Na, itt vagyok, anyukám!

Vannak reggelek, amikor hiába teszem az egyik lábam a másik elé, mégsem jutok előre. Ezek a nem-indul-be-velem-a-nap névre hallgató reggelek. Mintha ilyenkor hiányozna belőlem egy cseppnyi életvíz ahhoz, hogy beindítsam a gépezetet, ami tíz kerek perc alatt összekapja a házat, végiggondolja, hogy mi lesz vacsorára, megvan-e hozzá minden a hűtőben, kiért kell menni és hova és hánykor, van-e tiszta edző póló,lesz-e idő házizni, ki vár rám a telefon másik végén, és ezen közben adódik-e harminc perc, hogy a fejemre tegyem a mások által hallgathatatlan zeném és elfeledkezzem az imént felsoroltakról.

Telnek az értékes percek, és én öntudatlanul vonszolom magam a konyha és a fürdőszoba között ismeretlen irányba a kezemben egy törlőronggyal és egy fél zoknival. Rendesen a kétségbeesés előtti utolsó pillanatban tekint le rám a Magasságos és adja kezembe a telefonkagylót: Hívd már fel, te szerencsétlen! Kérlel a maga megszokott türelmes módján, és én anélkül tárcsázom a számot, hogy halvány fogalmam lenne, mit fogok neki mondani. De vele nem kell előre megtervezni a beszélgetést, nem kell körülményesen megválogatni a szavakat, olykor nem is kell mondani semmit, csak időközönként belehümmögni a vonalba, hogy még élek, itt vagyok és figyelek minden szóra, csak jó egy kicsit hagyni, hogy valaki más viselje a gondomat.

