A gyűrűk a szépség tudatának teljes bizonyosságával néztek vissza Irénre, de a lányt nem bűvölték el a sorrendbe állított ékszerek gúnyos tekintete . "Értéktelen kis vacakok itt a dobozban, de amint felkerülnek az ember ujjára, ezer vágyat, reményt, álmot jelentenek a viselőjüknek. "Muszáj megtaláljam azt, amelyik a kezem részévé válik, amelyik biztonságot jelent majd akkor is, ha az ajándékozója nincs velem." Akkor miért is kell nekem itt egyedül vásárolgatnom? Mennyivel egyszerűbb lenne, ha Zsolt egy nap térdre rogyott volna előttem az orrom alá dugva a félreérthetetlen kis dobozkát, amiben a világ legtökéletesebb eljegyzési gyűrűje kucorog? Mennyire nem volt ez így romantikus. Annyit mondott, nem ért hozzá. Egy délután megegyeztünk, hogy nincs tovább értelme húzni az időt. Mind a ketten arra vágyunk, hogy családot alapítsunk. "Nézel magadnak egy gyűrűt? Úgy is te tudod, hogy milyet szeretnél. Rám nincs szükség valójában, igaz? Csak tedd a kártyára. Ja, és ne legyen sokkal drágább negyven ezer forintnál." Aztán kimentünk teniszezni egy órát és annak a szombatnak is vége lett.
Már nem is a vitrint nézte. A két kezét a térdére támasztotta és félig előre dőlve kalandozott a fényesre pucolt üveg előtt. Az eladó hölgy régen mással foglalkozott. Tíz perc után észrevette a fiatal nő bizonytalanságát és nem vesztegette tovább az időt. Ki tudja, lesz-e ebből eladás? Irén hirtelen visszanézett a jobb válla felett. Ede állt mögötte és várta, hogy észrevegye. A lány döbbenten nézett rá. "Hát te mit csinálsz még mindig itt?! Azt hittem félúton vagy a Balaton felé? Nem teszed könnyűvé a dolgomat." "Nem tudtam elmenni.", vászolta amaz. "Megette a parkoló gép a kártyámat és vissza kellett jönnöm rendezni. Tudtam, hogy itt leszel egy darabig. Választottál gyűrűt?" "Még nem. Ez itt egész aranyos. Mit szólsz hozzá?" Ede futólag pislantott a lány tenyerén hunyorgó apró kőre. "Nem rossz." "Ede, ez nevetséges! Menned kell! Nem vehetem meg az eljegyzési gyűrűmet úgy, hogy te segítesz kiválasztani. Minden alkalommal, ha ránézek, az jut majd az eszembe, hogy veled választottam. Hogy itt álltál és néztél lehetetlen gondolatokkal a fejedben, miközben felpróbáltam." A fiú nem szólt, csak elmosolyodott. Látszott, hogy fütyül az egész gyűrűvásárlásra. Számára valójában mindegy volt, hogy a lány néhány hónap múlva egy másik férfi felesége lesz. Az elég volt, ahogy Irén visszanézett rá, ahogy minden adandó alkalmat kihasznált arra, hogy hozzáérjen. Ezek az apró jelek jobban elárulták, mint az a rakás gyűrű, ami előtt állt. Csak a lányt látta. A válláról le- és felugráló fürtjeit, a szoknyája ráncait, a szeme sötétjének örökös rejtelmeit, a szája görbületét. Egyetlen bizonyosság öntötte el minden alkalommal, ha beszéltek, ha találkoztak, ha rágondolt. A férfi ösztönös vonzalma a nőhöz. Annyira egyszerű volt, annyira nyilvánvaló, hogy szinte feleslegenek érezte, hogy bármit is tegyen ellene. Irén viszont semmi másról nem volt hajlandó beszélni. Mintha a szavaival igyekezne lecsipegetni a lelkiismeretét ellepő porszemeket. "Nincs ez így rendben.", ismételgette örökösen inkább önmagának. Ede gondolatai ott ficánkoltak pajkosan a szája sarkán. Az ő fejét nem torlaszolták el a kétségbeesés kérdései, ezt tudta. Arról már rég lemondott, hogy a fiúban keltsen kételyeket a vonzalom tökéletességét illetően. "Csak kémiai folyamatok. Semmi több. És különben is fiatalabb nálam. Fogalma sincs a világról, komoly problémákról. Egy rakoncátlan kamasz. Egy hónap múlva a nevem re sem fog emlékezni."
A munkájuk ritkán adott alkalmat arra, hogy hivatalosan keressék egymást. Az egyetlen közös munkalehetőség, egy bonyolultabb biztosítási herce-hurca, is átkerült egy másik csoporthoz az utolsó pillanatban. Pedig még a vidéki helyszínre is együtt utazhattak volna. Mégis, ahányszor a gépe elé ült és Ede feljelentkezett, fura táncba kezdett a gyomra. Ha egy idő után sem érkezett a "sziá"-ja, egyre kényelmetlenebbül fészkelődött a székén. Ha viszont mégis ráköszönt, elkerülhetetlen volt, hogy legalább fél órája oda ne vesszék a véget nem érő évődésben, szójátékokban, vitában, kibékülésben, csúfolódásban, csábításban. A dialógus nagyjából mindig ugyan úgy ért véget. Ede csalódottan, Irén zavarodottan búcsúzott. Miért ment mégis folyton bele a játékba? Mert rendszeresen bizonyíthatta, hogy hűséges, hogy jól választott? Vajon kinek? Önmagát kellett győzködnie? Csak erről lehetett szó, hiszen Edét a körülményei egy szemernyit sem zavarták. Talán még élvezte is a versenyhelyzetet. Néhány hét és feleség lesz. És akkor? Akkor is várja majd, hogy Ede neve felbukkanjon a monitor jobb alsó sarkában és ott folytatódik minden, ahol néhány napja véget ért? Vagy az esküvőjét követő hétfőn kitörli a nevét a listájáról? Mit számít, hogy azon a szombaton hivatalosan is egy pár lesznek Zsolttal?
"Biztos, hogy nem akarod, hogy inkább Pesten maradjak?" "Biztos." "Látni sem akartál, igaz?" "Pusztán mert minden alkalommmal, amikor látlak, rájövök, hogy nem vagyok tizenhat, pajtás." "És nem volt jó tizanhatnak lenni?" "De igen. Nagyon. De az akkor volt." "És most miért nem lehet jó?" "Most felnőtt vagyok. Vannak fontosabb dolgok is az életben, mint holmi idétlen kémiai folyamatok." "Biztos vagy benne?" "Nem, de erre most nincs idő. Neked indulnod kell a Balantonra, nekem viszont meg kell találnom a tökéletes gyűrűt." "Te tudod. Sajnálom." Irén nem akarta, hogy becsukódjék az automata ajtó Ede mögött. Az eladó hölgy tétován nézett újra rá. "Felpróbálja valamelyiket?" "Bárcsak ilyen egyszerű lenne." - válaszolta a lány és kibotladozott az ékszerboltból.
