2008. december 20., szombat

Békés karácsonyt!


Az Ünnephez

Az idén egy különös ajándékot kérek,
Ha az Ünnep mégis erre téved,
És engem is kérdőre von:
Hát te, mit szeretnél?

Válaszom tétova, csak suttogni merem,
Mert kérésem felettébb szertelen,
Teljesíthető-e, nem tudom.
Itt is hideg a tél.

Új bundát akarsz, sapkát, puha sálat?
Takarót, hogy melegítse hátad?
Ha kapható, meglátod, hozom.
Az nem kap, ki nem kér.

Mit én szeretnék, Ünnep, nem csomagolható!
Fényes papírra semmi szükség.
Aranyos szalag az asztalon.
Hiába, mit sem ér!

Csak add nekem újra, mi volt enyém:
Egy ház, az otthon, minden a helyén.
Karomban erő, csizmám koptatom.
Sok van még, mennyi fér?

De tőled ezt el nem várhatom mégsem.
Te sem vagy több csak egy törékeny
kis üveggömb. Ha nem foglak
erősen, szétröpülnél.

Hisz téged is csak én formáztalak:
kis gyertyák, masnik, szavak.
Tűzhelyem melege védett,
Ha kinn zenélt a szél.

Ünnep, ígérem, megint szép leszel!
Legyen egy tenger, vagy tízezer
Mérföld! Bár szívem itt dobog,
A lelkem hazaér.


Kívánom, hogy épp olyan legyen az ünnepetek, mint amilyennek szerettétek volna, hogy legyen és ha valóban olyan lesz, akkor tudjatok neki teljes szívből örülni!

2008. december 14., vasárnap

Örömvírus


Korábban már írtam arról, hogy errefelé úton-útfélen mosolyognak az emberre miközben folyton azt kérdezik, hogy jól van-e. Ha megpróbálnám százalékosan kifejezni, hogy a kérdezők közül hányan érdeklődnek őszintén a hogylétem felől, azt hiszem, nem lenne arra szükség, hogy mindegyikük orra elé egy kérdőívet dugjak. Leginkább talán a tekintetekből olvasható ki. Persze sok múlik azon, hogy épp merre járunk, kivel találkozunk, de az egyszerűség kedvéért vegyünk egy átlagos hétköznapot, amelyen tárgyaltam az ingatlanügynökkel, fecsegtem a postással, bevásároltam, elvittem a gyereket edzésre, körbegyalogoltam a lakótelepet, találkoztam két kutyasétáltatóval és egy sportgyaloglóval. Nem túlzok, ezek mind megkérdeték, hogy vagyok. Én persze már tudom, hogy a "How are you doing?"-ot valójában itt üdvözlésként használják, de mégse adjuk fel ilyen könnyedén: talán az edzésen az egyik anyukát valóban érdekelte a kedélyállapotom. Olyan öt százalékra tippelek.

Elkeseredésre azért semmi ok. Most ugyanis nem azt fogom boncolgatni, hogy akkor miért kérdezgetnek olyan fáradhatatlanul. Elvégre rám köszönt és nem csupán egy egyszerű "Hi"-jal intézett el vagy - ne adja az ég - egy ellenszenves tekintettel, mivel megzavartam a nyugalmát. Ráadásul a "How are you?"-hoz szinte kötelezően csatolandó egy széles mosoly. Ettől ugye mindjárt más a helyzet, mivel a "Hi"-hoz nem feltétlenül jár a 32 fog (többnyire tényleg szépek a fogsorok). Egy mosolyra viszont illik mosollyal válaszolni. Csak érdekességként említem meg, hogy igen közel élek a "Smiley face" ikonocska szülőföldjéhez, ugyanis Mr. Harvey Ball, egy biztosító társaság alkalmazottja, itt Massachusetts-ben rajzolta meg 1963-ban a mosolygó arcocskát egy kampányhoz. Szerencsétlennek fogalma sem volt, hogy milyen sikere lesz a műnek, így nem foglalkozott a grafika oltalmazásával, minek okán később egy garasa sem származott világszerte közkedvelté vált illusztrációjából. Remélem, azért sok öröme telt abban, hogy a képecske azóta is naponta fakaszt mosolyt az arcokon szerte a világban.

