A kilátóban

Nem volt a világ legszebb orgonabokorja, de Irénke már nem is vette észre a kopaszodó ágakat és az utca porától megszürkült leveleket. Kormossal osztozkodott a tövében finom homokká túrt mélyedésen, ami éppen a vaskapu és a zöldséges kert között támogatta a drótkerítés roskatag hálóját. De az is lehet, hogy a kerítés nyújtott végső támaszt a megfáradt bokornak. Annak idején a bejáratot igyekeztek vele díszíteni, hiszen ilyenkor májusban, pontosan anyák napja környékén, bódító illatú, fodros lila virágokat hozott. “Ez egy dupla” - ismételte el minden évben a nagyanyja, s hálából öntött egy kannával a szárára. A kutya azért szeretett alatta heverészni, mert innen szemmel tarthatta a nyári konyha ajtaját, de legfőképpen mert lesből ugorhatott, ha a kapu előtt idegen sétált el, vagy ha háziak érkeztek meg. Az elhelyezkedése mindenképp kedvező volt, így Irénke is hamar felfedezte a kitűnő játszó háznak való bokoralját és miután összeseperte a kutyaszőrt, konyhát rendezett be az egyik szegletben, a másikban pedig nappalit, ahová a vendégeket várta délutánonként teázni.

Aznap a szomszéd Évi volt hivatalos, úgy hogy szép rendben egymás mellé sorakoztatta az edényeit, a szalonban belocsolta a homokot és keményre döngölte az üléseket. Kormos egy darabig érdeklődéssel figyelte a kislány gyakorlott mozdulatait, aztán unottan a két mellső lábára támasztotta a fejét és elaludt. Minden készen állt a vendég fogadására, de Évi csak nem jött és Irénke azt fontolgatta, átszalad hozzá, hogy megkérdezze, miért késik, mert neki háromkor az anyukája elé kell menni a Kissékig, hogy segítsen a biciklijén hazahozni a bevásárlást. A kutya ekkor csóválni kezdte a farkát, habár a szeme még mindig csukva volt, de a következő pillanatban már a kapu előtt futkosott le-föl izgatottan vakkantva. “Ez Évi lesz” - ugrott fel a bokorból Irénke és friss vízért szaladt. A kaput azonban anya nyitotta és a lábával igyekezett a lelkes kutyát arréb terelni, mert mindkét keze dagadtra tömött szatyrokkal volt tele. “Anyuci, nem vettem észre, hogy ennyi az idő. Haragszol? Vártam az Évit, de nem jött, pedig azt mondta, hogy mindjárt ebéd után itt lesz. Mindig megígéri, aztán csak nem jön. Majd egyszer én is így teszek és meglátja, hogy milyen az, ha számítunk valakire, az meg nem jön. Kár, mert én szeretek eléd menni. Hoztál valamit? Sós kiflit vagy csak simát? Látom a sarkát. Letörhetem? Csak beszaladok, megmosom a kezem. Kaptál hozzá új paradicsomot? Nem baj, elég lesz a kifli is.” Anya szeme nem mosolygott. Pedig a sok kérdéstől sosem álhatta meg. “A korábbival jöttem. Elengedtek.” Azzal lepakolta a szatyrokat és egy darabig moccanás nélkül bámulta a két nagy halmot az asztalon. Vagy talán nem is azokra figyelt, inkább csak nézett maga elé, de ezt Irénke igazán nem tudta eldönteni, ő csak annyit vett észre, hogy valahogyan másmilyennek tűnt mint máskor, és ettől annyira elbizonytalanodott, hogy még a kifliért sem mert a csomagba nyúlni. Aztán anya hirtelen azt kérdezte: “Van kedved kirándulni?” Irénke a kérdésétől egészen zavarba jött. “Most? Csak ketten? Nem kell főznöd? Adjak előtte a tyúkoknak? Évi már biztos nem jön át, vagy mégis átszaladjak és megkérdezzem, nincs-e kedve velünk jönni?” “Ne!” Kiáltott rá élesen anya, hogy Irénke egészen megijedt a hagjától, de a kirándulás gondolata mégsem hagyta, hogy kedvét szegje. “És hova megyünk, Anyuci? Átöltözzek? Viszunk uzsonnát?” “Csak menjünk, most, úgy ahogy vagy.” Azzal megragadta Irénke kezét és a hátsó kapu irányába indult. “A kilátóba megyünk.” “A kilátóba?! Fel is mehetek? Vagy csak ibolyázunk? De buta vagyok, hiszen az már elnyílt.” A kislány nem volt benne biztos, hogy anya meghallotta a kérdéseit, de nem merte őket megismételni, mert olyan szorosan fogta a kezét, hogy az már szinte fájt és attól félt, hogy ha megharagszik, akkor még jobban fogja szorítani, és anya sosem bántotta azelőtt, még akkor sem, amikor egy teljes egész piskótatésztát temetett el a hátsó kertben, mert az egyik oldala egészen lapos lett, a másik meg akkorára dagadt, hogy annak meg a közepe maradt nyers. És most sem bántani akarta, ezt biztosan tudta, hiszen kirándulni viszi fel a kilátóba, ahová mindig vágyott, de anya még sosem engedte, hogy a nagyokkal felmenjen azokon a vékony vaslépcsőkön, és most igazán boldognak kellen lennie, de talán a sajgó keze vagy a korgó gyomra miatt, de nem érezte teljes bizonyossággal, hogy örül, de az is lehet, hogy csak túlságosan izgult a kaland miatt és amikor majd fenn áll a toronyban, és végre látja az erdő összes fájának a tetejét, de még a két templom tornyát is, akkor már egészen biztos lesz benne, hogy ez élete legboldogabb napja.

