Ágnes mosolyog

Kezdődhetett volna a hét éppenséggel úgy is, hogy hurrá, Elnökök Napja, münkeszüneti nap! Vagy kezdődhetett volna úgy is, hogy hurrá, a siszünet első napja, és nincs suli, viszont van focitábor! De nem igy kezdődött. Sőt rá is kontrázott a szokásos "Mondtam már, hogy utálom a hétfő reggeleket?" tipusú hétfőkre, mert egy korai tolmácsolási munkám volt egy távoli klinikán. Kisebbik fiunkat pedig mindkét lábáról leverte a láz. A nagyobbik viszont nem vágyott egyedül indulni a focitáborba. A férjem pedig elfelejtette múlt héten, hogy a hétfő ünnepnap és telefonkonferenciák sorozatát tervezte be. Helyette azonban a gyereket szállitotta a táborba, mivel én elfelejtettem neki szólni, hogy hétfő reggel rám ne számitson.

Diónyi nagyságúra zsugorodott gyomorral száguldottam a kórház felé, ahol egy ismeretlen betegnek kell majd tolmácsoljak, miközben az én ismerős gyermekem otthon egyedül várja haza legalább egyik felelőtlen szülőjét, hogy végre orvoshoz vigye, hogy ő is elkezdhesse élvezni jól megérdemelt siszünetét, amely alatt sielni ugyan nem lesz módja a család enyhén romos gazdasági helyzetét és édesanyja hasonló állapotú térdét tekintetbe véve.

A kis beteg arra már nem is emlékezett, hogy Valentin napkor ő volt az egyetlen, aki nem vitt ajándékot az osztály további 19 tagjának, mert még az emlékeinkben frissen élő európai hagyományainkhoz hiven fiú a fiú barátjának nem ad Valentin napi kártyát, lánynak meg pláne nem, mert az már ebben a korban igen kellemetlen, úgy hogy csak a tanárnéninek vitt, de neki is csak azért, mert múlt héten kibicsaklott a bokája és őszintén remélte, hogy a kedvenc Spongya Bobos kártyája majd jobb kedvre deriti. A tanárnéni hálából kisegitette a hátrányos helyzetű európai gyereket, igy aztán az az egész délelőttjét azzal tölthette, hogy a vésztartalék 19 kártyára másolta az osztálytársak nevét. Legalább most már le is tudja őket irni. Valentin-napon, ami mindenki örömére idén szombatra esett, a hörghuruttal randevúzott a gyermek. Hiába invitálta a barátja játszani olyan kitartóan a telefonon. A találkának meg is lett az eredménye vasárnapra. A szerelmes 39,4 fokos lázban égett.

Hétfő reggel. Korán kelés, lázcsillapitás, logisztika és már robogok is a burlingtoni klinikára. Legalább nincs forgalom. De miért is nincs? Hát persze, ma Elnökök Napja van, te jó ég! Na nem az Elnökök Napjának üzenete világosodott meg előttem, arról a mai napig nem tudok többet, minthogy George Washington születésnapján tartják, és ez már valószinűleg igy is marad a jövő év febuár 16.-áig. Különben is túl közel van ez az elnökösdi a Valentin naphoz. Az ember lánya át sem adhatja magát néhány napra a Kupidó okozta gyönyörűségesen sajgó sebek gyógyulásának, és a politika könyörtelen szürke kabátos öregura máris rátelepszik az elméjére. Már aki komolyan veszi ezt a Valentin napi herce-hurcát. Meglátásom idén sem hagyott cserben. A sors ugyanis ez alkalommal néhány jól megtermett baktériumot küldött ránk, nehogy véletlenül e napon Csipkerózsika-álomba szenderüljünk és a siszünet habos-rózsaszin felhőjén szunyókáljunk egy egész hétig.

