Popper Péter és a mókusom

Először is elküldöm Nektek egy érdekes blog-nak a linkjét: http://idezet.wordpress.com/category/popper-peter/
Mostanában akadtam rá egy kedves barátnőm levele után, aki Popper Pétertől idézett. Rákerestem és többek között ezt a gyűjteményét találtam. Tele van híres emberek, híres mondásaival, amik gondolatébresztőek és praktikusan összefoglalnak számos olyan mondanivalót, életérzést, amivel mi is - egyszerű hétköznapi halandók - találkoztunk már, csak épp nem sikerült ilyen frappánsan szavakba önteni vagy ha sikerült, sajna nem került kinyomtatásra. Mindenesetre jó olvasgatást a blogban!

Engem megihletettek a frissen talált bölcseletek, és ennek nagyon megörültem, mert csak itt ültem a gép előtt magam elé meredve és bár méteres hullámokban hömpölyögtek a gondolatok a fejemben, egyik sem volt eléggé fennkölt vagy izgalmas, vagy egyáltalán általános érdeklődésre érdemes ahhoz, hogy egy új bejegyzés kerekedjék belőle. Te jó ég - gondoltam -, ilyen lehet, amikor egy írónak nem működik a múzsája és írói válságba kerül. Dehát én egyelőre a két kezemen meg tudom számolni az írásaim számát és máris cserbenhagyott a múzsám? Egyébként is, van énnekem múzsám? Erre aztán eszembe jutott, hogy lassan neki kell fogni bedagasztani a pizzatésztát vacsorához, hogy közben leállt a mosógép, és az is, hogy ha a fiúkat megint elkezdem fociedzésekre hurcolászni, akkor a délutánjaimnak befellegzett, és én megint nem vállalhatok teljes munkaidős állást, mert akkor ki fogja őket taxizni két várossal arrébb? Szóval teljesen hétköznapi dolgokra tudtam csak gondolni. Ez persze nem feltétlenül rossz jelen helyzetemre való tekintettel, hiszen azt jelentheti, hogy egyre inkább érzem magam itthon, ami valójában előrelépés az elmúlt két hónaphoz képest, ugyanakkor egy kicsit szomorú is. Mármint, hogy az ember ilyen gyarló. Csak úgy hagyja, hogy lecsillapodjanak benne egetrengető érzések, legyen az bánat vagy öröm, harag vagy vonzalom. Bármi, ami pedig az adott időben annyira fontos volt, hogy úgy érezte, ezen múlik a boldogulása, hogy nem fogja túlélni ép ésszel.

És mégis. Még azt is elfelejti, hogy miket képes túlélni, hogy miket képes elfelejteni. Ehhez pedig semmi másra nincs szüksége csak sok-sok időre. De ott van az a néhány nap, hét, esetleg hónap, amit mégis ki kell bírni valahogy az örömünkkel vagy a bánatunkkal és akkor kell, hogy legyen valaki, aki hajlandó végig hallgatni, aki mond néhány biztató szót, aki helyetted sírja el magát, aki másodszor is nevet a történeteden, aki kölcsönad, aki megeszi veled az elrontott süteményedet, aki csak ül türelmesen és várja, hogy szóhoz jusson, aztán rájön, hogy nem is akarod, hogy véleményt mondjon, mert te már kianalizáltad a helyzetedet, így aztán csak kér egy teát. És te már attól jobban érzed magad, hogy főztél neki egy teát és azt mondta, hogy ez most jól esett. Kell valaki, aki épp ki akarta takarítani a kamrát, de helyette veled ül és téged hallgat. De vannak dolgok, amit még neki sem mondhatsz el, amit még tőle sem kérhetsz. Akkor az egyik kezed a másikba kulcsolódik és rábízod magad a gondviselésre. És a gondviselés elküldi neked Popper Pétert, hogy legyen múzsád.