Húsvét előtt jártak a kilátónál, alig egy hónapja. Akkor több mint egy órába tellett mire felértek a toronyhoz, mert folyton megálltak nézelődni vagy kitérőket tettek az ibolyás részek felé. Irénke aznap is szeretett volna elidőzni az ösvény kedvenc részeinél. Az erdő bejáratánál például volt egy vadles. Lentről ugyan nem tűnt túl magasnak, de ha felmászott az ember a tetejére, akkor egészen meglepődött, hogy mennyivel messzebbre lát. Irénke mindig igyekezett egészen mozdulatlanul állni egy darabig, hátha valami különleges madarat vesz észre, vagy egy kóbor rókát, esetleg vaddisznót a kicsijével, de többnyire túl hamar megunta a várakozást, aztán meg egy kicsit tartott is tőle, hogy tényleg előjön valami vadállat, és akkor ott kell töltsék az éjszakát, amíg az tovább nem áll. Ezen a délutánon is előreszaladt, hogy felkapaszkodjon a les korhadt lépcsőin, de anya utána kiáltott, hogy most erre nincs idő, ami eléggé sajnálatos volt, ha már erre jártak, de azzal vígasztalta magát, hogy bentebb az erdő valamelyik árnyas szegletében azért találnak gyönygyvirágot, ami ilyen tájban nyílik, és bár a ház mögött is teméntelen bokor nő, valamilyen okból csak elvétve akadt rajta virág, mégis bevárta az anyját és csendben sétáltak tovább. Annyira hangtalanul lépkedtek, hogy Irénke fel-fel rezzent a tavalyi avarban keresgélő madarak zajára, de most nem álltak meg, hogy megkeressék a kis kapirgálót a megbarnult levelek között. Irénkének kezdett elmenni a kedve a kirándulástól, ráadásul egyfolytában ropogós kiflivégek jártak a fejében, és az orgonabokor alatti fészke, ahová azóta Kormos bizonyosan visszaköltözött felborítva a teázáshoz előkészített csészéket. Aztán egyszerre a tölgyfák között feltűnt a torony szürke fala és Irénke szíve nagyot dobbant.