Visz az autó a klinika felé. Ágnes vár rám (még a betegem neve is tréfát űz velem!?), hogy valamilyen orvosi vizsgálaton átessék. A múlt heti altatásos szeánszunk alkalmával sikerült két hónappal ezelőtti műtétemet teljes valójában újraélnem. A legjobbkor! Már éppen kezdtem volna róla megfeledkezni! Csak semmi lazaság, formában kell maradni az orvosos témában. Sosem lehet tudni. Még képes lennék egy új nadrágról, egy új frizuráról vagy - ne adja ég - a nyári nyaralásunkról ábrándozni.

Ülök a váróban vagy inkább lebegek a székem felett. A másik énemet megkérem, hogy szaladjon vissza az autóhoz, hogy a bennmaradt mobiltelefonom elhozza, de már késő. Megérkezik Ágnes. Mosolyog és valóban úgy tűnik, hogy örül nekem. Ettől valamelyest megnyugszom és az agyam lelkiismeretesen átvált munkamódba. A szokásos Hogy vagy?-ok után két vérbeli magyar nőnek körülbelül 30 másodperc elég, hogy életbevágóan mély diskurzusba kezdjen. Még akkor is, ha most látják egymást másodszor életükben. Ez két amerikai nőnél legalább 30 év.

És Ágnes elmeséli nekem az idei Valentin nap legizgalmasabb történetét.

Az úgy volt, hogy osztálytársak voltak a gimnáziumban, de ezen kivül semmi különös nem történt közöttük. Az iskola után egyikük jobbra, a másikuk balra indult tovább. Ágnes férjhez ment, lett két gyönyörű fia. A házassága azonban zátonyra futott. A fiúk eddigre már felnőttek. Ágnes egyedül maradt, de nem bánta túlságosan. Végre lett ideje magára. Szombaton programja volt. A húsz éves osztálytalálkozó! Csinosan felöltözött és egy újonan önmagára talált büszke, érett nő magabiztosságával bevetette magát a régi osztálytársak közé. A többiekről azonban nem tudott meg sokkal többet. Egyetlen emberre szánta az estéjét. Alig változtak pedig. Csak eltelt húsz év. Az idő mindkettőjük szemére finoman szövött, mélyen látó fátylat teritett. Ezen a hálón keresztül csak a fontos dolgok látszódnak. Egy mosoly, egy hosszú pillantás, egy érintés, egy gondolat. Mind olyan új és mégis mind ismerős. A pillangók felett nem jár el az idő, ha ezek a pillangók a gyomrunk belsejében élnek. Jó vele. És van úgy, hogy az embernek egy pillanatra sikerül kilépnie az életéből és újraképzelni a jövőt. De ez csak egy pillanat. És mi lenne mégis, ha...? Miért is ne...? Vele maradt. Illetve vele ment. Azaz vele jött. Amerikába. Már nyolc éve. Nem tanult meg angolul. Valószinűleg már nem is fog. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy együtt vannak. És Ágnes mosolyog. A gyerekek? Ők Pesten. Már unoka is van. Sűrűn mentek? Tavaly is voltunk májusban.

Még mindig hétfő reggel van. Hitetlenkedve nézem Ágnest. Próbálom magam megtalálni benne, de be kell látnom, egyelőre csak a nevében hasonlitok rá. Hiába ülök most már én is vele a burlingtoni klinikán, nekem még mindig hétfő reggel van minden reggel, amikor itt ébredek. Csakhogy a mai reggel megajándékozott egy igazi Valentin napi történettel. Három napot késett ugyan, de mit számit! Sosem késő magabiztosan állni Kupidó tekintét, aztán összepakolni a holminkat és felrakni a legközelebbi járatra. Isten hozzátok, hűvös-borongós február 14.-ék Pesten! Szánalmas és képmutató, mint egy diszes váza virágok nélkül. Egy szó nélkül, ami csak nekem szól, magányosan. Valentin nap mostmár az enyém is. Ha a 3. században egy római pap olyan fontos volt, hogy az életét áldozta érte, akkor én miért mondanék le róla! Ha kell, ezentúl Elnökök Napján ünneplem, hogy azért eredeti maradjak! Ágnes mosolygott.

"Elnézést, beregisztráltak már?" - kérdezi az asszisztens. "Oh, azt még nem, meg kellett beszélnünk néhány fontos dolgot."