Popper Péter pedig arra int, hogy kívülről ne számítsunk megváltásra, hogy akkor válunk felnőtté, ha tudjuk már, hogy sem istenre, sem emberre nem számíthatunk, csak önmagunkra. Ha képesek vagyunk elfogadni, hogy nem vigyáz ránk senki, hogy védtelenek vagyunk. Valóban ilyen magányossá kell válnunk a felnőtt életünkben? Biztos, hogy az egyik kizárja a másikat? Ezért kellett nekem ilyen messzire jönnöm otthonról, hogy egyedül végre sikerüljön a saját lábamra állni? Részben így lehetett. De hozzá kell tenni, hogy bárhol is legyek most, bármivé is válok, a hitem, a családom és a barátaim nélkül elvesztem volna. Ők definiálják a mivoltomat. Való igaz, nélkülük is eléldegélnék. Bizonnyal több időm jutna önmagam építésére és erősítésére, de mit is kezdenék vele?

Azt hittem, hogy összedől velem a világ, amikor ideköltöztünk, hogy ettől nehezebbet még alig éltem át korábban. Aztán úgy alakult, hogy volt, akinek én segíthettem, ha mással nem, hát azzal, hogy meghallgattam. A másik arra vett rá, hogy írjak, és valószínűleg az ép eszemet sikerült ezzel megőrznie. Aztán megint másik a fejfájásaimat csillapította. A mamámnak sikerült a kedvemért nem sírnia a telefonban. A gyerekeim maguk köré tekerték a karom elalvás előtt. A féjrem hagyta, hogy a mellkasán bőgjek és szidjam a honfitársait. A lelkész megjegyezte a nevem, és még aznap e-mail-ezett, hogy megkérjen, mondjak valamit az anyanyelvemen vasárnap a gyülekezetnek. Egy pöttömnyi amerikai mókus pedig költözés után egy pár héttel naponta megjelent a hátsó ajtónk előtt. A fiúk Diónak nevezték el. Nem fog a kezemből enni soha, de ideül tíz másodpercre az ajtó elé, a hátsó lábacskáira áll, a két mellsőt a szájához emeli és tekinget befelé. Nem tudom, miért, de mindig mosolyognom kell, ha látom. Talán mert tudom, hogy számít rám, várja, hogy minden délelőtt kitegyek neki egy kis harapnivalót. Aztán az összeset betömi a szájába és elinal. És még csak végig sem kellett hallgatnia.

Türelem

Pazienza. Ez volt az egyik első szó, amit megtanultam olaszul. Lépten nyomon használják a csizmaországban olyan helyzetekben, amikor az ember nem igazán tud a körülményeken változtatni, s bár szeretne, erre nem adódik lehetősége. Nincs mit tenni, el kell fogadni türelemmel. Ha magyarul azt mondom valakinek, hogy "türelem", akkor inkább azt érzem a szóban, hogy nyugi, várj egy kicsit, mindjárt megkapod, hamarosan úgy lesz, ahogy szeretnéd csak idő kérdése. Az angol "patience" szó is talán ezt a jelentést hordozza. A magyarban és az angolban feltehetőleg ott lesz a kiérdemelt jutalom a várakozás végén, de az olasz az elfogadásra ösztökél. Ez tulajdonképp meg is felel - ha szabad ismét általánosítanom - az olasz temperamentumnak. Ne aggódj semmit, barátom, ha jobb lesz, ha nem, azt fogjuk szeretni. Mennyivel nehezebb ezt, vagyis "pazienza"-t gyakorolni az embernek önmagára, amikor pedig háborogni szeretne, lázadozni, visszakiabálni. Még sincs semmi értelme. Márpedig számosan vannak olyan helyzetek, amelyeken biztosan nem segíthetünk az ellenszegüléssel, és mégis megtesszük.

