ezúttal nem Horvátországba készültek, ahol már legalább öt nyarat töltöttek, hanem az Olaszhon felé vették útjukat, hogy végre a Toszkán tengert is kipróbálják. Nagy volt az izgalom, hiszen az Adriát már úgy ismerték, mint a tenyerüket. Kiépített szállásuk volt és 3-4 ismerős család a társaságban, bevált vendéglők és fagyizók. De a gyerekek már új helyekre vágytak és Olaszország sem tűnt sokkal messzebb. Végre itt voltak! Egy eldugott kis nyaralóhelyen, ahol rajtuk kívül alig volt más külföldi. Ez egy kicsit ijesztőnek tűnt a magyaroktól zsongó horvát partok után, így kipakolás után elindultak, hogy megbarátkozzanak ideiglenes otthonukkal. Az élelmiszer bolttól és vendéglőktől kezdve az utazási irodáig, mindent szépen elrendeztek a körbekerített telepen a medencék körül. Nem volt gyönyörű kilátás a tengerre, nem voltak a házacskák sem a négycsillagos jelöléshez méltóan berendezve vagy akár egymástól hallótávolságon kívül. A helyi családok viszont magukkal hozták a kutyát, a papagájt, a nagymamát, a nagybácsit, a TV-t és a kazettás magnetofont. "Sebaj, hátha ránk ragad majd néhány új szó és egyfajta olaszos hangulata lesz tőlük az estéinknek."- bátorította a férj az egyre inkább nekikeseredő feleséget, aki egész más képet álmodott meg az első itáliai nyaralásuk színhelyéül.

Lassan rájuk esteledett az első toszkán nap és a család vacsorázni indult. A bolt már bezárt, a vendéglőben azonban még senki sem üldögélt, ami meglehetősen barátságtalanná tette a sötéten várakozó ebédlőt. Egy sarokkal arrébb zajt hallottak a pizzéria felől. Nem is rossz ötlet. Mi sem lenne helyénvalóbb mint egy frissen sütött pizzával ünnepelni a szerencsés megérkezést. Leülni azonban a sütödében nem lehetett. Eltelt néhány perc, mire megértették a kiszolgáló lány kétségbeesett magyarázkodását és mutogatását. A pizzát legalább két órával korábban kellett volna megrendelni. Voltak azonban főtt tészták szemetgyönyörködtető szószokkal, így nem maradtak éhen. Végre először érezték át a nyaralás első nyugalmas pillanatát kis teraszukon vacsorázva. Az éjszaka azonban nem hozta meg mindenki számára a pihenést. Az olasz családok ugyanis sokáig maradtak fenn és nem vallottak szégyent hangos társalgásukkal sem. Hajnalban aztán lelkes ugatással keltek a kutyák. Gazdáik azonmód igyekeztek túlkiabálni őket, hogy elhallgattassák őket. Hátha a kis bambinik tovább alszanak egy kicsit, és hagyják az éjszakázó szülőket megszabadulni sajgó fejfájásuktól. A feleség kétségbeesetten forgolódott az ágyán és egyre bosszúsabban hallgatta férje szuszogását. Őt miért nem zavarja ez a káosz? A gyerekek viszont frissen ébredtek és mivel az új hellyel és a nyaralás izgalmával voltak telve, hát korán egymásnak estek és hamarosan sírásba torkollott a játék. Egy magányos tengerparti sétára gondolt a feleség, de a tenger egy jó tíz perces bicikliútra volt az üdülő falutól. Mivel nem volt szíve felébreszteni békésen alvó hitvesét, hát fogta a két gyerkőcöt és elindult velük reggelit vásárolni.

