Nicole mellett

"Az utolsó izgalmas lesz, majd meglátja!" Biztatóan mosolygott rá a gyógytornász. Talán észrevette a lány szemén átfutó pillanatnyi fáradtságot. Pedig úgy igyekezett leplezni, hogy a negyedik óra a rehabilitációs központban már kezdte elcsigázni. "Nem lehetek fáradt, semmi mást nem csinálok, csak ülök itt és bámulom, ahogy a betegek tornáztatják a fájó tagjaikat, a tornász pedig újabb és újabb gyakorlatokat talál ki, vagy masszíroz, ultrahangoz, jegyzetel. Közben pedig beszél. Egyfolytában beszél. Lelkesít, összefoglal, értékel, tervez, vagy egyszerűen csak diskurál az időjárásról, a hétvégéről, a gazdasági helyzetről, hegymászásról, szobrászkodásról. Általában megvárja, hogy az illető hölgy vagy úr dobjon fel egy témát és olyan természetesen simul bele, mintha csak tíz perce hagyták volna félbe az iménti beszélgetést.

Az első hölgy legalább hetven éves. Nincs komoly baja, egyszerűen merevek az izületei és bizonytalan a járása. Elesett egy reggel a fürdőszobából jövet. Valószínűleg megbotlott a szőnyeg szélében, de megrémítette a tudat, hogy komolyabban is megsérülhetett volna. Valamit tennie kell, gondolta, hogy rugalmasabb maradjon a mozgása. Talán egy kis fizikoterápia. Abból baj nem lehet. Az eléggé fájdalommentes és azt mondják, igen hatékony. Nosza, próbáljuk ki! Addig is emberek között van, kimozdul a házból. A néni egyfolytában mosolyog és jó a humorérzéke, de egy pillanatra sem beszél másról, csak magáról és olyan precizitással igyekszik követni az instrukciókat, hogy egy idő után már a tornászt is fárasztja. "Az anyósomra emlékeztet." - gondolja a lány. Minden kifejezést megfontol és a másik minden szavát is felülbírálja. Választékossága lassan idegesítővé és természetellenessé válik. Egy dolog menti meg, a humorérzéke. Az anyósában is ezt az egyet kedveli. Ettől kap egy kis könnyedséget a vele való társalgás. Egyébként az ember fizikailag elfárad egy óra után a beszélgetésben, amely olyan mérhetetlen agymunkát követel, hogy szinte vénásan igényelné a szófordulatokat, hogy lépést tudjon vele tartani. Szósznobok. Nagyon büszke az új kifejezésére. Maga ötlötte ki azokra az emberekre, akik külön élvezetet találnak a körmönfont megfogalmazásaikban. A hallgató a mondat felénél elveszti a fonalat és az érdeklődést, ha nem eléggé figyel. De a néni kellemes marad, mert tudja magáról, hogy nincs komoly baja. Elegánsan sovány és jól öltözött. A gyakorlatok pedig éppen annyira erőltetik meg, hogy nem kezd visszataszítóan izzadni.

Az idős bácsi nyaralni készül. Majdnem teljesen új a jobb térde. Körbefaragták a térdkalácsát és ráhelyeztek egy újat fémből. A sípcsont felső része műanyag. Egy kicsit sokallja a súlyokat, de a térde nem vizesedik. Ez most az erősebbik térde. A balt néhány hét múlva cserélik. Az egy kicsit ödémásabb is. Addig még el kell takarítania az udvarból a havat, hogy a lakókocsit ki tudja hozni. Délre mennek egy hétre a feleségével meglátogatni az idősebb fiukat. Két fia van és két lánya. Mindegyiknek van már családja. 11 unoka. A bácsi tele van tervekkel. Reméli, a hétvégi olvadás majd segít és el tudnak indulni. Akkor nem jön jövőhéten terápiára. A tornász jobbra-balra feszegeti a műtött térdet. A bácsi arca rezzenéstelen. Gondolatai a lakókocsin járnak. Vajon hogy vészelte át a telet? A térde jól van. Az a dolga. A rá váró műtétről úgy beszél, mintha egy fogtömésre várna. Az is rendben lesz.