Előre elnézést kérek, hogy megint egy templomos példát hozok, tudniilik ez egyelőre a legszilárdabb közösségem itt, ahová tartozom, ahol tudnak rólam. Szóval keresztelő van. Gyönyörű gömbölyű kisbaba, sok mosolygó ember, és a várakozás arra a csodára, amikor vízzel érinti a gyermek fejét a lelkész. Ahonnan én jövök, Szadán, ez az első legfontosabb esemény egy ember életében. Az összesen két sákramentum (szentség) egyike. Régen itt nem illet az édesanyának addig templomba mennie, ameddig a gyermeke nem volt megkeresztelve. Mostanra persze sokat változtak a szokások. Az én gyerekeim is a saját lábukon mentek be és jöttek ki a templomból a saját keresztelőjükön. Szóval ott ül az előttünk lévő sorban a keresztelő család apraja nagyja, de mindenek előtt a fiatal pár a babával. Az édesanyán egy pántos póló, egy rövid szoknyácska és egy strandpapucs. Az édesapa is hasonlóképpen "slamposan" öltözve, csak nem pántos pólóban és szoknyában (bár lassan az sem lep meg). A nagymama az egész liturgia alatt hátrafelé fordulva beszélget egy ismerősével. Egy nagybácsinak tetsző fiatal férfi egyfolytában zokog. A barátnője erőteljesen masszírozza a hátát megnyugtatásul. Én pedig fel vagyok háborodva. Alig bírom megállni, hogy ne kérjem meg őket, hogy hagyják abba a csevegést, figyeljenek oda, ez róluk szól, hozzájuk szól. És különben is, miért jöttek ide, ha nem értenek az egészből semmit? Szeretném hazaküldeni az édesanyát, hogy öltözzön fel az alkalomhoz illően, a fiatalember pedig ne ezen az eseményen jöjjön rá, hogy elrontotta az életét, a barátnő pedig ne itt győzze meg arról, hogy még nem késő, és minden rendbe jöhet, ha mégis részt vesz az AA (anti alcoholist) csoport első beszélgetésén. És nem tehetem, nem utasíthatom őket rendre. Pazienza-helyzet. Ott fortyogok mégis és próbálok türelmet erőltetni magamra. Mi közöm nekem ezekhez az emberekhez egyébként is? Még viselkedni sem tudnak. Nincs bennük semmi tisztelet a többiek irányába és önuralom magukon. Fel sem fogják a jelentőségét annak, ami velük történik. És én imátkozzam értük? Hát fognak ők valaha imátkozni majd énértem? Ez volt valószínűleg az első és utolsó alkalom, hogy itt láttuk őket a padokban ülve.

Aztán a következő vasárnapon én állok ott kinn a pulpitus előtt, én vagyok a "porondon" nagy önelégülten a "tessék, így néz ki egy édesanya a templomban" ruhámban. Igazgatom a hajam, betűröm a fiúk ingét a nadrágjuk derekába, szedegetem a pihéket Steve zakójáról. Ott állok, és nem merek átszellemülni, mert különben rögtön elbőgöm magam. Akkor eszembe jut a keresztelő család és a saját felháborodásom, türelmetlenkedésem velük szemben és csak állok ott szégyenkezve. Még jó, hogy nem jelenik meg látható formában az arcomon. Én ettől érzem jól magam a bőrömben, mármint hogy felvettem a hosszú virágos ruhámat. Ő pedig a strandpapucsában elégedett.

A mamám is ezt mondja mindig: ne akard folyton megváltoztatni a világot. Ő is csak elfogadásra kér, türelemre. Hogy ez mennyire nehéz, te jó ég? Pedig az üzenet a szószékről még többet kér. Azt kéri tőlem, hogy szeressem ezeket az embereket "mindent eltűr"-ően. És én beleizzadok a próbálkozásba, hogy szeressem a tinédzser focibírót, aki azzal gyanusítja a földön fetrengő fiam, hogy csak színleli a fájdalmat a pályán, hogy szeressem Steve új barátjának feleségét, aki előre felszólítja a gyerekeim, hogy csokis fagyi után nehogy a fehér díványára üljenek, a vérvételes nővért, aki azzal gyanusít, hogy pusztán a zöldkártya megszerzéséért akarok hozzámenni az amerikai férjemhez, a vizsgabiztost, aki azért rúgott ki a vezetési teszten, mert enyhén neki tolattam az útpatkának. Pazienza. - gondolom magamban, mert egyelőre kevés reményt látok arra, hogy nekem ez valaha sikerüljön. Hallom, amint anyatársaim vitába szállnak most velem mondván, hogy a gyerekeinket így szeretjük talán. Őket igen, hiszen ők a mi részünk. Nem inkább mégis önmagunkat szeretjük olyan önzetlenül bennük? Szégyenkezem, de az égieken kívül csak otthon hagyott ebünk jut az eszembe. Fogó kutya tudott bennünket így feltételek nélkül, alázatosan és soha el nem fogyóan szeretni. Elfogadni minket embereket olyan tökéletlennek, amilyenek vagyunk. Persze könnyű volt neki, ő nem tudott különbséget tenni egy közönséges strandpapucs és egy valódi bőr, Lorbac szandál között. Neki mind a kettő egyformán ízlett volna...