A boltban már javában sürögtek-forogtak a falulakók, és friss kenyér illata csapta meg a feleség orrát. Türelemmel állt a sorban, hogy zsemlét vegyen reggelire, focaccia-t ebédre, a vacsorát meg majd meglátja. A gyerekek közben száz különböző édességgel rohanták le, amit mindenképpen ki kell majd próbálniuk. "Mintha nem is jöttünk volna el otthonról." - gondolta. A reggeli nagyon jól esett, és várta őket a tenger. Csak a part ne lett volna dugig kiabáló emberekkel. Valahogy mostanában egyre inkább zavarta a középkorú nőt a zaj. Egyre kevesebb türelemmel hallgatta otthon a gyerekek zsivaját. Fárasztotta a fiatal kollégák lendületes fecsegése az irodában, és bizony azon vette észre magát, hogy nem hallja meg édesapja századszor elpanaszolt derékfájását sem. "Biztosan a korral jár." - gondolta magában némi lelkiismeretfurdalással és már alig várta, hogy megint magára maradjon ebéd előtt egy órácskára a könyvével, amíg a többiek kiszaladtak a csúszdás medencét kipróbálni. Aztán ismét ebédidő lett. Ezúttal nem felejtették el megrendelni az esti pizzát. A délután kellemesen telt. Olvasás, fürdőzés a langyos tengerben, tévézés. Az este fénypontja lesz a séta a vacsoráért. Vagy mégsem? Hosszú sorban álldogáltak az emberek a napi betevő pizzájukra várakozva a kis sütöde előtt. Jutott idő a bámészkodásra. Három fehér kendős pizzás fiú szorgoskodott a helyiség belsejében. Ez feltehetőleg része volt a helyi látványosságoknak. A fiúk az édesapával hamarosan ráuntak a nézelődésre és úgy döntöttek, hogy ők addig körülnéznek a környéken és keresnek vacsora utánra fagyit. A feleség hálásan nézett a férje után, hogy néhány békés perccel ajándékozta meg. Aztán a tekintete visszakalandozott a pizzasütőkre.

Az asztalokon ekkorra már kis halmokban sorakoztak a tésztaadagok. Az egyik fiú olyan rutinnal fogta kezébe és kezdte gyúrni a megkelt tésztát, hogy a feleség nem bírta levenni a szemét a mozdulatairól. Forgott a tészta körbe-körbe az asztalon, miközben a pék néha nyakon szórta egy kis liszttel. Aztán a kéz megállt és a kis labdát laposra gyúrta. A bal kéz lefogta, a jobb kéz pedig lendületesen nyomogatta széjjelebb és széjjelebb. Aztán a bal kéz hirtelen felkapta a kis pizzaformát és rádobta a jobb kéz égnek meredő ujjaira és most kezdett csak a tészta olyan őrült forgásba kezdeni a magasban, amit aligha lehetett szemmel követni. Már már attól tartott az ember, hogy önmaga zuhan a földre, ha véleletlen nem figyel a ritmusra. A pizza pedig csak nyújtózott és nyújtózott tovább, hogy majdhogy nem széjjel nem hasadt. Ám olyan biztonsággal terült szét a levegőben, mint amikor a port rázzák a takaróból nagytakarításkor. Forgott a pizzatészta, csak forgott olyan féktelen boldogsággal mintha sohasem akarna visszaesni a pizzásfiú tenyerére. Talán tudta, hogy onnan aztán a sütőlapra kerül, be a forró kemencébe, ahol kiégetik majd belőle azt a zabolátlan szenvedélyt, ami ott feszítette szét a magasban táncolva. De mégis vége lett a szédült repülésnek és abban a pillanatban, amikor visszapottyant a várakozó kézbe, ami a lisztes asztalra helyezte óvatosan, a feleségből egy alig hallható kiáltás szakadt fel. Aztán felnevetett, szeme tágra kerekedett és úgy állt ott a tömegben zakatoló szívvel, mintha valami hihetetlen csodát látott volna. Észre sem vette, ahogy a körülötte álló emberek mosolyogva figyelik a fiatal nő hirtelen kitörő jókedvét. Meghallotta a nevetését a pizzásfiú is és hosszan nézett vissza a feleségre. A feleség pedig csak állt a helyén és érezte, hogy nem tud moccanni, pedig a sor közben jócskán megfogyott előtte. "Mama!" - kiáltott valaki türelmetlenül. "Kész a pizzánk?" "Mindjárt, csak még egy perc." - válaszolta az anya a fiának. "Egy pillanat, és mehetünk." A tészta átforrósította a papírdobozt és megmelegítette a tenyerét a nőnek, ahogy átvette a kiszolgáló lánytól. Még sosem tűnt ilyen rövidnek az út vissza a bungallóhoz. "Jólesik a gyaloglás a hosszú autó út után." - magyarázta inkább önmagának. De a fiúk éhesek voltak és türelmetlenek. Ideje volt vacsorához ülni. A pizza minden várakozást felülmúlt. Vékony volt a tésztája, ropogós a széle és sós a sonka rajta. Maga a tökéj. A feleség azonban egy sokkal különlegesebb ízt is megérzett benne. De hogyan is magyarázhatta volna el a családnak, hogy ezt a fűszert az ember nem a szájában érzi. Ez a fűszer ezer apró lepkét kelt táncra az ember gyomrában, amikor a forró tésztába harap. "Gyönyörű napunk volt, ugye?" - mondta váratlanul a nő, de nem várta meg a választ. Gyorsan összeszedte a tányérokat. Megágyazott a fiúknak és korai takarodót fújt. Mozdulatlanul feküdt az ágyán a sötétben. A férj békésen aludt már mellette. A feleség óvatosan megsímogatta hitvese fejét, aztán szorosra zárta a szemét és hagyta hogy a pillangók visszaszállítsák a pizzériába. És máris ott repült körbe-körbe a levegőben szélesre nyújtózva, beleszédülve az eszeveszett forgásba és amikor már úgy érezte, hogy nem bírja tovább a lélegzete, fáradtan hanyatlott a kézbe, ami már várta, hogy még egy utolsót símogasson rajta, mielőtt ropogósra ég a kemence forró belsejében és vacsora után nem marad belőle egy morzsa sem.