A középkorú hölgy a forgóját rándította meg egy Pilates gyakorlatsor közben. Az ő arcán már ott sötétlenek a fájdalomtól átalvatlan éjszakák nyomai. Iszonyatos mennyiségű gyógyszert szed. Egy adagot reggel, egy másikat elalvás előtt. Ez sem mindig elég, hogy pihenni tudjon. Lassan már nincs olyan pozíció, ami elviselhető. Nem tud gyalogolni, futni, állni, ülni. Semmit sem tud. Még jó, hogy épp nincs munkája. Festeget, de már az ecsetvonások is nehezére esnek. Pedig reménykedik, hogy hamarosan megint munkába áll. Hídfelügyelő. Járja a környék hídjait és azt vizsgálja, hogy biztonságos állapotban vannak-e. Ehhez sokat kellene mozognia. Alájuk kell mászni, végigjárni őket. Kemény munka. Leépítették. Egyelőre kicsi az esélye, hogy hamarosan ismét munkába áll. Vajon meddig tart még a recesszió? Nagyon jól jönne a pénz. Talán megtarthatják a házat. A bank újra kalkulálta a hiteltörlesztést. Az Obama-beszéd a kongresszus előtt nagyon reménykeltő volt.

A néni majdnem 90 fokos szögben biceg be a rendelőbe. A szemei annyira aprók, hogy szinte alig látni. Talán barnák. Sötétebbek, mint a mamié, de a járása és a frizurája nagyon emlékeztet rá. A lánynak szinte kedve lenne megölelni az idős asszonyt. A másik azonban csak egy pillantást vet rá, mintha ott sem lenne. Aztán a kezébe temeti az arcát és sírni kezd. A lány megrémül. Ezt most végignézheti? Félig felemelkedik a székéről, de a tornász némán int, hogy maradjon. Gyakran előfordul. Szokni kell. Ez a 9-es, 10-es fokozat a fájdalomlistán. Nagyon fontos információ. A válaszott terápia ezek szerint nem sikeres. Újra kell értékelni a problémát és új utat találni. Ez valószínűleg nem lesz fizikoterápiás eset. Ide idegsebész kell. Valószínűleg két csigolya közé csípődött egy ideg. A gyakorlatok csak rontanak rajta. A tornász ultrahanggal felmelegíti a hátrészt, aztán bemaszírozza. A néni már nem sír, nem is beszél. Elernyed az ágyon és átadja magát a fájdalommentes pillanatoknak. Az arca kisimul és látszik, hogy aludni szeretne. Nem akar megszólalni. Nem akar felállni. Arra sem akar gondolni, hogy mindjárt fel kell majd állni. Átéli a pillanatot. A lány egy parányit elmosolyodik magában. Hányan csak hosszú meditációval érik el ezt az érzést. Amikor minden egyes porcikájának a tudatában van az ember az adott pillanatban. Amikor tudatosul az öröm, hogy érzem magam és ezt nem zavarja meg sem múltbéli fájdalom, sem a jövőtől való aggódás. Aztán mégis fel kell állni. Lejárt a 45 perces vizit. A néni hosszat sóhajt és összeszorított szájjal a tornászra támaszkodva felhúzza magát. A szája is egészen vékony. Mégsem olyan mint a mami. Alig kivehetőek az arcvonásai. Minden olyan apró rajta. De íme már áll. Végre kerekre nyitja az apró szemeit. "Egy hete nem álltam egyenesen." - mondja. A tornász szinte szomorúan csatlakozik a mosolyához. Mire hazamegy, újra elviselhetetlen fájdalmai lesznek. Valószínűleg meg kell majd műteni a beragadt ideget. Ezt már csak a lánynak mondja.