Nem tudta az okát, de valahányszor észrevette az építményt felsejleni a tisztás közepén, valami borzongató érzés futott rajta végig. Talán mert sosem engedték, hogy felmenjen a tetejébe, vagy a falakra festett furcsa irka-firkák, a visszhang, ami felröpítette, vagy a mélybe húzta a hangokat, vagy a hideg vaslépcsők, amik minden lépésnél görcsösen igyekeztek kicsusszanni a cipője alól, vagy a magasság igérete, ami alázatos törpékké varázsolja a fákat, és ormótlan óriássá a szemlélődő lábait. Irénke reménykedett, hogy aznap megérti a leérkezők arcára kiült ámulatot, most mégsem akarta siettetni, hogy maga is megérezze az örökös szelet az arcában, amin madarak vitorláznak az erdő felett. Kirántotta a kezét az anyjáéból és egy kivágott fa után maradt nagy tuskóhoz szaladt mintha menedéket keresne. “Anyuci, ha hoztunk volna uzsonnát, ezen szépen megteríthetnénk. Legalább üljünk le egy kicsit pihenni.” De anya elfodította az arcát és végre megszólalt: “Gyere, menjünk, szép lesz odafentről.”

Az épület aljában törött üvegdarabokon lépkedtek keresztül, aztán megkapaszkodtak a hideg vaslépcsőben és elindultak felfelé. Irénke szinte hallani vélte a mellkasában dörömbölő szívét, ahogy anya előtt haladt egyik emeletről a másikra. A lépcsőfordulók voltak a legfélelmetesebbek, mert néhol hiányzott egy-egy darab a padlóból, amin le lehetett nézni az alsóbb szintekre. A kis kőralakú üvegablakokon keresztül inkább csak sejteni lehetett, hogy milyen magasan járnak. “Ne forduljunk inkább vissza? Nem baj, ha mégsem megyünk ma fel.” Maga sem értette, mitől bátortalanodott el, de ahogy közeledtek a legfelső emelethez, úgy erősödött a szél zúgása fentről és Irénke kész volt bármelyik pillanatban visszafordulni. Anya azonban gyengéden a kislány lábára tette a kezét, mintha azt mondaná, itt vagyok, nem lesz bajod. És mégis, Irénke most először érezte életében, hogy elbizonytalanodik az érintésétől, mégsem mert megállni. Amint kidugta a fejét az utolsó lépcsőfokról, a hajába kapott a szél, mintha magával akarná rántani. A kíváncsisága hamar felülkerkedett és négykézláb mászott ki a korláthoz. Anya úgy állt mögötte, mintha észre sem vette volna a zabolátlanul kergetőző szelet, a távoli hegyek szürkés kék álmatag vonalait, mintha nem ez lett volna a legszebb kilátás a világon, hogy szinte megfájdult az ember szeme a májusi erdő bársonyos zöldjétől, a környék falvainak gombafejű házaitól, az ég végeérhetetlen messzeségétől. Nem, anya nem láthatta mindezt, mert tele volt a szeme könnyel, s Irénkének fogalma sem volt, hogy mitől ennyire szomorú, hogy mit mondhatna szebbet, biztatóbbat ettől a látványtól. “Anyuci, lehet innen látni a házunkat?” “Nem. Egy völgyben van” - válaszolta szinte suttogva. “Kár. Pedig én még mindig éhes vagyok. Mikor megyünk vissza? Enném már azt a kiflit. Paradicsom nélkül is jó lesz.” Anya zsebkendőt vett elő, megtörölte a szemét és végre Irénkére nézett. “Hoztam hozzá azt is” és átölelte a kislányt.

Visszafelé egyfolytában azon gondolkodott Irénke, hogy miért van az, hogy hazafelé mindig rövidebbnek tűnik az út. És azon is, hogy vajon Kormos visszafeküdt-e azóta az orgonabokor alá.