Ennek a nyaralásnak is eljött a vége mint a többinek. "Talán jövőre Görögországba megyünk?" - bíztatták a kesergő fiúkat a szülők. "Én megtanulok pizzát sütni nektek otthon!" - ajánlotta a feleség. "Fel is dobod majd a levegőbe és megforgatod mint Lucio?" - kérdezte a kisebbik. "Azt talán nem, de mosolyog majd mindenki, aki evett belőle."

Az olimpiai bikini

Ti nézitek? Mi is nézzük. Ők pedig, az erősek, a bátrak, a fiatalok, szorgosan küzdenek Kínában a porondon, akarom mondani a sportmezőkön. Az ember azt sem tudja, hogy sajnálja-e őket vagy épp ellenkezőleg. Persze sportja válogatja. A maratonfutókért például nagyon tudok izgulni és a gimnasztikáért, az atlétikáért, a vizes sportokért. Az elismerésemet vagy csodálatomat a strandröplabda játékosai azonban nem nyerik el. Pedig ők is izzadnak emberül, de valahogy mégis túl egyszerűnek tűnik ahhoz, hogy az ember elhiggye, hosszú évek kemény munkája van benne. Lehet, hogy pusztán a tapasztalatlanság beszél belőlem. Előre is elnézést kérek azoktól, akik komolyan tudják venni ezt a sportot. Már én is a tanulási folyamatban vagyok.

Itt Amerikában mindenesetre nagy becsben tartják a homokos röplabda játékosait. Elsősorban azért, mert igen jók benne a honfitársak. Esténként, ha az embernek még van energiája lerogyni a TV elé és ébren maradni egy félórácskát, jobbára csak ezt nézheti az olimpiai játékokat sugárzó tévéadón élőben. Közben pedig bejátszák a játékosokkal készített interjúkat, amiben megtudhatjuk a homokos röpivel kapcsolatos kritikus információkat, mint például azt, hogy a lányok miért is labdáznak egy apró kis bikiniben az olimpián. Hogyan kell a kis szerkót profi módon kiválasztani, és miért kell, hogy az ember lánya vagy fia Kaliforniában szülessen, hogy igazi sztár váljék belőle. Higyjétek el, nem csak a tengerpart miatt! Persze az is fontos tényező, de hát valljuk be, a belga és svájci csapat sem vallott szégyent Pekingben, pedig úgy gondolom, hogy a tengerpartjaik éppenséggel nem a legideálisabbak az év 11 hónapjában a gyakorlásra. A svájciaké különösen nem... Hm? Igazán lényeges viszont, hogy az ember ne feszengjen a fürdőruhájában. - mondta az egyik röpis leányzó. Ő igazán megszokta, hogy egy szál semmiben ugrál a parton, a többiek pedig bámulják. Ez nagyon jelentős, mert ha csupán azon izgulsz, hogy épp a fenekedet nézik meccs közben, akkor szinte biztos, hogy a lecsapásaid nem jönnek be. Szóval kell eme sporthoz egy kevéske exibicionizmus is. Itt az egyik sztárfiút például úgy hívják, hogy a "Professzor". Nincs ám ebben semmi cinizmus. Egyszerűen olyan lexikális tudása van a sportról, amelyért itt már kiérdemli a megtisztelő jelzőt.