Menjünk le az alagsorba! Most jön a java! A lány a mosdóban mer csak az órájára nézni. Mindjárt dél. Azt hitte, hazamehet ezután. De a gyógytornász olyan lelkesen invitálta, hogy szóba sem jöhet, hogy most lépjen le. Színlelt lelkesedéssel követi a férfit le a lépcsőn. A bejáratnál alig jut beljebb. A helyiséget elorlaszolja egy komplikáltnak tűnő tolószék. Mindenhonnan vezetékek lógnak ki belőle. Elektromos. A hatalmas piros műanyag ágyon egy fiatal szőke nő fekszik hanyatt. A kezein tépőzáras kesztyűféleség. A nyakából műanyag cső áll ki. A lány automatikusan nyújtja felé a kezét: "Örülök, hogy találkoztunk." Félúton lelassul a mozdulata és megérinti a nő vékony alkarját. A gyógytornász futólag mutatja be őket egymásnak. "Ez Nicole." A nő nagy kék szemei egy pillanatra a lányra vetődnek, de ugyanolyan gyorsan el is fordítja a tekintetét, mintha nem érne rá. Egy alacsony, zömök, középkorú hölgy Nicole zokniját igazgatja. A tornász felmászik az ágyra és kezébe fogja a nő térdeit. Feltolja a melléhez és szinte ránehezedik. Olyan természetesen öleli át a nő lábait, hogy a lány egy pillanatra féltékeny lesz. "Micsoda esztelen gondolat!" - és belepirul. A férfi mögé mászik, megtartja a szőke fejét a homlokánál és felülteti. Kisimít egy fürtöt a szeméből és hátrafeszíti a karjait. Aztán megint a hátára fekteti és olyan mértékben fordítja ki a csípőjét, hogy ijesztő nézni. A lány torkát sírás szorongatja, de nem tudja levenni a tekintetét a tornász és a nő közös gyakorlatáról. A férfi arca most először kipirosodik és látszik, hogy fárad. Nicole egyfolytában beszél. A lány eleinte nem is figyel a szavaira. A fiatal nő száját nézi. Folyton ráng. Mégis mindig ugyanaz a kifejezés ül az arcán. Egy idő után kezdi érteni a szavait. Közös ismerősökről beszél. Akikkel tévézik, keresztrejtvényt fejt. Aztán barátnőkről, akikkel vásárolni ment. Szomszédokról, akik elvesztették az állásukat. Rokonokról, akik elköltöztek. A tornász röviden válaszolgat, de rendíthetelenül követi a beszélgetés fonalát. Ha Nicole egy pillanatra elhallgat, azonnal feltesz egy kérdést és hagyja, hogy a nőből ismét áradjon a szó. Tudja, hogy Nicole abból semmit sem érez, hogy az izületeit, izmait nyújtja. Számára a beszélgetés, a társalgás létezik csupán. A tornász felesége Floridába utazott. Csak egy hosszú hétvégére a barátnőjével. Nagyon ráfért. Egy éve már nem volt sehol. Nicole azt meséli, hogy a nővére is elutazott a Karib-szigetekre. Nem rossz igaz? Egyeseknek. És aztán itt van ő. Az ápoló és a tornász jót nevetnek. Nicole egy pillanatra megint a lányra néz, aki megsemmisül a tekintetében. Teljesen hasznavehetetlennek és tolakodónak tartja saját jelenlétét. Miért nem küldte le a gyógytornász ezelőtt? Miért teszi ki Nicole-t annak, hogy valaki itt ül és úgy bámulja a bénaságát, a kiszolgáltatottságát, mintha egy folytatásos teleregény lenne? Mikor lesz már vége? Mikor mehet már haza? Olyan fáradt.

Aztán mégiscsak vége lesz a vizitnek. Az ápoló megigazítja Nicole ruháját és nekigyürkőznek, hogy beemeljék a tolószékébe. A lány felugrik és esetlenül megragadja a széket, hogy stabilizálja. Úgy érzi, valamit mondania kellene, de semmi sem jut az eszébe, ami nem tűnne nevetségesnek. Nem tud szabadulni az idétlen mosolygástól, bárhogyan igyekszik. Vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy az ember természetesen tudjon viselkedni Nicole mellett? Utálhatja észre venni a sajnálatot az idegenek arcán. Talán az egész helyzetét sem utálja annyira, mint a szánalmat, amit a jelenléte előidéz. Vajon mire gondol, ahogy hosszan a lányra néz búcsúzáskor a nagy kék szemeivel? "Örülök, hogy találkoztunk!" Tényleg? Vajon miért? Azért, mert a nap hátra lévő részében sokkal jobban fogod magad érzeni a bőrödben, hogy nem te ülsz ebben a tolószékben? És most még azt is elvárod, hogy én is őszintén örüljek, hogy veled találkozhattam és én lehettem a mai napod legtanulságosabb esete? Talán jobb, ha nem tudja, hogy mire gondol.

Áll Nicole mellett és láthatatlanná szeretne válni. A tornász olyan egyszerűen és természetese köszön el, mintha egy cigarettát szívtak volna el együtt a dohányzóban és ideje visszamenni a gépsorhoz. Viszlát a jövőhéten!