Oda-visszamosolygunk hát egymásra, ha van rá nyomós okunk, ha nincs. Legalábbis itt a Nyugati féltekén. "No judgement!" - vágná rá az angol, azaz "Ne ítélkezzünk!". Elégedjünk meg annyival, hogy ez olyan szociális viselkedési jellemző. Odahaza tényleg nem dobálózunk feleslegesen ezzel a gesztussal. Általában véve, ha nincs jó kedvem, nincs mosoly és nem kérdezgetem fűtől-fától, hogy hogy érzi magát. Ha meg tőlem kérdezik annak ellenére, hogy igyekszem minden arcizmommal suggallani a rossz kedvem, akkor bizony sok esetben az ártatlan kérdező fejére borítom az összes búmat és bánatomat. Így mostantól ketten lehetünk mogorvák, szomorúak, bosszúsak vagy dühösek. Hogy én ettől most majd jobban érzem magam? Azt kétlem. Többnyire inkább rosszabbul. Kiönthettem ugyan a lelkem, megoszthattam a terheket, de ha tettem ezt egy olyan embertársammal, akit valójában nem érdekelt a mondandóm vagy nincs módjában, szándékában segíteni, akkor megette a fene az egészet. Pusztán csak verbalizáltam a nyomasztó gondolatokat, amitől azok most még valóságosabban és ijesztőbben merednek rám vissza. A panaszainkkal tehát csínyján kell bánni és a megfelelő partnerre bízni azokat.

A jókedvünket azonban nem szükséges és nem is szabad ilyen óvatosan kezelnünk. Mi több, a vidámságunkat, boldogságunkat, örömünket valósággal úgy kellene terjesztenünk, ahogyan azt tesszük oly sikeresen az influenzával. A Time magazin cikke szerint, két pszichológus húsz évig vizsgálta a Kaliforniai Egyetemen, hogyan terjed a boldogság-effektus. A kutatás döbbenetes eredményeket hozott. A vidám egyénnel élő testvér 14%-kal lesz boldogabb, 8%-kal a házastárs, 25%-kal az egy mérföldön belül élő barát, 10%-kal a barát barátja és 5,6%-kal a barát barátjának a barátja. De boldogabb lesz tőle a szomszédja, a kollégája és persze a szomszéd barátja és a kolléga barátja, stb, stb. Mondhatni valóban úgy terjed a jókedved, mint egy vírus, csak épp sokkal kellemesebb tünetekkel. Ha a jókedvű egyén egy olyan társsal osztja meg örömét, akivel kölcsönösen kedvelik egymást, ráadásul a társ is hasonlóan pozitív hangulatnak örvend, akkor a boldogságot megduplázódva élvezheti mindkét fél. Ez már szinte a paradicsom! Arról nem nyilatkozott a cikk írója, hogy az általában vett vidám természetű emberről volt-e szó a vizsgálódásban, vagy elégséges, ha alkalom adtán rendkívül jó hangulatban körbefutjuk a rokonokat, szomszédokat, hogy biztosítsuk aznapra az ő jókedvüket is. Úgy vélem, az előbbiről lehetett szó, de bizonyára nem ártunk azzal sem, ha esetenként meglepjük az ismerősöket az örömünkkel búskomorságunk helyett. Feltehetőleg már ez felvidítja majd őket. Az orvosok szerint sok más egyéni viselkedés terjedhet hasonló módon a velünk kapcsolatban állók között vagy ahogyan divatosan hívjuk a "network"-ünkön belül. Ilyen például a dohányzás vagy a dohányzásról való leszokás. A fogyókúra és az elhízottság. Akik pedig a legbiztosabb hordozói a viselkedésmintáknak, azok nem mások, mint a saját gyermekeink. Ők ugyanis nagyon fogékonyak, tanulékonyak és rugalmasan reagálnak a változásokra. Mindemellett sokszor kiterjedtebb ismerősláncolattal (ez csináltam a "network"-ből, mit szóltok hozzá?) rendelkeznek, mint mi magunk.

Miután elolvastam a cikket és gyorsan visszapergettem a napot a fejemben, rá kellett jöjjek, hogy aznap legalább öt alkalommal kiabáltam le a gyermekeimet valamilyen lehetetlen ok miatt. Jobb, ha fel sem sorolom őket, mert a szégyenpír az arcomon még a sorok között is látható lesz. Hogy hányszor nevettem ma velük, arra valahogy nem emlékszem ennyire tisztán. De ezt a napot igazán nem vehetjük alapul. Rosszul aludtam, fáradtan ébredtem, fájni kezdett a fejem, későn kerültünk asztalhoz, nem sikerült kitakarítani a fürdőszobákat és nem írtam meg a karácsonyi üdvözlő lapokat. Hogy a szomszéd néni sem lett boldogabb tőlem, annyi biztos, de valahogy ez zavar most a legkevésbé. Legyinthetnék az egészre és mondhatnám egyszerűen azt is, hogy nem kell mindent elhinni, amit az újságokban összeírnak. Mit tudhat a szomszédaimról két San Diego-ban élő pszichológus. Még én sem ismerem őket. Azt pláne nem várhatják el tőlünk, hogy naponta megnevettessük egymást, hogy ettől majd az ismerőseik ismerőseinek is jobb legyen. Nem mintha ártana bármelyikünknek is egy kis jókedv így karácsony közeledtével. Nekem legalábbis biztosan nem.