Na jó nem ütlegelem tovább a szegény amerikai röprabdásokat és rajongóikat, bár kétlem, hogy az én kritikám fogja lerontani az eredményeiket, ettől sokkal jobban el vannak látva önbizalommal. Valóban sokat tanulok az amerikai olimpikonok keménységéből, kitartóképességéből, versenyszelleméből és magabiztosságából, ami jellemzője nemcsak a sportolóknak, de szurkolóiknak is, ha megint általánosíthatok, ahogyan az embernek sosem lenne szabad, hogy tegye, de milyen nehéz mégis nem meg tenni, amikor minden utcasarkon ez köszön vissza. Hadd maradjak egy pillanatra még a röpinél. Az egyik meccsen az amcsi fiúk legalább három ponttal maradtak le a spanyol fiúkkal szemben és én már kezdtem titkon reménykedni, hogy ha nem is kis hazám fiai, de legalább az európai vér kerekedik majd felül. Hát nem. A béka bizonyos hátsó feléből is képesek felküzdeni magukat a jenkik. De ezt láttuk az úszókkal is és a gimnasztikás lányoknál is. Itt megint idézni szeretném az egyik USA-beli toronyfutó versenyzőt: "Tudjátok, ez egy nagyon kemény sportág egy amerikai számára, mert épp az ellenkezőjét éled át futás közben, mint az amerikai álom, vagyis a kényelem, az elégedettség, az öröm, a könnyedség. Épp, amikor úgy érzed, hogy már nem bírod tovább, akkor kell egy akadályt átugrani és beletoccsanni a vizesárokba." És valóban, mennyivel nehezebb lehet egy amerikainak elérni ugyanazt az eredményt néhány sportban mint egy kínainak.

Nem tudom, hogy láttátok-e a Fehér tenyér című magyar-kanadai koprodukcióban készült filmet? Nagyon elgondolkodtató történet. Nem mesélem el a tartalmát, ami nem is igen jelentős a filmben, hátha mégis egyszer megnézitek. Számomra - mint volt tanárnak - különösen az a megdöbbentő belőle, hogy egymásnak ellentmondó tanítási módszerekkel hogyan lehet elérni ugyanazt az eredményt az ifjú sportolónál. Csakhogy amíg az egyik módszer megtöri a tanítvány lelkét, addig a másik inkább gazdagítja és erősíti. Belekukkantanék azoknak a 13 és fél éves kínai kislányoknak a lelkébe, akik véletlen csak második helyen végeznek majd Pekingben. Ráadásul azt feltételezem, hogy a film a sportot csak egy allegóriaként használta. Én nem panaszkodhatom. Nekem csak egy méretes köves gyűrűvel verte a fejem az alsós tanítónénim, amiért bal kézzel szerettem volna írni. Írni ugyan megtanultam, de sosem merném grafológusnak megmutatni.

De hova is akarok kilyukadni mindezzel? Választ keresek a fiam kérdésére: Mitől ilyen jók a kínaiak és mitől az amerikaiak? Hát tessék anyukák és apukák! Az én gyenge próbálkozásom pusztán abban merült ki, hogy a kínai egy nagyon fegyelmezett nép. Keményen és kitartóan edz. A sok emberből talán könnyebb is kiválasztani a legtehetségesebbeket. Az amerikairól nem mondhatnám el ugyanezeket. Viszont az önbizalmuk, az ismertségre, elismertségre és győzni akarásra való törekvési vágyuk olyan erőkkel vértezi fel őket, ami sok esetben legyőzhetetlen.

De jönnek majd a vízipólosaink, és akkor mi sem csak nézzük őket, hanem komoly erőkkel szállunk be a ringbe, vagyis a medencébe! Addig pedig szurkolhatunk Togónak, Mongóliának, a litvánoknak és a többi kicsinek, hogy nekik is jusson a jóból. Vagy csak úgy szurkolhatunk önmagunkért, hogy ébren maradjunk a meccs végéig vagy hogy másnap legyen erőnk újra kezdeni a napot és befejezni is. Interjú nélkül, érem nélkül, bikini nélkül, de olyan elszántsággal, mint egy olimpikon.