Gyerek előtt, gyerek után

Nagyon érdekes cikket olvastam a minap a "New York Times" weboldalán. Talán nem találták fel benne a spanyol viaszt, mindenesetre ritkán látom, hogy igy kertelés nélkül mondanák ki, hogy a gyerekek megszületése nem segit a párkapcsolatok javitásában, sőt egyenesen ront azokon.

Valamelyik egyetemen néhány pszichológus és pszichiáter kiválasztott néhány családot és elvégzett néhány vizsgálatot, kutakodott, kérdezett, mért és levonta a következtetéseket. Nem lesz könnyebb gyerekkel a fedélzeten. Ha egy hajó elkezdett a párral süllyedni, az többnyire még gyorsabb merülésbe kezd, ha a kapcsolatba közben - kérve vagy kéretlenül - gyermek toppan.

Szájhagyomány útján már sokat hallottunk erről korábban és elkezdtünk róla olvasni is modern pszichológiai értekezésekben, engem most mégis másként lepett meg a tanulmány. A hangsúlyt ugyanis ez alkalommal a párkapcsolat oldalára helyezte az irás és nem a régi megszokott bölcseletre, miszerint az első és legfontosabb szempont a gyerek. Hát persze, hogy az! Csak most nem erről van szó. Az üzenet ezúttal az, ha úgy érezzük, hogy bizonytalanok vagyunk a társunkban, akkor még véletlenül se gondolkodjunk úgy, hogy "Semmi pánik, majd ha gyerekünk születik, akkor ezek a problémák eltűnnek, megoldódnak, vagy legalább összezsugorodnak az új örömök és új gondok mögött.". Mivelhogy nem. "Tényleg lehetséges volna, hogy erre most jöttek rá?" - kérdeztem magamtól hitetlenkedve. Ráadásul ezt kutató csoportnak kellett bizonyitania, hogy az emberek el is higgyék?

Nem szeretnék a bölcs szülő képében itt tetszelegni, de miért kellett ehhez húsz másik ember disszertációja? Vagy mégis rájöttek minderre önmaguk is, csak nem merték addig hangoztatni tudományukat, amig felsőbb körökben is elfogadottá nem vált a tény, hogy valóban nem lesz az életünk könnyebb a gyerekektől. Sőt, néha annyira nehéz, hogy még a társamba is belefáradok, mert nem jut ár időm, mert nem értünk egyet nevelési elvekben, mert meghizott, mert állandóan ideges a kisebbik eszelős dolgai miatt, mert felborult a hormonháztartásom, mert itthon meg lehet őrülni a zajban, mert nincs időnk egymásra, mert lelkiismeretfurdalást érzünk, ha nem rángatjuk magunkkal őket mindenhová, mert egymás szülei elkényeztetik őket és ezt egymáson bosszuljuk meg, mert féltékenyek vagyunk a saját gyerekeinkre, mert inkább bennmarad az irodában, minthogy itthon legyen velünk, mert a kolléganőjének még nincs gyereke és minden kulturális programon ott van és van ideje normálisan felöltözni és mintha féltékenyebb lennék mostanában és igy tovább. Hát tessék ifjú házasok: jól gondoljátok meg mire vállalkoztok, mert hosszú lesz az út!

Pedig nekem volt valaki, aki el szerette volna mondani annak idején, hogy mire számitsak. A bátyám. Ő hordott akkoriban haza munka után a kocsijával. Néha oldalra pillantott a nagy hasamra és nagyot sóhajtott. "Fogalmad sincs, mennyire más lesz minden a gyerek után." Felháborodottan kértem ki magamnak. A mi életünk egy parányit sem fog változni! Talán csak annyiban, hogy ezután hárman járunk majd moziba, kirándulni, biciklizni, teniszezni, sielni, vacsorázni, dolgozni és bevásárolni. Minden úgy megy majd mint a karikacsapás. A gyerek sosem lesz beteg, és én sem leszek fáradtabb a szokásosnál, hitves rendszeresen sportol, továbbra is napi 10-11 órákat dolgozik, a gyerek pedig hamar önálló lesz és én is visszatérek a munkahelyemre, miközben egyre több és több időt töltünk együtt és szeretjük egymást úgy mint még soha! Aztán pedig jön a többi gyerek, ami még könnyebbé teszi az életet, mert majd segitenek a ház körül és ellátják egymást is. Egy percig nem hittem el, hogy nem igy lesz. Arról van szó, hogy a bátyám most sem néz ki belőlem többet mint egész gyermekkorunk ideje alatt. Miért épp ebben lenne igaza? Pusztán azért, mert ekkorra már neki volt két lánya? Nem győzött meg. Talán csak egy dolog nem változott. Hitves hosszú munkanapjai.

Most mégis azt gondolom, hogy jobb, hogy nem fogtam fel, miről beszélt a bátyám és talán jobb, hogy nem tudjuk előre, mivel jár a gyereknevelés és biztosan vannak kapcsolatok, amibe jobb, ha nem születik egy kis bajkeverő és mégis születik. Nem hiszem el, hogy ha egy eleve bomlásnak indult házasságot olyan áron menthetünk csak meg, hogy nem vállalunk gyereket, akkor azt a kapcsolatot érdemes tovább ápolgatni. Nem tűnik túl nagynak ez az áldozat? Nem túlságosan öncélú ez a fajta ragaszkodás? Ki tudja? Annyira sokféle képpen gondolkodunk, és én még csak most kezdtem tanulni a tolerancia nyelvét.

Eljutottam a bejegyzésem végére, amikor is illene összefoglalnom a lényeget, vagy levonni a következtetéseket, vagy egy frappáns zárómondattal alátámasztani az elmondottakat, esetleg néhány mondatba sűriteni az üzenetet. Minél tovább gondolkodom azonban rajta, annál inkább rájövök, hogy nem szeretnék mégsem én lenni az, aki felvilágositja a lelkes ifjúságot a gyerekvállalás rögös útjáról, vagy lebeszélni esetleg olyan párokat, akik olykor elbizonytalanodnak egymásban, hogy eszükbe ne jusson gyereken gondolkodni, mert akkor végképp maguk alatt vágják a fát. Egyet tudok biztosan. Sokkal nehezebb gyerek után mint gondoltam volna, de fogalmam sem volt gyerek előtt, hogy miről beszélek. Semmiről sem volt fogalmam. Semmi komolyról, lényegesről vagy életbevágóról és néha tényleg majd belepusztultunk hitvessel és azóta sem veszem észre, hogy napról napra könnyebb lenne, ahogy nőnek, de mit számit mindez, amikor az egyiknek a haja olyan, mint az övé és a szája olyan, mint az enyém, a másiknál meg épp forditva.

És van az úgy is, hogy két ember mégsem birja tovább egymás mellett. Felnőttek, jó okuk lehet rá, joguk van a választásukhoz. Hogyan is adhat tanácsot egy kivülálló bárkinek? De nem tudom elfogadni egy egész bizottságnyi pszichológusnak sem, hogy a gyerekek hoznák a vészt a kapcsolatra. A tanulság pedig mindebből? Ne hagyjuk magunkat minden esetben meggyőzni holmi újságcikkek által.



(A hosszú i-ket továbbra is keresem, elnézést a hiányuk miatt.)