Kattan a vonal és így szól bele: Na, itt vagyok, anyukám! Mondjad! Mert, hogy többnyire így hív, mintha éppenséggel nem ő lenne az én anyukám. Arról persze szó sincs, hogy én fogom mondani, de ezt ő kiválóan tudja, hiszen nálunk még csak reggel van, és én ilyenkor egyszerű kötőszavakon kívül alig vagyok képes érdemben hozzájárulni a társalgáshoz, de nem is ezért hívtam. Különben is, honnan tudtad, hogy én hívlak? Vagy mostanában mindenkit anyukámnak szólítasz? Csak úgy tudtam, válaszol nevetve. Velünk minden oké, hadarom el a szokásos beugrómat, és otthon? Jaj, nem fogod kitalálni, hogy kivel találkoztam az orvosnál! Nem fogom. Emlékszel az öreg Juhászné Kati nénire, aki a csapás irányába lakik egy öreg kis házban a lánya második férjével? Nem igazán. Ne mond már! Hogy ne emlékeznél! Veled járt isklolába az Éva. Kettővel fölöttem. Na az! Tudod, hogy a fiát elvitték a rendőrök egy hete? Nem tudtam. Az nem lehet, hogy nem mondtam a múltkor! Nem emlékszem. Most mit szólsz hozzá? Elvitték a fiát a rendőrök. Mit csinált? Biztos betört valahova. A szeme sem állt jól annak a gyereknek kicsi korától. Emlékszel? Még dolgoztam a kórházban és jöttem haza munka után egy este. Mama, ez tíz éve volt. Igen. Már jó késő lehetett és a Baranyiék előtt sosem égtek a lámpák. Az öreg Miska bácsi mindig kiverte őket, mert bevilágítottak a szobájába, ő meg korán szeretett aludni menni. Szóval, jövök haza egy este, és valaki elém ugrik a sötétben. Azt hittem, ott halok szörnyet. Akkorát kiáltottam, hogy még a gyerek is megijedt. Úgy szaladt be, mintha kergettem volna. Pedig dehogy kergettem, olyan fáradt voltam, hogy járni alig bírtam. Hazáig kalapált a szívem. Na, ennek a gyereknek az apja a Lajos, aki a Kati nénivel él. A gyerek meg a börtönben. És az Évivel mi lett? Ó, anyukám, az már évek óta lelépett egy másik emberrel. Az első férjével nem tudom mi lett. Hogy is hívták? Fogalmam sincs. Azt nem ismerhetted, veresi gyerek volt. Azzal nem éltek együtt sokáig. Gyerek se lett. Most mit szólsz hozzá? Az Évi odaköltözött az új pasashoz, a Lajos meg maradt a Kati nénivel. Ki látott még ilyet? Az egész falu előtt. Szegény Kati néni egy ideig a klubba sem járt szégyenében, de aztán nem foglalkozott már vele senki és jött megint. A Lajosnak is van valami nője, de azt azért nem vitte oda. Az kéne még: az anyós együtt él a vejkóval meg az élettárssal. A fiúk jól vannak? Mesélj valamit! Jól vannak. A szokásos. Suli, foci, meg ilyesmi. No, jól van akkor. De most olyat mondok, amitől elájulsz. Akkor inkább ne mond. Itt volt az ángyod. Melyik? A dorogi. Csak nem? Hát! Ennyi idő után. Gondoltad volna? És miért jött? Szerintem pusztán a kíváncsiság hozta. Nem volt a házban húsz éve. Te akkor költöztél le Egerbe. Egy búcsúra jöttek át. Utána néhány héttel lett a nagy összeveszés és többet nem láttam. Azt mondja, hallotta a piacon a szomszédjától, hogy nem voltam jól, és jött meglátogatni. Tán azt hitte, már utoljára lát. Na, akkor csalódnia kellett, mert kinn kapáltam a kertben, ő meg beteget látogatott. Jól elkésett vele, de azért beengedtem. Hozott egy egész csirkét. Megpucolva. Aznap reggel vágta le. Gyönyörű állat, volt vagy négy kiló. Én még ekkora combot nem láttam! Mint egy pulykáé. Holnap meg is sütöm. Azzal elleszel egy darabig. Nem magamnak. Jönnek a Klárikáék névnapot köszönteni. Az két hét múlva lesz! Tudom, de telefonáltak, hogy akkor nem érnek rá. Szüretelni fognak. Amióta hivatalosan is Klárikáé lett a Boncsoki telek, azóta művelik. Nem hiszed el, felmásztam oda az egyik este, hogy a tüdőm majd kiszakadt. A saját szememmel akartam látni a szőlőst. Anyukám, az olyan mint a nagyanyjuk idejében. Ki volt gereblyézve. Hiába, a Klárikában Bujdosó vér folyik, azok dolgosok. Mit finomat főzöl a fiúknak? Tonhalas tésztát. Kell abba pirospaprika? Nem. Nembaj, tegyél bele. Van még abból, amit vittem? Van valamennyi. Azt el kell főzni gyorsan. A pirospaprika megsavanyodik egy idő után. Majd küldök megint. Mesélj a fiúkról! Úgy hiányzanak. Láttam az egyik barátjuk nagymamáját a nyugdíjas talákozón. Ahogy meglátott, jött oda, hogy a fiúkról kérdezzen. Mama, de ki volt? A Mariska. Nem a nagymama, a barát. Jaj, hát honnan tudnám én azt, valamelyik a sok közül. Olyan alacsony asszonyka, vörösre volt festve a haja, az biztos nem a saját színe. Velem idős körüli lehet. Ebből nem jövök rá, melyik barátjuk nagymamája volt. És te jól vagy, anyukám, olyan fáradt a hangod? Csak nem akart beindulni a nap. Kicsi gyémántom! Bár oda tudnék repülni egy perc alatt, hogy főzzek Neked valamit. A paradicsomod érik-e? Valami eszi. Azok a tetves mókusok. Permetezed a csípős vízzel? Mama, nincs nekem erre időm. Akkor oda lesz. Nem tart az sokáig. Mielőtt munkába indulsz, szórd meg a borkokat. A gyümölcsön nem érezni, de a mókus nem jön a közelébe. Ne hagyd pusztulásba. Nem hagyom, holnap megöntözöm. Ma már nincs időd? Mindjárt indulnom kell. Na, akkor tegyük le gyorsan, hogy még kiugorhass a kertbe. Imádlak, gyémántom! Én is téged, Mama! A fiúkat ölelgesd meg helyettem! Megölelem, hívlak hamarosan! Várj, tudod ki is puszil? Ki? Zsuzsa nénéd! Én is őt. Most műtötték a jobb lábát, fog neki örülni, ha mondom. Akkor én megyek permetezni. Nem kell sokat. Épp csak egy leheletnyit a levelére. Az elég lesz. Jó, szaladnom kell. Vigyázz magadra! Te is, kicsikém!

Kettesével veszem a lépcsőket le az alagsorba. Keresem a kis műanyag flakont, amit Mama a nyáron vízzel töltöt meg és erős paprikát áztatott bele, mert az összes virághajtást és zöldségdugványt megdézsmálták a mókusok. A pinceajtón keresztül futok a kertbe és permetezem a növények szárát. Aztán leteszem a locsolót. Csípőre teszem a két kezem, kicsit jobbra döntöm a fejem és rámosolygok a paradicsomokra. Éppen úgy mint Mama. Nem egészen értem, de ez valahogy jót tesz nekik. Nekem biztosan, és már csak annyi idő marad, hogy a kocsiba ugorjak és elindítsam a motort.