A névnapi fám

Néhány éve már, hogy nem kedvelem a névnapjaimat és a születésnapjaimat. Legszivesebben átugornám ezeket a dátumokat, de még az előzőeket is. Tényleg nem azért, mert rendithetetlen mérföldkövei az idő múlásának. Azt tökéletesen látom minden más napon is és minden egyéb dologgal kapcsolatosan. Ezeken az áldott napokon feszült leszek, néha még el is pityeredem, mert úgy érzem, hogy az elvárton alul teljesitek a boldogságszintemmel. Pedig nagyon örülök a kitüntető figyelemnek, amit az ismerősöktől ilyenkor kapok, csak épp nem tudok naptár szerint jókedvű vagy rosszkedvű lenni. Igy voltam ezzel az idei névnapomon is.

Napokkal előtte tudtam, hogy kettő nem túl kellemes elfoglaltságom lesz a nap folyamán, amiket nem állt módomban máskorra csoportositani. Egyéb más események is úgy alakultak, hogy meglehetősen komoran indult a reggel. Hitves ismét utazáshoz pakolt, a gyerekek iskolába. Gondoltam, azért eszükbe juttatom még időben, hogy a névnapom van, mert még rosszabbul érzik majd magukat a nap végén, hogy elfelejtettek felköszönteni. Bocsánatkérések hosszú sora következett, majdnem lemaradtak az iskolabuszról. Hitves napközben még vagy háromszor felhivott, hátha valahogy jóvá teheti a reggeli baklövést. Pedig valójában az én hibám volt.

Amerikában ugyanis nincsenek névnapok. Ez például tetszik itt. De hogyan tudja az ember lerázni magáról több mint negyven év csökevényét? Nekem bizony nehezen megy. Meg is állapodtunk jó előre a családdal, hogy itt senki másnak nem emlékezünk meg a névnapjáról, csak az enyémről. Talán nem hangzik túl demokratikus döntésnek, de mennyire valósulhat meg a demokrácia egy családban? Ám 21.-én reggelre mégis ott maradtam egy csomó izgalommal a gyomrom közepén és egy elárvult névnappal. Persze ha azzal kezdem, hogy "Igyekezzetek haza, ma ünnepi vacsorát főzök!", talán vették volna a burkolt üzenetet, de mégsem voltam képes erre a szivességre és különben is kinek jó az, ha én, az ünnepelt, az egész napomat a konyhában töltöm? Nekik ugyebár. Tulajdonképpen megint engem igazoltak a történések.

Aztán mégis elérzékenyültem, ahogy kinyitottam a gépet és várt néhány baráti névnapi üdvözlet. Az egyik közülük különösen meglepett. Éva gyöngyfája, legutóbbi keze munkája. Én még sohasem kaptam egy fát a névnapomra, de általában véve sem kaptam fát semmilyen alkalomra. Még virtuálisat sem. És bár a fácska fotó formátumban érkezett, eredetije pedig tőlem több ezer kilométerre diszelgett az ő otthonában, én mégis a sajátomnak éreztem azonnal a kis fát. Mert nemcsak a gesztus volt, ami magával ragadott, hanem ahogy ez a fácska kihivóan nézett rám vissza a levélből. De a napnak még közel sem volt vége és kélyesen vigyorogva vártak rám a kellemetlen pillanatok az orvosi rendelőben. A fát hát ki kellett kapcsolnom egyelőre.

Az idő - hála az égnek - olyankor is lendületesen múlik, amikor túl akarunk valamin lenni, csak talán egy kicsit lassabban. Aztán végre felhivhattam a mamám, hogy minden aznapi keserűségemet átruházzam rá. Szegény csak szivta magába az én negativ hullámaimat egy órán keresztül és én megkönnyebbülten tettem le a kagylót. Köszönöm, ez most jobban esett, mint egy szelet grillezett lazac tormamártással. Aztán a barátnőmmel folytattam az iménti gyakorlatot Skype-on és amikor azt mondta, hogy "Most nem engedheted meg magadnak, hogy összeomolj!", hát a könnyem csorgott a nevetéstől. Ez volt a torta. Délután a fiúk lelkesen igérték meg, hogy vigyáznak magukra, amig én elmegyek tornázni és fogalmuk sem volt, hogy milyen önfeledt táncba kezdtek meggémberedett izmaim a jógaszőnyegen. Holnap bizonnyal majd nem lesznek ennyire hálásak a tagjaim az aznapi túlkapásukért, de elkezdtem ünnepi hangulatba kerülni.

Nem tudom, hogy az ászanák tették-e, de hazafelé a kocsiban világosodott meg végre a kis fa metaforája. Nem ő hasonlatos hozzám. Éppen forditva. Én szeretnék olyanná alakulni, mint az az egyenes derekú, karjait magasba lenditő, energikus, vidám, céltudatos, határozottan piros levelű büszke fácska. Köztudomású, hogy a klasszikus jógapoziciók (ászanák) leginkább természetből vett mintákat próbálnak utánozni. Többnyire állatokat, de olyankor fát vagy hegyet. És én egész jógaórán arra törekedtem, hogy olyan magabiztosan álljak a talajon, ahogyan Éva fája, vagyis mostmár az én fám. Virtuálisan. Azt hiszem, lassan kezdem megérteni, hogy egyensúlyra törekedve miért igyekszünk megszabadulni éppen legemberibb tulajdonságunktól és felölteni egy olyan élőlény formáját, amelynek nincsenek gondolatai, de amelyik rendithetetlenül áll a környezet viszontagságai közepette a puszta túlélésre apellálva. Nem könnyű gyakorlatok és nem is mindig fizikailag haladják meg a képességeinket, de ha sikerül olykor-olykor, akkor néhány pillanatra végtelen könnyedség hullámzik végig az elmén és az izmokon. Egy kicsit olyan, mint egy pohár alkohol hatása kortyolgatás nélkül, csakhogy másnap nem gyötör majd a fejfájás. A pezsgő is megvolt.

Ilyen módon lett az én névnapom majdnem teljesen ideális. Mindez pedig annak ellenére, hogy tudatosan törekedtem arra, hogy tönkretegyem. A nap végén aztán egy másik fa is felderengett az éjjeli lámpa félhomályában. Egy öreg cseresznyefa a kertünkben. Még nagyapám ültette fiatalon. Már alig hozott gyümölcsöt, apámnak vaskos támasztékokkal kellett feldúcolnia az alsó ágait, de az egyik ilyen megtermett ágára hintát kötött nekem. És az idős cseresznyefa attól a naptól fogva még éveken keresztül énekelt nyár elején krupliültetéskor ringatózva a hintám ütemére. Egész elnyűhettem szegényt a sok esetlen rimmel és hamis dallammal, de egyikünk sem bánta. Mindketten jól jártunk.



(Elnézést, de továbbra sem találom a hosszú i-ket az új gépemen, de dolgozom rajta.)